Hegymászó oktatót keresek!

Az utóbbi hetekben egy internetes fórumon hegymászóoktatót keresek címmel éles vitának lehettünk szemtanúi. A magyar hegymászóképzés nívójáról esett szó. Néhányan erősen megkérdőjelezték az oktatók hozzáértését, mások pedig védelmükbe vették őket, és a képzési rendszert.

Mivel szeretnék minnél tisztább képet adni a valóságról – a szövetség szemszögéből is megvizsgálni a témát – Lázár Istvánnal fogok beszélgetni, aki az MHSSZ Oktatási Bizottságának vezetője, és az Excelsior Klub elnöke.

Szervusz István! Mielőtt mélyebbre ásnánk az oktatási témában, szeretnék megtudni néhány dolgot rólad is. Kíváncsi lennék például arra, hogy mikor kezdted a mászást, kik voltak azok az egyéniségek, akik mély benyomást tettek rád?

1975-ben kezdtem el érdeklődni a mászás iránt. Az Oszoly után egyből a homokkövek következtek, a májusi táborra jelentkeztünk barátommal, Decsi Istvánnal. A tábort a Vörös Meteor szervezte, amely többek között az OSC, és a HSC mellett a legnagyobb hazai műhelyek voltak. A Vörös Meteor meghatározó mászója volt Kraft Walter, aki Lakatos Jánossal az oktatásban is részt vett.

Hogyan működtek akkoriban a tanfolyamok?

A ’70-es évektől beinduló tanfolyamok még szervezetlenek voltak a mai szinthez képest. Egyesületenként néha összejött egy tanfolyam, volt tematika, oktatók és házi vizsga.

Melyek voltak azok az eredményeid, mászásaid, amikre szívesen visszaemlékezel?

1976-ban jött létre a hegymászó élgárda (válogatott), amely egy rendkívül teljesítményorientált szervezet volt, melyet Skerletz Iván szervezett. Szigorú pontrendszer alapján (Pontszám= a mászott utak nehézsége szorozva a mászóidővel, és némi korrekció.) választották meg Magyarország 10 legjobb/legeredményesebb mászóját, akik “szövetségi” túrákon vettek részt, képviselték hazánkat – és túráikat támogatták. Ennek a csapatnak már 1977-ben tagja voltam.

Ha válogatni akarnék a mászások között, kiemelném a Piz Badil északi falán található Cassin út megmászását, amelyet néhány könnyebb hossz kivételével végig előlmászásban teljesítettem, klasszikus stílusban, de a Bergell olasz oldalán mászott utakra is szívesen gondolok vissza, ahol néhány éve még Dékány Péterrel () másztam. A Pamírban jártam korábban 7000 méteren (a Korzsenyevszkoj csúcsán két alkakommal, 5b mászóúton), de az alpesi falak valahogy mindig jobban vonzottak.

Mikor kerültél a szövetség Oktatási Bizottságának élére, és milyen változtatásokra került sor azóta?

2000-ben alakult meg a Magyar Hegy- és Sportmászó Szövetség (MHSSZ), amelynek Oktatási Bizottságát megalakulásától fogva vezetem, de korábban is voltak már különböző próbálkozások összefogni az oktatást, ezek szerepét mindenképpen szeretném hangsúlyozni. A Magyar Hegymászó Klub (MHK) keretein belül Fiser András tett sokat a hazai képzés ügyéért. A Magyar Hegymászó Oktatók Egyesülete (MAHOE) 1990-ben szintén a hazai oktatás összefogása céljából alakult. Ezek fontos lépcsőfokok voltak, amik nélkül most nem tarthatnánk itt. Fontos megjegyezni, hogy az ország különböző területein is kiváló oktatási munkát végeznek, ilyen például Himmer József munkássága Hámorban.

Az oktatási rendszerrel kapcsolatban örömmel várom minden jelentkező segítségét, bárki hozzászólhat, de ehhez először mindenképpen meg kell ismernie a jelenlegi állapotokat. A célom, hogy az oktatás egy irányba haladjon Magyarországon, és
ne a szélrózsa minden irányába!

Munkámat a bizottságban a korábbi tapasztalatok rendszerbe foglalásával, dokumentálással, kapcsolatok építésével kezdtem. Célom, hogy legyen egy egységes minősítési rendszer, legyenek rendszeres tanfolyamok. Változás abban van, hogy minden szövetségi oktatótól (=aki a szövetség kritérium rendszerének eleget tud tenni) megkövetelem, hogy napi mászógyakorlattal rendelkezzen, a kor és a tapasztalat nem elegendő!

Hogyan működik ma a hegymászóképzés?

A legfontosabb kérdés szerintem az, hogy egy tanfolyam a szövetségi kritériumoknak megfelelően, annak minősítésével működik-e, vagy sem. Nem állítom, hogy a No Name tanfolyamok gyengébb színvonalúak, de az ellenkezőjét sem zárhatjuk ki. Ennek köszönhetően növekszik a bizonytalanság, ami pedig a színvonal romlásához vezethet.

A szövetség által meghatározott képzés jelenleg három szinten folyik. Az alapfokú tanfolyam célja a biztosítástechnika elsajátítása, köztesek elhelyezése, standépítés, és más elméleti alapok megszerzése (elsősegély, meteorológia…). A nyári magashegyi tanfolyam keretein belül az alpesi mászással ismerkedhetnek meg a tanuló hegymászók. Kipróbálhatják élesben mindazt, amit a mászóiskolákban elsajátítottak. A téli alpesi tanfolyam lényege, hogy a résztvevők biztonságosan tudjanak mozogni havas-jeges körülmények között. A gyakorlati tananyag részét képezi többek között a kicsúszás megfékezésének gyakorlása, és a mentés gleccserhasadékból, vagy lavina alól.

Az Excelsior Klubban vizsgázott hegymászók számára továbbképzés céljából hazánk legjobb mászói vállalnának mászástechnikai továbbképzéseket, de sajnos jelenleg erre nincs fizetőképes kereslet.

Az oktatói kollégiumnak van ma a legnagyobb szerepe a hazai képzési rendszer formálásában. Az oktatói kollégium jelenleg 10 taggal rendelkezik. Évente 2-3 alkalommal tartanak összejöveteleket, amelyek eredményeit utána különböző sajtóközleményekben publikálják.

Végül egy formai változtatásra hívnám fel a figyelmet a korábbi gyakorlathoz képest: a szaktudást igazoló végzettséget (hegymászó igazolványt) pályázat útján is meg lehet szerezni. Meghatározott feltételek alapján bírálja el az oktatói kollégium a szakszövetséghez benyújtott anyagokat, évente kétszer, ősszel és tavasszal.

Milyen feltételek mellett lehet ma valaki hegymászóoktató?

Először tudni kell, hogy két szinten lehet ma valaki oktató: beszélhetünk alapfokú- és, alpesi oktatóról. A jelöltnek első lépésként el kell végeznie mind a három tanfolyamot, és stabil, magabiztos mászótudásra kell szert tennie. Ezután jelentkezhet segédoktatónak alaptanfolyamra. Két végigoktatott tanfolyam után válhat önálló oktatóvá alapfokon, és jelentkezhet az alpesi tanfolyamokra segédoktatónak, majd végül teljes jogú szövetségi oktatóvá válhat. De ennek feltétele, hogy a mászóteljesítményei is meglegyenek, e nélkül nem válhat igazi oktatóvá. Az MHSSZ feltételei: 3 év alatt minimum 10 mászott út, melyek 5 kötélhossznál hosszabbak, és legalább V-ös nehézségűek. Minimum a fele legyen alpesi – azaz a beszállása 1500 méter felett legyen -, és közülük legalább 3 legyen VI-os nehézségű.

Az MHSSZ-be a klubok idén szeptember 30-ig nyújthatják be oktatójelöltjeik anyagát, amit a szövetség elbírál. Így válhat valaki szövetségi oktatóvá. Fontos látni, hogy ez nem egy öncélú tevékenység, mindez a tanfolyamokra jelentkező kezdő mászók választását teszi könnyebbé, és biztonságosabbá.

Milyen lehetőségei vannak az oktatóknak a szakmai fejlődésre?

Három dolgot emelnék ki. Elsőként, hogy idén ősszel beindul a hegymászóoktató képzés a Testnevelési Egyetemen. Ide az MHSSZ ajánlása alapján lehet bekerülni, aki a mászási, és oktatási gyakorlat alapján bírál.

Másodsorban, folyamatban van az amerikai Graydon-Hanson: Mounteneering szakkönyv lefordítása. Ez a könyv szakmai berkekben általánosan elfogadott, több mint 50 szerző tapasztalatait foglalja össze, és már több mint 500 ezer példányt adtak el belőle. Könnyen lehet, hogy az elméleti oktatási struktúra is a könyv fejezeteinek megfelelően kerül majd módosításra. Magyarország nem egy hegymászó nagyhatalom, így a lehető legjobb megoldás az, hogy a legszínvonalasabb könyvet fordítjuk le, és nem saját művet próbálunk kiadni.

Végül a francia nemzetközi hegyivezető tanfolyamon lehetőségünk nyílik saját ismereteink pontosítására, az új felszerelésekkel és technikákkal való megismerkedésre, és hasznos gyakorlatokon vehetünk részt, amelyeken tovább mélyíthetjük tudásunkat. Persze ez a kurzus nem tévesztendő össze a francia hegyivezető oktatással, de úgy gondolom, hogy a képzési rendszernek egy alpesi országban sokkal hangsúlyosabbnak is kell lennie, mint hazánkban.

A megbecsülésen (?) túl jár még valami azért, hogy szabadidődet kezdő hegymászópalánták okításával töltöd?

A hegymászószövetségben nincs fizetett alkalmazott, az oktatók legfeljebb költségtérítést kapnak, amit a tanfolyam ára fedez. Viszont az ember jelentős kapcsolatrendszert építhet ki, így sokkal több mászópartner között válogathat. Mindez ösztönző hatást gyakorol az emberre, hogy kondiban tartsa magát, és fit maradjon.

