Idén nekem jutott az a lehetőség, hogy másodmagammal, Szegvári Zsolttal részt vehessek a Franciaországban tartott egyhetes nemzetközi hegymászó kurzuson. A legnagyobb nehézségek még itthon adódtak, ugyanis szinte az utolsó pillanatig nem volt fix sem a helyszín, sem az időpont. Nemzetközi érdeklődés hiányában a helyszín St. Christophe en Oisans és környéke lett, míg az időpont 2006. július 17-21. A tanfolyam pedig abban az értelemben volt nemzetközi, hogy egy 7 fős francia csapathoz csatlakoztunk 2-en magyarok. Ezt a kommunikáció terén éreztük meg egy kicsit, mert az esti sztorizások, megbeszélések franciául zajlottak, és csak a lényeges kérdéseknél fordítgattak nekünk. A mászások során viszont angolul ment a társalgás, így ott ez a probléma már nem merült fel.

Idén nekem jutott az a lehetőség, hogy másodmagammal, Szegvári Zsolttal részt vehessek a Franciaországban tartott egyhetes nemzetközi hegymászó kurzuson. A legnagyobb nehézségek még itthon adódtak, ugyanis szinte az utolsó pillanatig nem volt fix sem a helyszín, sem az időpont. Nemzetközi érdeklődés hiányában a helyszín St. Christophe en Oisans és környéke lett, míg az időpont 2006. július 17-21. A tanfolyam pedig abban az értelemben volt nemzetközi, hogy egy 7 fős francia csapathoz csatlakoztunk 2-en magyarok. Ezt a kommunikáció terén éreztük meg egy kicsit, mert az esti sztorizások, megbeszélések franciául zajlottak, és csak a lényeges kérdéseknél fordítgattak nekünk. A mászások során viszont angolul ment a társalgás, így ott ez a probléma már nem merült fel.

Mindketten ráértünk pár nappal a tanfolyam előtt, ezért úgy döntöttünk, hogy már pénteken elindulunk, és így nem hétfő reggelre esünk be – 1400km-es út után – a kurzusra. Így volt időnk még némi városnézésre (Velence, Milánó, Torino), illetve egy Garda-tavi fürdőzésre is. Vasárnap délutánra értünk a másnap reggeli találkozó helyére; a környék megismerését azonban elmosta egy hírtelen jött vihar, emiatt aznapra csak a vacsora és a pihenés maradt.

A heti program:

Hétfő: A reggeli bemutatkozást, és ismerkedést követően megtörtént a csapatokra bontás. A hét folyamán Zsolt Sébastian Galisson-al, én pedig Gaël Bouquet des Chaux guide-dal másztam együtt, illetve az utolsó két mászó napon 3-as partiban mozogtunk együtt Gaël-el.

Szintfelmérésként a legközelebbi “mászóiskolába” mentünk, ahol a La Chaude Pisse (TD, 200m) nevű 7kh-as 6a+ nehézségű utat másztuk meg. Az út kulcshelye egy kb. 8m hosszú sarokrepedés volt.

A mászás során próbáltunk néhány technikai dolgot letisztázni pl. a standépítéssel, a félkötél használattal és az ereszkedéssel kapcsolatban. Kiderült, hogy a félkötéllel kapcsolatban náluk sincs teljes egyetértés, ereszkedésnél viszont egyértelműen alsó, francia-pruszikos módszert használnak: egy hosszú hevederre kötnek egy csomót kb. egyharmadhoz, ide jön az ereszkedő eszköz, a vége a tulajdonképpeni kantár, a pruszik pedig a beülőhöz van rögzítve (egyik vége folyamatosan, tehát nem tudják elveszteni).

Mindenképpen kell pár szót ejtenem az étkezésekről is, aminek jelentősége és különlegessége már az első nap feltűnt. A hét folyamán teljesen mindegy volt, hogy fent aludtunk valamelyik menedékházban, vagy lent La Bérarde-ban, hihetetlenül nagy választékú reggelit (kávé, kakaó, tea, gyümölcslé, müzli, dzsemek, joghurt stb. ) kaptunk önkiszolgáló rendszerben. Mindig volt úti csomag (saláta, sajt, kenyér, csoki, aszalt gyümölcs, alma, … ), majd bőséges vacsora (3-4 fogás: előétel, leves, főétel, sajt, és desszert) zárta a napot. Amikor hosszabb túrára mentünk, a másnapi úti csomagot is megkaptuk előre. Ennek a kitűnő ellátásnak köszönhetően csak 1-2 kilót fogytam az 1 hét alatt.

Kedd: A következő napi hosszabb túrára előkészülve reggel felköltöztünk a Lavey házba (1797m), majd Zsolték az Aiquille d’Entre-Pierroux gerincére másztak egy 5kh-as utat (Les papilles en folie, D), majd a gerincen folytatták a lemeneti kuloárig. Én Gaël-el végig az Aiquille d’Entre-Pierroux gerincét (Arête des Papillons) másztam kb. 2850m-ig. Itt a szinkronmászást, a vezető-kliens felállást, a gyors és egyszerű biztosítási formákat gyakoroltuk a mászás során.

Szerda: A mai napi úti cél a Tête des Fétoules-re (3459 m), a South Pillar (TD, Gaël szerint 6a/6a+, 500m) volt. Ehhez azonban kb. 1100m szintet kellett gyalogolni a beszállásig, úgyhogy hajnali 4 felé indultunk el és 7-fél 8 körül értünk a beszállás alatti kuloárhoz. Annak ellenére, hogy egész héten nagyon meleg volt napközben, a beszállásig tartó firnmező keményre volt fagyva, így muszáj volt hágóvasat venni. Gyors cuccolás után már másztunk is, és az utolsó 100m II-III-as terepet is megmászva, 2-re már fent voltunk a csúcson. Innen körbe a gleccseren értünk a csúcs alá, majd onnan mentünk vissza a házig. Rövid pihenő után lementünk a kocsihoz, majd visszatértünk La Bérarde-be. Így a nap folyamán összesen ~3600m szintet sikerült teljesíteni.

Csütörtök: Délelőtt pihenőnapot tartottunk, délután pedig – a másnapi gyaloglás lerövidítése céljából – felmentünk a Selle házhoz (2673m) éjszakára.

Péntek: Az előző napnak köszönhetően csak 5 óra körül indultunk és mindössze 1,5 óra volt a beszállás. A Pointe Thorant-ra (3584 m) másztuk a Voie des Légards-t (D+, 300 m). Az út legszebb/kulcs hossza egy sarokbevágás volt (~UIAA V+). Innen is körbe, a gleccser szélének érintésével jutottunk vissza a házhoz és onnan mentünk le a kocsihoz. Sikerült még viszonylag emberi időben leérni, és mivel vasárnap este már a Tátrában kellett lennünk a nyári tanfolyamon, hazafelé vettük az irányt.

Az első napot leszámítva, ahol is mind a 7 kötélhossz 2-5 méterenként (nehézségtől függően) végig volt nittelve, az utakban általában csak a nehezebb részeken volt 1-2 szög. Legtöbbször a standokban sem volt semmi, esetleg 1 szög. Nagyon jól használhatóak voltak a friendek, ebből volt nálunk mindig egy teljes sor. 10 hosszabb köztest, 1-2 hevedert és egy éksort vittünk még magunkkal az utakba. A lemenetekhez, illetve egyszer már a beszállás megközelítéséhez is szükség volt hágóvasra és egy jégszerszámra.

Az elmúlt évek beszámolóihoz képest én azt sajnáltam egy kicsit, hogy nagyon sok idő és energia ment el az utak megközelítésére és a lejövetelekre, mivel a környéken kizárólag gyalog lehetett mozogni. Ezért kimondottan bármilyen technikával foglalkozó nap nem volt. Minden, ami szóba került, arra vagy mi kérdeztünk rá, vagy előkerült a nap folyamán. Ennek ellenére sikerült nagyon jó hangulatban, egy kellemes hetet eltölteni nagy tapasztalattal és rutinnal rendelkező mászókkal, egy gyönyörű környéken.

Kürthy Tamás – Excelsior

Az expedíció képekben

Cerro Escudo

(1300 méter, K, ~500 méter V+, A5, nyitás)

(tovább…)

Fucskó László, Kovács Attila és Solymári Dani 2006. február-március hónapban új út mászásába kezdtek a Cerro Escudo falán (az 1300 méteres keleti falon, a tervezett útból ~500 métert másztak meg, V+, A5) , majd a Torres Paine, Central Tower Bonington/Whillans-út (ED, VI, 6a A2 M?, ca. 800m, 30 óra) nonstop! mászása következett.

