A hegy megmászását kora tavasszal döntöttük el. Azért választottuk a Lenin csúcsot, mert technikailag az egyik legkönnyebb hétezres, előzetes információink alapján tudtuk, jégmászó tudás nem szükséges. Mivel nem ismertük, hogyan reagálunk a nagy magasságra, ez éppen elégnek tűnt. Tavasszal kezdtük el összegyűjteni az utazáshoz és a mászáshoz szükséges információkat és felszereléseket. A 2004. február/március óta végzett szervező- és edzésmunka gyümölcse a hegyen elért siker és az, hogy mindezt teljesen önerőből sikerült megvalósítanunk.

A Lenin Peak Kirgizisztán és Tadzsikisztán határán található a Pamír Trans Alay Range hegycsoportjában. A Pamír egyik legnépszerűbb csúcsa, melyet már tucatnyi útvonalon értek el hegymászók. A csúcs első megmászását a német Allvein vitte véghez, 1928-ban, a keleti főgerinc irányából. Bár a hegyet délről, Tadzsikisztánból is mászták már több alkalommal, a szokásos útvonal északról, Kirgízia területéről indul.

Tulajdonképpen ezt a sémát sikerült is követni, mindössze két előre nem tervezett pihenőnapot kellett tartanunk az akklimatizáció során a 2. táborban, illetve a végső mászás során a 3. táborban.

A hegyen való mozgásunk a következőképpen alakult:

A hegy technikailag nem támaszt követelményeket, mindössze az 1. és 2. tábor közt található 45? vagy annál meredekebb lejtő, de az sem hosszabb 100 m-nél, és fix kötél segít a mászásban, vagy inkább az ereszkedésben. Néhány hasadék keresztezése csak kötél használatával biztonságos. A havon biztosítás ismeretei fontosak. Magányos túrázók nem egyszer kérték magukat a kötelünkre. A hegy mérete, az útvonal hossza, valamint a valóban komoly emelkedők jelentős fizikai megterhelést jelentenek bárki számára. Ezek közt is kiemelt a 3. tábor és a csúcs közti szakasz, ami oda-vissza több mint 14 km, és összesen 1550 m szintet rejt magában. Éppen ezért több vállalkozás 6400 m-en, vagy 6800 m-en 4. tábort is közbeiktat az útba. Véleményünk szerint – bár a 3. táborból rendkívül fárasztó elérni a csúcsot – nem szerencsés 4. tábort építeni, mivel a felmenetel és az ott töltött idő csak tovább fárasztja az embert.

Az időjárást tekintve óriási szerencsénk volt. Említésre méltó csapadék egyáltalán nem esett. A kezdeti napok kora délutánjain volt némi felhősödés. A 3. tábor híresen szeles hely, de ott tartózkodásunkkor, mindössze éjszakánként fújt erősen, bár akkor nagyon. A csúcsmászás reggelén az elviselhetőséggel határos erősségű szél fújt, ami hamar csillapodott, majd egész nap tökéletesen tiszta égbolt alatt túráztunk. Szinte a Pamír valamennyi hegycsúcsát láttuk száz kilométeres távolságban is.

A csúcsot 2004. augusztus 13-án értük el 17:30 és 18:00 között. Korábban úgy terveztük, hogy legkésőbb 16 órakor visszafordulunk, de végül engedtünk a csúcs közelségének, és tovább gyalogoltunk. Néhány fotó elkészítése után azonnal visszaindultunk a 3. táborba. Összességében kb. 17 óra gyaloglást követően értünk vissza sátrunkhoz.

Az alaptáborban, és a felette eltöltött idő alatt végig enyhe – néha pedig nem is olyan enyhe – gyomorproblémákkal küzdöttünk, ez egyes esetekben szörnyen legyengítette a szervezetünket. Valószínűleg az alaptáborban szerezhető víz okozta a komolyabb problémákat, mert azon a helyen, minden óvatosságunk ellenére sem sikerült elkerülni bizonyos fertőzéseket. Azt gondoljuk, hogy minden higéniás óvintézkedést maximálisan be kell tartani! Egyéb egészségügyi problémáink nem voltak.

Hivessy Zoltán és Oravecz Orsolya

Sziasztok! Eddig oly sok cikket, beszámolót írtam a honlapokra és az újságokba, most kizárólag veletek szeretném megosztani élményeimet a Chamonix-ban (Franciaország) töltött tíz napról, ahol egy nemzetközi hegymászó kurzuson (International Mounteneering Course / Mountain Leader Course) vettem részt 2004. július 25 – augusztus 1. másod magammal Kovács Tamással.
A tanfolyam a Fédération Francaise de la Montagne et de l’escalade, a Magyar Hegy- és Sportmászó Szövettség és a két ország sport minisztériumainak szervezésében és együttműködése által jött létre.

Július 24-én szombat este értem Chamonix-ba, és az előzetes szervezésnek köszönhetően már aznap este beköltözhettem a Nemzeti Sí és Hegymászó Iskola (Ecole Nationale de Ski et d’Alpinisme = ENSA) “kollégiumába”. Pont harminc évvel ezelőtt adott otthont a város a téli olimpiának, a szállásunk az olimpiai falu része volt. Meg kell hogy valljam, elég puritán körülményeket teremtettek a sportolóknak,
mert az épület együttes végül is egy beton rengeteg, amely egyáltalán nem illik bele Chamonix látképébe. Igen érdekes, hogy a WC csészéken nem volt deszka, a fertőtlenítést mindenkinek magának kellett megoldania a helységben található eszközökkel (papír, fertőtlenítő folyadék, stb). De ettől eltekintve, a közeg melyet magába foglalnak a falak, igazi hegymászós és megérdemli, hogy az alpinizmus fellegvárának tekintsük. Természetesen az ablakból a kilátás páratlan volt, az egyikből a Mont Blanc masszívum főgerincét és a Chamonix tűket lehetet látni, a másikból a siklórepülősük kedvenc helyét az Aiguilles Rouge-t.

A tanfolyam kissé akadozva kezdődött, mert az oktató fél napot késett, és csak vasárnap délután találkoztunk először. Finanszírozási okok miatt, csak négyen alkottuk a csoportot a vezetővel együtt.
Itt szeretném bemutatni a társaságot, amely igen jól összekovácsolódott a hét folyamán.

Frédéric Salle guide (Franciaország),

Pierre-Armand Bruss (Franciaország),

Kovács Tamás,

Gozony Gergő.

A partikat nációk szerint alkottuk, a jobb kommunikáció és a nagyobb hatékonyság érdekében. Kezdetben angolul adtuk ki a vezényszavakat, de aztán átvettük a francia módit, sőt már társaink néha minket is megértették az indulhatsz, kivehetsz vezényszavakkal.

Első nap Argentiere felett az Aiguilles Rouge csoportban másztunk a Les Chéserys több kötélhosszas, kiépített mászóiskolában. Ez olyan szintfelmérés volt, illetve az alapok átismétlése (mászás, standolás, ereszkedés, stb), hogy megbizonyosodjon Fred, biztonságosan tudunk mozogni a sziklán. Itt volt néhány kérdésünk a standolással kapcsolatban, mert tisztába szerettük volna tenni
fejünkben a német, a francia és az amerikai stílusok közötti kavalkádot. Sikerült, meg lettünk győzve a francia technikák megfelelőségéről (például egyszer Fred másodmagával 21 kötélhosszt 1 óra alatt ereszkedett). Néhány példa, hogy ők mit használnak. Ereszkedés során az ereszkedő eszköz felül van, alatta egy francia pruszik (gyors megkötni, oldani és a kötélgyűrű mindig kapcsolatban van a karabinerrel, azaz nem ejthetjük le). Az ereszkedés standban való biztosításához egy 120 centis hevedert használnak, melyet bekötnek a beülőbe egy arasznyi távolságra kötnek egy csomót (ide kerül az ereszkedő eszköz), majd a szabad végén kötik ki magukat a standba (ha hosszú a heveder a kikötéshez, még mindig tudnak kötni egy csomót rá a rövidítésnek). Ezt és az ilyen módszereket alkalmazzák, igen jól begyakorolva. Ez is a gyorsaságuk egyik titka. A nap végén a voie Blanch-t másztuk, majd a harmadik kötélhossz végén áttértünk a voie Y-ba, ami egy tiszta kézrepedés hossz volt (6a, 150 m, 4kh).

Hétfőn jégtanfolyam volt a Mare de Glace-on, ide fogaskerekűvel mentünk fel, majd gyalogtúráztunk a jégáron. Igen érdekes volt számomra, hogy 1999. évi túrám óta a gleccser kb 100 méterrel volt lentebb. A sziklán még két szakasz létrát építettek lefelé, illetve a várakozások elkerülésére az egészet megduplázták. A gleccseren főként a francia telitalpas technikát gyakoroltuk le-fel, szembe-háttal, jobbra-balra, ugrások, csákánnyal, csákány nélkül, irányváltások, stb. A nap végén beereszkedtünk egy spaltniba és jeget másztunk.

Július 27. érdekesebb napnak ígérkezett a tegnapinál. Előző este ugyanis vacsoránál beszélgettünk Freddel és kértük, hagy másszunk több kötél hosszas utakat. Óhajunknak eleget is tett és a hét hátralevő részén kizárólag a felső régiókban mozogtunk. Aznap a Chamonix tűk Pilier Rouge de l’aiguille de Blaitiere szakaszán a Deux Goals utat másztuk (6b, 250 m, 7 kh). Szép repedés és táblamászás igen tapadós szép grániton. Az út a standokon kívül tiszta volt, összesen két nittet helyeztek még el az útban, a nehezebb részeknél. A pillér csúcsáról ereszkedtünk, de sajnos a kötelünk beszorult, így ott kellett hagynunk, nehogy lekéssük a felvonót (igen ilyen kényelmesek
lettünk).

Szerdán ismét felvonózás, egy óra séta, majd egy újabb gyönyörű útba szálltunk be a Vörös-pilléren (Les Diamants du Président 6a, 250 m, 7 kh). Az út kulcsrésze egy sarokrepedés volt, amely a következő kötélhosszban kéménnyé szélesedett ki. Ereszkedés során megmentettük a tegnap otthagyott kötelet, majd kényelmesen legyalogoltunk a felvonóhoz.

Csütörtök a vegyes mászás napja volt, így a Mont Blanc du Tacul Triangle látogattuk meg, ott is a Contamine – Mazeaud nevű utat (II, AD+, 65°, 350 m, 6 kh). Az első kötélhossz 50 m és 50°, a második 45 m és 50/55° a végén egy 5 méter 65° résszel. A harmadik rész ismét 50°. A további kötélhosszak kevésbé meredekek, de 70-80 métert kellett egybe mászni a standokik, melyek főként sziklán voltak.
Az utolsó szakasz volt a mix terep. Az út végén még egy 100 métert kellett másznunk a gerincen II terepen, majd a Mont Blanc du Tacul 4248 méteres csúcsán uzsonnáztunk. Visszafelé a normál úton jöttünk, egy nagyobb hasadékot kellett csak átugranunk. A Midi platón 5 percet keresgéltük, még a reggel elejtett jégcsavarunkat, de sajnos nem találtuk meg. A felvonó állomáshoz kb. 200 méter
szintet kellett gyalogolni, itt egy kicsit elfáradtam és a végén csak vánszorogva értem fel.