Mennyire népszerű ma oktatónak lenni, milyen az utánpótlás?

Egyszóval: népszerű. Meglátásom szerint alapvetőleg két típusú klub van ma Magyarországon. Az első egy ipari-alpin vállalkozás köre csoportosul. A munka mellett a tagok a szabadidőt mászással töltik. A hátránya, hogy ezek általában “egy személyes” klubok, és ha az egyesület vezetője abbahagyja a mászást, megszűnik az élet. A másik típus – amilyen az Excelsior is – esetén az egyesületi élet fenntartója az oktatás, az utánpótlás nevelés. Itt újabb és újabb mászók jelennek meg, az oktatók népszerűek, így az utánpótlás is biztosított. Hazánk legjobb mászói is vállalkoztak oktatásra, persze ehhez megfelelő körülményeket kell biztosítani.

Zárszóként szeretnél még mondani valamit?

Tisztában vagyok vele, hogy a képzési rendszerünk nem tökéletes. Ötletekre, építő jellegű kritikára van szükségünk. Ha a szövetségi rendszerbe be tudjuk terelni az összes tanfolyamot, egységes elvárásokat állítunk mindenkivel szemben, akkor biztos, hogy javulni fog az oktatás szintje, és ezzel a jelentkezők fognak jól járni.

Végül szeretném hangsúlyozni a nemzeti szakszövetség által kiállított hegymászó igazolvány fontosságát, amely 5 nyelvű, és 3 fokozatú. Külföldön is elismerik, súlya van hazánkon kívül is, és ez szép eredmény!

Köszönöm István, hogy a rendelkezésemre álltál. Sok sikert a további munkákhoz!
Vass Péter

Excelsior SE

TÁTRAI KLASSZIKUSOK

A Stanslawski-kémény

Először három évvel ezelőtt télen pillantottam meg a Wéber csúcs hatalmas északi falát. Kora este láthattuk tiszta időben. Egy könnyebb túrával akartunk feljutni rajta, majd a Villa-gerincen keresztül
elérni a Lomnici csúcsot. Ám este elkezdett havazni és nem láthattam másnap a falat, sőt a túránk is
elmaradt a bizonytalan időjárás miatt. De tudtam, hogy vissza fogok még térni erre a lenyűgöző helyre.

Idén télen került rá sor. Szepessy Áronnal a Zöld-tavi katlanban, immár egy igazi klasszikus
megmászására készültünk az alsó falletörésen a Stanislawski-kéményre. Komarnicki szerint: “Az alsó
falrész legérdekesebb útja. Hosszúságában alig találjuk párját őskőzetű hegységben.”

Tudni kell, hogy ezt az északi falat – amely 900 méter magas – teljes szélességében kettészeli egy
hatalmas párkányrendszer a Német-Létra. Ez egy alsó falletörésre és egy felső csúcsfalra osztja a
falat. Hegymászó szempontból az alsó falletörés tartogatja az igazi kihívást, mert függőleges és
áthajló, kevéssé tagolt fala kiváló mászásokra ad lehetőséget.

December végén már a házban ültünk és nézegettük a falat. Az útról blokkvázlat nincs, hiszen egy
kémény, csak azt tudtuk, hogy V-VI-os nehézségre számíthatunk általában. Előző éjjel alig bírtam
aludni az izgalomtól, nem tudtam mire számítsak, mekkora feladat áll előttem.

Korán reggel keltünk négy óra felé, mindenki tette a dolgát így hamar elindultunk. Pirkadatra a
beszállásnál voltunk és mire kivilágosodott már az első hosszt másztam.

Az út eleje könnyű lett volna, ha nem tél van. Hamar bebizonyosodott a régi igazság: a legnagyobb
téli nehézség a hármas és négyes. Sziklafalak, jéglefolyások és hólejtők váltották egymást olykor 10
méteres köztestávolságokkal fűszerezve. A korai téli időpont miatt a hó nem segítette a mászást csak
növelte a bizonytalanságot. Meglepődve tapasztaltuk viszont, hogy a standok nittekkel vannak
biztosítva, bár ezeket a “sportszerűség kedvéért” gyakran elkerültük, vagy egyszerűen a hó eltakarta.

A középső hosszok nehézsége állandó volt, a falak függőlegesek, már-már élvezhettük volna a szép
kémények és bevágások mászását, ha nincs ilyen hideg, és nem bakancsban kell másznunk. Gyakori társam
volt az ékpiszkáló, a fogások megtisztításával hótól és jégtől sokat bajlódtam, de a végére egész jól
belejöttem. Az út kulcshossza a kiszélesedő kémény jobb falán egyensúlyos, technikás táblamászás,
szerencsére jól megszögelve nem okozott megoldhatatlan gondot.

Az utolsó áthajlásokat is leküzdve egy hosszú hófolyosó következett, amelyet már nem másztunk
teljesen végig, ugyanis ránksötétedett. A Német-Létrán történő bolyongás helyett megkezdtük a
visszaereszkedést a kiépített standok segítségével. A standok nagy részét megtaláltuk, de kevésbé
meggyőző szögekből is ereszkedtünk.

Este sikerült elcsípnünk a vacsorát a házban és kezdtük elfeledni mindazt a megpróbáltatást, amin
átestünk. Tervezgettük az újabb mászásokat, majd lassan aludni tértünk, hisz alaposan elfáradtunk!

A Direttissima

Tavaly ősszel pattant ki a fejemből a gondolat, hogy másszuk meg a Wéber direktet. Nem tudtam
milyen nehéz, milyen a vonalvezetése, csak azt, hogy nagy kihívás. Tulajdonképpen a Stanislawski-kémény
az előjáték volt. Azért mentem ki megmászni, hogy hasznos információkkal térjek vissza a
megközelítésről, mászásról, szállásról, lejövetelről stb.

Az alsó falletörés legmeredekebb tömbjét három út szeli keresztül a Direttissima (VI,A2), a
Szuperdirekt (VI,A3) és a Stredem “Y” (VI,A3), amely utak első 7 kötélhossza megegyezik, csupán az út
második fele különböző. A Direttissima a tömb első megmászása, két napot vett igénybe 1963 nyarán.
1966 szeptemberében a Stredem “Y”-t szintén két napig mászták. A Szuperdirektet 1967 telén mászták
meg első alkalommal expedíciós stílusban, 7 napon át. Az utat még a direkt megmászásnál is egyenesebb
vonalvezetés jellemzi.

Nem könnyű a választás, először a Stredem “Y” esett ki, ugyanis ez egy kevésbé mászott és ismert
út. A másik két út között vacilláltunk.

Február végén szikrázó napsütésben érkeztünk meg a Magas-Tátra lábához Gáti Gábor és Holvay Bence
barátommal. Mivel rengeteg felszerelésünk volt a nagy hátizsákot a Poprádon vásárolt bobra kötöztük –
ezt magunk után húztuk -, majd a kisebb zsákkal a hátunkon megindultunk felfelé. Két-három óra alatt
felértünk a Zöld-tavi házba, ahol a nagy tömeg ellenére a szomszéd matraclágerben sikerült szállást
kapnunk.

A vasárnap délelőtt a slósz összeállításával telt, majd megkezdtük a felszerelés felszállítását a
beszálláshoz. A beszállást megelőző tereplépcsőre segédkötelet helyeztem el a könnyebb megközelítés
érdekében. A nap folyamán terv szerint az első három hosszt fixáltuk be köteleinkkel. Ezek a
hosszak annak ellenére, hogy könnyűnek számítanak, téli körülmények között nagy nehézséget jelentenek.
A hó miatt hágóvasban kell mászni, kesztyű a kézen és néha még egy jégszerszám sem árt. Mindezeknek
köszönhetően itt csak lassabban és megfontoltan lehet haladni. A harmadik hossz után már a fönti
áthajlásoknak köszönhetően, viszonylag hómentesek a hosszok.

Este már a házban vacsoráztunk, a menü gulás és knédli, eredeti szlovák ételek, már csak egy kis
sztrapacska hiányzott. Folytattuk a felszerelés összeállítását, pakoltunk. Egy szobában aludtunk az
idén nyáron két nyolcezrest is megcélzó expedíció néhány tagjával, és Cinótól (Vörös László) hasznos
információkat próbáltunk kinyerni utunkra vonatkozóan. Sajnos bárkit kérdeztünk, olyan régen mászta
meg, hogy már nem nagyon emlékezett semmire.

Ismét alig bírtam aludni. Későn feküdtünk le, majd hétfőn hajnalban keltünk. Reggel hétre már a
harmadik standig feljumároztunk, majd megkezdtük a mászást. Az elől mászó felment, majd a második
ember az egyik félkötélen mászógép segítségével utána, cipelve a kishátizsákot és húzózsákot.
Igyekeztünk erős standokat építeni a jumározó második ember miatt.

Ennek nagy hasznát vettük, mikor Gábor a második köztesétől kiesett az útból, kiszakított mindent
és szabadeséssel zuhanva, mellettem a stand alá repült. Szerencsére utunk során több esés nem
következett be, amit nem bánunk így utólag.

Gyorsan felértünk a hetedik standba, amelyből a kilátás már lenyűgöző volt. Itt egy kis traverz,
majd egy kémény és egy pillér után ért fel Gábor a Direttissima jellegzetes áthajlásrendszere alá.
Rájöttünk, hogy itt bizony félremásztunk az útból, de sem kedvünk, sem erőnk nem volt visszereszkedni,
és kutatni a Superdirekt után.