Mászóhely ismertető

“… Jobboldalt nagyobbak és meredekebbek lettek a hegyek; szép ellentéte volt ez a másik oldalnak, amely egyetlen tömör vörös bástyaként egyenesedett ki. Egyre közelebb jutottak egymáshoz, amíg már csak három kilométer választotta el őket és aztán fokonként jobban tornyosultak, amíg párhuzamos csúcsaik már legalább négyszáz méterrel voltak fölöttünk és úgy vonultak, mint egy utcasor, sok kilométeren végig.

Nem voltak ezek szakadatlan sziklafalak, de szakaszonként emelkedtek, mint gigantikus épületek, az utcájuk két oldalán. Huszonöt-harminc méter széles mély torkok választották el az egyes csúcsokat, melyeknek alaprajzait az időjárás óriási apszisokká és fülkékké simította és úgy földíszítette a felületük töredezett részeit, mintha valami rajzok lettek volna rajta. Magasan fenn a meredeken olyan kerek barlangok voltak, mint az ablakok…a szemcsés kövekből álló sziklák függőlegesen voltak barázdálva…a csúcsokat koronázó kupolák kevésbé meleg-pirosak voltak, mint a hegy teste, inkább szürkék és sekélyek. Ők adták a végső hasonlóságot a bizánci  építkezéshez ennek az ellenállhatatlan helynek, amilyet el sem lehetett volna képzelni…

… Rumm pompázatos volt az alkonyati színekben, a sziklák éppoly pirosak voltak, mint nyugaton a felhők, ugyanolyan színárnyalatban emelkedtek az ég felé. Megint éreztük, milyen izgalmat kelt Rumm derült szépségével. Ez a nyomasztó nagyság eltörpített minket…”

T. E. Lawrence: A bölcsesség hét pillére (Schöpflin Aladár fordítása, 1935)

Az európai ember Wadi Rum szépségéről először, az arab törzseket 1917-ben a törökök ellen összefogó Arábiai Lawrence elbeszéléseiben olvashatott, de a sivatag varázsa azóta szinte mit sem változott.

A Jordánia déli csücskében található Wadi Rum Tájvédelmi Körzet a világ egyik legismertebb sivatagi mászóvidéke. Az észak-dél irányban kilométereket elnyúló homokkő szigethegyek, 6-700 métert emelkednek a közöttük elterülő 1-2 km széles sivatag nyelvek fölé. A terület legmagasabb csúcsa az 1754 méter magas Jebel Rum, ami a nemrégiben történt Szaudi-Jordán határ változtatásáig egész Jordánia legmagasabbjának számított. Ma, az innen nem messze, a határnál található, 1830 méteres
Jebel um Adaami a legmagasabb.

A területen szerteszét nagyszámban található, kőbe vagy sziklafalakba karcolt, általában vadászjeleneteket ábrázoló vésetek tanúsága szerint az itteni emberi tevékenység messze az időszámításunk előtti időkre nyúlik vissza. A csúcsok nagy részét is a környéken vadászó, gyűjtögető törzsek tagjai érintették először, kőszáli kecske és gyógynövények után kutatva. Az útvonalak ismerete annak idején apáról fiúra szállt a közös vadászatok során, de mára a vadászat visszaszorulásával sem merülnek a feledés homályába, hisz a kalauzban mint a csúcsok “normál”-
Beduin útjai szerepelnek. Mivel a homokkőre jellemzően, a szigethegyek domború- kúpos tetejét mély hasadékok és vízmosások  szabdalják, ezek igen komplex, “alpesi jellegű” vállalkozások, ösztönös tájékozódó képességet igénylő útvonalak III-IV-es solo    észekkel, s esetenként VI-os (!) betétekkel.

Sok beduin család (Wadi Rum-ban kb. 40) még ma is őseik legeltető-vándorló sivatagi életmódját folytatja, habár a teve-kecske-sátor kombinációt legtöbben már Toyota kisteherautóval egészítik ki. Az első nem-beduin megmászásokra egészen 1947-ig kellett várni, amikortól kezdve több térképész és katonai expedíció tagjai jutottak fel a környék csúcsaira beduin vezetőkkel. Igazi mászó tevékenységről csak 1984 Októberétől beszélünk, amikor a Jordán Turisztikai Minisztérium meghívására egy négyfős angol mászó csapat látogatott a térségbe, látva a szinte végtelen lehetőségeket, rögtön nekiláttak a mászásnak, részben saját új utjaiknak, részben pedig a beduin utak bejárásának
s feljegyzésének. Ők máig visszajárnak, s a terület mászókalauzát is egyikük: Tony Howard adta ki először 1987-ben. Azóta az évek során sokan letették névjegyüket Wadi Rum homokkő falain: a francia W. Colonna különböző partnerekkel, a svájci Remy testvérek itt is elborzasztják az embert utjaikkal, nemrégiben a Kurt Albert – Bernd Arnold páros mászott néhány szép utat, s a W. Haupolter -A. Pracht osztrák páros szinte évente visszatér, mindig temérdek, szigorúan nittek használata nélkül készült új utat hagyva hátra (akárcsak Remy-ék, ők is kb. két naponta másznak 3-500 méteres  új utakat, s a 200 méteresekből akár kettőt is egy nap!). Az utóbbi  években többen (pl. Arnaud Petit) nyitottak végig nittekkel biztosított, hosszabb-rövidebb utakat : A legjelentősebb a “La guerre sainte” 12 hossz / 7b+, a Nassranni keleti falán.

A terület sokfajta sziklamászásra kínál lehetőséget, talán az egyetlen amire nem adja magát az a rövid, egyhosszas-áthajló sportmászás. Természetesen a többhosszas clean mászás a legjellemzőbb, többnyire kiépített standokkal, igen formagazdag – homokórás, lyukacsos, pikkelyes homokkövön.

A kő minősége a szuicid jellegű málló horrortól a Canyon Lands-es nagyszerű kőig széles skálán mozog, szerencsére a kalauz osztályozza az utakat kőzetminőség szerint, s a háromcsillagosakból is van elegendő néhány szezonnyi mászásra. Az utak kiépítettségére pedig az első megmászók stílusa alapján következtethetünk. Itt kell megjegyeznem, hogy sok út csak az első megmászók információi alapján, ellenőrizetlenül került a kalauzba, s a Remy és Haupolter-Precht utak leírásában jellemzően túláradóak a kőminőséget tekintve, valamint Precht-ék óriási helyismerete, és rutinja miatt az útjaikra megadott mászási és lejöveti idők teljesen tarthatatlanok az először idelátogató számára. Az első napokban a jól kiépített vagy éppenséggel az egyértelmű vonalvezetésű utak (repedések…) közül taktikus bogarászni, s az ezek során gyűjtött tapasztalatok birtokában később, jobb esélyekkel pályázhatunk a komolyabb utakra. Azért aggodalomra semmi ok: a helyi mászó-napló tanúsága szerint a legrutinosabbakat is lépten-nyomon érik meglepetések, a jóból itt kijár mindenkinek…

A falutól távolabb eső helyek (Barrah Canyon, Khazali, Jebel Burdah…) és mászóutak meglátogatását érdemes egy-két sivatagban töltött éjszakával, esetleg kanyontúrákkal egybekötni. Az utazás (maximum 30-40 km) a faluban egyszerűen megszervezhető, hisz szinte mindenki, s tízéves öccsük is rendelkezik kellő helyismerettel és veterán Toyota terepjáróval, vagy legalább néhány tevével, amiket megfelelően kialkudott összegért, boldogan rendelkezésre bocsátanak.

A Rest House-ban beduin sátras, esti lakomás kinn éjszakázás is lebeszélhető, amit a világért sem érdemes kihagyni!

HOL-MERRE-MEDDIG?

Mikor?

Az őszi szezon októbertől november közepéig tart, habár az árnyékos oldalakon szeptemberben is lehetséges a mászás, ezt az utak hosszából fakadóan nehéz megoldani (a legtöbb fal keleti vagy nyugati fekvésű, tehát az egyik napszakban mindenképp odasülsz). November közepétől március elejéig jóval hűvösebb, szelesebb az idő, s a nappalok is rövidek. Ebben az időszakban zivatarokra is számítani kell. A tavaszi, április- májusi szezon előnye, hogy hosszabbak a nappalok, s a sivatag, az esős évszakból kifelé jövet zöldebb, virágokban pompázik. A nyári hónapok mászáshoz túlságosan melegek, a helyiek szerint előfordul, hogy madarak hullanak az égből hőgutával…

Utazás

A két ország utóbbi években kötött megállapodásainak köszönhetően, Budapestről olcsón (kb. 50.000 HUF + apró-betűs), charter géppel juthatunk Aqabába, ami a Vörös tenger északi csücskében, Wadi Rumtól mindössze 70 km-re található. Ezt a távot Aqabából könnyedén mini busszal és taxival is megtehetjük. (1,5 és 20 JD). 1 Jordán Dinár kb. 265 HUF.