Péntek pihenőnap volt, így délelőtt csak vásárolgattunk a boltokba. Délután azonban Pierre barátommal nem tudtuk magunkat türtőztetni és elmentünk mászni La Brevent-be, a Mont Blanc-val szemközti hegyre, a siklóernyősök bázisára. A felvonótól kb öt percet kell lefelé gyalogolni, a két tagból álló (bal és jobb oldal) mászóiskolához. Mivel nyár van, trikóba és szandálba mentem,
de 2400 méteren a beszállásoknál hó fogadott, így egy kicsit dideregtem mikor én biztosítottam.

Mászott utak:

Azt hiszem szót kell még ejtenem az étkezésről is, amely igen lényeges része volt életünknek, főként azért mert itt voltak a találkozók, illetve a sztorizások esténként. Az étterembe bemenet le kellett húzni a “kajakártyát” a “tálcagépen”. Tálca nélkül nem lehetett enni a menzán. Miután kikértük a tálcát, megnyíltak előttünk Salamon király kincseskamrájával vetekedő pultok. Egy kis saláta, Pármai sonkával, egy kis gyümölcs, főételnek hús, zöldséggel, tésztával, rizzsel. Ezek után egy-két jégkrém, bor, és üdítő. Ha nem az ENSÁ-ban töltöttük az ebédet, akkor reggel, indulás előtt meglátogattuk a magasin-t, ahol azt dobálhattunk be magunknak a szatyorba elemózsia gyanánt, amit csak akartunk. A csúcs ellátás ellenére három kilót fogytam a túrák alatt. A sztorikból néhányat kiemelnék. A vacsorák hangulatát a francia síelő lányok jelenléte emelte, hogy ne csak a gyomrunk, hanem a szemünk is jól lakjon. Volt egy aspiráns vezető, akit csak “birdy”-nek becéztek, mert dobott egy negyven méterest (szerencsére csak a bokája sérült meg). A másik srác egyik este
nyakig bekötve jelent meg. Ő kicsúszott a firnen és kézzel állította meg magát.

Július 31 szombat, a “vizsga nap”

Az elsők között voltunk a felvonónál, de így is csak hétre értünk fel a Midi-re, már reggel mutatkozott kisebb gyomor bántalmam, ezért folyton rám kellett várni. A Grand Capucin beszállásig gyorsan eljutottunk Fred helyismeretének köszönhetően. Azt hittem, hogy körbe kell kerülni a Geant gleccsert, de helyette az egész spaltni labirintuson átvágtunk. Még be se szálltunk, de már három
kötélhosszt másztunk. Az első nehézség egy letörésen való 5 méteres felmászás volt, a második és a harmadik hosszban alpesi jégen (~ 30-40°) vagy poros törmelékes sziklán kellett másznunk. Az átöltözködés kicsit macerás volt, egy félig meddig függő standban, a törmelékes köveken. A zsákokat lent hagytuk és csak a felszereléssel és némi vízzel és csokival vágtunk neki a kötélhosszoknak.
Az első rész III-V terep, majd a harmadik kötélhossz egy 6a repedésmászás egy táblán, innen több kötélhossz repedés mászás következik V nehézségért. Mivel az úton, mászás közben kétszer is hagytam csomagot, ezért igen lelassultunk, amit az útban lévő másik 10 parti kevésbé tolerált. Kicsit le is pukkantam a gyomrom miatt, ezért Fred úgy döntött, hogy nem másszuk meg a 6b áthajlást, hanem az utolsó három kötélhosszt az O sole mio (6b, 11kh, 300m) út végén (V) folytatjuk. Így végül is a svájci light utat másztuk 6a-ért, de ez mit sem változtatott az egész szépségén. A csúcson sokat nem időztünk, mert a többiek már beszereltek ereszkedéshez. Egy kis gratuláció, azt már csúsztunk is. Az ereszkedés a keleti falon volt, 7 kötélhossz. Mivel elment az idő, ezért a Torino Hotel
felé vettük az irányt, ahol az éjszakát töltöttük.

Vasárnap reggel kényelmesen keltünk fel, majd reggeli közben megtanultuk a Peuterey-gerinc csúcsait (Aiguille Blanche de Peuterey, Les dammes de l’anglaise, Aiguille Noir de Peuterey, Mont Blanc de Courmayeur). Aztán egy kicsit beöltöztünk, mert Helbronner állomásig egy száz métert kellett gyalogolnunk. Itt a felvonóra ingyen engedtek fel minket, mert Fred vezető volt. Az út igen lassú volt a Midi-re, de annál lenyűgözőbb. Megcsodálhattuk előző napi utunkat, a Point Adolphe Rey-t, a Pyramide du Tacul-t, a Rébufatt utat a Midin míg felértünk az állomásra.

A tanfolyam zárásaként Fred délben meghívott minket az ENSA bárjába, ahol értékelte teljesítményünket. Mi egy kis Grivel hátizsákkal leptük meg, az egy heti segítségéért. Vasárnap még ott aludhattunk a szálláson, majd hétfő reggel kiköltöztünk.

Hétfőn pihenősre vettük a napot és meglátogattuk a létesítmény uszodáját (belépő 4,40 Euró és csak fecskében lehet fürödni). A nagymedence elég pazar, a Mont Blanc masszívum főgerince teljes egészében látható úszás közben. Este Tomi elment Svájcba az Eigei-re, Sántha Gergőéknek segíteni az új út építésén, ezért én egyedül vártam Lám Bencére és Solymári Danira, akik a Jorasses-on
mászták a Walker pillért.

Kedden délelőtt, kicsit bouldereztem Orthaz-ban. Ez egy 10 m x 10 m x 6 m terjedelmű gránit tömb a mező közepén.

Mászott kunsztok:

Délután összefutottam a két napja megismert, a Mont Blanc-t másfél nap alatt megmászó salgótarjáni csapattal, akikkel Les Gailland-on másztam.

Mászott utak: (Vígh Krisztiánnal)

Este összefutottam Bencével és Danival, akik megmászták az utat és épségben le is jöttek a hegyről. Miközben mesélték élményeiket, egy üveg Tokajit adtunk körbe altató gyanánt.

Szerdán úgy döntöttünk Bencével (Daninak haza kellett jönnie), hogy vakációnk maradék részét nyaralással töltjük, így délben a Garda-tó felé vettük az irányt.

Mászott utak:

Gozony Gergő – Excelsior

Rövid túraleírás a fantasztikus szépségű de ritkán látogatott németországi mászóhelyről. Hova is menjünk ezen a három napon?- teszik fel magukban a kérdést a mászók Pünkösdkor. Ráadásul az idei tavasz sem volt valami fényes. Na végül is Szász-Svájc mellett döntött a csapat, Lám Benya ultimatikus kijelentése miatt (nem szerettük volna, ha felhagy a mászással, fogadalma szerint abbahagyja, ha nem jut el idén homokkövekre).

Szerencsére Vili Tomi “nehéz” lába nyomta a pedált, így szombat hajnalban még szundíthattunk egyet az Elba partján. Reggel azután irány a tornyok felé. Nem sokat teketóriázva beszálltunk a Falkenstein klasszikus öreg útjába a Schuster weg-be III., szemléletem szerint ha homokkövekre megy az ember mindig az alapokkal kell kezdeni. Ebben az útban azután minden megtalálható, kémény, repedés, fal és reibung. Folytatásként Bence kinézett egy gyönyörű kéményt és hogy tartsuk a fokozatosságot mindezt VI.-osért, befejezésképp a második hosszt a Reginawand reibungtábláján hasaltuk át VIII.a-ért.
Mondanom sem kell, hogy izzadt a kezünk és kapaszkodtunk a félkörömnyi lyukban, amiről Tomi még ugrott is a párkányra. Záróakkordként a Südriss-t VII.a osztottuk három hosszra, hogy mindenkinek jusson a jóból. Nekem maradt a vége, ami egy  biztosíthatatlan 25-30 m-es kémény volt tele gatyával, így legalább könnyebben szorultam.

Beszámoló az EXCELSIOR hegymászóklub 2004. február 12.-i közgyűléséről.

Lázár István megnyitója, bevezetője. Napirendi pontok:

1. Az egyesület és a szövetség.
2. Az egyesület 2003. évi közhasznúsági jelentésének ismertetése és elfogadása.
3. Az egyesület tagjainak munkája.
4. Mit várunk az egyesülettől és mit tegyünk érte?
5. Miből gazdálkodhatunk 2004-ben?
6. Tanfolyamok, oktatók, oktatóképzés.

1. Az egyesület és a szövetség

1.1 Lázár István ismertetője az év teljesítménye díjról.

Határidő: március 8.

1.2 Kádas Sándor beszámolója a XXI. Síalpin Rally-ról.

Második forduló: 2004 márc. 6-7. Zirbitzkogel, Ausztria.

1.3 Sipos Sándor beszámolója a 2003. Nov. 27-28-I Országos Hegymászó Találkozóról.

Kiemelte, hogy az Excelsior Hegymászóklubból alacsony volt a résztvevők száma.

2. Az egyesület 2003. évi közhasznúsági jelentésének ismertetése és elfogadása

2.1 Lastofka János ismerteti az egyesület 2003. évi közhasznúsági jelentését, valamint az éves eredménykimutatást

Miszerint:

A 2003. évi közhasznúsági jelentés, valamint az éves eredménykimutatás szavazásra bocsátva, a tagság egyhangúlag megszavazta.

2.2 Beszámoló az SZJA 1%-ából befolyt összegekről.

Eszerint:

2.3 Farkas Gábor beszámolója a 2004 évi ÖEAV tagság helyzetéről.

Utolsó befizetési határidő: 2004. Február 19.

2.4 Alapszabály 27. cikkelyének módosítási javaslata:

A közgyűlés első ízben a szavazati joggal rendelkező tagok egyszerű többségének (50 % + 1 fő) megjelenése esetén határozatképes, amennyiben az összehívás szabályszerűen történt. Ha a közgyűlés a megjelentek alacsony száma miatt nem határozatképes, akkor a közgyűlés eredeti – meghívóban megjelölt – időpontját követően 1 órával az eredeti napirenddel megismételt közgyűlést kell tartani. A megismételt közgyűlés a megjelentek számától függetlenül határozatképes.