Sajnos mire az áthajlásokon átértünk ránksötétedett, egy hosszal az út vége előtt kényszerültünk
biwakolni. Egy ferde párkányra, amin csak ülni lehetett és a fölötte lévő kifelé nyíló kéménybe
húzódtunk be. Gyors vacsoránk bacon szalonnából, kolbászból és egy kis sajtból állt. Mindezt
leöblítettük két pohár teával – mert ennyi volt-, majd megpróbáltunk kényelembe helyezkedni
éjszakára. Félig felhúzott hálózsák – didergés – és állandó csúszás jellemezte az éjszakánkat.
Minden óra végén arra lettünk figyelmesek, hogy immáron megint a beülőben lógunk, és zsibbad a lábunk.
Állandó fészkelődés és mozgolódás közepette elérkezett el öt óra. Nem bírtuk tovább, elkezdtünk
készülődni fejlámpával. A pakolás hosszú időt vett igénybe, fájós kezeinkkel minden csak nagyon
lassan ment. A sok ékelés és friedelés miatt körömágyaink bevéreztek, kézfejünk tele volt sebbel.

Reggel hétkor viszont már az utolsó hosszt mászhattam. Sikeresen kiértünk az útból, de nem
gratuláltunk még egymásnak, hiszen a ház még messze volt. A gerincen három kötélhossz után értük el
a Stanislawski-kémény kiszállását. Itt lehet biztonságosan lemenni a Német-Létrára, de mi inkább a
jól ismert kéményen kezdtük meg az ereszkedést. Gyorsan leértünk a kéményen és már csak a házig tartó
hólejtő volt hátra.

Mikor leértünk a házhoz teljesen frissnek éreztük magunkat, magam is csodálkoztam rajta. De mire
megebédeltünk olyan fáradtság fogott el, hogy azon nyomban megkezdtük bepótolni az alváshiányunkat.
Este még mindig nagyon fáradtak voltunk de nagy hévvel kezdtük el Bencének élményeinket mesélni.
Viszont már nem vágytunk újabb utakra, inkább az otthoniak jártak fejünkben.

Szerdán azért kisebb túrát tettünk a szomszédos Zerge-csúcsra, déli fekvésű falain jókat
sütkéreztünk. Csütörtökön pedig elindultunk hazafelé. Lefelé hatalmas élményben volt részünk. A
bobra kötözött hátizsákjainkra ülve száguldoztunk lefelé, olykor csúnya esések közepette. Rendkívül
élveztük a lesiklást és még a bobjaink sem törtek el. Így megmaradt az “alapvető” felszerelés a jövő
évi túránkhoz is, ami reméljük a Szuperdirekt sikeres megmászása lesz!

Hasznos holmik:

– Budapest – Tátralomnic kb. 350 km

– parkolás a völgy aljában 160 korona/nap (általában indulás- és érkezésnapon)

– Zöld-tavi ház: szállás 250 korona, kaja 160 korona

– szállásfoglalás: Juraj Gantner (chatár) Fax: 00421 52 4524 023

Vass Péter

Excelsior SE

Mint minden alpesi régióban, az időjárás változékony, a biztosítás szellős, a tájékozódás nem egyértelmű, a kőomlás gyakori és a lemenet fárasztó. Egyszóval, minden, amire valaha vágynál.”
(Canadian Alpine Journal, 1993.)

Alpesi régió alatt az 1500 és 5000 méter közötti magasságot értjük; az alpesi régióban a mászás minden fajtája űzhető (kivéve természetesen a magashegyi mászást).

Az alpesi stílus azt jelenti, hogy a parti az út megmászásához mindent magával visz, nem használ kiépített táborokat, nem alkalmaz teherhordókat. Ily módon alpesi stílusban lehet magashegyen is mászni (valamint az alpesi régióban is lehetséges nem-alpesi stílusú mászás). Mindenek fölött álló alapelv a sebesség, ezért vertikális tevékenységünk általában erősen “kommandós” jelleget ölt, azaz a lehető legrövidebb idő alatt bemegyünk-megcsináljuk-elfutunk (megkeressük a beszállást, mászunk, lejövünk). Az időtényező és a mászótudás a biztosítás része – így nem szabad meglepődnünk azon, hogy gyakran az objektív biztonság rovására történik a spórolás az idővel, illetve a felszereléssel.

Az alpesi mászás végletekig összetett dolog. Megtalálható benne a klasszikus, esetenként a mesterséges mászás, a hó-, jég- és mix mászás, gleccserjárás, sítúrázás, tájékozódás, főzés, táborozás, öltözködés, pakolás, teljesítménytúrázás, időjárás-jóslás, ad extremum a canyonig, elsősegély-nyújtás, hegyi mentés tudománya.

“Mindössze három igazi sport létezik: a bikaviadal, az autóversenyzés és a hegymászás. A többi csupán játék.” (Ernest Hemingway: A Kilimandzsáró hava)

A természettel való harmónikus kapcsolat maximálisan jelen van az alpesi mászásban. Kevés helyen érezzük ennyire azt, hogy csak magunkra számíthatunk. Az állandóan változó környezet, a nagyfokú kreativitást igenylő problémák, a gyors döntéshozatal szükségessége – páratlan szépségű tájakon – adják az alpesi mászás varázsát és teszik egyedülállóvá a sport világában.

A felszerelést mindig a mászóút-viszonyoknak megfelelően kell összeállítanunk. Nem lehet mindig mindent magunkkal vinnünk – állandóan kompromisszumokat kell kötnünk az idővel, a biztonsággal, saját képességeinkkel. Ennek megfelelően nehéz, ha ugyan nem lehetetlen “tuti” tippeket adni a felszerelés összeválogatását illetően – azon kívül, hogy ne legyen se sok, se kevés… Lehetséges, hogy téli körülmények között jégcsákánnyal-hágóvassal fel-le lehet sétálni egy kuloárban, míg nyáron ugyanez az út ötös nehézségű szakaszokat tartalmaz, amelyeket ajánlatos ékekkel, friendekkel (és legfőképpen kötéllel) biztosítani. Ugyanez más szemszögből: télen a lavinaveszély miatt esetleg meg sem tudjuk közelíteni a beszállást – ekkor a hegy szellemeivel a kapcsolattartás (amely, mintegy
mellékesen, az életben maradást is jelenti), kimerül a menedékház enni- és innivaló-készletének pusztításában.

“Ezen a büszke és gyönyörű hegyen a magasztos, nemes testvériség óráit éltük meg. Itt néhány napig megszűntünk szolgák lenni és igazán emberek lehettünk. A szolgálatba – nehéz visszatérni .”
(Lionel Terray: A haszontalanság konkvisztádorai – az Alpoktól az Annapurnáig)

Azt az élményt lehetetlen visszaadni, amikor nyílik a menedékház ajtaja, és beesik egy fáradt, éhes, kiszáradt parti. “Megmásztuk!” – mondják. Ha ugyan van még energiájuk beszélni. És ekkor mindenki ugrik, forró tea kerül az asztalra, a felszerelést segítő kezek hámozzák le a mászókról, és pár perc múlva jöna kérdés: “Milyen volt…?”

Megmásztuk – és nem legyőztük. Nem a hegyet győztük le, hanem saját magunkat. Amikor a hatplusszos résznél nem hallgattunk az interaktív szögre, hiába kérdezgette: “Na? Belém fogsz…?”
Amikor azon a horror traverzen viszamásztunk az útba.
Amikor eldöntöttük, hogy a negyedik hosszból inkább leereszkedünk.
Amikor hajnali kettőkor keltünk, hogy tízkor már a csúcson legyünk.
Amikor… hegymászásra adtuk a fejünket.

Tóth Ervin

Excelsior SE

Sokan szidják Oszolyt, sokan nem szeretik. Azt mondják zsíros. Igaz. Azt mondják zsúfolt. Gyakran. Azt mondják túl meleg. Valóban. Azt mondják, nem lehet ott jót mászni. No, megállj csak! Nem lehet? Ezt nem… Hogy???

Ez a mese egy kellemes mászónapról szól. Oszolyon. Igen, Oszolyon.

Aki volt már nyáron Oszolyon, (ki ne lett volna) biztosan észlelte, hogy dög meleg van. Aki volt már délben Oszolyon, biztosan azt is megfigyelte, hogy egyik pillanatban még kellemes “reggeli” hűvös van, másikban már tikkasztó hőség. Ahogy kering a Nap a Föld lapos (esetleg banánalakú) tömbje körül, más-más szögből világít. Következtetés: reggel hűvös van, még Oszolyon is. Mellesleg reggel nincs kint senki. Nyáron sem.

Egyik este ez nem hagyott nyugodni. Milyen az? Jó lenne vajon? Friss dédesi emlékekkel telve (milyen szép reibungok vannak arra), kiváncsian mások élményeire összeszedtem Giannit, majd a korai indulásra való tekintettel gyorsan aludtunk egyet. Hajnalban a Verdon kanyoni beszámolóból és sörözésből eredő fáradtságból kifolyólag kissé lassan, de annál álmosabban elindultunk Oszolyra. Az
Árpád-hídnál Guzsival kiegészülve rontottunk neki a szikláknak. Hét óra harminc perckor megreggelizve, megkávézva, megbüfiztetve, bemelegítve, jobbról-balra haladva elkezdünk mászni. Kellemes, kifejezetten jóleső hűvösben végeztük a reggeli nyújtózkodást a Kisáthajlásban. Mikor jóleső érzéssel mind megmásztuk, békésen nyugtáztuk, hogy könnyű, rövid, de a miénk. Jó kis út ez. Jó kis szikla.
Jó reggelt!

Szép nap volt, a déli harangszó a Jethro (vagy a Delago???) standjában ért minket, Csobánka délelőtti nyüzsgésétől kellemes távolságban. Jó volt látni a sok hangyát, ahogy valami nagyon fontos ügyben eljárva siet ide-oda, fel sem tekintve a fölöttük “magasodó” sziklákra. Hiába, ilyenek Vagyunk. Úgy kell Nekünk…

Még egy-két út, aztán menjünk. Hánynál tartunk? Hétnél? Legyen kerek! A hátsó, árnyékosabb sarokban, a még nem túl forró utakkal kiegészítve éppen tíz!

Hazafelé, lemondva a pomázi buszra váró lányok társaságáról (Miért nem mentek inkább Budapestre?) Werischwar felé vettük az irányt, az Emil cukrászdába, ahol minden rendes pilisi mászónap véget ér.