Szállás-kaja

A legtöbb mászóút, a Rum falu közelében található, ezért az itteni Rest House kempingje a legpraktikusabb szálláshely (2-3JD/fő sátrakban, félpanzióval 10JD/fő), nem mintha lenne bármi más lehetőség azon kívül, hogy bekéredzkedik az ember egy barátságos beduin családhoz, amiből van bőven… A Rest House igazi áldás: meleg zuhany, ivóvíz, az étterem kiváló étkeket és hűtött sört is felszolgálnak (reggeli max.: 3 JD, egy-tál ételek: 3-6 JD). A faluban egyébként több kis ABC és étterem működik egyszerű, de kielégítő ellátással.

Felszerelés

{mosimage}Egy éksor és egy Friend sor 3.5-ig az utak nagy százalékához megfelelő hardware, csak elvétve, néhány útnál említ szögeket a kalauz, én úgy gondoltam, hogy ezeket inkább elkerülöm, minthogy kalapács fityegjen a beülőmön. Viszont annál nagyobb szükség van méretes kötél és heveder gyűrűkre a rengeteg pikkely és homokóra kiaknázásához. A gyűrűkből kényszerű visszaereszkedéskor egyébként meglepően nagy számmal hagy bent az ember. Enyhíti a fájdalmakat, ha viszünk néhány kevésbé kedvelt karabinert, és ezeket hagyjuk bent, ha a kötél lehúzásához szükséges. Sok út tetejéről, a sok-kilóméteres sivatagi túlélőtúrától eltekintve az egyetlen lejöveti lehetőség az ereszkedés. A pikkelyekkel bőven telehintett, enyhén dőlt táblákon csodálatos naplementi órákat tölthetünk a köteleink ráncigálásával. A félkötél az ereszkedésen túl a random közteslehetőségek miatt is nélkülözhetetlen. A sisak használata melegen ajánlott. A lejövetek néha zavarba ejtően összetettek, fejlámpát és egy pulóvert mindig érdemes bepakolni, s a melegebb időszakokban külön figyelmet kell szentelni a megfelelő mennyiségű folyadékbevitelre.

Kalauzok

Egy mászó (Treks and Climbs in Wadi Rum) és egy trekking- jellegű (Jordan Walks, Treks, Caves, Climbs & Canyons) egész Jordánira
kitérő kaller tárgyalja a környéket. Mindkettőt Tony Howard jegyzi. Cicerone Press, England. Aqaba és Amman nagyobb könyvesboltjaiban mindkettő beszerezhető, de akár interneten is megrendelhetőek az erre szakosodott oldalakon.
Persze ne feledkezzünk meg a mindig hasznos Lonely Planet: Jordan kiadványról sem!
Esténként a Rest House-ban bőséges vacsoránkat falva a mászó-naplóból tájékozódhatunk a legfrissebb utakról, valamint a másnapra kiszemelt út korábbi ismétlőinek a véleményét is érdemes kiböngészni.

Fotók + szöveg: Urbanics Áron

A tavalyi nagy érdeklődére való tekintettel, az idei VII. Excelsior Boulder Kupát, amely a Magyar Hegy- és Sportmászó Szövetség Magyar Kupasorozatának ranglistaversenye volt, két naposra szerveztük. Az előnevezések során közel 70 versenyző nevezett, de a végleges indulók száma 96 fő volt. A létszám igazolta a kétnapos lebonyolítást, illetve megerősítette, hogy egyre többen érdeklődnek a mászás iránt.

Szombat a fiatal korosztályoké volt. A gyermekeknek és a serdülőknek 10 kunsztot kellett kétszer 20 perc alatt teljesíteniük, a négy csoportból 9 versenyző jutott a döntőbe, ahol a nemzetközi szabályok szerint mérhették össze erejüket. Az ifi mezőny versenyzőinek a felnőtt feladatokat, azaz 15 kunsztot háromszor 30 perc alatt kellett mászniuk. A döntőbe 13 versenyző jutott, illetve nyolc fő nevezett a nyílt felnőtt kategóriába.

Vasárnap a vártnál jóval több versenyző jelentkezett a regisztrációnál. Több olyan mászó volt, aki most indult életében először versenyen, nekik nagyon tetszett a családias hangulat. Az indulók nagy száma miatt, a csoportok ideális 10 fős létszáma 2-3 sportolóval meghaladta az édeni állapotot. A falnál ez a létszám egy kisebb tömegnek tűnhetett, mert ehhez még hozzá kellett számolni a 6-7 versenybírót is.

Szabályokról dióhéjban: a selejtezők során csak a TOP és a TOP – számított megmászásnak, az utóbbi 25%-kal ért kevesebbet az eredmények számításakor. A kunsztok nehézségüktől függően különböző pontszámokat kaptak. Az alacsonyabb pontértékű boulderek könnyebbek, a magasabbak nehezebbek voltak. A döntők a nemzetközi szabályok szerint voltak megrendezve. A négy kunszt ugyanannyi pontot ért, a próbálkozásokkal csökkent az elérhető pontok száma. A kunsztok két zónafogást tartalmaztak. A mászó és a tranzit idő egyaránt 4 perc volt.

Két építő kritikát szeretnék közzé tenni. Többen nehezményezték, hogy a megfogható fogásokat nem lehetett lépni, valamint jómagam is tapasztaltam, hogy egyes kusztokat azért nem tudtam megcsinálni mert fesztávosak voltak. A jövőbeni versenyeket az észrevételeket tükrében fogjuk lebonyolítani.

Ezúton szeretnék köszönetet mondani munkájukért és segítségükért: Berkes Jánosnak, Fellai Zoltánnak, Grimm Zsuzsannának, Harmati Csabának, Kerekes Mariannának, Lastofka Jánosnak, Lám Bencének, Magasdi Attilának, Martincsák Istvánnak, Nagy Péternek (Dagi), Nagy Péternek (Fater), Orbán Gábornak, Pataki Jánosnak, Pugymer Györgynek, Solymári Daninak, Soós Tamásnak, Tatai Jankának, Tihanyi Lászlónak, Túrós Viktóriának, Vad Norbertnek, Vajas Gábornak, Vida Szabolcsnak, valamint köszönjük az MHSSz Supervisorainak: Burucsné Máriának, Gál Zoltánnak és Urbanics Áronnak közreműködésüket.

A nyereményeket a Tengerszem Sportbolt, a Boulder.hu az HRT fogások forgalmazója, az Adidas, a Hegy- és Turista Magazin és a Sportpiac magazin biztosította.

Az Excelsior vándorkövet idén Kámvás Bálint vitte haza.

Budapest, 2005.11.18.

További eredményes versenyzést kívánok: Gozony Gergő

Han Tengri

A Kán és a tenger

Égi palota

A Föld legészakibb hétezres csúcsa. Közel szabályos piramis alakja a Matterhornhoz és az Ama Dablamhoz teszi hasonlatossá. Türk, hun és mongol nyelveken a han vagy kán uralkodót jelent, a tengri vagy
tenger pedig ég, felsőbb szellemek vagy Isten. Han Tengri tehát az Egek Ura vagy Égi Szellemek Ura. A Mennyei Hegyek (Tian Shan vagy Tengri Tag) legnagyobbika volt egészen az 1930-as évekig, amikor kételyek ébredtek iránta.
1943-ban pedig minden kétséget kizáróan győzött felette az ormótlan Pobeda (Győzelem). Jelenleg Kazahsztán legmagasabb hegye. Egyike a volt Szovjetunió területén található öt hétezresnek, melyeknek megmászása a hópárduc cím elnyerésének feltétele. Magassága több forrás szerint is “csak” 6995m, de ez az érték a legmagasabb sziklás pontra vonatkozik. Csúcsát vastag hó- és jégréteg fedi, így legmagasabb elérhető pontja valójában 7010-7020m is lehet.
A Tian Shan legnagyobb gleccserei veszik körül, a Dél-Inilcsek (60km) és az Észak-Inilcsek (35km).

