A tavalyi nagy érdeklődére való tekintettel, az idei VII. Excelsior Boulder Kupát, amely a Magyar Hegy- és Sportmászó Szövetség Magyar Kupasorozatának ranglistaversenye volt, két naposra szerveztük. Az előnevezések során közel 70 versenyző nevezett, de a végleges indulók száma 96 fő volt. A létszám igazolta a kétnapos lebonyolítást, illetve megerősítette, hogy egyre többen érdeklődnek a mászás iránt.

Szombat a fiatal korosztályoké volt. A gyermekeknek és a serdülőknek 10 kunsztot kellett kétszer 20 perc alatt teljesíteniük, a négy csoportból 9 versenyző jutott a döntőbe, ahol a nemzetközi szabályok szerint mérhették össze erejüket. Az ifi mezőny versenyzőinek a felnőtt feladatokat, azaz 15 kunsztot háromszor 30 perc alatt kellett mászniuk. A döntőbe 13 versenyző jutott, illetve nyolc fő nevezett a nyílt felnőtt kategóriába.

Vasárnap a vártnál jóval több versenyző jelentkezett a regisztrációnál. Több olyan mászó volt, aki most indult életében először versenyen, nekik nagyon tetszett a családias hangulat. Az indulók nagy száma miatt, a csoportok ideális 10 fős létszáma 2-3 sportolóval meghaladta az édeni állapotot. A falnál ez a létszám egy kisebb tömegnek tűnhetett, mert ehhez még hozzá kellett számolni a 6-7 versenybírót is.

Szabályokról dióhéjban: a selejtezők során csak a TOP és a TOP – számított megmászásnak, az utóbbi 25%-kal ért kevesebbet az eredmények számításakor. A kunsztok nehézségüktől függően különböző pontszámokat kaptak. Az alacsonyabb pontértékű boulderek könnyebbek, a magasabbak nehezebbek voltak. A döntők a nemzetközi szabályok szerint voltak megrendezve. A négy kunszt ugyanannyi pontot ért, a próbálkozásokkal csökkent az elérhető pontok száma. A kunsztok két zónafogást tartalmaztak. A mászó és a tranzit idő egyaránt 4 perc volt.

Két építő kritikát szeretnék közzé tenni. Többen nehezményezték, hogy a megfogható fogásokat nem lehetett lépni, valamint jómagam is tapasztaltam, hogy egyes kusztokat azért nem tudtam megcsinálni mert fesztávosak voltak. A jövőbeni versenyeket az észrevételeket tükrében fogjuk lebonyolítani.

Ezúton szeretnék köszönetet mondani munkájukért és segítségükért: Berkes Jánosnak, Fellai Zoltánnak, Grimm Zsuzsannának, Harmati Csabának, Kerekes Mariannának, Lastofka Jánosnak, Lám Bencének, Magasdi Attilának, Martincsák Istvánnak, Nagy Péternek (Dagi), Nagy Péternek (Fater), Orbán Gábornak, Pataki Jánosnak, Pugymer Györgynek, Solymári Daninak, Soós Tamásnak, Tatai Jankának, Tihanyi Lászlónak, Túrós Viktóriának, Vad Norbertnek, Vajas Gábornak, Vida Szabolcsnak, valamint köszönjük az MHSSz Supervisorainak: Burucsné Máriának, Gál Zoltánnak és Urbanics Áronnak közreműködésüket.

A nyereményeket a Tengerszem Sportbolt, a Boulder.hu az HRT fogások forgalmazója, az Adidas, a Hegy- és Turista Magazin és a Sportpiac magazin biztosította.

Az Excelsior vándorkövet idén Kámvás Bálint vitte haza.

Budapest, 2005.11.18.