Tudom ajánlani ezt a programot mindenkinek, akinek van egy szabad reggele, fel tud korán ébredni, és szereti a fagyit.

Az utak? Zsírosak, csúszósak… De ami a legfontosabb: mászunk. Szép utakat, még ha kissé kopottak is. Mi koptattuk el. Mert szeretjük.

Résztvevők:

• Gulybán “Két centit kopott a térdem” Zsuzsi
• Berkes “Verdon Réme” Janó
• Lastofka “Nekem nincs állandó jelzőm” János

Utak:

• Kisáthajlás,
• Kisáthajlás direkt,
• Walter,
• Z út direkt (+ Z út),
•  Jethro Tull,
• Delago,
• Veszprémi jobb,
• Excelsior (Ezt kellett!),
• Nemdohányzó (+ tőle jobbra az a kis párkányos tábla),

Hogy miért érdemes Ostrva Galériára mászni?!

A Magas Tátrában gyakori vendég a rossz időjárás, melyet nekünk is sikerült kifogni hétvégén. 2000m felett mínusz 2 fok, szél, hó, jeges sziklák. Viszont 1500 m -es magasságban kellemesebb.

Az Ostrva sziklamászó szempontból jelentéktelen törmelékkúp, de a Ny-i oldal aljában szilárd falakat lehet mászni. Ezen a 100-150 m magas Ostrva Galériának nevezett részen ( www.tatry.nfo.sk ) a 23 útból ( IV-VIII -ig, 1,5ó – 12 ó, átl. 6 kth) választhatunk utakat. Pl. A Dieska út a kalauz szerint V,A1 rp:VII- 5kth, 6 óra. Ez azt jelenti szerintem, hogy V, A0 és VII- között mászótól függő nehézségben teljesíthető az út. Gyönyörű szilárd gránit közettel, jól ékelhető-biztosítható, (duplán) nittelt standokkal, valamint a VII- helyen további 1db nitt segíti a biztosítást. A piaz-ban mászható sarokrepedés, mely a 4. hosszban van és az út kulcsszakasza, nem árt, ha van 2-3,5-ig 4-5 db friendünk. A mászás után a 4. standból 40 métereket ereszkedve kényelmesen lehet visszajutni a beszálláshoz.
Délutáni mászáshoz kitünő program, melynek kalauzideje 2 óra lehetne, de 3 óra alatt lassan mászva is teljesíthető.

Felszerelés:

• két kötél (az ereszkedés egyszerűbb)
• éksor és nagy friendek (1,5 – 3)
• 5 normál + 5 alpesi express (60cm)
• szögek nem kellenek

Értékelés: *** (három csillagos skálán három csillag)

Lázár István
Excelsior SE

Kis csapatunk kétfelvonásos története a Glockner csúcsára vezető kallszikus nem normál útról

…avagy egy szerencsétlen történet szerencsés vége

1. felvonás – A Pallavichini-kuloár után…

A Pallavichini-kuloár a Grossglocknerre vezető mászóutak egyik legklasszikusabbika, és egyben az egyik legnehezebb. Azonban a híre sokkal rosszabb, mint amilyen a valóságban. Ez leginkább a szóbeszédnek köszönhető, amit főként azok terjesztenek, akik még nem mászták az utat, csak hallottak róla… Szép időben, megfelelő hóviszonyok között élményt tud nyújtani, amit népszerűsége is alátámaszt. Még zordabb tavaszi hétvégéken is indulnak mászók, a kissé alulméretezett Glocknerbivakból, hogy felérve a Scharte híres végállomásához kezet foghassanak. Akik a Palát másszák, mert természetesen beceneve is van az útnak, gyakorta már nem is másznak tovább a csúcsra, hiszen már úgy is voltak ott korábban. Így csak egy felhőmentes, ragyogó nap, csodás panorámával lehet elegendő ok, hogy felkapaszkodjanak a néhány percnyire lévő csúcsra. A Pallavichini-kuloár egy 600 méter hosszú vályú, 50°-os, néhol kissé meredekebb dőlésszöggel. Nem jellemző, de találkozhatunk vízjéggel is, az út végét pedig, két kötélhossz mixmászás jelzi. A tavaszi időszak a legideálisabb az út kimászásához, ilyenkor egyes szebb hétvégéken akár hat-nyolc parti is beszáll az útba. Éppen ezért érdemes korán indulni, még a többi vállalkozó szellemű delikvens előtt, hogy elkerüljük a felettünk mászók által lekotort jeget, sziklát, amik talán az út legnagyobb veszélyforrását jelentik…

Természetesen, a rövid bevezető után nyilvánvaló, hogy mi is ezt az utat szerettük volna teljesíteni. Azonban ez a történet csak kisebb részben fog magáról a mászásról szólni, hiszen mi magunk sem biztos, hogy a kuloár kimászását őrizzük meg emlékeinkben a legmélyebben, én magam biztosan nem… Hát ezzel a mondatommal el is árultam valamit. Sikerrel vettük az akadályt, ám senki ne gondolja, hogy ettől kevésbé lesz érdekes a történet, hiszen mint már céloztam rá, nem ezzel ért véget a sztori…

Már a csapat is nehezen akart összeállni, hiszen két, egymástól teljesen független, sőt egymás számára ismeretlen párosból verbuválódott. Ennek oka prózai. Mindkét társaság kétfősre apadt, ahogy közeledett a túra időpontja. Szerencse a szerencsétlenségben csak a véletlen (Köszönet Orsinak!) egymásra találás volt. Korábban autó is kettő lett volna négy főre, azaz még választási lehetőség is kínálkozott, de mint az emberek száma, úgy ez is leredukálódott a minimális egyre (, ami ugyebár az alsó küszöböt jelenti), történ vala, hogy “szegény” Áron autóját totálkárosra törték egy héttel a kétségessé váló indulás előtt. Az előjelek nem voltak ugyan bíztatóak, az időjárás előrejelzést is ideértve, viszont ha nem is könnyen, de összeállt egy négyfős kompánia. Tamás, Áron, Koppány és jómagam…

Április 30-án este, egy végigdolgozott nap után már nem volt semmi, ami feltartóztathatott volna bennünket. Mivel ekkor még nem volt tudomásunk a jó magyarok által kihasználható bliccelési lehetőségről, és hivatalosan még nem nyitották meg a Ferencz József házhoz vezető utat, ezért egyetlen megoldás jöhetett számításba, a korábban már jól bevált bekötőút.
Ez a hely, ahol az autót hagytuk, még mindig nyolc kilométerre van a háztól, de becsületes ember, az útdíj megspórolása nélkül nem juthat ennél közelebb a híres házhoz. Késő volt már, így nem sokat vacakoltunk, inkább bebújtunk a kocsi mellé terített hálózsákjainkba, hogy aludjunk néhány órácskát. Miközben megpróbáltunk pihenni egy cseppet, az idő egyre ellenségesebbé vált. Reggel hatkor felhős égbolt, dermesztő hideg és viharos szél fújt ébresztőt a rendületlenül bizakodó társaságnak. Gyorsan, vacogó fogakkal kapkodtuk magunkra meleg ruháinkat, amit indulás után néhány perccel már tömtünk is vissza a zsákba. A mozgás csodákra képes! Szerencsére nekünk nem kellett sokáig mozognunk, azaz gyalogolnunk a csillapodó szélben, mert egy jólelkű autós  feltranszportálta csapatunkat az út korai végét jelző sorompóig. Még nem volt megnyitva az út felső szakasza, így a hátralévő rövid, de annál meredekebb szakaszt már ismét gyalogszerrel tettük meg. Nem túl korán, de még jó időben kezdtük meg az ereszkedést a Pastersee gleccser látványos folyama felé. Közben felfedeztünk egy csapatot, akik már a gleccser közepén igyekeztek a bivak felé. A gleccser jegén való átkelés még gyorsan és könnyedén ment, de amint elértük az ezerkétszáz méteres, havas hegyoldalt, tapasztalnunk kellett, hogy a korábbi melegebb napoknak köszönhetően borzaszó hóviszonyok uralkodnak. Ezt már messziről sejteni véltük, hiszen az előttünk haladó csapat rendkívül lassan tudott haladni. Nyomaikat követve hamar megközelítettük őket, aztán a helyismeretünknek köszönhetően más irányba haladtunk tovább. Gyötrelmes nyomtaposás következett, de így is mi értünk fel elsőként, a köd miatt csak az utolsó pillanatban kibontakozó bivakhoz. Közvetlen utánunk aztán a cseh különítmény is megérkezett, ekkor már a mi nyomainkat használva. Ekkor éppen nyolcan voltunk a szűken nyolc főre méretezett szállásnál.
Nyomban nekiláttunk energiakészleteink pótlásához, miközben Áron lelkesen elvállalta a hóolvasztás, kelletlen feladatát. Attól tartva, hogy a nap folyamán még többen fognak érkezni, lefeküdtünk aludni a még kényelmesnek mondható szállásunkon. Előérzetünk beigazolódott, estére már szardíniásdobozra kezdett hasonlítani a fémkunyhó. Tizennégyen a házban, egymás hegyén-hátán, hárman pedig a ház mellett bivakolva töltötték az éjszakát. Sajnos a kívül rekedt három egyén szintén magyar volt, és legnagyobb keserűségükre a normál úton szerettek volna felmenni az Erzherzog Johann hüttébe. Mivel arrafelé nem volt semmiféle nyom, így valószínűleg az előttük haladókat követve jutottak erre, a számukra nem kívánt helyre. Abban a kevésben, amiben tudtunk, segítettünk nekik, jótanácsokkal és egy bivakzsákkal láttuk el őket. Hálájuk jeléül három csomag szalonnát ajándékoztak nekünk, amiért még most is hálásak vagyunk. Ezúton meg is köszönnénk e nemes gesztust…