A Dél-Inilcsekről indul a klasszikus út (M. Pogrebeckij, 1931). Ezt választották az első magyar megmászók (Bazsantik János és Klotz Róbert, 1989), valamint az első magyar hópárduc is (Erőss Zsolt, 1991), ugyanis a déli alaptábor közelében van a Tian Shan másik “hópárduc-hétezrese”, a Pobeda (7439m). Az út a Csapajev és a Han Tengri közötti nyeregig (5850m) “séta” a hólejtőn, a nyereg fölött pedig sziklamászás a nyugati gerincen a csúcsig (orosz skálán 5A). A nyereg alatti lejtő veszélyes, 2004-ben itt 11, 1993-ban 4 mászót vitt el a lavina. Az északi oldalon van a másik normál út. Ez biztonságosabb, de jóval meredekebb (5B). Egy gerinc mentén vezet fel a Csapajev kisebbik csúcsára (6100m), majd le a nyeregbe, ahol egyesül a déli úttal. Északról korábban még nem jutott fel magyar, bár próbálkozások voltak
2002-ben és 2003-ban. A könnyebb utak közé tartozik még északon a Kuzmin út, ahol 2003-ban versenyt rendeztek, délen pedig a Márvány gerinc és a dél-keleti gerinc (5B). Az északi és a déli falon a nehézség 6A-nál kezdődik.

Hatfős csapatunk tagjai: Barna Dániel (Excelsior SE), Báthory Gábor, Csizmadia Péter (Excelsior SE), Gulyás Zoltán, Varga György és Végh Zoltán. Bár mindenkinek megvannak a maga elképzelései és az egyetértést nem visszük túlzásba, egyvalamiben hónapokkal az utazás előtt megegyezünk: fel akarunk jutni a Han Tengrire, mégpedig az északi oldalról. Nem mindegyikünknek van viszont ínyére, hogy a normál út végig fix kötéllel van biztosítva, az pedig senkinek, hogy az alaptáborba való helikopterezés egy gátlástalan árukapcsolás folytán együtt fizetendő az “alaptábori szolgáltatásokkal”, valamint a kötelek rögzítésének ránk eső költségével. Mindez meglehetősen kommersznek tunik, amit csak egy “igazi” hegymászás ellensúlyozhatna, így felmerülnek ötletek más, elhagyatottabb csúcsokkal és (új) utakkal kapcsolatban is. Viszünk hát rengeteg vasat, csak a check-in-es hölgyek könyörületének köszönhetjük, hogy a reptéren nem kell kifizetnünk a fejenként 10-15 kg túlsúlyt.

Érkezés – a helikopter még egyben

2005. július 16-án Almatiból mikrobusszal hat óra alatt érünk Karkarába (2200m), a Kan Tengri társaság táborába. 17-én reggel tovább helikopterrel az Észak-Inilcsek gleccserre, a Han Tengri alaptáborba (4040m). A magasságkülönbség kissé fejbevág, de azért délután még teszünk egy kétórás sétát felfelé a gleccseren. Estére beborul. Ilyen a jellemző időjárás, általában inkább csak délelőtt süt a nap és ritka a csapadékmentes nap. A hegyen, a normál úton persze rossz idoben is lehet majd mászni, köszönhetően a fix köteleknek.

Másnap messzebb jutunk, az alaptábortól egészen 6.5km távolságra és 400m szinttel feljebb. Útközben Dani extrém fürdőt vesz egy gleccsertóban. Egyetlen beülőben, kötélvégre kötve pottyan a jégtáblák közé, a tervezettnél kicsit
gyorsabban. A “mentés” a korábban összerakott flaschenzug nélkül, gyorsan, zökkenőmentesen és megállíthatatlan folyik. Dani visszaemlékezése szerint “puszta kötéllel rántottak ki és húztak végig a rücskös jégen, hiába kiabáltam, hogy hagyják abba”. Továbbmegyünk, majdnem a gleccser felső végéig, hogy megnézzük közelebbről a Przsevalszkij csúcsot (6450m), amellyel kapcsolatban lennének bizonyos halvány tervek. Azonnal füstté is válnak. Visszafelé menet kinézek helyette egy ötezrest és egy szimpatikus sziklafalat, melyről később ráadásul kiderül, hogy teljesen szűz. Hiába, a többiek nem buknak rá. Dani is kinéz egy többnapos gerinctúrát, de ez az ötlet is tiszavirágéletű.

19-én felmegyünk az alsó 1. táborba (4550m). A legkönnyebb szakasz; csak gyalogolni kell a hóban, vigyázni a hasadékokkal és felkészülni az enyhe lavinaveszélyre. A fix kötélhez nem is nyúlok. Végh Zoli (VZ), Gyuri és én
fenn alszunk. A többieknek eltérő elképzelései vannak az akklimatizációról, lemennek. Az úton Dani alatt beszakad a hóhíd egy lefelé szélesedő hasadék fölött. Lába a semmi fölött kalimpál és csak a feje látszik ki, amikor sikerül
megkapaszkodnia. Gulyás Zoli (GZ) húzza ki egy hevederrel. Másnap reggel a felső egyesben (4660m) felszabadul egy sátorhely, amit VZ-vel kihasználunk, felvisszük a sátrat. Aztán le az alaptáborba, míg a többiek fel. Este Szerik,
a rádiós és fordító társaságában ingyen megvacsorázunk az étkezősátorban. A kaja kicsit gyanús, lóhúsra tippelünk, de valójában csak birka lehetett. Közben elindul a hegyre a nálunk két héttel korábban érkezett iráni csapat.
Libasorban haladnak el szellemi vezetőjük előtt, megcsókolják a Koránt és áldást kapnak. Mostantól kazah hegyivezetőjükre hagyatkoznak. Szereti őket az Egek Ura, tízből kilencen ha lassú tempóban is (13 óra), de feljutnak majd a csúcsra. A gyaur vegetáriánus Zoli viszont éjjel belázasodik és mindent kiokád, a tábori orvos diagnózisa: agyödéma.

Zoli nélkül újra fel, a felső egyesben alszunk. Dani, Gábor és Gyuri terve az, hogy a továbbiakban csak felfelé költözgessünk, vagyis ha egyszer ott aludtunk egy táborban, akkor később már ne menjünk annál lejjebb. Kétségeim vannak az ilyen módon való akklimatizálódás hatékonyságát illetően — lehet, hogy az Aconcaguán bevált, de ez nehezebb terep. Mégis belenyugszom, nem akarok lemaradni. Innentől végig nagyjából együtt mozog a csapat minimum kétharmada, többször nem megyünk vissza az alaptáborba. 22-én mind az öten elindulunk a kettes felé (5500m). Ez a szakasz keményebb és itt már mászni is kell, sziklát és vízjeget is. Jumárral persze nincs igazi technikai nehézség. Én jóval a többiek előtt, reggel 6-kor indultam és közel 6 órát másztam. Eredetileg bivakzsákban akartam volna fenn aludni, merthogy a sátornak egyelőre Zoli miatt az egyesben kell maradnia. A hóesés és a fejfájás azonban terveim módosítására kényszerít, másfél óra délutáni “alvás” után letántorgok az egyesbe. A többiek csak feldepózzák a cuccot, ketten 5200m-en egy szikla tövébe, ketten az irániak egyik sátrába rakják. 23-án GZ lázasan ébred. Lemegy az alaptáborba, feljön helyette VZ, aki közben kiheverte az agyödémát”.

Kettes tábor. Háttérben a Han Tengri és a Csapajev, előtérben balra Dani és a három
sátrunk. 

 

Gábor és Dani

Gábor, Dani és Gyuri Jobbra fent a kettes tábor sátrai.

24-én ismét öten megyünk a kettesbe és ezúttal visszük a sátrakat is. Zoli hátrányban van, először jár ebben a magasságban, ráadásul súlyos hátizsákkal. A következő nap csak pihenünk, de ez se hozza rendbe, ő is belázasodik. 26-án ő le, négyen pedig felmegyünk a Csapajevre (6100m) feldepózni néhány cuccot. Ez szintben kevesebb, de legalább olyan kemény, mint a kettesbe vezető út és a sziklamászás is több. A végén idegölő hótaposás a csúcsig. Nekem összesen 6 óra a feljutás. Lassan ereszkedünk a fagyott, foszladozó, évtizedes köteleken, amíg el nem húz mellettünk egy kazah, szakadt “ereszkedőkesztyűvel” a kezén, a biztosítással nem sokat tökölve. Csak egy karabinert akasztgat. Ettől
felbátorodom, én is gyorsítok. Bebizonyosodik, hogy a reverso itt nem működik és a félszorító nyolcas sem az igazi. Szerencsére még felfelé menet találtam a hóban egy ereszkedő nyolcast. Egészen használhatónak bizonyul két csomó
között, ha azok elég messze vannak. Egyébként inkább a kesztyűfék, amíg nem függőleges. Másnap pihenünk. Közben megérkezik GZ az egyesből, ahol újonnan jött alaptábori szomszédaink, a románok egyik sátrában aludt.