A megismételt közgyűlést az eredetitől eltérő napirenddel nem lehet megtartani, új vagy módosított napirend esetén legalább két héttel későbbre újabb közgyűlést kell írásban összehívni a 26. pontban leírtak szerint.

Az Alapszabály 27. cikkelyének módosítási javaslata szavazásra bocsátva, a tagság egyhangúlag megszavazta.

3. Az egyesület tagjainak munkája

3.1 Lastofka János köszönetet mond a klub legaktív tagjainak sokszor áldozatos munkájáért, ezután ismerteti a leendő új törzstagok névsorát, valamint munkásságukat.

Új törzstagnak javasolva: Farkas Gábor2, Kment Ferenc, Kürthy Tamás, Lám Bence, Maró Balázs, Sipos Sándor, Szabó Tibor, Szegvári Zsolt, Tóth Attila, Vass Péter

Az új törzstagok javaslata szavazásra bocsátva, a tagság két tartózkodással megszavazta.

3.2 Vass Péter beszámolója az éves teljesítményekről a különböző kategóriákban, a mászott utakról, a mászónapló státuszáról.

A legnépszerűbb helyek 2003-ban: Magas Tátra, Rax, Paklenyica.

Érdekességek: Jordánia, Bolívia, Pakisztán, Peru, Chile.

3.3 Kalácska Mihály beszámolója a Magyar Sportmászó Bajnokságról, eredményekről.

Excelsor versenyzői: Klich Zsuzsa, Kalácska Mihály, Bubb Ferenc

3.4 Szabó Tibor beszámolója az Excelsior WEB oldalról.

Kiemelt oldalak az események-hírek, mászónapló, tanfolyamok.

3.5 Lázár István beszámolója az edzésekről:

Műfal, tornaterem, Kecske hegy.

Tóth Attila szervezi a tornatermi edzéseket.

3.6 Gozony Gergő beszámolója az Excelsior mászófal felújítási munkálatairól (padlófelújítás, szellőzés felújítás), valamint az Excelsior Boulder versenyről.

3.7 Gozony Gergő beszámolója a “Tisztán mászom” programról.

Ismertette a program célját, az eddigi eredményeket (~3m3 szemét gyűjtése néhány mászóiskolában és környékén). Beszámolt a Mount Everest magazinban megjelent publikációkról, külföldi példákról.

3.8 MHSSz elnökség:

Nagy Sándor dr., Horváth Ernő, Strommer László, Lázár István, Mezey László, Farkas Péter, Kádas Sándor dr., Bognár Mihály, Gaál Szabolcs Barna dr.

4. Mit várunk az egyesülettől és mit tegyünk érte

4.1 Lastofka János ismertetője a tagokkal szembeni elvárásokról, az egyesület céljairól, a tagság alakulásáról.

• Add le útjaidat az egyesületi mászónaplóba Vass Petinek!
• Ha cikket írsz, ha versenyzel, ha expedición veszel részt, írd neved mellé az Excelsior SE-t vagy Excelsior sportolót!
• Ha írsz, ha fotózol akkor gondolj egyesületedre és 1-2 hónappal a megjelenés után küld el Szabó Tibinek!
• Támogasd egyesületedet segítő munkával, juttatással, adód 1%-al!

A sportegyesület célja olyan hegymászó klub működtetése, ahol megtalálod céljaid a hegymászás összes ágában, ahol képzett társakat találsz, információkat kapsz, járhatsz edzésekre, kölcsönözhetsz felszerelést, szervezett programokon vehetsz részt. Az egyesületben minden a tagok munkájától függ.

Te is tegyél hozzá!

A tagság évek óta növekszik, a 2003-as záró létszámunk: 229 fő hegymászó.

A csütörtöki klubnapok mostantól dohányzás mentesek.

4.2 Szertár beszámolója. Juhász Bálint.

Szertárosok: Kovács Gergely2, Szabó Károly, Hajtman András, Németh Tamás2

4.3 Titkárok beszámolója (könyvtár, ügyintézés).

Kment Ferenc, Kádas Ildi, Maró Balázs, Awad A. Halim Doris, Majoros Tamás, Hajós Balázs, Oravecz Orsolya.

4.4 Vezetőség:

Lázár István, Nógrádi Mihály dr., Kádas Sándor dr., Lastofka János, Szűcs Jenő, Mészáros Csaba, Mécs László, Csányi Károly, Juhász Bálint, Gozony Gergő

Meghívottak: Habóczky Sándor Dr., Szabó Tibor, Vass Péter

Új vezetőségi tagnak javasolva: Gozony Gergő

Új meghívott vezetőségi tagnak javasolva: Szabó Tibor; Vass Péter

Az új vezetőségi és meghívott vezetőségi tagok javaslata szavazásra bocsátva, a tagság egyhangúlag megszavazta.

5. Miből gazdálkodhatunk 2004-ben

tagdíj – SzJA 1% – támogatások – pályázatok

6. Tanfolyamok, oktatók, oktatóképzés

6.1 Tanfolyami beszámolók:

Jégmászó tanfolyam – Tóth Ervin

Az első jégmászó tanfolyam 2004. február első hetében 17 fő Excelsior és 6 fő HSzJSE tag részvételével sikeres volt. Van 7 jégmászó oktatónk: Szűcs Jenő, Mészáros Csaba, Mécs László, Tóth Ervin, Solymári Dániel, Holvay Benedek és Lázár István.

Sziklamászó tanfolyam – Szűcs Jenő

Alpesi téli-nyári tanfolyam – Mészáros Csaba

2003-ban vizsgáztak:

62 fő alapf. sziklamászó

12 fő nyári alpesi

28 fő téli alpesi

6.2 Oktatók az egyesületben:

Alpesi oktatók:

Lázár István, Szűcs Jenő, Mészáros Csaba, Mécs László, Csányi Károly, Borosnyay Balázs, Tóth Ervin, Solymári Dániel

Alapfokon oktatnak:

Holvay Benedek, Idei Csaba

Segédoktatók:

Gozony Gergő, Lám Bence, Szegvári Zsolt, Kürthy Tamás

6.3 Oktatók teljesítményének értékelése, és a kreditrendszer bevezetése

6.4 A TFTI hegymászó sportoktató tanfolyam ismertetése, résztvevői

Beindult a TFTI hegymászó sportoktató (és folytatásaként 2004 őszén a sportedző) képzés a Semmelweis Egyetem, Testnevelési és Sporttudományi Kar (TF), Továbbképző Intézet tanfolyama keretében. Terveink szerint 4-20 fő jelentkezése esetén indul évente a tanfolyam, melynek OKJ száma: 33 8962 01.

2003. ősztől járnak a képzésre: Lázár István, Szűcs Jenő, Mészáros Csaba, Borosnyay Balázs, Solymári Dániel, Gozony Gergő, Lám Bence, László Bence és Urbanics Áron.

6.5 Chamonix oktatói továbbképzésre javasolt személy: Gozony Gergely.

Budapest, 2004. február 12.

HUASCARÁN, HUAYNA POTOSI ÉS EGYÉB KALANDOK

2003. július 17-én Csizmadia Péter (Excelsior SE), Barna Dániel és Gábris Aurél feljutott a Huascarán (6768m), augusztus 3-án pedig a Huayna Potosi (6088m) csúcsára.

Egy Andokbeli hatezres már régóta szerepelt álmaimban és 2003. februárban talán el is juthattam volna az Aconcaguára, ha ez az időpont nem ütközik doktori védésemmel. Barna Dániel és Gábris Aurél hegyekkel való kapcsolatáról ekkor még semmit nem tudtam – annak ellenére, hogy mindhármunk fizikus és munkaidőben általában ugyanazon a százméteres sugarú körön belül tartózkodunk.

Február közepén futottunk össze az Alacsony Tátrában megrendezett Síalpin Rallyn, ahol Dani elmondta Alpamayo-val kapcsolatos tervét. Ez a hegy 5947m magas és sokan a “világ legszebb hegyének” nevezik [1, 2]. Csábító volt az ötlet és végül engedtem is a csábításnak. Utazásunk másik fő célja a Huascarán,  Peru és a trópusok legmagasabb, illetve Dél-Amerika harmadik legmagasabb hegye [1]. Felmerült a Huayna Potosi  is, mint utolsó célpont, ez a hegy ugyanis közel van La Pazhoz, szintén szép, a megmászásához pedig elég két nap [3, 4].
Lima

Én és Aurél a mínusz kettedik napon, június 28-án szombat hajnalban érkeztünk Limába. Ebben az enyhén nyomasztó klímájú, vizeletszagú városban eltöltött három nap bőven elég volt arra, hogy jól körülnézzünk és még izgalmas élményekkel is gazdagodjunk. Bár a városban erős rendőri jelenlét tapasztalható, ez nem akadályozhatja meg a kalandvágyó turistát egy kizsebelési kísérlet átélésében, ha keres egy kellően gyanús éjjeli mulatóhelyet, amely ideális esetben valamilyen sötét mellékutcában található.
Az eset már kijövetel után történt. A gonoszok hárman voltak, vagyis éppen elegendő létszámban egy rövidebb váltófutáshoz. Mindhárman a hátam mögött haladhattak, velem azonos tempóban, épp a látóteremen kívül. A legközelebbi a zsákmány megszerzésére a legnyilvánvalóbb heurisztikát alkalmazta, jó ráérzéssel a púposabb zsebem felé nyúlt. A matatást megéreztem, azonnal
odakaptam és megfordultam. Ő hátraugrott, én előre, közben pedig ráeszméltem, hogy bakancsban vagyok. A következő pillanatban azonban azt is észrevettem, hogy kár erőltetnem magam, ugyanis mindannyiunk szerencséjére még mindig a zsebemben van használt zsebkendőm, amely már csak tartalma miatt sem lehetett volna ideális stafétabot.
Akklimatizáció

Dani az első napon, július 1-én (kedd) érkezett. Még aznap otthagytuk Limát, nyolcórás buszozással jutottunk el a tengerszintről egy közel négyezres hágón keresztül a 3080 méteren fekvő Huarazba. A 2. napot lazára vettük, várost néztünk és első túránkra készültünk. 3. nap reggel buszoztunk Yanamába (3400m), túránk kiindulópontjára. Innen gyalogoltunk, fejenként 30-35 kg-os zsákokkal. Célunkat, a Nevado Contrahierbas-t (6036m) a Nevado Cajavilca (5675m) irányából a gerincen akartuk megközelíteni. Előzetes információval egyik hegyről sem rendelkeztünk, így nem csoda, hogy ez az ötlet rövidesen hibásnak bizonyult. Tévedésünkért azonban kárpótolt a táj szépsége és a kaland, két héttel később pedig talán az itt elszenvedett időveszteség mentette meg életünket…

Túránk szinte végig elhagyatott helyeken, csak indiánok és legelésző állatok által járt ösvényeken vezetett. Első táborunk 3800 méteren volt. Innen másnap felmentünk 4050-re, egy feltehetően inkáktól származó, vallásos célú építmény romjaihoz, majd továbbköltöztettük a tábort valamivel délebbre, 4200m magasságba. A 5. napon eljutottunk a Cajavilca alatti gleccserig, de nem
találtunk rá biztonságos felvezető utat. A 6. napon néhány völggyel délebbre, 4600m magasságba költöztünk.