Kínkeservesen telt el a rövidke éjszaka. Mozdulatlanul, merev tartásban kényszerítettük magunkat pihenésre, és már éjfélkor ébren vártuk a lassan közeledő két órát, amikorra az indulást terveztük. A reggeli készülődés sem ment könnyen, hiszen alvó emberkupacok alól kellett előcibálni hátizsákjainkat, és az öltözködés is csak felváltva volt megoldható. Mondanom sem kell, elsőkén hagytuk el a bivak kényelmetlen hajlékát. Igaz később is csak az ambiciózus cseh csapat követte példánkat, és célozta meg a Palát. Öt óra lett, mire beszálltunk a Pallavichini-kuloár halványan derengő útjába. Ketten hátizsákot cipeltünk, mivel a többi felszerelésünket, két zsákkal egyetemben a bivakban hagytuk. Ezt csak azért jegyzem meg, mert lesz még jelentősege ennek a jelentéktelennek tűnő momentumnak… Az idő bizakodásra adott okot, hiszen szélcsend volt, és úgy tűnt az égbolt is kitisztulhat. A hóminőség változó volt, helyenként jól tartott, gyakrabban meg nem. A lehetőségekhez képest jól haladtunk, de sokat kivett a csapatból a nyomtaposás. Nem úgy a csehekből, akik kényelmesen jöttek a nyomainkban, majd az út legvégén, a sziklás zárószakasznál megelőzték kissé fáradó társaságunkat… Az utolsó két, sziklás kötélhossz előtt némi jégmászás fűszerezte az út hangulatát, ezen a részen azonban fix standok könnyítik a biztonságos előrejutást. Az összesen három stand, amiből mi egyet nem találtunk meg, kivétel nélkül a kuloár jobb oldalában található…

Hét órás nem túl nehéz, inkább csak fárasztó mászás után elértük a várva-várt Schartét. Sajnos épp ekkorra romlott el az addigi csodás idő, ezért eszünk ágában sem volt továbbmenni a csúcs felé. A Kis Glocknerről lefelé bandukolva még találkoztunk néhány felfelé igyekvő mászóval, de javarészt már inkább lefelé siettek az emberek, hiszen az idő rohamosan romlott. Valószínűleg ezen a verőfényes délelőttön, mászók tucatjai jutottak fel a Grossglockner csúcsára, igaz mi már csak az utóhaddal találkoztunk. Lassan, komótosan közeledtünk az Erzherzog felé, és mire odaértünk, már semmit sem lehetett látni a sűrű ködben, a szél, pedig egyre erőteljesebben süvített. Bevallom megörültünk, mikor nyilvánvalóvá vált, hogy csak egy másik magyar, no meg egy szlovák csapattal kell megosztani a szállást. Pedig ez esetben még hely is lett volna bőven… Egész délután felváltva tömtük a kályhát és a hasunkat, közben néha aludtunk, vagy beszélgettünk a másik magyar csapattal. (Remélem sikerrel jártak az első “igazi” magashegyi túrájukon, és feljutottak a csúcsra…) Kellemesen telt a nap, meg az azt követő éjszaka is…

Reggelre húsz centi friss hó esett, és a köd sem akaródzott feloszlani. Nem zavartattuk magunkat, folytattuk az eredményes semmittevést tíz óráig, aminél már nem húzhattuk tovább az indulást. Sietnünk kellett, mert úgy állapodtunk meg, hogy lefelé Tomi és Koppány viszi a hátizsákokat, viszont Áronnak és nekem még fel kell “ugranunk” a bivakhoz a fennhagyott két pakkér. A sietség azért volt indokolt, mert ez a “felugrás a bivakhoz” valójában 1200 méter újabb szintkülönbséget jelentett…

Már a lefelé vezető út eleje felvetett egy lényeges kérdést azzal, hogy merre is kéne elindulni. Körülbelül az orrunknál egy kicsivel messzebbre lehetett látni, ám ennek ellenére végig az “elméleti normál” úton tapostuk a nyomokat, ezúttal lefelé. Merthogy nyom természetesen most sem volt. Lejjebb kötélre vettük egymást, és próbáltuk elkerülni a spaltniba zuhanást. Kezdetben az út a gleccser jobb szélén vezetett, ám azt valahol keresztezni kellett ahhoz, hogy átjusson az emberfia a gleccser bal oldalán húzódó sziklagerincre. A jelzéssel ellátott normál út ezen a sziklagerincen kanyarog lefelé a Pastersee felé. Nos ezt a “keresztezést” egy életre megjegyeztük mind a négyen!
Kezdetben csak a hó mélysége okozott problémát, ám ez még csak lassította a tempót. Már a kilométer széles gleccser közepén jártunk, és épp elhagytunk egy a gleccserből kiálló sziklaszigetet, mikor egy spaltnin kellett átevickélnünk. Egymás után vettük az akadályt, és amint Tamás is átért megtörtént a baj! Roppanást hallottunk, ami a hó elszakadását jelezte… Teljesen keresztülvágtuk a lejtőt, ami a lehető legveszélyesebb volt az adott körülmények között. A nyomunkból kiindulva egy hosszú repedés keletkezett a havon. Tudtuk, bármelyik pillanatban megcsúszhat az instabil hótömeg, és akkor már kevés múlik rajtunk. Villámgyorsan lekötöttük magunkat a kötélről, legalább ne mindegyikőnket sodorjon el a lavina, ha bekövetkezik a legrosszabb. Eközben egy újabb, még vésztjóslóbb helyen szakadt el a hólejtő, ezúttal a két középső ember Koppány és Én felettem néhány méterre. Ekkor tudatosult a csapatban, hogy két irányba kell menekülni. Tamás és Koppány, akik a nehéz zsákokat cipelték, már nem tudnak utánunk jönni, a még jókora távolságban lévő biztonságos sziklákhoz, ahol már látszott az utat jelző pózna. Áron és Én viszont már nem kockáztathattuk meg, hogy az életveszélyes nyomon visszamegyünk a közeli sziklaszigetre. Az egyetlen megoldás az volt, hogy szétválunk, és négykézláb, minél kevésbé terhelve a havat mászunk, míg el nem érjük a sziklákat. Így talán nem csúszik meg a bizonytalan hó, és talán a hóval fedett hasadékokon is átjutunk… Közben kiabáltam Koppánynak, hogy hagyják a zsákokat ott, ahol vannak, kössenek rájuk kötelet, és ha elérték a sziklákat, próbálják maguk után húzni azokat. A súlyos zsákokkal, minden egyes újabb lépés életveszélyessé vált. A gleccser hajlatai miatt, néhány perc múlva már nem láthattuk őket, az erősödő hóviharban meg már hallani sem hallottuk egymást. Áronnal csak másztunk, de a sziklagerinc nagyon lassan közeledett, közben csak bíztunk benne, hogy Tomiéknak sem történik bajuk. Néha, az ekkor már süvítő hóviharban Áront sem láttam, pedig alig volt tizenöt-húsz méterre tőlem. Végre elértük a sziklákat, s igazán csak ekkor nyugodhattunk volna meg, de még aggasztott társaink helyzete. Ám egyik pillanatban, mikor a vihar kissé alábbhagyott megláttuk őket a biztonságos sziklaszigeten. Gyorsan elindultunk lefelé, ha szükségessé válik, segítséget hívhassunk. A lefelé utat azonban nem volt könnyű meglelni a minimális látási viszonyok közepedte. Talán egy kicsit a szerencsének is köszönhetjük, de hamar elértük a Pastersee biztos jegét, és közben azon morfondíroztunk, vajon mit csinálhat csapatunk fent maradt fele. Két elképzelhető megoldás jött számításba. Vagy hívnak helikoptert, hiszen volt náluk telefon (és biztosítás), vagy a sziklasziget aljától egyenesen lecsúsznak a hómező aljáig, ami az egyetlen biztonságos menekülési útnak tűnt. A Ferenc József ház felé tartottunk, szinte futottunk a gleccser keményre fagyott felszínén. Időnként az innen már belátható, majd ezer méterrel felettünk levő magányos sziklaszigetet kémleltük. Egyik pillanatban egy csúszásnyomot fedeztünk fel a sziklasziget alatt, ami csak is tőlük származhatott.
A javuló időjárási viszonyoknak köszönhetően döntöttek úgy, hogy nem várakoznak tovább tétlenül, és lecsúsznak. Pár pillanat múlva a sziklákon, már a normál út közelében megleltük őket, mint két apró pont ereszkedtek lassan lefelé. Utóbb elmondták, ők már jóval korábban felfedeztek minket a gleccser jegén, amint sietős tempóban gyaloglunk a ház felé. Most már tudtuk, nyomainkat követve hamar leérnek hozzánk, és ismét együtt lesz a szerencsés kompánia.
Áronnal a gleccser morénasávjáról, egy házméretű szikla szélvédte árnyékából figyeltük, hogyan válik a két apró pont egyre emberszerűbbé, érnek egyre közelebb. Alig egy órával később boldogan összeölelkeztünk, és mosolyogva gratuláltunk egymásnak, megmenekülésünk alkalmából! Gyorsan haditanácsot ültünk, mi legyen a bivakban hagyott két hátizsákkal. Nyilvánvalóvá vált, hogy a jelenlegi hóviszonyokat figyelembe véve életveszélyes vállalkozás volna most elindulni. A bivakhoz vezető út legalább olyan lavinaveszélyes lehet, mint ahol korábban bajba kerültünk. Az tűnt az egyetlen jó ötletnek, hogy éjszaka, mikor kissé megfagy a hó, próbáljuk meg a feljutást. A délutánt és az éjszakát pedig, valahol a Ferencz Józsefnél töltjük. Útközben még visszafordulásra bíztattunk négy másik csapatot, és annak ellenére, hogy nem mindenkinek tetszettek az első kézből kapott lavinajelentés, végül mindenki belátta, nem érdemes feleslegesen kockáztatni…