28-án négyen felköltözünk a nyeregbe (5850m), Zoli pedig a Csapajevig mászik akklimatizálódni. A Csapajevről lefelé is fárasztó, puha hóban botladozunk. A nyeregben erős a szél, gödröt ásunk a két sátornak és hótéglákkal kerítjük
körül. Ez segít valamit, de reggelre így is minden behavazva. 6 körül érkezik fentről két amerikai, akik még tegnap indultak a csúcsra. Az Egek Ura engedékeny volt, feljutottak, de keményen megszenvedték.

Felhők balra…

…fent…

…jobbra

6500m

6600m

7-kor indulunk. Hosszú gyaloglás a hóban, Gyurival lehagyunk két kelet-európai kinézetű fickót, akik a déli oldalról jöttek. Nem volt jó ötlet, most én taposom a havat. Sebaj, a nyereg fölött jobb. Elérjük az első kötelet, innen szikla. 6390m, 4. táborhely. Tovább. A pihenéseket rövidre fogom, megpróbálok sietni. 6480m-en is egy lehetséges táborhely. A csúcs felé a felhők érdekes táncot járnak, ezt videózni kell. Előhalászom zsebemből a digitális gépet, de
hiába, másodpercek alatt kihül és kikapcsol: “BATTERY IS LOW”. Mögöttem több, mint egy kötélhossznyira halad valaki, a távolság nagyjából változatlan. Feljebb az út a gerinctől jobbra megy, egy kuloáron fel, aztán jobbra ki, 6800m. Még egy kis sziklamászás, aztán hótaposás hullafáradtan, hosszú pihenésekkel. A távolság csökken, feladom. Megállok, bevárom és előreengedem a kelet-európai kinézetű fickót. Boldogan vánszorog előre szívni. Alattunk senki nem látszik. Lassan követem, alig maradt erőm.

ő már visszafelé jön, amikor 15:50 körül felérek a csúcsra, a zászlóhoz, ahol a nyomai véget érnek. A zászlót tépi a szél, a feliratot nem tudom kivenni. A hőmérő talán -10 °C-ig menne le, ha megvárnám, de a szél miatt sokkal hidegebbet érzek. A GPS 7001 métert mutat (a hiba +6m lehet), mégsem értem el a legmagasabb pontot. A hegy még enyhén emelkedik, megyek tovább. Egy lépés szokatlanul mélyre sikerül, talán hasadék. Száz méterrel arrébb végre megvan az igazi csúcs. Süt a nap, de alattam minden irányban felhők, csak a Pobeda emelkedik ki közülük. A GPS szerint a magasság 7025m. (Valójában talán 7019m, ha itt is +6m a hiba.) Sietek a fotókkal, nehogy a szél közben eltüntesse a nyomaimat. Vissza a zászlóhoz. Csúcsfotó itt is, állvány nélkül, mert azt ekkora szélben reménytelen felállítani. Lefelé menet találkozok 2-3
ismeretlennel, aztán Gyurival 6830m-en, aztán két amerikai, végül Dani és Gábor 6800m körl, az utolsó kunsztos részen. Náluk nincs jumár, “tisztán” másznak és tibloc-kal biztosítják magukat. Így sokkal nehezebb, ráadásul már
kezd későre járni. Gábor visszafordul, megyünk lefelé. Ereszkedés közben legalább húsz alkalommal leesik az új hágóvasam. Szürkületkor, fél 9 körül érek a sátorhoz. Gyuri 6-ra ért a csúcsra, Dani kicsit később. A sátrakhoz 11-re, valamint éjfélre érnek.

A “valódi” csúcson (7019m?)A távolban a Pobeda emelkedik a felhők fölé. 

Reggel fáj a fejem, ami jó indok, hogy azonnal lelépjek, amíg kemény a hó. A többiek még maradnak. A Csapajevig a legrosszabb, 2 és fél óra. Aztán már szerencsére csak lefelé. Mindkét Zolival összefutok, amint felfelé igyekeznek, GZ a hármasba, VZ a kettesbe. Összesen 8 óra alatt érek a nyeregből az alaptáborba. A többiek másnap, 31-én érkeznek, miközben fenn GZ egyedül próbálkozik a csúcstámadással. Sok a hó, visszafordul 6600m környékén. Többször nem próbálkozhat, neki kell leghamarabb hazautaznia. A társaságban nincs már motiváció további hegyi szívásokhoz, így egyedül kell kihasználnom az alkalmat, amíg lehet. Sajnos minden vonzóbb hegy minimum kétnapos program, amihez egyedül most se kedvem, se sátram — legalábbis amíg az utolsó Zoli le nem hozza a nyeregből. Csak addig mehetek, ameddig egy nap alatt is lehet. Augusztus 1-én felmászok az alaptábor mögötti hegy, a Bajankol 4650m magas mellékcsúcsára. Hosszú törméléklejtő, aztán max. II nehézségű törős szikla.

Szakadék a 4650m-es mellékcsúcs alatt. Jobbra a mélyben a Bajankol felső gleccsere. 

 

A torony

Meredekebb szakasz Balra fenn a csúcs (4480m).

Délután GZ leér az alaptáborba. Megérkezett Karkarából a másik magyar csapat: Leto, Andi és Dénes. VZ a hármasba jutott. 3-án csapatunk kétharmada helikopterrel távozik, Zoli a csúccsal próbálkozik, én pedig megmászom a Han Tengri oldalában álló kis tornyot (4480m). Szintben 280m 30-50°-os jég — egy rövid szakaszon talán max. 70° —, aztán 60m II-es szikla. Zoli hajnali fejfájása miatt későn indul a csúcs felé. Rajta kívül csak egy japán, de ő akklimatizálódni megy és a négyesnél visszafordul. Zoli 6700m-ig jut, onnan éjjel ér vissza a nyeregbe. Fogytán a kajája és úgy tudja, hogy 5-én jön a helikopter, így másnap elindul lefelé.

A japán ekkor indul felfelé másodszor és ezúttal el is éri a csúcsot 11 óra alatt, míg két osztrák 9 és fél óra alatt. Ők nálunk jóval több időt szántak akklimatizációra, ahogy szinte mindenki más is. Román szomszédaink kétszer annyit — közülük a legerősebb nálunk másfél-kétszer gyorsabban tette meg a C1-C2 utat. Csúcstámadásra viszont pont neki nem marad ideje; az időközben elromló időjárás miatt csak ketten jutnak fel a négyből (8 illetve 10 óra alatt). A másik magyar csapat nem jár szerencsével, megfázás, torokgyulladás és hóesés tesz nekik keresztbe. Dénes eljut a hármasig 16-án, de a rossz idő miatt másnap elindul lefelé és a Csapajev alatt túlél egy lavinát, amit a felette ereszkedő kazahok indítottak.

Észak-Inilcsek a 4480m-es toronyból. Balra a Han Tengri és a Csapajev, középen a Bajankol. 

Utazás Türkisztánig

A helikopter érkezését elhalasztják egy nappal. 6-án másfél óra késéssel jelenik meg, tesz két kört imponáló magasságban, látszólag a hétezer méteres hegy felett, aztán elrepül. Nélkülünk. Szerik szerint az utas “very important client”, akit csak nézelődni vittek, korábban pedig azért nem jött a gép, mert baleset történt a déli oldalon és menteni kellett. Majd holnap reggel, ígéri. Reggel ismét lecuccolunk a leszállóhely mellett és várunk. Jó a hangulat, egy orosz gitározik és énekel.

A hazautazásról lassan lemondok, de ebéd után csoda történik, jön! Egy  terepszínű katonai MI-8-as. Meglepődni nincs idő, percek alatt kell beugrálni és már repülünk is. Egy déli gleccserről jövő utastól tudjuk meg azt, amit “hivatalosan” még Karkarában sem ismernek be. Valójában már tegnap is a katonai helikoptert láthattuk, ugyanis a régi gép lezuhant, összetört és teljesen kiégett. Az első hírek szerint 15-en voltak rajta, de az esetről jóval később tudomást szerző európai médiák már 22 főről számolnak be. (Sőt egy népszerű magyar tévécsatorna a helikopterrel lezuhant német “expedíció”
tagjait tudósokká lépteti elő.) Korábbi perui utunk jut eszembe, amikor Danival csak két nappal késtük le a nagy lavinát az Alpamayo-n. Ezúttal azonban nincsenek halottak, csak égési sérülések és egy lábtörés — az utasok élve jutottak ki az égő roncsból.