További eredményes versenyzést kívánok: Gozony Gergő

Han Tengri

A Kán és a tenger

Égi palota

A Föld legészakibb hétezres csúcsa. Közel szabályos piramis alakja a Matterhornhoz és az Ama Dablamhoz teszi hasonlatossá. Türk, hun és mongol nyelveken a han vagy kán uralkodót jelent, a tengri vagy
tenger pedig ég, felsőbb szellemek vagy Isten. Han Tengri tehát az Egek Ura vagy Égi Szellemek Ura. A Mennyei Hegyek (Tian Shan vagy Tengri Tag) legnagyobbika volt egészen az 1930-as évekig, amikor kételyek ébredtek iránta.
1943-ban pedig minden kétséget kizáróan győzött felette az ormótlan Pobeda (Győzelem). Jelenleg Kazahsztán legmagasabb hegye. Egyike a volt Szovjetunió területén található öt hétezresnek, melyeknek megmászása a hópárduc cím elnyerésének feltétele. Magassága több forrás szerint is “csak” 6995m, de ez az érték a legmagasabb sziklás pontra vonatkozik. Csúcsát vastag hó- és jégréteg fedi, így legmagasabb elérhető pontja valójában 7010-7020m is lehet.
A Tian Shan legnagyobb gleccserei veszik körül, a Dél-Inilcsek (60km) és az Észak-Inilcsek (35km).

A Dél-Inilcsekről indul a klasszikus út (M. Pogrebeckij, 1931). Ezt választották az első magyar megmászók (Bazsantik János és Klotz Róbert, 1989), valamint az első magyar hópárduc is (Erőss Zsolt, 1991), ugyanis a déli alaptábor közelében van a Tian Shan másik “hópárduc-hétezrese”, a Pobeda (7439m). Az út a Csapajev és a Han Tengri közötti nyeregig (5850m) “séta” a hólejtőn, a nyereg fölött pedig sziklamászás a nyugati gerincen a csúcsig (orosz skálán 5A). A nyereg alatti lejtő veszélyes, 2004-ben itt 11, 1993-ban 4 mászót vitt el a lavina. Az északi oldalon van a másik normál út. Ez biztonságosabb, de jóval meredekebb (5B). Egy gerinc mentén vezet fel a Csapajev kisebbik csúcsára (6100m), majd le a nyeregbe, ahol egyesül a déli úttal. Északról korábban még nem jutott fel magyar, bár próbálkozások voltak
2002-ben és 2003-ban. A könnyebb utak közé tartozik még északon a Kuzmin út, ahol 2003-ban versenyt rendeztek, délen pedig a Márvány gerinc és a dél-keleti gerinc (5B). Az északi és a déli falon a nehézség 6A-nál kezdődik.

Hatfős csapatunk tagjai: Barna Dániel (Excelsior SE), Báthory Gábor, Csizmadia Péter (Excelsior SE), Gulyás Zoltán, Varga György és Végh Zoltán. Bár mindenkinek megvannak a maga elképzelései és az egyetértést nem visszük túlzásba, egyvalamiben hónapokkal az utazás előtt megegyezünk: fel akarunk jutni a Han Tengrire, mégpedig az északi oldalról. Nem mindegyikünknek van viszont ínyére, hogy a normál út végig fix kötéllel van biztosítva, az pedig senkinek, hogy az alaptáborba való helikopterezés egy gátlástalan árukapcsolás folytán együtt fizetendő az “alaptábori szolgáltatásokkal”, valamint a kötelek rögzítésének ránk eső költségével. Mindez meglehetősen kommersznek tunik, amit csak egy “igazi” hegymászás ellensúlyozhatna, így felmerülnek ötletek más, elhagyatottabb csúcsokkal és (új) utakkal kapcsolatban is. Viszünk hát rengeteg vasat, csak a check-in-es hölgyek könyörületének köszönhetjük, hogy a reptéren nem kell kifizetnünk a fejenként 10-15 kg túlsúlyt.

Érkezés – a helikopter még egyben

2005. július 16-án Almatiból mikrobusszal hat óra alatt érünk Karkarába (2200m), a Kan Tengri társaság táborába. 17-én reggel tovább helikopterrel az Észak-Inilcsek gleccserre, a Han Tengri alaptáborba (4040m). A magasságkülönbség kissé fejbevág, de azért délután még teszünk egy kétórás sétát felfelé a gleccseren. Estére beborul. Ilyen a jellemző időjárás, általában inkább csak délelőtt süt a nap és ritka a csapadékmentes nap. A hegyen, a normál úton persze rossz idoben is lehet majd mászni, köszönhetően a fix köteleknek.