Kedélyes hangulatban értük el a ház előtti teraszt, ahol feltűnt, hogy több autó is parkol. Tehát megnyitották az utat! Örömünket már csak tetézte a váratlan segítség, hiszen az egyik osztrák mászó felvilágosított bennünket, hogyan is lehet autóval “economical” módon ide feljutni. Sőt még azt is felajánlotta, levisz valakit a kocsinkhoz! Ezt nem lehetett visszautasítani. Negyed hétkor már Heiligenbluth utcáin kocsikáztam, de sajnos vasárnap lévén esélyem sem volt élelmiszert és sört beszerezni. Este, fél kilenckor csatlakoztam ismét a csapathoz, hiszen a Höhe Alpenstrasse fizetőkapuja 19.45-kor zárt csak be, amit nekem meg kellett várnom, az útdíjmentes feljutás érdekében. A megbeszélt helyen nem találtam a többieket, akik reményeim szerint találtak valami tuti szállást, ahol kibekkelhetjük reggelig. Találtak is! Némi várakozás után Tomi megjelent, és egy pazar női toaletthez vezetett. Közben elmondta, hogy van
fűtés, melegvíz, jobbat sem kívánhatnánk… Valóban örülnünk kellett ennek a lehetőségnek, hisz a ház még zárva volt, leszámítva pöpec szállásunkat és egy szuvenírárust. Belépve a női wc tiszta helységébe, a kedélyesen falatozgató Áron és Koppány néztek rám teljes elégedettséggel…

Az éjszaka azért kiderült, hogy az egy szem fűtőtest nem tudja igazán befűteni a jókora helységet. Vacogó fogakkal, alig vártuk már a fél kettőt, hogy induljunk végre a bivakban hagyott cuccainkért. Áront és engem illetett a megtisztelő feladat, ezért nem sokat vacakoltunk. Némi élelmiszer magunkba diktálása után már fejlámpáink fényénél róttuk a kilométereket. Először le a gleccserre, majd át a gleccseren, aztán fel a bivakhoz. Három és fél óra alatt tettük meg az utat, ami újabb 1200 méter szintet jelentett. A hóviszonyok nem sokat javulta, és az előző este lehullott hó miatt ismét nyomot kellett taposni. Ezt a hálátlan feladatot ezúttal Áron vállalta magára. Én egy könnyű zsákot cipeltem, és kevésbé dúlt bennem az energia…

A bivakban egy újabb cseh csapat fogadott bennünket, akik meglepő módon ilyen késői órában szándékoztak elindulni a Pallavichinire, ahol mellesleg a hóviszonyok tovább romlottak. Minket ez nem zavart, inkább sebtében összepakoltuk felszereléseinket. Menetkészen hevertek a hátizsákok a bivak előtti havon, már csak a hágóvasakat kell felvennünk, és indulhatunk vissza. Ebben a pillanatban felkiált az egyik cseh, de mi már csak azt látjuk, hogy próbálja elkapni a guruló zsákomat. Nem sikerült Neki… Megdöbbenve követjük a zsák útját, és figyeljük, amint hatalmasakat pattan a sziklákon, majd lassan kihullnak a felül lévő dolgok, és végül háromszáz méterrel lejjebb eltűnik egy hatalmas gelccserhasadék pereménél… Szinte a szívem szakadt meg, fényképezőgépem miként bucskázik egyre lejjebb és lejjebb, követve a zsákot, aztán eltűnt valahol a hegyoldalban…

Mindenki döbbenten néz néhány pillanatig, majd mintha mi sem történt volna, egykedvűen folytatja tevékenységét…

Vigasztalásképpen a cseh srác még tanácsokat próbál adni, Áron meg még nem jut szóhoz a csodálkozástól. Én hangosan szitkozódom, és nyomban azon töröm a fejem, mit lehetne tenni. Néhány perc gondolkodás után, egyértelművé vált, hogy Áronnal ketten nem sok mindent tehetünk. Beülőt nem hoztunk magunkkal, no meg jó néhány más dologra is szükségünk lett volna, ha komoly szándékkal akartunk volna a zsák keresésére indulni. Az egyetlen lehetőség, felhívni lent maradt társainkat, akik vízzel, beülőkkel, és egyéb szükséges felszereléssel feljönnek utánunk. Hamar válaszoltak SMS-ünkre, és bevallom csalódottan vettem tudomásul döntésüket, nem fognak feljönni. Kicsit érthetetlen volt számomra az egyértelmű NEM, hiszen elég értékes csomag bucskázott le a sziklákon. Hozzá tartozik, hogy a saját dolgaimon kívül Tamásnak is igen tetemes kára származott a balesetből. Ekkor határozottan azt gondoltam, értelme lenne megpróbálni megkeresni a zsákot, hiszen a tartalom nagyobb része nem volt sérülékeny, és a zsákba maradt, valamint tisztán láttam hol tűnt el. Igaz, azt is biztosra vettem, értékes fényképezőgépemnek búcsút mondhatok. Áron megpróbált vigasztalni, de szilárdan azt gondolta, semmi értelme sincs a keresésnek…

Nem volt miért tovább maradni, ezért lassan lefelé indultunk egy másik útvonalon. A felfelé jövő nyom ekkor már kezdett az előző napihoz hasonlítani, így természetesen nem akartuk tetézni a bajt egy újabb lavinaveszélyes lemenetellel. Mély hóban, meredek hegyoldalon kellett leereszkedni ötszáz métert, ahonnan viszont már veszélytelen terepen vezetett kedvtelen menetelésünk. Én szomorúan baktattam Áron nyomában, aki a megmaradt zsákot cipelte. Gyakran visszanéztem, és próbáltam beazonosítani az eltűnési helyet, de innen lentről már egészen másképpen festett a gleccser. Nem voltam fáradt, mégis lassúnak éreztem magam, de nem is volt kedvem gyorsabban haladni. Gondolataimba mélyedve követtem Áront jókora távolságból. Csak a Pastersee gleccsert elérve értem utol, ahol egy befagyott tócsát meglékelve szomjunkat oltottuk. Kezdtem magamhoz térni, és ennek jeleként átvettem a hátizsákot Árontól. Tizenegy órára értünk vissza a Ferencz Jóska házhoz, ahol némi regenerálódás, étkezés, pakolás és feddő szó után kihajóztunk… Irány Magyarország, irány haza!

2. felvonás – Menteni a menthetőt…

Három nappal később, az Excelsior Hegymászó Klubban találkoztam Tomival, hogy értékeljük az elmúlt hétvége történéseit, és megpróbáljunk kitalálni valamit. Ekkor már kezdtünk beletörődni a megmásíthatatlanba, azaz szegényebbek lettünk jónéhány fontos, de pótolható dologgal. Igaz, ahhoz képest, hogy megúsztunk egy lavinát, még szerencsésnek is mondhatjuk magunkat. Ám a kisördög nem alszik! Már korábban telefonon jeleztem Tamásnak, hogy szerintem, lenne esély megtalálni az elveszett hátizsákot. Ehhez csak egy autó (amivel kimegyünk), egy harmadik személy (segítségnek), jó idő (ne essen hó) és egy kis szerencse szükségeltetik…

Nos abban, hogy szerencsénk lesz-e, természetesen csak reménykedhettünk, de a többi feltétel teljesülni látszott. Tomi rám bízta a döntést a kimenetellel kapcsolatban, Én pedig nem sokat gondolkoztam. Menjünk! Csütörtökön még beszerveztük Gergőt harmadiknak, akire valószínűleg szükségünk lehet a keresésnél. Péntek délután indult bizakodással telt csapatunk újra a Glocknerhez. Hosszú évek alatt ez volt az első alkalom, hogy nem hegyet mászni mentünk a hegyek közé…

Éjszaka három óra tájban érkeztünk meg a Ferencz József ház jólismert parkolójába. Késlekedésre nem volt idő, ezért villámgyors pakolást követően hamar búcsút intettünk a kocsinak. Négy órakor már a gleccseren voltunk, és szerencsénkre lassan pirkadni kezdett. Hármónknak csak egy fejlámpája volt, igaz, ha szerencsével járunk visszafelé már kettő lesz…

Az idő vacak volt, 2200 méter felett sűrű felhő borította a tájat. Én, mint az örök optimista, azzal bíztattam társaimat, hogy legkésőbb délre biztosan kitisztul… ám, ha mégsem akkor ilyen körülmények között fogjuk megtalálni elhullajtott hátizsákunkat! Jó ütemben közeledtünk a bivak felé, és ezúttal korábbi nyomainkat használva a nyomtaposással sem kellett bíbelődni. Nyolc órakor már a bivakból fürkésztük a tájat. Épp mikor felérkeztünk, indult lefelé egy kötélpáros, és ezzel kiürült a fémbódé. Ez a jelenlegi, és a várható időjárást figyelembe véve teljesen érthető volt. Megjegyzem, és ezzel nem árulok el titkot, később sem találkoztunk egy teremtett lélekkel sem. Nekünk azonban dolgunk volt, és ez a dolog nem tűrt halasztást. Még pont időben értük el a bivakot, ugyanis pár perccel később már végleg ködbe burkolódzott minden. Hátizsákjainkat, amiből reményteljesen csak kettőt hoztunk, beraktuk a házikóba, majd nyomban nekiláttunk a hely vizsgálatához. Először megmutattam Tominak és Gergőnek hol csúszott le a csomag, és hol tűnt el emlékeim szerint.
A meredek hegyoldal felső részén még tisztán látszott a csúszás nyoma. A gleccserhasadék, ahol a zsák eltűnt jól behatárolható volt, és innen fentről két út tűnt elképzelhetőnek. Vagy kerülünk egy jókorát, és hátulról közelítjük meg a helyet, vagy a meredeken letörő gleccserren küzdjük fel magunkat. Sajnos még be sem fejeztük az elmélkedést, a látótávolság végleg minimálisra csökkent. A hely, ahol a hátizsák lapulhat, hozzávetőlegesen háromszáz méterrel volt alacsonyabban nálunk. Behúzódtunk a bivakba, és annak rendje és módja szerint hozzáláttunk a reggelihez. Közben felvetődött a kérdés: Induljunk, vagy pihenjünk valamicskét? Ezt akaratlanul, de Tamás döntötte el, aki ekkor már az igazak álmát aludta. Gergővel nevettünk egyet, majd mi is a pihenésnek szavaztunk bizalmat. Erre már igazán szükségünk volt, hiszen munka után indultunk otthonról, amit éjszakai autózás, majd 1200 méter szintemelkedés követett, és még előttünk volt az egész nap, valamint a hazautazás… “Aludjunk másfél órát, közben lehet, hogy az idő is kitisztul!” Ezt Én mondtam Gergőnek, de valójában semmi esély nem volt arra, hogy az idő tényleg megjavuljon. Orvosságként hatott ez a másfél órás szieszta, igaz lehetett volna több is. Erre most nem volt módunk, mert a hóminőség folyamatosam romlott. Mielőtt elhagytuk a bivakot, még szétnéztünk, hátha találunk valami használhatót. Találtunk! Legnagyobb megrökönyödésünkre előkerült Tamás elveszettnek hitt éksora, néhány kötélgyűrűvel egyetemben… Ennek szerintünk a szerencsétlenül járt hátizsákban kellett volna lennie. Ez jó jel, gondoltuk egyöntetűen…