A Karkarából Almatiba vezető úton se megy minden simán. Kegennél, a kirgiz-kazah határon lekapcsolják a már említett osztrák párt, vízumprobléma. A sofőr visszaviszi őket Karkarába, közben mi két román mászó társaságában főzőcskézünk a határon. Két órán belül folytatjuk az utat és éjjel 11-re már Almatiban vagyunk, újra együtt a csapat.

Augusztus 8-án este ismét úton vagyunk, a cél Türkisztán. Az út kb. 13 óra, beleszámítva az egyórás kényszerszünetet az útközben kigyulladt kerék miatt. Hajnalban érkezünk és egyből meg is nézzük az egyetlen látványosságot. A muszlim szent ember, Hodzsa Ahmed Jaszaui hatalmas mauzóleumát, amelyet Timur épített a 14. században. A piacon Gábor felszed négy helyi csajt, akikkel délután belülről is megnézzük. Este aztán én húzok vissza Almatiba; a többiek még maradnak egy napig élvezni a 40 fokos hőséget. A buszom ezúttal is lerobban, a javítás két óráig tart. Másnap a többiek is hasonlóan járnak.

Hodzsa Ahmed Jaszaui mauzóleuma

Ima

Árnyaikkal kézenfogva járók

Saslikárusok a piacon

Dani és a bennszülöttek

Mologyozsnij

A Tian Shan északi részén, Almati és az Isszik-Kul tó között magaslanak az “Ili folyón túli színes hegyek”, a Zailijszkij Alatau. Valójában fehér hegyek is találhatók itt; több 4000m feletti csúcs és az 5020m magas Talgar. Én egy négyezrest keresek, amit (tudtommal) még nem mászott magyar.

Elhagyott kutatóállomás

Meteorológiai állomás totemoszloppal

Türkisztánból reggel érkezek Almatiba. Veszek kétnapi élelmet, felszedem a mászócuccot a vasútállomás csomagmegőrzőjéből és délután 3 körül elindulok kifelé a városból. Busszal utazok Medeu-ig (1700m), aztán taxival tovább. Meglepően jó út vezet Csimbulakig (2300m), a helyi síparadicsomig, de feljebb már csak meredek földút, amelyen a terepjárónak (Lada Niva) is nehézségei vannak. 5-kor érünk egy 2470m magasságban levő házhoz, ahol a taxis szerint alhatok és holnap innen kiindulva megmászhatom a Mologyozsnijt (4147m). Mivel még nem látok semmit a hegyből, inkább továbbmegyek az úton. Hosszú gyaloglás után este fél 8 körül 3300m körül vagyok és egyáltalán nem biztos, hogy jó úton. Motorberregést hallok, két kazah jön lentről egy terepmotor-kvadrociklivel. A hegyről nem tudnak semmit, ők is csak turisták. Viszont mivel úgysincs jobb dolguk, felderítik nekem az út folytatását, sőt az utolsó pár száz méteren el is visznek, egészen egy elhagyott épület-, lakódoboz- és roncshalmazig (3440m). Ideális helynek tűnik éjszakára, ugyanis közben eleredt az eső. De minden ajtón lakatot találok. Épp az ablakon való bemászást fontolgatom, amikor ismét jó hírrel robognak felém a kazahok: embert láttak. Tényleg, az egyik épületből fény szűrődik, hamarosan kutya is ugat. Ez a meteorológiai állomás. Szergej és Szása dolgozik itt, vendégük a geológus Dmitrij és két hölgy. Kapok teát, meleg ételt és felvilágosítást a Mologyozsnij észak-keleti faláról. Szergej szerint 2B nehézségu jégmászás, nagyjából bármerre is megyek pontosan. A leírás egybevág azzal, amit korábban a Kan Tengris Szerik mondott — ezt az utat kerestem. Vodkázás éjfélig, a magnóról Led Zeppelin és peresztrojka-korabeli orosz underground szól. Aztán végre alvás, három napja először vízszintesen!

Mologyozsnij széles látószögben A piros szaggatott vonallal jelzett út jobbra az észak-keleti falon vezet fel a csúcsig (2B), majd balra a gerincen le (1B).

Észak-keleti fal a keleti gerincről

Kelés hajnal 4-kor. 5:20-kor indulok, egy óra alatt érem el a hegy lábát  3650m), ahonnan két jégszerszámmal mászok. Szintben az első 200 méteren kb. 50° az átlagos meredekség, aztán már csak 30-40°. Csúnya idő jön. Esik, feljebb havazik. A látótávolság lecsökken, de a gradiensirány jó lesz, eltévedni nehéz lenne. A csúcs alatti lankásabb részen hasadékok, itt már csak azért mászom négykézláb, hogy be ne szakadjak. 8:20-kor érem el a csúcsot (4147m). Közben megjavul az idő. Lefelé a keleti gerincen (1B) két óra alatt érek vissza a meteorológiai állomásig.

A csúcs

Kilátás a túloldalra

Innen gyalog négy óra Medeu, közben bőrig ázom. Másnap láz és fejfájás, de megérte. 13-án este repülünk haza.

Csizmadia Péter

(Excelsior SE)

Koordináták

A változékony idő ellenére úgy döntöttünk, hogy kilátogatunk a Dolomitokba július második hetén. Az idő a vártnál rosszabb volt. Már a kifelé vezető úton sem volt olyan fél óra, melyben nem esett volna az eső…

Megérkezve a Drei Zinne csoport lábához, az Auronzo menedékháznál húztuk meg magunkat. Reggel jobb időre ébredtünk, így úgy döntöttünk, hogy megmásszuk a bemelegítőnek szánt utunkat, a Nagy Zinnére a Dülfer utat (V+, 250 m, 8 kh). A második kötélhossz, a lecsöpögő víz és a hidegnek köszönhetően 10 méter hosszan jeges volt, amit csak a szögekbe és az ékekbe kapaszkodva tudtunk átmászni, feltéve, hogy a lépőszárak mellett az ékpiszkálóval vertük le a jeget a kőről lépéseknek.

Az út többi része viszonylag száraz volt, csak a felső kémény volt hasonlatosan vizes és csöpögős a Nostromo gépházához. A lemenet nem tartogatott meglepetéseket, habár az ereszkedő pályát csak második nekifutásra találtuk meg. Leereszkedni a déli falon, a normál úton (III, 450 m) lehet. Mire a kocsihoz értünk már szemerkélt az eső, a vacsora végeztével tomboltak az elemek, így eldöntöttük, hogy melegebb éghajlatra megyünk, azaz reggel irány Arco.

A Garda-tónál valamivel jobb volt az idő, de csütörtök délelőtt így is vissza kellett menekülnünk az első kötélhosszból egy zápor miatt. A mászó boltok vizitje után, visszatértünk a Colodri falához és kimásztuk a Stenico (VII, 180 m, 6 kh) repedésrendszerét, melyben a kulcsrész egy szép áthajlás. Másnap az éjszakai viharok után, szintén a Colodri-n másztunk: Barbara (VI, 300 m, 10 kh). A változékony, vagy inkább rossz idő ellenére, bízva az előrejelzések megbízhatóságában délután visszaindultunk a Dolomitokba, hogy eredeti tervünket valóra váltsuk és megmásszuk a Nagy Zinne-re a Comici utat. Sajnos az időjárásban változás nem következett be, így tervünkről le kellett mondanunk. Azért nem mehettünk el búcsúmászás nélkül, így a Cinque Torri-ra elkezdtük mászni a Via Myrian-t (V, 130 m, 7 kh), de sajnos a második kötélhosszból vissza kellett jönnünk az eső miatt. Ennyi elég volt, indulás haza. Azért a kis ördög nem alszik bennünk Villach magasságában jött az ötlet, másszunk még egyet Raxon. Teljesen mindegy, ott is esik, így már csak otthon csavartuk ki a vizet pólóinkból.

Reggel hat óra volt, felültem a hálózsákban és örömmel tapasztaltam, hogy látok. Látok, nemcsak tíz méterrel előre, hanem egészen le a völgy aljáig. Látom a felvonóházat Srdiecko-n, ismerős az út kanyarulata Trangoskán és az odavezető völgy is. Most már tudom, jó helyen vagyok a Chopok déli oldalában. Érdemes volt az éjszakát egy szikla szélárnyékában eltöltenem, érdemes volt megannyi csúcsot átszelnem Donovaly-tól, mert idén biztosan elérem az Alacsony-Tátra másik végét.