Másnap messzebb jutunk, az alaptábortól egészen 6.5km távolságra és 400m szinttel feljebb. Útközben Dani extrém fürdőt vesz egy gleccsertóban. Egyetlen beülőben, kötélvégre kötve pottyan a jégtáblák közé, a tervezettnél kicsit
gyorsabban. A “mentés” a korábban összerakott flaschenzug nélkül, gyorsan, zökkenőmentesen és megállíthatatlan folyik. Dani visszaemlékezése szerint “puszta kötéllel rántottak ki és húztak végig a rücskös jégen, hiába kiabáltam, hogy hagyják abba”. Továbbmegyünk, majdnem a gleccser felső végéig, hogy megnézzük közelebbről a Przsevalszkij csúcsot (6450m), amellyel kapcsolatban lennének bizonyos halvány tervek. Azonnal füstté is válnak. Visszafelé menet kinézek helyette egy ötezrest és egy szimpatikus sziklafalat, melyről később ráadásul kiderül, hogy teljesen szűz. Hiába, a többiek nem buknak rá. Dani is kinéz egy többnapos gerinctúrát, de ez az ötlet is tiszavirágéletű.

19-én felmegyünk az alsó 1. táborba (4550m). A legkönnyebb szakasz; csak gyalogolni kell a hóban, vigyázni a hasadékokkal és felkészülni az enyhe lavinaveszélyre. A fix kötélhez nem is nyúlok. Végh Zoli (VZ), Gyuri és én
fenn alszunk. A többieknek eltérő elképzelései vannak az akklimatizációról, lemennek. Az úton Dani alatt beszakad a hóhíd egy lefelé szélesedő hasadék fölött. Lába a semmi fölött kalimpál és csak a feje látszik ki, amikor sikerül
megkapaszkodnia. Gulyás Zoli (GZ) húzza ki egy hevederrel. Másnap reggel a felső egyesben (4660m) felszabadul egy sátorhely, amit VZ-vel kihasználunk, felvisszük a sátrat. Aztán le az alaptáborba, míg a többiek fel. Este Szerik,
a rádiós és fordító társaságában ingyen megvacsorázunk az étkezősátorban. A kaja kicsit gyanús, lóhúsra tippelünk, de valójában csak birka lehetett. Közben elindul a hegyre a nálunk két héttel korábban érkezett iráni csapat.
Libasorban haladnak el szellemi vezetőjük előtt, megcsókolják a Koránt és áldást kapnak. Mostantól kazah hegyivezetőjükre hagyatkoznak. Szereti őket az Egek Ura, tízből kilencen ha lassú tempóban is (13 óra), de feljutnak majd a csúcsra. A gyaur vegetáriánus Zoli viszont éjjel belázasodik és mindent kiokád, a tábori orvos diagnózisa: agyödéma.

Zoli nélkül újra fel, a felső egyesben alszunk. Dani, Gábor és Gyuri terve az, hogy a továbbiakban csak felfelé költözgessünk, vagyis ha egyszer ott aludtunk egy táborban, akkor később már ne menjünk annál lejjebb. Kétségeim vannak az ilyen módon való akklimatizálódás hatékonyságát illetően — lehet, hogy az Aconcaguán bevált, de ez nehezebb terep. Mégis belenyugszom, nem akarok lemaradni. Innentől végig nagyjából együtt mozog a csapat minimum kétharmada, többször nem megyünk vissza az alaptáborba. 22-én mind az öten elindulunk a kettes felé (5500m). Ez a szakasz keményebb és itt már mászni is kell, sziklát és vízjeget is. Jumárral persze nincs igazi technikai nehézség. Én jóval a többiek előtt, reggel 6-kor indultam és közel 6 órát másztam. Eredetileg bivakzsákban akartam volna fenn aludni, merthogy a sátornak egyelőre Zoli miatt az egyesben kell maradnia. A hóesés és a fejfájás azonban terveim módosítására kényszerít, másfél óra délutáni “alvás” után letántorgok az egyesbe. A többiek csak feldepózzák a cuccot, ketten 5200m-en egy szikla tövébe, ketten az irániak egyik sátrába rakják. 23-án GZ lázasan ébred. Lemegy az alaptáborba, feljön helyette VZ, aki közben kiheverte az agyödémát”.