Egyenesen lefelé indultunk, épp arra, amerre Áronnal küzdöttük le magunkat egy héttel korábban. Nyomainkból már csak itt-ott látszott valami, de a mély hóba amúgy sem sok hasznát vehettük volna. Ötszáz métert kellett lemenni, hogy alulról meg tudjuk kerülni a sziklagerincet, amelyen a bivak is található. Ennek a sziklagerincnek a túloldalán kell most ismét felmenni úgy kétszáz métert. A teljesen széttöredezett gleccser hasadékait kerülgetve, azokon átmászva, végül a gleccser szélét határoló sziklák mellett felkapaszkodva értünk fel a kiszemelt helyhez. Ekkor egy piros valamit pillantottam meg havon! Gergő óvatosam megközelítette, és vidáman tette fel a kérdést: “Piros arany volt a hátizsákban?”
Ez a felfedezés bizonyosságot adott a felől, hogy jó helyen járunk. Már a köd sem zavarta egyre bizakodóbb csapatunkat, hozzáfogtunk az előkészületekhez. Tomiék standot építettek, én öltözködtem, és készültem a leereszkedéshez. Rám, a probléma okozójára róttuk a nem éppen vonzó feladatot, leereszkedni a hasadékba. Nem volt vonzó eme feladat több okból sem. Az idő “trágya” volt, a hatalmas gleccserhasadék meg félelmetes… Igaz, ha végül sikerrel járok, akkor igazán jó érzés lesz felhozni az elkóborolt zsákot. Mikor elkészült a stand, száz(!) méter kötelet kötöttünk rá, de reméltük nem lesz mindre szükségem. Lassan leereszkedtem az első letörésen, ahonnan jobban szemügyre vehettem a hasadékot. Alattam mintegy 10-12 méterre hóhíd torlaszolta el a fenekét, jobbra egy jókora tömb zárta el a kilátást, balra pedig egyre mélyült, és egy félelmetes tölcsérszerűen összeszűkülő járat látszódott. Először az alattam lévő részt kezdtem kutatni, és pár perc elteltével megakadt a szemem egy gyanús dolgon. Jobban megvizsgálva egyértelművé vált, HÁTIZSÁK! Izgatottan ereszkedtem lefelé a függőleges falon, és ahogy közelebb és közelebb értem, meglepettséggel, csalódottsággal vegyes öröm lett úrrá rajtam. Ez egy másik hátizsák! Miközben óvatosan rögzítettem a nem várt holmit, egy kisebb darab leszakadt a hóhídból. Visszamásztam a hasadék peremére, ahonnan már hallottam társaim türelmetlen kérdéseit. A standon ültek, tőlem húszméternyire, de alig látszottak a sűrű ködben. “Van egy jó, és egy rossz hírem! Találtam egy hátizsákot, de egy másikat!” Mondanom sem kell, miként fogadták a hírt… Gergő leereszkedett mellém, és együttes erővel kihúztuk a zsákot. Visszamászott vele a standhoz, ahol Tomi mosolyogva várta. Én tovább folytattam a keresést, Ők meg “leltárba vették” a frissen szerzett ötven literes hátizsák tartalmát… Tomi még utánam kiabált: “Keress egy hatvanlitereset is!” Először megkerültem a jobbra tornyosuló tömböt, és mellette ereszkedtem le, de ott nem találtam semmit. Ezután még mélyebbre kellett hatolni, a kevésbé vonzó baloldalon. Úgy húsz méterre lehettem a hasadék peremétől, és újabb fél óra elteltével már csak egy lehetőség maradt. Az eltömődött hasadék aljából már csak az említett lyukon csúszhatott lejjebb a keresett zsák. Ekkor azon gondolkoztam, feladjam-e. Nem sok kedvem volt beleereszkedni az egy méter átmérőjűvé összeszűkülő csatornába. De ez volt az utolsó esély. Az egyértelműen látszott, hogy mintegy csúszdaszerűen itt nyeli el a gleccser gyomra a leguruló jégdarabokat, sziklákat, meg talán a zsákunkat is. Lassan közelítettem a lyuk felé, aminek a közelében elég stabilnak tűnt a jég. Méterről-méterre eresztettem magam bele a sötét csatornába. Átérve a szűkebb bejáraton, lenéztem, és hangosan nevetni kezdtem, kiabáltam örömömben, amit persze senki sem hallhatott! MEGTALÁLTAM A HÁTIZSÁKOT! A “pokoli” lyuk bejáratától alig hat-nyolc méternyire elakadt egy kanyarban. Ez tényleg nagy szerencse, hiszen lejjebb már nem tudtam volna menni az összeszűkülő járatban. Óvatosan a pakk mellé ereszkedtem, és figyelmes mozdulatokkal a kötélhez rögzítettem azt. Miután ez megtörtént, tüzetesebben körülnéztem a szűk barlangban. Közvetlen a zsák mellett, találtam egy darabokra tört sárga sisakot, ami Martiné volt egykor… A sisakra volt festve a név, a vércsoportjával egyetemben. Feltehetőleg ez a sisak is, mint valószínűleg a másik hátizsák is a bivakból eshetett le. És még valamit találtam! A zsák mellől, a hó alól előkerült az örökre elveszettnek hitt Nikon fényképezőgépem! Elég megviseltnek tűnt a ráfagyott jégtől, de nem látszottak rajta egyéb külsérelmi nyomok. Az optikája belülről volt befagyva… Nyakamba akasztottam a fagyos gépet, és betettem a kabátom alá. Mielőtt kimásztam a lyukból, előkerestem Tamás visszavárt telefonját, ami úgy tűnt átvészelte az elmúlt hét viszontagságait. Amint előbukkantam a lyukból, Gergő halvány körvonalai derengtek fel a hasadék pereménél. Aggódni kezdtek fentmaradt társaim, hisz már jóideje “lent” voltam. Alig hallhatóan kiabált valamit, mire én nem akartam tovább fokozni türelmetlenségét, felfelé fordított hüvelykujjammal a győzelem jelét mutattam neki. Kitörő örömmel adta tovább a hírt Tamásnak, aki rendületlenül ücsörgött a standon, ekkor kissé már átfagyva. Gergő segítségével ez a zsák is feljutott a standhoz, ahol vidáman gratuláltunk egymásnak a rendkívül sikeres akció után. Előkerült az elvesztett, hatvan literes hátizsák, és holmijaink nagy része (csak a felül lévő élelmiszernek, és egy pár ósdi trekkingbotnak veszett nyoma), valamint gazdagabbak lettünk Martin(?) ötven literes hátizsákjával, és annak teljes tartalmával. Megtaláltunk: két hálózsákot, egy nagy és egy kis hátizsákot, egy hegymászó nadrágot és kabátot, telefont, fejlámpát, fényképezőgépet, kulacsot, kesztyűket, sapkát… és ez még csak az, amit mi hagytunk el…

Most majdnem az okozott gondot, miként visszük le ezt a sok holmit. De ez legyen a legkisebb gondunk. Lefelé jókora kerülőt kellett tennünk a kritikus látási viszonyok, és az olvadt hó miatt. Szerencsejátékhoz hasonlított, ahogy megpróbáltunk a legveszélytelenebb és leggyorsabb útvonalon lekeveredni biztonságosabb lejtőkre. A szerencse mindvégig kitartott mellettünk, így gond nélkül nyomultunk előre a széttöredezett gleccser útvesztőjében. Valamikor az eső is elkezdett esni, de már mindegy volt, most már csak idő kérdése mikor érünk vissza az autóhoz. Este kilenckor, már sötétben raktuk le az esőtől még nehezebbé vált rakományainkat a parkolóban. Nyomban száraz ruhákba bújtunk, és táplálkozni kezdtünk. Mohón nyeltük a rég várt elemózsiát, amire szükségünk is volt, mivel a hazaút még előttünk állt. Indulás előtt boldogan vettem kézbe megkerült fényképezőgépemet. Bekapcsoltam, és működött…

Vége
Résztvevők:

• Juhász Bálint
• Németh Tamás
• Keresztesi Koppány
• Szepessy Áron
• Kovács Gergely

A Magyar Hegy- és Sportmászó Szövetség az egyesületek javaslata alapján évente küld oktatókat továbbképzésre Franciaországba.

Nem csak azért, mert jó a tanfolyam, vagy mert Chamonix a hegymászók ‘Mekkája’. Franciaország és Magyarország sportminisztériumai között, államközi megállapodás keretében szerepel a magyar hegymászók franciaországi képzése.

A Magyar Hegy- és Sportmászó Szövetség az egyesületek javaslata alapján évente küld oktatókat továbbképzésre Franciaországba.