A 7. napon felmásztunk a gleccserre. Hatalmas jégtömbök és gomolygó felhők között, ember által talán korábban járatlan úton haladtunk 5030 méterig. A folytatáshoz azonban már durvább hasadékokon és függőleges falakkal határolt jégtömbökön kellett volna átküzdenünk magunkat, ráadásul a felhők közül néha kibukkanó Cajavilca meredekebbnek tűnt annál, hogy “könnyű akklimatizációs
túránkon” előzetes információk nélkül érdemes legyen megkockáztatni. Feladtuk eredeti tervünket és még aznap elindultunk lefelé, az Ichic Ulta völgy irányába, hogy megtaláljuk az azzal párhuzamosan haladó utat. Közben dzsungelbe keveredtünk, amelyen csak jóval sötétedés után sikerült átküzdenünk magunkat. 3860 méterig jutottunk le aznap, az éjszakát egy patak melletti réten töltöttük, néhány felettébb kíváncsi marha .

A 8. napon megtaláltuk az utat és 2-3 km gyaloglás után eljutottunk a völgyben folyó patak felső végén levő tóig, amelynek 7.5 °C-os vizében meg is fürödtünk. Itt láttunk túránk során harmadszor embert, egy indián szamárhajcsárt, akitől viszont sajnos nem kaptunk semmiféle hasznos információt a Contrahierbas-ra való feljutással kapcsolatban. A tó fölött letáboroztunk, 4440m magasságban. Este két lámpafényt láttunk közeledni lentről. Arra gondoltunk, hogy végre fehér emberek, sőt hegymászók lesznek, de amikor Auréllel lementünk a tóhoz, meglepetésünkre 8-10 ifjú kecsua indiánt és két szamarat találtunk. Mivel kikapcsolt fejlámpával közeledtünk, ők legalább annyira meglepődtek a két semmiböl előbukkanó gringón, de miután magukhoz tértek, megkínáltak minket lángossal és “eltársalogtunk”, már amennyire a nyelvi korlátok engedték. Hegyre vonatkozó információt azonban belőlük se tudtunk kiszedni.

A 9. napon elindultunk tovább felfelé a völgyben, utat keresni a Contrahierbas felé. Legígéretesebbnek a völgy felső végéről induló kuloár tűnt, úgyhogy ezt választottuk. Kb. 150-200 méterrel feljebb megálltunk pihenni, és pár perc elteltével megpillantottunk az első igazán fehér embereket, kilométeres távolságban, fenn a havon. Pontosabban három igazán pici és fekete hangyát cérnaszállal  egymáshoz kötve. Ezután számunkra egy izgalmas és fárasztó szakasz következett vizes sziklákon, az indulási súlynál alig könnyebb hátizsákokkal. Nekem egyéb problémáim is voltak a zsákommal, ráadásul reggel óta fáradtabb voltam a szokásosnál. Daninak még maradt energiája egy meredek szólózásra is a gleccser szélén levő hófalon, de én addigra már teljesen ki voltam ütve. 4940 méteren, a gleccseren táboroztunk le.

A 10. napon rossz idő volt, csak délután tisztult ki az ég. Ekkor rászántuk magunkat, hogy kimozduljunk a táborból, de a késői időpont miatt nem jutottunk messzire, csak egy kötélhosszt másztunk gradiensirányban. Az ég az eltelt nyolc nap alatt egyszer sem volt felhőmentes, többször is esett, de ez az utolsó táborhely még a szokásosnál is rosszabb volt. A felhők felettünk gyülekeztek, mintha a Contrahierbas vonzaná őket.

Másnap (11. nap) hajnal 2-re terveztük a kelést a csúcstámadáshoz, de 2:15-kor elkezdett a sátrakon kopogni a hó és később sem állt el. Mivel fogytán volt az élelmünk, nem várhattunk tovább a jó időre, reggel elindultunk lefelé. A Yanayacu hágó felé mentünk, azon az úton, amelyet sejtésünk szerint a két nappal korábban látott hangyák használtak. És tényleg, fél kilométerrel arrébb egy vízszintes, köves részen találtunk két szalmával lefedett sátorhelyet. Miután elértük a “turistautat”, felmentünk a Punta Yanayacu-ra
körülnézni, majd elindultunk a Yanayacu tó felé. A Cancahua völgyben mentünk tovább a Shillába vezető földútig, amely a környéken legelésző marháktól eltekintve meglehetősen kihalt, még a kiszáradt csontok sem hiányoznak. Rövidesen azonban felbukkant egy idősödő amerikai trekker, egy szamárral és egy fiatal indián hajcsárral. Másfél óra elteltével pedig megjelent a busz is, amellyel aztán visszajutottunk Huarazba.

Huascarán Sur

A 13. napon ismét útra keltünk. Colectivoval Carhuazba utaztunk, onnan taxival Mushoba. A Huascarán nyugati oldalán minden hegyre menő túrának közös kiinduló- illetve végpontja Abraham kocsmája (3035m), a taxi idáig jön és szamarakat is itt lehet bérelni. Az előttünk érkező három amerikai pontosan ezt tette, ők innen már könnyített felszerelésben mentek tovább. Nagy sikerélmény volt 30 kilós zsákokkal a hátunkon lehagyni őket és tíz percre rá beérni a szamárhajcsárt is. Néhány óra gyaloglással eljutottunk az alaptáborba (4220m), ahonnan ebéd és rövid szunyókálás után továbbmentünk a morénatábor alatti házig (4670m). A ház belülről teljesen érdektelen, ugyanis az árak egy nagyságrenddel magasabbak a reálisnál. Mellette sátoroztunk, két baszk szomszédságában. A 14. napon továbbmentünk a gleccserre (4950m), a C1 táborig (5300m).

A következő célpont a Garganta, az északi és a déli csúcs közötti nyereg. Majdnem ezer méterrel magasabban van, mint első túránk legmagasabb pontja, így a 15. napon még csak egy lazább kirándulást tettünk ebben az irányban. 5800m magasságban fordultunk vissza. Az út nem nehéz, néhány rövidebb meredek szakasza van (max. 60°), amelyek egy jégcsákánnyal is kimászhatók. Mi
fejenként két jégszerszámmal másztunk, ez főleg másnap volt praktikus, amikor a nehéz hátizsákokat is vittük. Van továbbá néhány hasadék amelyek átugorhatók vagy kikerülhetők. Valamivel a visszafordulási pontunk után pedig egy viszonylag hosszú és gyanús jéglejtő, amely a szanaszét heverő, különböző méretű jégdarabokból ítélve csak kora reggel lehet biztonságos. A teljes Garganta út (C1 tábortól a csúcsig) nehézsége az Escaladas en los Andes c. kalauz [1] szerint AD Sup (kb. 50°, UIAA III), más források szerint PD/AD. A körülmények évről évre változnak. Erre jó példa, hogy az egyes útleírások által különösen veszélyes szakaszként említett 70°-os, tízméteres jégfallal mi már nem is találkoztunk.

A 16. napon lebontottuk a sátrakat és a már ismert úton felcipeltünk mindent a nyeregbe, ahol felállítottuk a C2 tábort (5930m). Itt többen is sátoroztak akkor, de másnapra rajtunk kívül csak hárman maradtak. Az amerikai Peter J. Murphy, a perui vezetője és az indián teherhordója.

Július 17-én hajnal 3-kor -18 °C hőmérséklet volt és közepes erejűszél fújt, amikor elindultunk felfelé, a déli csúcs (6768m) irányába. Az út yereg feletti részének nehézsége nem különbözik lényegesen a C1-C2 szakaszétól. Viszont lényegesen fárasztóbb, főleg ha valaki először jár hatezer fölött és még nincs tisztában tüdejének rejtett képességeivel. E képességek rejtve is maradtak volna számomra, ha Aurél egy pihenőnél nem szól be. Akkor felment bennem a pumpa, felpattantam – már amennyire abban a ritkás levegőben ez lehetséges volt – és megindultam addigi sebességünk minimum másfélszeresével, miközben a levegőt is jóval gyorsabban és ritmusosabban szedtem. Meglepő módon ez így működött is egészen a csúcsig, ahova reggel 8-ra értünk fel. A csúcson kb. -25 °C lehetett, a széllökések erejére pedig jellemző, hogy fel tudták dönteni a fényképezőgépet állványostul. 10 percet töltöttünk fenn, aztán siettünk lefelé.

Reggel 10 körül értünk vissza a táborba. Eredetileg az volt a tervünk, hogy még aznap lemegyünk a morénáig, mert problémáink voltak a főzőkkel és már nem tudtunk volna több havat olvasztani. Ez a késői lemenetel eléggé veszélyes lett volna a már említett jégtörmelékes lejtő miatt, de szerencsére végül el tudtuk kerülni, ugyanis P.J. kisegített minket benzinnel.

A 18. napon hajnalban indultunk le a hegyről. Az egyetlen lényeges esemény egy hatalmas lavina volt, amelyet reggel 9 körül láttunk lezúdulni az északi csúcs alatt. A hótömeg gyakorlatilag azonnal megindult, amint rásütött a nap. Mi lassabban jártunk, de tovább értünk, háromezer métert ereszkedtünk Abraham kocsmájáig. A Crystal sör bejött (bár kedvencünk a Cusqueña), viszont a tengerimalac soványka volt és a fizetésnél Abraham felesége megpróbált átverni minket. Ráadásul a kislányuk (vagy inkább unokájuk) is csúfolódott velünk (“gringos, gringos!”). Estére visszaértünk Huarazba.
Alpamayo alaptábor

A 20. napon Carazba utaztunk, ahol a colectivoból való kiszállás után egyből letámadott minket néhány taxis. Választásunk a legolcsóbbra esett, aki el is vitt minket egészen a piacig. Itt másfél óra alatt sikerült neki fognia egy negyedik utast is, aztán végre folytathattuk utunkat Cashapampába (2950m).

A nemzeti park bejáratánál már nyüzsögtek a szamárhajcsárok, akik szerencsére meglepően gyorsan felfogták, hogy jól megvagyunk nélkülük. Elindultunk szokásosnál is nehezebb zsákjainkkal (ezúttal minden jégcsavart és expresszt vittünk) a festői szépségű Santa Cruz völgyben. Sötétedésig 12 kilométert gyalogoltunk, aztán lesátraztunk az Ichiccocha tó partján (3850m). A 21. napon még kb. 7 kilométert gyalogoltunk a folyóvölgyben, miközben megcsodálhattuk a Jatuncacocha tavat és a környékbeli mocsarak élővilágát. A
völgy 3960m magasságban elágazik, itt balra mentünk tovább 3 kilométert, az Alpamayo alsó alaptáboráig (4270m). Itt több sátor is állt, de üresen.