Kettes tábor. Háttérben a Han Tengri és a Csapajev, előtérben balra Dani és a három
sátrunk. 

 

Gábor és Dani

Gábor, Dani és Gyuri Jobbra fent a kettes tábor sátrai.

24-én ismét öten megyünk a kettesbe és ezúttal visszük a sátrakat is. Zoli hátrányban van, először jár ebben a magasságban, ráadásul súlyos hátizsákkal. A következő nap csak pihenünk, de ez se hozza rendbe, ő is belázasodik. 26-án ő le, négyen pedig felmegyünk a Csapajevre (6100m) feldepózni néhány cuccot. Ez szintben kevesebb, de legalább olyan kemény, mint a kettesbe vezető út és a sziklamászás is több. A végén idegölő hótaposás a csúcsig. Nekem összesen 6 óra a feljutás. Lassan ereszkedünk a fagyott, foszladozó, évtizedes köteleken, amíg el nem húz mellettünk egy kazah, szakadt “ereszkedőkesztyűvel” a kezén, a biztosítással nem sokat tökölve. Csak egy karabinert akasztgat. Ettől
felbátorodom, én is gyorsítok. Bebizonyosodik, hogy a reverso itt nem működik és a félszorító nyolcas sem az igazi. Szerencsére még felfelé menet találtam a hóban egy ereszkedő nyolcast. Egészen használhatónak bizonyul két csomó
között, ha azok elég messze vannak. Egyébként inkább a kesztyűfék, amíg nem függőleges. Másnap pihenünk. Közben megérkezik GZ az egyesből, ahol újonnan jött alaptábori szomszédaink, a románok egyik sátrában aludt.

28-án négyen felköltözünk a nyeregbe (5850m), Zoli pedig a Csapajevig mászik akklimatizálódni. A Csapajevről lefelé is fárasztó, puha hóban botladozunk. A nyeregben erős a szél, gödröt ásunk a két sátornak és hótéglákkal kerítjük
körül. Ez segít valamit, de reggelre így is minden behavazva. 6 körül érkezik fentről két amerikai, akik még tegnap indultak a csúcsra. Az Egek Ura engedékeny volt, feljutottak, de keményen megszenvedték.

Felhők balra…

…fent…

…jobbra

6500m

6600m

7-kor indulunk. Hosszú gyaloglás a hóban, Gyurival lehagyunk két kelet-európai kinézetű fickót, akik a déli oldalról jöttek. Nem volt jó ötlet, most én taposom a havat. Sebaj, a nyereg fölött jobb. Elérjük az első kötelet, innen szikla. 6390m, 4. táborhely. Tovább. A pihenéseket rövidre fogom, megpróbálok sietni. 6480m-en is egy lehetséges táborhely. A csúcs felé a felhők érdekes táncot járnak, ezt videózni kell. Előhalászom zsebemből a digitális gépet, de
hiába, másodpercek alatt kihül és kikapcsol: “BATTERY IS LOW”. Mögöttem több, mint egy kötélhossznyira halad valaki, a távolság nagyjából változatlan. Feljebb az út a gerinctől jobbra megy, egy kuloáron fel, aztán jobbra ki, 6800m. Még egy kis sziklamászás, aztán hótaposás hullafáradtan, hosszú pihenésekkel. A távolság csökken, feladom. Megállok, bevárom és előreengedem a kelet-európai kinézetű fickót. Boldogan vánszorog előre szívni. Alattunk senki nem látszik. Lassan követem, alig maradt erőm.