Nem csak azért, mert jó a tanfolyam, vagy mert Chamonix a hegymászók ‘Mekkája’. Franciaország és Magyarország sportminisztériumai között, államközi megállapodás keretében szerepel a magyar hegymászók franciaországi képzése.

Akik részt vettek a nemzetközi hegyivezető képzésen:

1994.
Sárközi András

1995.
Kiszely György

1996.
Fiser András

1997.
Dóra László, Lázár István

1998.
Kiss Ildi, Mészáros Csaba

1999.
Sziklai Tibor, Szűcs Jenő

2000.
Borosnyay Balázs, Táborosi Gábor

2002.
Mécs László
A költségeket tekintve a szövetség 1/3 rész befizetését kéri az egyesületektől (mely függ a magyar jelentkezők számától ill. a tárgyévi államközi egyezmény tartalmától). Tehát igen kedvező a lehetőség. Program, helyi közlekedés, felvonók, szállás és teljes ellátás. Átlagosan 4 fő/oktató.

Fédération Française de la Montagne et de lEscalade : MOUNTAIN LEADER COURSE, francia hegyivezető tanfolyam.
A tanfolyam július közepe és augusztus közepe között két hét.

Kik mehetnek a tanfolyamra?

• Egyesületi javaslatok alapján lehet jelentkezni.
  Jelentkezési feltételek:
• ‘Vizsgázott hegymászó’ képzettség (téli+nyári alpesi).
• Legyen több éves hegymászó tapasztalata téli/nyári körülmények között.
• Másszon UIAA VI-VII fokozatban sziklán, hegyen bakancsban – kötél nélkül UIAA V
• Legyen jó kondija felszaladni egy négyezresre, oktasson és vállaljon több évre oktatást az
  egyesületében.
  Angol vagy francia nyelvismeret.

A jelentkezési lapok alapján a Magyar Hegymászó Oktatói Kollégium tesz javaslatot a kiutazók személyére az MHSSz elnökségének.
Jelentkezés Lázár Istvánnál.
Jelentkezési határidő: minden év márc.30.

A tanfolyam végigveszi a teljes téli-nyári ismereteket, tehát felszerelésből is mindent kell vinni. (Jégszekercétől a mászócipőig.) Aki már mindent tud, annak is jó rendszerezést-áttekintést ad. Együtt tölthetünk két hetet a francia hegyivezetőkkel, oktatókkal, helyismerettel rendelkező hegymászókkal.
2002-ben Mécs László képviselte hazánkat.

Túranapló:

• 1.nap

mászóiskolai sziklamászás (mészkő,6a,6a+,6b)

• 2.nap

kötéltechnika :
stand építés(teher elosztó csomó minden pontban, csavaros karabiner)
beülő kötélvégből
hordpánt a kötélből(sérült mentéséhez)
délután boulderezés

• 3.nap

kötéltechnika (műfalon):
önmentés kötélvégből, csak a főkötelet használva
társmentés felülről, feszes dupla kötélen nyolcassal és karabinerrel
mászás (6b+,6c,6c+)

• 4.nap

mászóiskola (6a+,6a+)- műfal(6b,6b,6b+,6b+,6c)

• 5.nap

Mer de glace, jégtechnika:
bőrbakancssal, hágóvassal,j égcsákánnyal (telitalpas technika)
meredekebb terepen (orrkörmös technika)
stand építés jégcsavarból, abalakov
mászás függőleges kemény jégen

• 6.nap

Aguille du Midi,Kozmikus gerinc:
Vezetés imitáció: a vezető és a kliens összekötve, nehéz részen 2-3 méteres “póráz”,
könnyebb részeken 6-7 méteres kötél, biztosítás tömbökön.

• 7.nap

pihenő (városnézés Annecyban)

• 8.nap

sziklamászás mészkövön (5 kth,6b)

• 9.nap

Tacul triangle (mix,350 m,AD) – délután boulderezés

• 10.nap

Grand Montet:
mozgás, biztosítás havon, vezető-kliens felállás:
rövid póráz
lépcső vágás
ereszkedés csákányból
biztosítás ülő helyzetből
kötéltechnika (elmélet):
összekötözködés meredek, sík, szabdalt gleccseren
bergschrund átmászása
mozgás könnyű szikla gerincen
futó biztosítás ropemannel könnyű jégfalon

• 11.nap

szikla mászás (mészkő,6a+,6b,6b+,6c,6c+)
ereszkedési technikák anyagvesztés nélkül

• 12.nap

Mer de glace:
hasadékba esett mászó mentése egyedül
elölmászás függőleges jégen
mászás 1 eszközzel, hágóvas nélkül stb.

• 13.nap

Aguille de Peigne gránit gerinc (15 kth,6a+)

Lázár István
Excelsior SE

A hegymászás során erősebb kivitelű bakancsokat érdemes használni az általánosaknál, tehát a szövet -kevlar…
beszövéseknél jobb a bőr.

Kategoriák, melyekről írok:

• trekking
• nyári alpesi
• téli alpesi

A talp tekintetében még mindíg a Vibram® márkanevű a legelismertebb. A cipőgyártók több esetben is kihozzák a cipőt a saját talpukkal és a Vibram® talppal is, ez utóbbi esetben drágább kb. 8eFt-al a cipő. Tehát egy trekking cipő esetében sem mindegy, hogy milyen a talpa. Sziklán tapadjon, vizesen ne csússzon, havon is lehessen használni.A cipővásárlás előtt érdemes zokni vásárlásával kezdeni. Egy zoknit javaslok a cipőbe húzni, mely kombinált szövésű, nagyon vastag. (Belső oldalról kiszorítja a nedvességet, a kulső gyapjú részekbe.) Nyáron, melegebb helyekre lehet kapni nem meleg, de vastag, jó térkitöltö zoknikat. Téli használatra -hidegben, nehéz sziklautakhoz is lehet szimpla mászobakancsot használni, de két vastag zoknival. Általában a Gore-Tex® cipők jobban szellőztetik a lábat, de nem csodaszer. Érdemes a cipő ápolását a bakancshoz kapott tájékoztató szerint végezni. (Pl. elegendő évente, ill nagyobb igenybevétel után egyszer ápolni, de ennek 1-2 eFt az ára.)

Trekking:
Nyáron 2000 m-ig, télen havas sétára használjuk. Puha a felső része, hajlékony a talpa, hágóvasat nem ajánlott rákötözni (a madzag elszorítja a láb vérkeringését). Magas szárú cipő, lehetőleg gumi védi a cipőfelsőrész oldalát körbe. Beszállásokhoz, morénalejtőkön, nagy hátizsák esetén nagyon jók. Az ún. ABCD kategóriájú besorolás esetén érdemes a C-t választani, ezek a legdrágább, legerősebb trekking cipők

Nyári alpesi:
Nyári túráink során 5000 m-ig használjuk. Teljesen merev talpú (acélbetétes) bőrbakancs. A bőr vastagsága 3-4mm. lehetőleg marhabőr. Kifordított bőrt sziklasabb (nem látszik a karcolás), fényes bőrt havasabb (nehezebben ázik át) helyeken használunk. A bőr felsőrész is merev, elviseli a hágóvas hevedert a láb elszorítása nélkül. Ennek ellenére az elöl kosaras rendszerű, hátul pattintós vagy kötözős hágóvasat javaslom. A merev talp segíti a havon, gleccseren a gyaloglást, a beszállások megközelítését. (lépésrugás) Mászni is jól lehet benne. Sajnos ezek a bakancsok 50eFt felett vannak, de több talpat is el lehet hordani rajtuk. Ma már a ragasztott és a varrott talpak között cserélhetőség szempontjából nincs különbség. A lényeg, hogy maradjon anyag az új talp felragasztásához. ABCD kategóriájú besorolás esetén érdemes a D-t választani. -ezek a legdrágábbak, legerősebbek.

Téli alpesi:
Téli túránk során 5000 m-ig használjuk. Teljesen merev talpú ált. műanyag dupla bakancs. Van belső cipője, ált.textil jellegű, a gyorsabb száradás érdekében. A cipő felsőrésznél az orr kiképzéseben lehet különbség, alkalmas -e síkötés rögzítésére? A cipő száránál 3 alapesetet lehet megkülönböztetni: fűzős -mászóbakancs, csatos sítúrabakancs rövid szárral, csatos sítúrabakancs hosszú szárral. A csatos sítúrabakancs hosszú szárral.
Ugyan még lehet benne gyalogolni, de inkabb csak síelni. A sítúra bakancs jellemzője a lépegető – járó átállítás lehetősége, amikor a bakancs szára nincs rögzítve, hajlik. A rövid szárú csatos sítúrabakancs alkalmas sítúrázásra és mászásra egyaránt. Nehezebb mászásokhoz jobb a hajlékonyabb fűzős műanyag bakancs, a mégnehezebbekhez nyári bakancs, és el lehet jutni a télen használt mászócipőig.

A téli tanfolyamra megfelelő a nyári alpesi bőrbakancs, hisz ált. 1600 m magasan, nem túl hidegben gyakorolunk. Gondolom -5 C -ig még csúcstámadásra is alkalmas egy vastag jó minősegű zoknival és kamásnival. Túraléc csúcstámadásra használatát legalább 30 átsizett nap után javaslom. (Probálni lehet a túristaház és az auto közötti -600m szint- kényelmes túristaúton gyakorlat nélkül is.) Túralécet nyári alpesi bakanccsal nem lehet használni, ahhoz legalább fűzős műanyag bakancs kell.
Én a téli tanfolyamra csatos sítúrabakancsban (rövid szárral) -Vibram® talppal megyek. Ez alkalmas csúcstámadásra, jégmászásra és túrasízésre egyaránt. Ha nincsen sítúraléc, akkor a bőrbakancs finomabb lábmunkát tesz lehetővé. A jégmászást egy kicsit korlátozza a jégeszközök száma. Egyszerre kb. 10 főre van cucc, és kell a második tábor résztvevőinek is. Folytassuk, ha vannak kérdéseitek.

Lázár István,
Excelsior SE