Az én Alacsony-Tátra gerinctúra történetem 1997 februárjában kezdődött, talán akkor jutottam el a legtovább, első lendületre. Azóta próbáltam barátokkal, egyedül, gyalogszerrel és síléccel, sátorral, vagy pedig csak egy hálózsákkal felszerelve. Négyszer voltam sikertelen 1997-ben, 2002-ben, 2003-ban és 2004-ben. Néha még Donovaly-ból (~1050 m) se sikerült kiérnünk, akkora hó volt, illetve nem az adott viszonyoknak megfelelő felszerelést választottuk. De mi is az ami, a túrázóra vár, ha végig szeretne haladni az Alacsony-Tátra gerincének Donovaly – Certovica szakaszán. A táv 50 km, a szintkülönbség 5510 m, ebből 2980 métert felfelé, 2530 métert lefelé kell megtenni, technikailag igen könnyű terepen. Az időjárás elég szélsőséges tud lenni, és a gerinc miatt folyamatosan fúj a szél, elbújni előle nem igen lehet és általában ez az, ami miatt nem bírja az ember a tervét véghez vinni.

Öt és fél óra szendergés után ébredtem a kocsiban fél ötkor. Mivel kint igen hideg volt, ezért az autó öltözőszobának is szolgált egyben. Negyed hatkor már a település határában gyalogoltam, vállamon a lécekkel. Amikor az út elkezdett emelkedni felcsatoltam azokat. Gyorsan haladtam, hiszen az útkeresgéléssel nem igazán kellett törődnöm, mert már többször jártam az első szakaszon, mindent jól ismertem. Mivel tudtam, hogy sietnem kell, és ezért felesleges felszerelést nem vihetek, éppen annyi ruhát vittem magammal, amennyit ha felveszek nem fázok, vagy inkább nem fagyok meg. Volt nálam még tíz szelet csokoládé, négy energia zselé, meg egy hálózsák, ami jól jöhet, ha az éjszakát a nyitott ég alatt, vagy egy menedékházban kell töltenem. A reggelit nyolc órakor töltöttem a Hiadel’ské nyeregben (1099 m), ahova egy kis eltévedés után értem, mert elveszítettem a nyomot. Innen van az első igazi kaptató Mala Chochula-ra (1718 m), a maga több mint 600 méter szintkülönbségével. Nem is volt olyan vészes, most már a gerinc központi részén vagyok. Jó időben, és igen gyorsan. Az előttem álló hegyek fürödtek a napsütésben. Furcsa volt a látvány, ilyenbe még nem volt részem. 1997-ben a viharos idő, illetve a tájékozódás teljes hiánya miatt kellett feladnunk a túrát a Durkova (1749 m) magasságában és lemennünk Jasenie irányába. 2002-ben akkora friss hó volt, hogy Donovaly-t körbeölelő erdőt se tudtuk elhagyni a mellig érő hóban. 2003-ban szintén a vihar akadályozott meg célom elérésében, mikor a hajnali órákban sátram merevítő rúdjai feladták a küzdelmet az újra és újra ismétlődő széllökésekben, és összetörtek. Ez akkor még nem jelentette a túra befejezését, mert néhány órát aludtam még a ponyvák alatt. De a köd ismét meghiúsította a tájékozódásomat és le kellett mennem északra Magurka faluba. Tavaly társunk térdsérülése miatt kellett a túrát feladni Mala Chochula-nál.

Déltől az egyre jobban elhatalmasodó köd miatt a csúcsokról jobbra-balra lefutó gerincek vonalából saccoltam meg, hogy merre lehet a következő csúcs. Ha néha elő bújt a nap a jobb oldalamnak melege volt, de a szél miatt a bal kezem folyamatosan fázott. Teltek az órák és még csak nem voltam a Durkován, ami a táv felét jelenti, illetve azt hogy előre már kevesebb van, mintha visszafordulnék. Az esetleges jobbra, vagy balra lemenetet azért tartogattam csak a legvégsőkre, mert a gerinc menti településekről igen nehéz visszajutni a kezdőpontra, azok rossz közlekedése miatt. Kezdtem kétségbe esni, a táblák még mindig több órára írták Chabanecet (1955 m) és onnan még négy órára van a Chopok (2023 m). A visszafordulás gondolata kezdet szöget ütni a fejembe. Ha most visszafordulok, akkor még ma a kocsi biztonságában vagyok, ismerem az utat, nem tévedhetek el, nem kell az éjszakát valahol meghúzódva töltenem a szabad ég alatt. Mindennek a tetejébe az idő is kezdet elromlani. Végül is a tovább menet mellett döntöttem. Hogy keresztül haladtam a Chabanec-en (második nagy kaptató) csak utólag derült ki, mikor is a következő csúcs útjelző tábláján a Polana feliratot olvastam. Innen elmúltak kétségeim, és nagyon jó kedvben tettem meg az utat Chopok-ra. Még jó, hogy a túrázás egy lassabb sport, így volt időm kiélvezni a siker eufórikus állapotát. Ami hamar el is oszlott, mert Chopokon már óriási köd fogadott, ahol egy jót szerettem volna vacsorázni, esetleg megaludni az egyik szállóban. De sajnos terveimmel ellentétben minden zárva volt, ezért úgy döntöttem, hogy megyek ameddig csak birok, hiszen innen már csak 3 óra a Gyömbér ház, este kilencre ott is lehetek.

Az egész gerincen 50-100 méterenként leszórt póznák jelzik az utat, pont úgy elhelyezve, hogy nagy köd esetén éppen meglássa a túrázó a következőt, amikor néhány lépéssel maga mögött hagyta az utolsó utat jelző rudat. Ha kidől egy-egy pózna, az igen nagy galibát okozhat, főként ködben, sötétben vagy viharban. Én is úgy jártam, hogy egyszer csak nem volt következő facövek és a sötétben nem tudtam merre tovább menni. Az igazat megvallva azt se tudtam, hol vagyok. Már két órája gyalogoltam a sötétben a következő szisztémával. Időközönként ellenőriztem hány óra van, mert a sötétben, monoton testmozgás mellett az ember könnyen elveszíti időérzékét. A póznákat elhagyva számoltam lépéseimet, hogy meg tudjam állapítani, mennyire távolodtam el az előzőtől. Úgy tíz lépésenként a fejlámpámmal körbenéztem, hátha meglátom a következo utat jelző cöveket, illetve a földet is kémleltem a befújt nyomok után. Ha megláttam a soron következő oszlopot, akkor nem számoltam tovább és ez így ment egyiktől a másikig és így tovább bele a sötétségbe. Kicsit mélyebb lett a hó a nyomokat nem láttam, az utolsó oszlop úgy 100 lépésre volt mögöttem, félő volt, hogyha letérek vissza se találok. Visszanéztem a nyomain jól kivehetőek voltak, tehát még egy 50 lépést rápróbálhatok. Itt hírtelen felfelé kellett kerülnöm egy szikla kitörést, de nem tudtam merre tovább. Úgy döntöttem vissza megyek az utolsó póznáig, reggel legalább ha látni fogok tiszta lappal indulhatok, az utat nem kell majd keresgélnem, csak azt belőnöm hol vagyok. A pózna közelében találtam egy sziklát, ami védelmet is nyújtott a szél ellen. Itt kirugdostam egy kétszer egy méteres vízszintes helyet, majd leterítettem a hóra amim csak volt és bebújtam a hálózsákomba. Este nyolc óra volt, tehát még tíz órát kell eltöltenem, hogy kivilágosodjon. Volt még egy kis vizem, ezt valahogy fel kellett olvasztanom, mert kővé volt fagyva. A palackot betettem a kabátom alá, itt fel kell olvadnia. 0:38-kor ébredtem fel, leellenőriztem a vizet, megolvadt, de a kupakot sehol sem találtam. Megittam a megolvadt folyadékot, majd a maradékot visszatettem egy következő körre, most már vigyázva, hiszen az üveg nyitva volt. Négy óra felé ébredtem megint szendergésemből, ekkor elfogyasztottam a maradék vizet. Egész éjszaka esett a hó vagy a szél korbácsolta fel a havat, de mindig becsurgott egy kevés a hálózsák arcom előtti nyiltott részén, amit igaz annyira összehúztam, amennyire csak lehetet. Hogy ne zavarjon a hó, így csak oldalt tudtam aludni, az egész este ezzel a jobbra-balra forgással telt el. Csak annyiban zavart az egész, hogy a lábaim így kevésbé tudtak pihenni, és néha a lábfejem fázására, néha belső combizmom zsibbadása miatt, kellett feleslegesen mozognom. A következő szendergésből való ébredéskor már világos volt, gyorsan felöltöztem és összepakoltam, tudtam, hogy jó helyen vagyok így elindultam tovább a Gyömbér (2043 m) irányába. A csúcsot hamar elértem, idén már ötödször érintettem meg a csúcson álló kettős keresztet. A Stefanika házat reggel hét órára értem el, ahol Gábor az egyik gondnok, érdeklődéssel hallgatta történetem. Majd mikor megittam egy liter teát és megettem egy tál tejbegrízt tovább indultam Trangoskára (~ 1100 m). Két távolsági busszal és egy taxi átszállással 11 óra előtt érkeztem meg Donovaly-ba.