Csak egy német csapatnak dolgozó indián teherhordó volt a táborban, aki forró teával és rossz hírrel fogadott minket. Aznap reggel leszakadt egy jégtömb a “Perui úton” és 9 ember meghalt. Azt nem tudta, hogy kik az áldozatok, még azt sem, hogy az ő németjei egyáltalán azon az úton másztak-e vagy egy másikon. Az egyetlen jó híre az volt számunkra, hogy a Ferrari út biztonságos. Másnap
reggel érkeztek a “mentőcsapatok” szamarakkal, a hegyről pedig lejött néhány teherhordó és egy holland csapat, így újabb híreket kaptunk. A németek meghaltak, az Alpamayo pedig le van zárva, amíg a mentés tart. A hollandok
szerint csak a szomszédos Quitaraju (6040m) mászható, de ehhez a hegyhez is ugyanazt a felső tábort kell használni, ahonnan pedig látszanak a köteleken lógó véres hullák…

Úgy döntöttünk, hogy nincs értelme maradni, elindultunk vissza Cashapampa felé. Útközben találkoztunk az Alpamayo felé igyekvő rendőrökkel, akik gyalog illetve lóháton tették meg a 22 km-es utat.

Másnap Carazban a napilapokból értesültünk a tragédia részleteiről. A halottak száma 8 és szó sincs semmiféle “Perui útról”. Ez mellesleg már korábban is gyanús volt, mert hiába kerestem ilyen nevű utat a kalauzban. A tragédia a Ferrari úton történt, amelyen mi is másztunk volna. Ha tehát első túránkon minden jól alakul és két nappal korábban fejezzük be, akkor a 4 német, 2 izraeli, 1 argentin és  perui áldozat mellett 3 magyar is az újságok címlapjára kerülhetett volna. Nem sokon múlott tehát, de ez sovány vigasz, hiszen mégiscsak az Alpamayo volt perui utazásunk fő célja. Létünk pillanatnyi céltalanságának ellensúlyozása végett – fittyet hányva minden veszélyre – bánatunkat fagyiba és jugo con leche-be fojtottuk.
A Szent Völgy és Machu Picchu

Este felszálltunk egy Huarazon keresztül Limába menő buszra. Huarazban fél óránk volt, hogy elrohanjunk a szállásunkon hagyott a cuccokért. Másnap kora hajnalban érkeztünk Limába és délután indultunk tovább Cuzco felé. A 24 órás buszút alatt jött először ki rajtam és Danin az a hasmenéssel és egyéb kellemetlenségekkel járó fertőzés – talán giardia -, amiben addig csak Aurél szenvedett.

A 25. napon délután érkeztünk Cuzcóba. Másnap Pisac-ba utaztunk és ezzel elkezdődött utunk az inkák Szent Völgyében. Végigjártuk az erődítmény romjait és felderítettük a szemben levő meredek, gyanúsan lyukacsos hegyoldalt. Az ott talált emberi csontok beigazolták sejtésünket a hely funkcióját illetően. Este Urubambában aludtunk.

A 27. napon megnéztük az inka sólepárlókat Tarabamba mellett (Salinas), aztán továbbutaztunk Ollantaytambo-ba. Ez a hely két szempontból emlékezetes. Egyrészt azért, mert 1536-ban az itt található erődítményt védte meg sikeresen Manco Capac a spanyolok ellen, másrészt itt lehet felszállni a vonatra, amely a menetrend szerint Machu Picchu-ba visz. Ezt mi el is hittük, de spórolni akartunk, vagyis colectivoval menni addig, ameddig csak lehet. Danival azonban előbb vacsoráztunk. Aurél nem ehetett bizonyos korábban már említett problémák miatt és nem is volt türelme megvárni, hogy befejezzük. Felszállt egyedül az első Chilcába menő colectivora. Valamivel később utánamentünk, de nem találtuk meg. Ennél is nagyobb baj volt azonban, hogy mint másnap reggel egyértelműen kiderült, Chilcában nem áll meg a turistavonat, a “lokális vonatra” pedig nem engednek fel turistákat. Visszamentünk Ollantaytambo-ba és megvettük a jegyet az első vonatra, amelyiken még volt hely.

A következő meglepetés Aguas Calientesben ért minket, amely – ellentétben a menetrendben írottakkal és a vonatban kiakasztott térképpel is, – nem csak egy közbülső állomás, hanem a végállomás. Onnan gyalog vagy busszal lehet továbbmenni Machu Picchu-ba, de délután 5 körül már mindkét lehetőség kizártnak tűnt. Ennek ellenére nem hiába várakoztunk egy órát a megállóban, egy visszaérkező buszban ugyanis megpillantottuk Aurélt.

A 29. napon hajnal 3 körül Dani és én elindultunk gyalog a hegyre Machu Picchu felé, hogy még nyitás előtt belóghassunk. Sajnos ez sötétben lehetetlennek bizonyult, a bejárat környéke mindenhol túl meredek. Majdnem függőleges és eléggé dzsuvás, de ez is csak később, a nappali fényben derült ki. Abból az irányból az egyetlen járható út a portán keresztül vezet, ahol egy kutya kezdett el ugatni közeledtünkre. De mint később kiderült, amúgyse lett volna könnyű továbbjutni két zárt ajtón keresztül. Az őr azonban korán
kelt, úgy tűnik, hogy érdemes volt megugattatni a kutyáját. Így valamivel reggel 5 után be tudtunk jutni, még ha drágábban is az eredetileg elképzeltnél. Körülnéztünk a romok között, majd felgyalogoltunk a Huayna Picchu csúcsára (2700m), amelyre meredeksége ellenére meglepően kényelmes út vezet. Eltúráztunk a Hold Templomáig, végül pedig megnéztük az inka hidat, amely egy szinte függőleges sziklafalon vezető út két pontját köti össze.

Este Aguas Calientesben meglátogattuk a hely nevezetességét, a meleg vizű fürdőt, másnap pedig távoztunk a hajnali vonattal. Ollantaytambo-ból busszal mentünk Cuzcóba, ahol felszedtük otthagyott cuccainkat és újra buszra szálltunk, amellyel a Titicaca tó partján fekvő Puno-ba jutottunk. A 31. napon tettünk egy hajókirándulást Uros-ra, az Úszó Szigetekre, bevásároltunk a punói piacon, és ezzel ki is merítettük a város lehetőségeit.
Huayna Potosi

A 32. napon kora hajnalban újra buszra szálltunk, amellyel délután érkeztünk meg La Pazba. Leendő szálláshelyünkön, az El Carretero hostelben (3670m) csak fél órát töltöttünk pakolással és már indultunk is tovább, azzal a szándékkal, hogy még aznap eljutunk a hegy lábáig. Nem jutottunk azonban tovább a Plaza Ballivian-nál (4120m), aznap ugyanis már nem indult több colectivo a Huayna Potosi felé. Kerestünk a tér közelében egy ideiglenes szállást és csak másnap kora hajnalban buszoztunk ki a 4750m magasságban levő házig. A ház még zárva volt, a nyitásra pedig nem vártunk, rögtön elindultunk felfelé a hegyre. A zsúfolt alsó tábornál (Campo Roca, 5200m) csak hágóvasaink felcsatolása végett álltunk meg.

Reggel 9-10 óra tájban érkeztünk a felső táborba (Campo Argentino, 5500m), ahol felvertük sátrainkat. Itt rajtunk kívül csak egy légzési problémákkal küzdő angol tartózkodott, aki barátnőjétől már az alsó tábor szintjén megvált, teherhordójától pedig a sátorverés után. A hegyre való előzetes felkészülése egyébként valamiféle “sziklamászó expedíció” volt. Másnap őt már nem is láttuk. Érkezett azonban egy komolyabb csapat is, egy német házaspár, akik a cuccukat a saját hátukon cipelték. Az idő közben elromlott, köd szállt le és elkezdett esni a hó. Egész éjjel havazott és fújt a szél, de ez a kis kellemetlenség nem állhatott utunkba.

A 34. napon, augusztus 3-án vasárnap reggel 3:45-kor elindultunk felfelé a normál úton, melynek nehézsége PD/AD (45°). Az első érdekesebb rész egy széles hasadék, amely fölött idén létrán lehetett átmászni. Aztán egy meredekebb szakasz következik, majd hosszú gyaloglás, végül viszonylag hosszú mászás, egészen a csúcsig. Reggel 7-re, a napfelkeltére értük el a csúcsot (6088m). A németek valamivel korábban indultak és később értek fel. A felhők pont fordítva, homogén szürkeség fogadott minket. 10 perc elteltével azonban szerencsére felszakadozott a felhőzet.

Miután visszaértünk a táborba, azonnal szedtük a sátorfánkat és siettünk lefelé. A házat ismét zárva találtuk, így a sörözés elmaradt. Colectivora hiába vártunk, viszont dél körül elkaptunk egy taxit. Kora délután már La Pazban voltunk. Másfél napunk maradt, hogy megnézzük a várost. A 36. napon, augusztus 5-én repültünk haza.

Csizmadia Péter

Irodalom:

ÉSZAKI FAL

2003. július 13-án (vasárnap) a Pechtol Balázs – Barta Richárd kötélpáros, valamint a dr. Mészáros István – Kovács Gergely kötélpáros egyaránt sikeresen mászta meg a Wildspitze északi jégfalát (dőlésszöge 50-55 fok, falmagasság: kb. 300 méter). A hegy Ausztriában (Tirolban), az Ötz Alpokban található, 3768 m magas (Ausztria második legmagasabb hegye).

A túra rövid leírása 

Indulás július 11-én péntek reggel 8 órakor Budapestről autóval, érkezés du. 16.30-kor a Pitztal végén található Mittelbergbe. Még aznap felmenet a Taschachhaus-hoz (2432m), ahol alvás sátorban a ház melletti füves placcon.

Másnap, július 12-én felmenet a Taschach-gleccser mentén egy 3017m-en található gleccsertóhoz, ahol ideális sátrazási lehetőség van. Délután szieszta, főzés, evés, gyönyörködés a panorámában, erőgyűjtés a másnapi mászáshoz.