ő már visszafelé jön, amikor 15:50 körül felérek a csúcsra, a zászlóhoz, ahol a nyomai véget érnek. A zászlót tépi a szél, a feliratot nem tudom kivenni. A hőmérő talán -10 °C-ig menne le, ha megvárnám, de a szél miatt sokkal hidegebbet érzek. A GPS 7001 métert mutat (a hiba +6m lehet), mégsem értem el a legmagasabb pontot. A hegy még enyhén emelkedik, megyek tovább. Egy lépés szokatlanul mélyre sikerül, talán hasadék. Száz méterrel arrébb végre megvan az igazi csúcs. Süt a nap, de alattam minden irányban felhők, csak a Pobeda emelkedik ki közülük. A GPS szerint a magasság 7025m. (Valójában talán 7019m, ha itt is +6m a hiba.) Sietek a fotókkal, nehogy a szél közben eltüntesse a nyomaimat. Vissza a zászlóhoz. Csúcsfotó itt is, állvány nélkül, mert azt ekkora szélben reménytelen felállítani. Lefelé menet találkozok 2-3
ismeretlennel, aztán Gyurival 6830m-en, aztán két amerikai, végül Dani és Gábor 6800m körl, az utolsó kunsztos részen. Náluk nincs jumár, “tisztán” másznak és tibloc-kal biztosítják magukat. Így sokkal nehezebb, ráadásul már
kezd későre járni. Gábor visszafordul, megyünk lefelé. Ereszkedés közben legalább húsz alkalommal leesik az új hágóvasam. Szürkületkor, fél 9 körül érek a sátorhoz. Gyuri 6-ra ért a csúcsra, Dani kicsit később. A sátrakhoz 11-re, valamint éjfélre érnek.

A “valódi” csúcson (7019m?)A távolban a Pobeda emelkedik a felhők fölé. 

Reggel fáj a fejem, ami jó indok, hogy azonnal lelépjek, amíg kemény a hó. A többiek még maradnak. A Csapajevig a legrosszabb, 2 és fél óra. Aztán már szerencsére csak lefelé. Mindkét Zolival összefutok, amint felfelé igyekeznek, GZ a hármasba, VZ a kettesbe. Összesen 8 óra alatt érek a nyeregből az alaptáborba. A többiek másnap, 31-én érkeznek, miközben fenn GZ egyedül próbálkozik a csúcstámadással. Sok a hó, visszafordul 6600m környékén. Többször nem próbálkozhat, neki kell leghamarabb hazautaznia. A társaságban nincs már motiváció további hegyi szívásokhoz, így egyedül kell kihasználnom az alkalmat, amíg lehet. Sajnos minden vonzóbb hegy minimum kétnapos program, amihez egyedül most se kedvem, se sátram — legalábbis amíg az utolsó Zoli le nem hozza a nyeregből. Csak addig mehetek, ameddig egy nap alatt is lehet. Augusztus 1-én felmászok az alaptábor mögötti hegy, a Bajankol 4650m magas mellékcsúcsára. Hosszú törméléklejtő, aztán max. II nehézségű törős szikla.

Szakadék a 4650m-es mellékcsúcs alatt. Jobbra a mélyben a Bajankol felső gleccsere. 

 

A torony

Meredekebb szakasz Balra fenn a csúcs (4480m).

Délután GZ leér az alaptáborba. Megérkezett Karkarából a másik magyar csapat: Leto, Andi és Dénes. VZ a hármasba jutott. 3-án csapatunk kétharmada helikopterrel távozik, Zoli a csúccsal próbálkozik, én pedig megmászom a Han Tengri oldalában álló kis tornyot (4480m). Szintben 280m 30-50°-os jég — egy rövid szakaszon talán max. 70° —, aztán 60m II-es szikla. Zoli hajnali fejfájása miatt későn indul a csúcs felé. Rajta kívül csak egy japán, de ő akklimatizálódni megy és a négyesnél visszafordul. Zoli 6700m-ig jut, onnan éjjel ér vissza a nyeregbe. Fogytán a kajája és úgy tudja, hogy 5-én jön a helikopter, így másnap elindul lefelé.