Magam mögött tudva, vagy inkább azonosulva a heggyel, mi is volt a tapasztalatom, mik is voltak a gondolataim. Megértem, hozzá edződtem a feladathoz a kilenc év alatt. De számomra nem volt hasztalan a sikertelen próbálkozások sem. Minden lépéssel, minden mozdulattal közelebb kerültem a célomhoz. Idén is az év első nyolc hétvégéjébol hatot a hegyek között töltöttem túrázással, vagy szikla- és jégmászással. Úgy gondolom a hozzá idomulás miatt történt az, hogy a hegy most befogadott kegyeibe. Ezúton szeretnék köszöntet mondani: Kádas Ildikónak, Nedeczky Júliának, Győri Balázsnak a 1997. évi, Kis Bencének és Vili Tamásnak a 2002. évi, Gyetvai Attilának és Lám Bencének a 2004. évi túráért.

Gozony Gergő

Gondolatok a kereskedelmi expedíciózás kapcsán

Az utóbbi bő három évben viszonylag sok időt töltöttem nagyobb hegyek környékén, s azt hiszem, jócskán módomban állt megismerkedni a címben megjelölt jelenséggel. Hosszabb ideig tartózkódtam a Nanga Parbat diamír-völgyi, a Broad Peak baltoro-gleccseri, a Csomolungma rongbuki, valamint (a Sagarmatha) khumbui alaptáborában. Futólag megismerkedtem a Csogori (K2) baltoroi és az Aconcagua horcones-, valamint relinchos-völgyi alaptáborával. Természetesen őrzök emlékeket a Pamír “mézsdunáródníj álpinszkij láger”- eiről is…

A kereskedelmi expedíciózás fogalma elég széles területet fed le, az egyik véglet az, amikor egy képzett, tapasztaltalt hegymászó társak híján és/vagy időkímélés, esetleg kényelemszeretet okán befizet egy “útra”. Ilyenkor az adott cég a repülőtértől az alaptáborig vagy akár a csúcsig mindent megszervez, neki csupán “utaznia” kell, de ha akarja, csak logisztikai segítséget vesz igénybe, s a hegyen már önállóan is mozoghat. A másik véglet azonban sokkal szörnyűbb. A jelentkezők, azaz a terminológiában a “kliens” megtisztelő és szépreményű megnevezéssel jelölt egyének jobb esetben a hegymászásba már belekóstolt, azonban tapasztalatlan, nem kirobbanóan tehetséges, a hegyekben önállóan mozgásképtelen “műkedvelők” köréből kerülnek ki, rosszabb esetben viszont még ez sincs meg, van viszont ambíció és persze pénz, továbbá túltengő önbizalom, amit akár nemzeti sajátosságnak is tekinthetnénk. Annyit azért el kell mondanom a mentségükre, hogy többségük viszonylag komoly teljesítményeket tudhat a háta mögött az állóképességi sportok terén, mint maratoni futás, ironman, kerékpározás stb.

A kereskedelmi “hegymászás” – sajnálatos, de érthető módon – a Mount Everestnél éri el csúcspontját (kedvelt terepe még a Cho Oyu, a Shisapangma és a földrészek legmagasabb pontjait tartalmazó ún. csúcshetes, melyet egyértelmuen kereskedelmi érdekek hívtak életre). A főszezonnak tekinthető tavaszi időszakban manapság 30-40 expedíció veszi ostrom alá a Csomolungmát – ez a szám példátlanul magas, és jól tükrözi a világ legmagasabb hegyének emblematikus jelentőségét. A csúcsra igyekvő kliensek nagy része azért fizeti be a sokszor több tízmillió forintra rúgó summát, hogy majd elmondhassa: fönt állt a világ tetején. Nekünk, hegymászóknak maga az út a cél – természetesen a csúcs elérése “teszi föl a koronát”, de nem azért a néhány percért csináljuk. A kliensek nem is akarnak hegymászóvá válni (hiszen az Everest “begyujtése” után véget is ér rövid hegymászó karrierjük), nem törekszenek, hogy képezzék magukat, pl. hogy megtanulják a helyes lépőtechnikát, a biztosítást stb. Egyszerűen rábízzák magukat a vezetőkre és a serpákra, s mint a gyerekek, várják, hogy a szájukba rágjanak mindent. A Khumbu-jégesésen például nevetséges vagy inkább szánalmas volt azoknak az “ügyfeleknek” a látványa, akik elképesztően lassan és ügyetlenül araszoltak, mindenben követve vezetőjük utasítását (ezek az emberek aztán – legnagyobb ámulatomra – följutottak a csúcsra).

Az Everesten a másik központi kérdés az oxigénpalack használata. 1953-ban Hillary és Tenzing a világon elsőként – palackkal – elérte a csúcsot, 1978-ban Habeler és Messner megmutatta, hogy ez légzőkészülék nélkül is lehetséges – azóta közel százan követték példájukat (míg az oxigénes megmászások száma – köszönhetően az üzletiesedésnek – mára jóval túlhaladta az ezret). Én magam nem vagyok híve a palackozott oxigén használatának (mindenki addig nyújtózkodjék, ameddig a takarója ér), így különösen zavar az e területen mutatkozó mértéktelenség. Elgondolkodtató, hogy míg Norton már 1924-ben 8600 méter közelébe jutott oxigénpalack nélkül, addig manapság sok kereskedelmi expedíció 7200 méteres magasságtól oxigént használ még az alváshoz is. Ha ehhez hozzá vesszük, hogy a serpák építik ki a kötélpályákat, állítják föl a táborokat, szállítják föl az összes élelmet, felszerelést, oxigénpalackot, sőt olykor még “pányvával” vontatják is a klienseket, akkor aligha kérdőjelezzük meg Anatolíj Bukrejev szállóigévé vált kijelentését, hogy ezek az emberek elérhetik ugyan a 8850 méteres tengerszint feletti magasságot, az Everest csúcsát azonban sosem.

Tételesen áttekintve, az idealisztikus expedíció-modellhez viszonyítva a következő aggályok merülnek föl bennem a kereskedelmi expedíciózással kapcsolatban:

– egy igazi expedíciónál a tagok már a felkészülési, szervezési szakaszban megismerik egymást (sőt rendszerint már másztak együtt, ismerik egymás tulajdonságait), együtt terveznek, “álmodoznak”, illetve tevékenyen részt vesznek jövőjük (az expedíció) előkészületeiben

– az expedíció megkezdése után nem idegen, kizárólag egyéni ambíciókkal bíró, önös érdekből ott lévő, igazi közösséget, csapatot nem alkotó emberek halmazát mozgatja egy professzionális, üzleti alapon működő gépezet

– a hegyen (a mászás során) a tagok csapatként együttműködnek a cél érdekében, együtt akklimatizálódnak, kiépítik a táborokat stb. Mindenki maga is szeretne följutni a csúcsra, de erős a csapatszellem, a közös siker a fő cél

– nincsenek hegyivezetők és serpák, akik minden egyes lépésünket óvják, irányítják, és mindenben kiszolgálnak minket

– nincsen tömegnyomor, forgalmi dugó, nincsenek aránytalanul földuzzasztott, komfortossá tett alaptáborok, a hegyet keresztül-kasul behálózó (sokszor “gyógypedagógiai” jellegű) rögzített kötélpályák

– nem tapasztalunk úton-útfélen tomboló dilettanzizmust, nincsenek csetlő-botló “tájidegen” emberek, akik nemcsak “mozgáskultúrájukban”, hanem – ami talán még fontosabb – szellemiségükben is elütnek a hegyek alkotta fenséges környezetüktől.

Úgy gondolom – a hagyományos hegymászó értékek szellemében -, valamennyien arra vágyunk, hogy a természet meghitt közelségében, társainkkal baráti, bajtársias viszonyban, a nehézségeket fölvállalva, saját erőnkre, ügyességünkre, kitartásunkra, felkészültségünkre támaszkodva közelítsünk a hegyek, csúcsok felé, s ismerjük meg erős-törékeny valónkat. A kereskedelmi expedíciózás feltételei mellett azonban ezek aligha valósulhatnak meg.

Mécs László