Július 13-án, vasárnap kelés hajnali 3/4 3-kor, reggeli, majd gleccsertúra a fal lábához (kb. 400-450 m szint, légvonalban viszont meglehetősen hosszú távolság. Kb 8-8.30-ra vagyunk a fal alatt, kb. 3500 méteren. Itt pihenő, majd beszállás. Az út kulcsa a haránthasadék átmászása, amit jelenleg a fal közepén húzódó, függőleges irányú sziklaorr alatt lehet eszközölni. Kellemetlen élmény, hogy noha a fal északi tájolású, oldalról, majd felülről bár, de mégis megsüti a nap! Ez kőhulláshoz vezet, Barta Ricsi bal lábtövét el is találja egy jókora kő. Szerencsére az ütés nagy részét felfogta a bakancsszár, de kijut belőle a lábnak is (a vérzés ellenére Ricsi folytatja és végigmássza az utat).
Egyértelművé válik, hogy a sziklaorr alól minél sürgősebben ki kell harántolni az attól egyébként jobbra vezető direkt útba (ez volt a célunk, de a haránthasadék miatt nem lehetett rögtön alatta beszállni). Itt aztán élménymászás a napsütéstől kissé megolvadt tetejű, de összességében megfelelően szilárd jégen. Standok és köztesek bizalomgerjesztően tartó jégcsavarokból. Az út összesen 7 kötélhossz (a harántolást is beleértve).

Lefele menetben a megolvadt gleccseren Kovács Gergő egy rejtett gleccserhasadékba zuhan, szerencsére azonban összekötve mentünk, így Mészáros István annak rendje szerint megtartotta az esést, Gergő pedig önerejéből kimászott.

Július 14-én hétfőn táborbontás, este 19 órakor indulás haza autóval, megérkezés hajnali 4-1/2 5-kor Budapestre. Reggel pedig kezdetét veszi a munka.

Hasznos holmik:

– a Taschachaus telefonszáma: +43-54-13-86-239

– az út  leírása:  www.bergsteigen.at

dr. Mészásros István

Excelsior SE

Hegymászó oktatót keresek!

Az utóbbi hetekben egy internetes fórumon hegymászóoktatót keresek címmel éles vitának lehettünk szemtanúi. A magyar hegymászóképzés nívójáról esett szó. Néhányan erősen megkérdőjelezték az oktatók hozzáértését, mások pedig védelmükbe vették őket, és a képzési rendszert.

Mivel szeretnék minnél tisztább képet adni a valóságról – a szövetség szemszögéből is megvizsgálni a témát – Lázár Istvánnal fogok beszélgetni, aki az MHSSZ Oktatási Bizottságának vezetője, és az Excelsior Klub elnöke.

Szervusz István! Mielőtt mélyebbre ásnánk az oktatási témában, szeretnék megtudni néhány dolgot rólad is. Kíváncsi lennék például arra, hogy mikor kezdted a mászást, kik voltak azok az egyéniségek, akik mély benyomást tettek rád?

1975-ben kezdtem el érdeklődni a mászás iránt. Az Oszoly után egyből a homokkövek következtek, a májusi táborra jelentkeztünk barátommal, Decsi Istvánnal. A tábort a Vörös Meteor szervezte, amely többek között az OSC, és a HSC mellett a legnagyobb hazai műhelyek voltak. A Vörös Meteor meghatározó mászója volt Kraft Walter, aki Lakatos Jánossal az oktatásban is részt vett.

Hogyan működtek akkoriban a tanfolyamok?

A ’70-es évektől beinduló tanfolyamok még szervezetlenek voltak a mai szinthez képest. Egyesületenként néha összejött egy tanfolyam, volt tematika, oktatók és házi vizsga.

Melyek voltak azok az eredményeid, mászásaid, amikre szívesen visszaemlékezel?

1976-ban jött létre a hegymászó élgárda (válogatott), amely egy rendkívül teljesítményorientált szervezet volt, melyet Skerletz Iván szervezett. Szigorú pontrendszer alapján (Pontszám= a mászott utak nehézsége szorozva a mászóidővel, és némi korrekció.) választották meg Magyarország 10 legjobb/legeredményesebb mászóját, akik “szövetségi” túrákon vettek részt, képviselték hazánkat – és túráikat támogatták. Ennek a csapatnak már 1977-ben tagja voltam.

Ha válogatni akarnék a mászások között, kiemelném a Piz Badil északi falán található Cassin út megmászását, amelyet néhány könnyebb hossz kivételével végig előlmászásban teljesítettem, klasszikus stílusban, de a Bergell olasz oldalán mászott utakra is szívesen gondolok vissza, ahol néhány éve még Dékány Péterrel () másztam. A Pamírban jártam korábban 7000 méteren (a Korzsenyevszkoj csúcsán két alkakommal, 5b mászóúton), de az alpesi falak valahogy mindig jobban vonzottak.

Mikor kerültél a szövetség Oktatási Bizottságának élére, és milyen változtatásokra került sor azóta?

2000-ben alakult meg a Magyar Hegy- és Sportmászó Szövetség (MHSSZ), amelynek Oktatási Bizottságát megalakulásától fogva vezetem, de korábban is voltak már különböző próbálkozások összefogni az oktatást, ezek szerepét mindenképpen szeretném hangsúlyozni. A Magyar Hegymászó Klub (MHK) keretein belül Fiser András tett sokat a hazai képzés ügyéért. A Magyar Hegymászó Oktatók Egyesülete (MAHOE) 1990-ben szintén a hazai oktatás összefogása céljából alakult. Ezek fontos lépcsőfokok voltak, amik nélkül most nem tarthatnánk itt. Fontos megjegyezni, hogy az ország különböző területein is kiváló oktatási munkát végeznek, ilyen például Himmer József munkássága Hámorban.

Az oktatási rendszerrel kapcsolatban örömmel várom minden jelentkező segítségét, bárki hozzászólhat, de ehhez először mindenképpen meg kell ismernie a jelenlegi állapotokat. A célom, hogy az oktatás egy irányba haladjon Magyarországon, és
ne a szélrózsa minden irányába!

Munkámat a bizottságban a korábbi tapasztalatok rendszerbe foglalásával, dokumentálással, kapcsolatok építésével kezdtem. Célom, hogy legyen egy egységes minősítési rendszer, legyenek rendszeres tanfolyamok. Változás abban van, hogy minden szövetségi oktatótól (=aki a szövetség kritérium rendszerének eleget tud tenni) megkövetelem, hogy napi mászógyakorlattal rendelkezzen, a kor és a tapasztalat nem elegendő!

Hogyan működik ma a hegymászóképzés?

A legfontosabb kérdés szerintem az, hogy egy tanfolyam a szövetségi kritériumoknak megfelelően, annak minősítésével működik-e, vagy sem. Nem állítom, hogy a No Name tanfolyamok gyengébb színvonalúak, de az ellenkezőjét sem zárhatjuk ki. Ennek köszönhetően növekszik a bizonytalanság, ami pedig a színvonal romlásához vezethet.

A szövetség által meghatározott képzés jelenleg három szinten folyik. Az alapfokú tanfolyam célja a biztosítástechnika elsajátítása, köztesek elhelyezése, standépítés, és más elméleti alapok megszerzése (elsősegély, meteorológia…). A nyári magashegyi tanfolyam keretein belül az alpesi mászással ismerkedhetnek meg a tanuló hegymászók. Kipróbálhatják élesben mindazt, amit a mászóiskolákban elsajátítottak. A téli alpesi tanfolyam lényege, hogy a résztvevők biztonságosan tudjanak mozogni havas-jeges körülmények között. A gyakorlati tananyag részét képezi többek között a kicsúszás megfékezésének gyakorlása, és a mentés gleccserhasadékból, vagy lavina alól.

Az Excelsior Klubban vizsgázott hegymászók számára továbbképzés céljából hazánk legjobb mászói vállalnának mászástechnikai továbbképzéseket, de sajnos jelenleg erre nincs fizetőképes kereslet.

Az oktatói kollégiumnak van ma a legnagyobb szerepe a hazai képzési rendszer formálásában. Az oktatói kollégium jelenleg 10 taggal rendelkezik. Évente 2-3 alkalommal tartanak összejöveteleket, amelyek eredményeit utána különböző sajtóközleményekben publikálják.

Végül egy formai változtatásra hívnám fel a figyelmet a korábbi gyakorlathoz képest: a szaktudást igazoló végzettséget (hegymászó igazolványt) pályázat útján is meg lehet szerezni. Meghatározott feltételek alapján bírálja el az oktatói kollégium a szakszövetséghez benyújtott anyagokat, évente kétszer, ősszel és tavasszal.

Milyen feltételek mellett lehet ma valaki hegymászóoktató?

Először tudni kell, hogy két szinten lehet ma valaki oktató: beszélhetünk alapfokú- és, alpesi oktatóról. A jelöltnek első lépésként el kell végeznie mind a három tanfolyamot, és stabil, magabiztos mászótudásra kell szert tennie. Ezután jelentkezhet segédoktatónak alaptanfolyamra. Két végigoktatott tanfolyam után válhat önálló oktatóvá alapfokon, és jelentkezhet az alpesi tanfolyamokra segédoktatónak, majd végül teljes jogú szövetségi oktatóvá válhat. De ennek feltétele, hogy a mászóteljesítményei is meglegyenek, e nélkül nem válhat igazi oktatóvá. Az MHSSZ feltételei: 3 év alatt minimum 10 mászott út, melyek 5 kötélhossznál hosszabbak, és legalább V-ös nehézségűek. Minimum a fele legyen alpesi – azaz a beszállása 1500 méter felett legyen -, és közülük legalább 3 legyen VI-os nehézségű.

Az MHSSZ-be a klubok idén szeptember 30-ig nyújthatják be oktatójelöltjeik anyagát, amit a szövetség elbírál. Így válhat valaki szövetségi oktatóvá. Fontos látni, hogy ez nem egy öncélú tevékenység, mindez a tanfolyamokra jelentkező kezdő mászók választását teszi könnyebbé, és biztonságosabbá.

Milyen lehetőségei vannak az oktatóknak a szakmai fejlődésre?

Három dolgot emelnék ki. Elsőként, hogy idén ősszel beindul a hegymászóoktató képzés a Testnevelési Egyetemen. Ide az MHSSZ ajánlása alapján lehet bekerülni, aki a mászási, és oktatási gyakorlat alapján bírál.

Másodsorban, folyamatban van az amerikai Graydon-Hanson: Mounteneering szakkönyv lefordítása. Ez a könyv szakmai berkekben általánosan elfogadott, több mint 50 szerző tapasztalatait foglalja össze, és már több mint 500 ezer példányt adtak el belőle. Könnyen lehet, hogy az elméleti oktatási struktúra is a könyv fejezeteinek megfelelően kerül majd módosításra. Magyarország nem egy hegymászó nagyhatalom, így a lehető legjobb megoldás az, hogy a legszínvonalasabb könyvet fordítjuk le, és nem saját művet próbálunk kiadni.