A japán ekkor indul felfelé másodszor és ezúttal el is éri a csúcsot 11 óra alatt, míg két osztrák 9 és fél óra alatt. Ők nálunk jóval több időt szántak akklimatizációra, ahogy szinte mindenki más is. Román szomszédaink kétszer annyit — közülük a legerősebb nálunk másfél-kétszer gyorsabban tette meg a C1-C2 utat. Csúcstámadásra viszont pont neki nem marad ideje; az időközben elromló időjárás miatt csak ketten jutnak fel a négyből (8 illetve 10 óra alatt). A másik magyar csapat nem jár szerencsével, megfázás, torokgyulladás és hóesés tesz nekik keresztbe. Dénes eljut a hármasig 16-án, de a rossz idő miatt másnap elindul lefelé és a Csapajev alatt túlél egy lavinát, amit a felette ereszkedő kazahok indítottak.

Észak-Inilcsek a 4480m-es toronyból. Balra a Han Tengri és a Csapajev, középen a Bajankol. 

Utazás Türkisztánig

A helikopter érkezését elhalasztják egy nappal. 6-án másfél óra késéssel jelenik meg, tesz két kört imponáló magasságban, látszólag a hétezer méteres hegy felett, aztán elrepül. Nélkülünk. Szerik szerint az utas “very important client”, akit csak nézelődni vittek, korábban pedig azért nem jött a gép, mert baleset történt a déli oldalon és menteni kellett. Majd holnap reggel, ígéri. Reggel ismét lecuccolunk a leszállóhely mellett és várunk. Jó a hangulat, egy orosz gitározik és énekel.

A hazautazásról lassan lemondok, de ebéd után csoda történik, jön! Egy  terepszínű katonai MI-8-as. Meglepődni nincs idő, percek alatt kell beugrálni és már repülünk is. Egy déli gleccserről jövő utastól tudjuk meg azt, amit “hivatalosan” még Karkarában sem ismernek be. Valójában már tegnap is a katonai helikoptert láthattuk, ugyanis a régi gép lezuhant, összetört és teljesen kiégett. Az első hírek szerint 15-en voltak rajta, de az esetről jóval később tudomást szerző európai médiák már 22 főről számolnak be. (Sőt egy népszerű magyar tévécsatorna a helikopterrel lezuhant német “expedíció”
tagjait tudósokká lépteti elő.) Korábbi perui utunk jut eszembe, amikor Danival csak két nappal késtük le a nagy lavinát az Alpamayo-n. Ezúttal azonban nincsenek halottak, csak égési sérülések és egy lábtörés — az utasok élve jutottak ki az égő roncsból.

A Karkarából Almatiba vezető úton se megy minden simán. Kegennél, a kirgiz-kazah határon lekapcsolják a már említett osztrák párt, vízumprobléma. A sofőr visszaviszi őket Karkarába, közben mi két román mászó társaságában főzőcskézünk a határon. Két órán belül folytatjuk az utat és éjjel 11-re már Almatiban vagyunk, újra együtt a csapat.

Augusztus 8-án este ismét úton vagyunk, a cél Türkisztán. Az út kb. 13 óra, beleszámítva az egyórás kényszerszünetet az útközben kigyulladt kerék miatt. Hajnalban érkezünk és egyből meg is nézzük az egyetlen látványosságot. A muszlim szent ember, Hodzsa Ahmed Jaszaui hatalmas mauzóleumát, amelyet Timur épített a 14. században. A piacon Gábor felszed négy helyi csajt, akikkel délután belülről is megnézzük. Este aztán én húzok vissza Almatiba; a többiek még maradnak egy napig élvezni a 40 fokos hőséget. A buszom ezúttal is lerobban, a javítás két óráig tart. Másnap a többiek is hasonlóan járnak.