Végül a francia nemzetközi hegyivezető tanfolyamon lehetőségünk nyílik saját ismereteink pontosítására, az új felszerelésekkel és technikákkal való megismerkedésre, és hasznos gyakorlatokon vehetünk részt, amelyeken tovább mélyíthetjük tudásunkat. Persze ez a kurzus nem tévesztendő össze a francia hegyivezető oktatással, de úgy gondolom, hogy a képzési rendszernek egy alpesi országban sokkal hangsúlyosabbnak is kell lennie, mint hazánkban.

A megbecsülésen (?) túl jár még valami azért, hogy szabadidődet kezdő hegymászópalánták okításával töltöd?

A hegymászószövetségben nincs fizetett alkalmazott, az oktatók legfeljebb költségtérítést kapnak, amit a tanfolyam ára fedez. Viszont az ember jelentős kapcsolatrendszert építhet ki, így sokkal több mászópartner között válogathat. Mindez ösztönző hatást gyakorol az emberre, hogy kondiban tartsa magát, és fit maradjon.

Mennyire népszerű ma oktatónak lenni, milyen az utánpótlás?

Egyszóval: népszerű. Meglátásom szerint alapvetőleg két típusú klub van ma Magyarországon. Az első egy ipari-alpin vállalkozás köre csoportosul. A munka mellett a tagok a szabadidőt mászással töltik. A hátránya, hogy ezek általában “egy személyes” klubok, és ha az egyesület vezetője abbahagyja a mászást, megszűnik az élet. A másik típus – amilyen az Excelsior is – esetén az egyesületi élet fenntartója az oktatás, az utánpótlás nevelés. Itt újabb és újabb mászók jelennek meg, az oktatók népszerűek, így az utánpótlás is biztosított. Hazánk legjobb mászói is vállalkoztak oktatásra, persze ehhez megfelelő körülményeket kell biztosítani.

Zárszóként szeretnél még mondani valamit?

Tisztában vagyok vele, hogy a képzési rendszerünk nem tökéletes. Ötletekre, építő jellegű kritikára van szükségünk. Ha a szövetségi rendszerbe be tudjuk terelni az összes tanfolyamot, egységes elvárásokat állítunk mindenkivel szemben, akkor biztos, hogy javulni fog az oktatás szintje, és ezzel a jelentkezők fognak jól járni.

Végül szeretném hangsúlyozni a nemzeti szakszövetség által kiállított hegymászó igazolvány fontosságát, amely 5 nyelvű, és 3 fokozatú. Külföldön is elismerik, súlya van hazánkon kívül is, és ez szép eredmény!

Köszönöm István, hogy a rendelkezésemre álltál. Sok sikert a további munkákhoz!
Vass Péter

Excelsior SE

TÁTRAI KLASSZIKUSOK

A Stanslawski-kémény

Először három évvel ezelőtt télen pillantottam meg a Wéber csúcs hatalmas északi falát. Kora este láthattuk tiszta időben. Egy könnyebb túrával akartunk feljutni rajta, majd a Villa-gerincen keresztül
elérni a Lomnici csúcsot. Ám este elkezdett havazni és nem láthattam másnap a falat, sőt a túránk is
elmaradt a bizonytalan időjárás miatt. De tudtam, hogy vissza fogok még térni erre a lenyűgöző helyre.

Idén télen került rá sor. Szepessy Áronnal a Zöld-tavi katlanban, immár egy igazi klasszikus
megmászására készültünk az alsó falletörésen a Stanislawski-kéményre. Komarnicki szerint: “Az alsó
falrész legérdekesebb útja. Hosszúságában alig találjuk párját őskőzetű hegységben.”

Tudni kell, hogy ezt az északi falat – amely 900 méter magas – teljes szélességében kettészeli egy
hatalmas párkányrendszer a Német-Létra. Ez egy alsó falletörésre és egy felső csúcsfalra osztja a
falat. Hegymászó szempontból az alsó falletörés tartogatja az igazi kihívást, mert függőleges és
áthajló, kevéssé tagolt fala kiváló mászásokra ad lehetőséget.

December végén már a házban ültünk és nézegettük a falat. Az útról blokkvázlat nincs, hiszen egy
kémény, csak azt tudtuk, hogy V-VI-os nehézségre számíthatunk általában. Előző éjjel alig bírtam
aludni az izgalomtól, nem tudtam mire számítsak, mekkora feladat áll előttem.

Korán reggel keltünk négy óra felé, mindenki tette a dolgát így hamar elindultunk. Pirkadatra a
beszállásnál voltunk és mire kivilágosodott már az első hosszt másztam.

Az út eleje könnyű lett volna, ha nem tél van. Hamar bebizonyosodott a régi igazság: a legnagyobb
téli nehézség a hármas és négyes. Sziklafalak, jéglefolyások és hólejtők váltották egymást olykor 10
méteres köztestávolságokkal fűszerezve. A korai téli időpont miatt a hó nem segítette a mászást csak
növelte a bizonytalanságot. Meglepődve tapasztaltuk viszont, hogy a standok nittekkel vannak
biztosítva, bár ezeket a “sportszerűség kedvéért” gyakran elkerültük, vagy egyszerűen a hó eltakarta.

A középső hosszok nehézsége állandó volt, a falak függőlegesek, már-már élvezhettük volna a szép
kémények és bevágások mászását, ha nincs ilyen hideg, és nem bakancsban kell másznunk. Gyakori társam
volt az ékpiszkáló, a fogások megtisztításával hótól és jégtől sokat bajlódtam, de a végére egész jól
belejöttem. Az út kulcshossza a kiszélesedő kémény jobb falán egyensúlyos, technikás táblamászás,
szerencsére jól megszögelve nem okozott megoldhatatlan gondot.

Az utolsó áthajlásokat is leküzdve egy hosszú hófolyosó következett, amelyet már nem másztunk
teljesen végig, ugyanis ránksötétedett. A Német-Létrán történő bolyongás helyett megkezdtük a
visszaereszkedést a kiépített standok segítségével. A standok nagy részét megtaláltuk, de kevésbé
meggyőző szögekből is ereszkedtünk.

Este sikerült elcsípnünk a vacsorát a házban és kezdtük elfeledni mindazt a megpróbáltatást, amin
átestünk. Tervezgettük az újabb mászásokat, majd lassan aludni tértünk, hisz alaposan elfáradtunk!

A Direttissima

Tavaly ősszel pattant ki a fejemből a gondolat, hogy másszuk meg a Wéber direktet. Nem tudtam
milyen nehéz, milyen a vonalvezetése, csak azt, hogy nagy kihívás. Tulajdonképpen a Stanislawski-kémény
az előjáték volt. Azért mentem ki megmászni, hogy hasznos információkkal térjek vissza a
megközelítésről, mászásról, szállásról, lejövetelről stb.

Az alsó falletörés legmeredekebb tömbjét három út szeli keresztül a Direttissima (VI,A2), a
Szuperdirekt (VI,A3) és a Stredem “Y” (VI,A3), amely utak első 7 kötélhossza megegyezik, csupán az út
második fele különböző. A Direttissima a tömb első megmászása, két napot vett igénybe 1963 nyarán.
1966 szeptemberében a Stredem “Y”-t szintén két napig mászták. A Szuperdirektet 1967 telén mászták
meg első alkalommal expedíciós stílusban, 7 napon át. Az utat még a direkt megmászásnál is egyenesebb
vonalvezetés jellemzi.

Nem könnyű a választás, először a Stredem “Y” esett ki, ugyanis ez egy kevésbé mászott és ismert
út. A másik két út között vacilláltunk.

Február végén szikrázó napsütésben érkeztünk meg a Magas-Tátra lábához Gáti Gábor és Holvay Bence
barátommal. Mivel rengeteg felszerelésünk volt a nagy hátizsákot a Poprádon vásárolt bobra kötöztük –
ezt magunk után húztuk -, majd a kisebb zsákkal a hátunkon megindultunk felfelé. Két-három óra alatt
felértünk a Zöld-tavi házba, ahol a nagy tömeg ellenére a szomszéd matraclágerben sikerült szállást
kapnunk.

A vasárnap délelőtt a slósz összeállításával telt, majd megkezdtük a felszerelés felszállítását a
beszálláshoz. A beszállást megelőző tereplépcsőre segédkötelet helyeztem el a könnyebb megközelítés
érdekében. A nap folyamán terv szerint az első három hosszt fixáltuk be köteleinkkel. Ezek a
hosszak annak ellenére, hogy könnyűnek számítanak, téli körülmények között nagy nehézséget jelentenek.
A hó miatt hágóvasban kell mászni, kesztyű a kézen és néha még egy jégszerszám sem árt. Mindezeknek
köszönhetően itt csak lassabban és megfontoltan lehet haladni. A harmadik hossz után már a fönti
áthajlásoknak köszönhetően, viszonylag hómentesek a hosszok.

Este már a házban vacsoráztunk, a menü gulás és knédli, eredeti szlovák ételek, már csak egy kis
sztrapacska hiányzott. Folytattuk a felszerelés összeállítását, pakoltunk. Egy szobában aludtunk az
idén nyáron két nyolcezrest is megcélzó expedíció néhány tagjával, és Cinótól (Vörös László) hasznos
információkat próbáltunk kinyerni utunkra vonatkozóan. Sajnos bárkit kérdeztünk, olyan régen mászta
meg, hogy már nem nagyon emlékezett semmire.

Ismét alig bírtam aludni. Későn feküdtünk le, majd hétfőn hajnalban keltünk. Reggel hétre már a
harmadik standig feljumároztunk, majd megkezdtük a mászást. Az elől mászó felment, majd a második
ember az egyik félkötélen mászógép segítségével utána, cipelve a kishátizsákot és húzózsákot.
Igyekeztünk erős standokat építeni a jumározó második ember miatt.

Ennek nagy hasznát vettük, mikor Gábor a második köztesétől kiesett az útból, kiszakított mindent
és szabadeséssel zuhanva, mellettem a stand alá repült. Szerencsére utunk során több esés nem
következett be, amit nem bánunk így utólag.

Gyorsan felértünk a hetedik standba, amelyből a kilátás már lenyűgöző volt. Itt egy kis traverz,
majd egy kémény és egy pillér után ért fel Gábor a Direttissima jellegzetes áthajlásrendszere alá.
Rájöttünk, hogy itt bizony félremásztunk az útból, de sem kedvünk, sem erőnk nem volt visszereszkedni,
és kutatni a Superdirekt után.

Sajnos mire az áthajlásokon átértünk ránksötétedett, egy hosszal az út vége előtt kényszerültünk
biwakolni. Egy ferde párkányra, amin csak ülni lehetett és a fölötte lévő kifelé nyíló kéménybe
húzódtunk be. Gyors vacsoránk bacon szalonnából, kolbászból és egy kis sajtból állt. Mindezt
leöblítettük két pohár teával – mert ennyi volt-, majd megpróbáltunk kényelembe helyezkedni
éjszakára. Félig felhúzott hálózsák – didergés – és állandó csúszás jellemezte az éjszakánkat.
Minden óra végén arra lettünk figyelmesek, hogy immáron megint a beülőben lógunk, és zsibbad a lábunk.
Állandó fészkelődés és mozgolódás közepette elérkezett el öt óra. Nem bírtuk tovább, elkezdtünk
készülődni fejlámpával. A pakolás hosszú időt vett igénybe, fájós kezeinkkel minden csak nagyon
lassan ment. A sok ékelés és friedelés miatt körömágyaink bevéreztek, kézfejünk tele volt sebbel.

Reggel hétkor viszont már az utolsó hosszt mászhattam. Sikeresen kiértünk az útból, de nem
gratuláltunk még egymásnak, hiszen a ház még messze volt. A gerincen három kötélhossz után értük el
a Stanislawski-kémény kiszállását. Itt lehet biztonságosan lemenni a Német-Létrára, de mi inkább a
jól ismert kéményen kezdtük meg az ereszkedést. Gyorsan leértünk a kéményen és már csak a házig tartó
hólejtő volt hátra.

Mikor leértünk a házhoz teljesen frissnek éreztük magunkat, magam is csodálkoztam rajta. De mire
megebédeltünk olyan fáradtság fogott el, hogy azon nyomban megkezdtük bepótolni az alváshiányunkat.
Este még mindig nagyon fáradtak voltunk de nagy hévvel kezdtük el Bencének élményeinket mesélni.
Viszont már nem vágytunk újabb utakra, inkább az otthoniak jártak fejünkben.

Szerdán azért kisebb túrát tettünk a szomszédos Zerge-csúcsra, déli fekvésű falain jókat
sütkéreztünk. Csütörtökön pedig elindultunk hazafelé. Lefelé hatalmas élményben volt részünk. A
bobra kötözött hátizsákjainkra ülve száguldoztunk lefelé, olykor csúnya esések közepette. Rendkívül
élveztük a lesiklást és még a bobjaink sem törtek el. Így megmaradt az “alapvető” felszerelés a jövő
évi túránkhoz is, ami reméljük a Szuperdirekt sikeres megmászása lesz!

Hasznos holmik:

– Budapest – Tátralomnic kb. 350 km

– parkolás a völgy aljában 160 korona/nap (általában indulás- és érkezésnapon)

– Zöld-tavi ház: szállás 250 korona, kaja 160 korona

– szállásfoglalás: Juraj Gantner (chatár) Fax: 00421 52 4524 023

Vass Péter

Excelsior SE

Mint minden alpesi régióban, az időjárás változékony, a biztosítás szellős, a tájékozódás nem egyértelmű, a kőomlás gyakori és a lemenet fárasztó. Egyszóval, minden, amire valaha vágynál.”
(Canadian Alpine Journal, 1993.)

Alpesi régió alatt az 1500 és 5000 méter közötti magasságot értjük; az alpesi régióban a mászás minden fajtája űzhető (kivéve természetesen a magashegyi mászást).

Az alpesi stílus azt jelenti, hogy a parti az út megmászásához mindent magával visz, nem használ kiépített táborokat, nem alkalmaz teherhordókat. Ily módon alpesi stílusban lehet magashegyen is mászni (valamint az alpesi régióban is lehetséges nem-alpesi stílusú mászás). Mindenek fölött álló alapelv a sebesség, ezért vertikális tevékenységünk általában erősen “kommandós” jelleget ölt, azaz a lehető legrövidebb idő alatt bemegyünk-megcsináljuk-elfutunk (megkeressük a beszállást, mászunk, lejövünk). Az időtényező és a mászótudás a biztosítás része – így nem szabad meglepődnünk azon, hogy gyakran az objektív biztonság rovására történik a spórolás az idővel, illetve a felszereléssel.

Az alpesi mászás végletekig összetett dolog. Megtalálható benne a klasszikus, esetenként a mesterséges mászás, a hó-, jég- és mix mászás, gleccserjárás, sítúrázás, tájékozódás, főzés, táborozás, öltözködés, pakolás, teljesítménytúrázás, időjárás-jóslás, ad extremum a canyonig, elsősegély-nyújtás, hegyi mentés tudománya.

“Mindössze három igazi sport létezik: a bikaviadal, az autóversenyzés és a hegymászás. A többi csupán játék.” (Ernest Hemingway: A Kilimandzsáró hava)

A természettel való harmónikus kapcsolat maximálisan jelen van az alpesi mászásban. Kevés helyen érezzük ennyire azt, hogy csak magunkra számíthatunk. Az állandóan változó környezet, a nagyfokú kreativitást igenylő problémák, a gyors döntéshozatal szükségessége – páratlan szépségű tájakon – adják az alpesi mászás varázsát és teszik egyedülállóvá a sport világában.

A felszerelést mindig a mászóút-viszonyoknak megfelelően kell összeállítanunk. Nem lehet mindig mindent magunkkal vinnünk – állandóan kompromisszumokat kell kötnünk az idővel, a biztonsággal, saját képességeinkkel. Ennek megfelelően nehéz, ha ugyan nem lehetetlen “tuti” tippeket adni a felszerelés összeválogatását illetően – azon kívül, hogy ne legyen se sok, se kevés… Lehetséges, hogy téli körülmények között jégcsákánnyal-hágóvassal fel-le lehet sétálni egy kuloárban, míg nyáron ugyanez az út ötös nehézségű szakaszokat tartalmaz, amelyeket ajánlatos ékekkel, friendekkel (és legfőképpen kötéllel) biztosítani. Ugyanez más szemszögből: télen a lavinaveszély miatt esetleg meg sem tudjuk közelíteni a beszállást – ekkor a hegy szellemeivel a kapcsolattartás (amely, mintegy
mellékesen, az életben maradást is jelenti), kimerül a menedékház enni- és innivaló-készletének pusztításában.

“Ezen a büszke és gyönyörű hegyen a magasztos, nemes testvériség óráit éltük meg. Itt néhány napig megszűntünk szolgák lenni és igazán emberek lehettünk. A szolgálatba – nehéz visszatérni .”
(Lionel Terray: A haszontalanság konkvisztádorai – az Alpoktól az Annapurnáig)

Azt az élményt lehetetlen visszaadni, amikor nyílik a menedékház ajtaja, és beesik egy fáradt, éhes, kiszáradt parti. “Megmásztuk!” – mondják. Ha ugyan van még energiájuk beszélni. És ekkor mindenki ugrik, forró tea kerül az asztalra, a felszerelést segítő kezek hámozzák le a mászókról, és pár perc múlva jöna kérdés: “Milyen volt…?”

Megmásztuk – és nem legyőztük. Nem a hegyet győztük le, hanem saját magunkat. Amikor a hatplusszos résznél nem hallgattunk az interaktív szögre, hiába kérdezgette: “Na? Belém fogsz…?”
Amikor azon a horror traverzen viszamásztunk az útba.
Amikor eldöntöttük, hogy a negyedik hosszból inkább leereszkedünk.
Amikor hajnali kettőkor keltünk, hogy tízkor már a csúcson legyünk.
Amikor… hegymászásra adtuk a fejünket.

Tóth Ervin

Excelsior SE

Sokan szidják Oszolyt, sokan nem szeretik. Azt mondják zsíros. Igaz. Azt mondják zsúfolt. Gyakran. Azt mondják túl meleg. Valóban. Azt mondják, nem lehet ott jót mászni. No, megállj csak! Nem lehet? Ezt nem… Hogy???

Ez a mese egy kellemes mászónapról szól. Oszolyon. Igen, Oszolyon.

Aki volt már nyáron Oszolyon, (ki ne lett volna) biztosan észlelte, hogy dög meleg van. Aki volt már délben Oszolyon, biztosan azt is megfigyelte, hogy egyik pillanatban még kellemes “reggeli” hűvös van, másikban már tikkasztó hőség. Ahogy kering a Nap a Föld lapos (esetleg banánalakú) tömbje körül, más-más szögből világít. Következtetés: reggel hűvös van, még Oszolyon is. Mellesleg reggel nincs kint senki. Nyáron sem.

Egyik este ez nem hagyott nyugodni. Milyen az? Jó lenne vajon? Friss dédesi emlékekkel telve (milyen szép reibungok vannak arra), kiváncsian mások élményeire összeszedtem Giannit, majd a korai indulásra való tekintettel gyorsan aludtunk egyet. Hajnalban a Verdon kanyoni beszámolóból és sörözésből eredő fáradtságból kifolyólag kissé lassan, de annál álmosabban elindultunk Oszolyra. Az
Árpád-hídnál Guzsival kiegészülve rontottunk neki a szikláknak. Hét óra harminc perckor megreggelizve, megkávézva, megbüfiztetve, bemelegítve, jobbról-balra haladva elkezdünk mászni. Kellemes, kifejezetten jóleső hűvösben végeztük a reggeli nyújtózkodást a Kisáthajlásban. Mikor jóleső érzéssel mind megmásztuk, békésen nyugtáztuk, hogy könnyű, rövid, de a miénk. Jó kis út ez. Jó kis szikla.
Jó reggelt!

Szép nap volt, a déli harangszó a Jethro (vagy a Delago???) standjában ért minket, Csobánka délelőtti nyüzsgésétől kellemes távolságban. Jó volt látni a sok hangyát, ahogy valami nagyon fontos ügyben eljárva siet ide-oda, fel sem tekintve a fölöttük “magasodó” sziklákra. Hiába, ilyenek Vagyunk. Úgy kell Nekünk…

Még egy-két út, aztán menjünk. Hánynál tartunk? Hétnél? Legyen kerek! A hátsó, árnyékosabb sarokban, a még nem túl forró utakkal kiegészítve éppen tíz!

Hazafelé, lemondva a pomázi buszra váró lányok társaságáról (Miért nem mentek inkább Budapestre?) Werischwar felé vettük az irányt, az Emil cukrászdába, ahol minden rendes pilisi mászónap véget ér.

Tudom ajánlani ezt a programot mindenkinek, akinek van egy szabad reggele, fel tud korán ébredni, és szereti a fagyit.

Az utak? Zsírosak, csúszósak… De ami a legfontosabb: mászunk. Szép utakat, még ha kissé kopottak is. Mi koptattuk el. Mert szeretjük.

Résztvevők:

• Gulybán “Két centit kopott a térdem” Zsuzsi
• Berkes “Verdon Réme” Janó
• Lastofka “Nekem nincs állandó jelzőm” János

Utak:

• Kisáthajlás,
• Kisáthajlás direkt,
• Walter,
• Z út direkt (+ Z út),
•  Jethro Tull,
• Delago,
• Veszprémi jobb,
• Excelsior (Ezt kellett!),
• Nemdohányzó (+ tőle jobbra az a kis párkányos tábla),