Hodzsa Ahmed Jaszaui mauzóleuma

Ima

Árnyaikkal kézenfogva járók

Saslikárusok a piacon

Dani és a bennszülöttek

Mologyozsnij

A Tian Shan északi részén, Almati és az Isszik-Kul tó között magaslanak az “Ili folyón túli színes hegyek”, a Zailijszkij Alatau. Valójában fehér hegyek is találhatók itt; több 4000m feletti csúcs és az 5020m magas Talgar. Én egy négyezrest keresek, amit (tudtommal) még nem mászott magyar.

Elhagyott kutatóállomás

Meteorológiai állomás totemoszloppal

Türkisztánból reggel érkezek Almatiba. Veszek kétnapi élelmet, felszedem a mászócuccot a vasútállomás csomagmegőrzőjéből és délután 3 körül elindulok kifelé a városból. Busszal utazok Medeu-ig (1700m), aztán taxival tovább. Meglepően jó út vezet Csimbulakig (2300m), a helyi síparadicsomig, de feljebb már csak meredek földút, amelyen a terepjárónak (Lada Niva) is nehézségei vannak. 5-kor érünk egy 2470m magasságban levő házhoz, ahol a taxis szerint alhatok és holnap innen kiindulva megmászhatom a Mologyozsnijt (4147m). Mivel még nem látok semmit a hegyből, inkább továbbmegyek az úton. Hosszú gyaloglás után este fél 8 körül 3300m körül vagyok és egyáltalán nem biztos, hogy jó úton. Motorberregést hallok, két kazah jön lentről egy terepmotor-kvadrociklivel. A hegyről nem tudnak semmit, ők is csak turisták. Viszont mivel úgysincs jobb dolguk, felderítik nekem az út folytatását, sőt az utolsó pár száz méteren el is visznek, egészen egy elhagyott épület-, lakódoboz- és roncshalmazig (3440m). Ideális helynek tűnik éjszakára, ugyanis közben eleredt az eső. De minden ajtón lakatot találok. Épp az ablakon való bemászást fontolgatom, amikor ismét jó hírrel robognak felém a kazahok: embert láttak. Tényleg, az egyik épületből fény szűrődik, hamarosan kutya is ugat. Ez a meteorológiai állomás. Szergej és Szása dolgozik itt, vendégük a geológus Dmitrij és két hölgy. Kapok teát, meleg ételt és felvilágosítást a Mologyozsnij észak-keleti faláról. Szergej szerint 2B nehézségu jégmászás, nagyjából bármerre is megyek pontosan. A leírás egybevág azzal, amit korábban a Kan Tengris Szerik mondott — ezt az utat kerestem. Vodkázás éjfélig, a magnóról Led Zeppelin és peresztrojka-korabeli orosz underground szól. Aztán végre alvás, három napja először vízszintesen!

Mologyozsnij széles látószögben A piros szaggatott vonallal jelzett út jobbra az észak-keleti falon vezet fel a csúcsig (2B), majd balra a gerincen le (1B).

Észak-keleti fal a keleti gerincről

Kelés hajnal 4-kor. 5:20-kor indulok, egy óra alatt érem el a hegy lábát  3650m), ahonnan két jégszerszámmal mászok. Szintben az első 200 méteren kb. 50° az átlagos meredekség, aztán már csak 30-40°. Csúnya idő jön. Esik, feljebb havazik. A látótávolság lecsökken, de a gradiensirány jó lesz, eltévedni nehéz lenne. A csúcs alatti lankásabb részen hasadékok, itt már csak azért mászom négykézláb, hogy be ne szakadjak. 8:20-kor érem el a csúcsot (4147m). Közben megjavul az idő. Lefelé a keleti gerincen (1B) két óra alatt érek vissza a meteorológiai állomásig.

A csúcs

Kilátás a túloldalra

Innen gyalog négy óra Medeu, közben bőrig ázom. Másnap láz és fejfájás, de megérte. 13-án este repülünk haza.

Csizmadia Péter

(Excelsior SE)

Koordináták

A változékony idő ellenére úgy döntöttünk, hogy kilátogatunk a Dolomitokba július második hetén. Az idő a vártnál rosszabb volt. Már a kifelé vezető úton sem volt olyan fél óra, melyben nem esett volna az eső…

Megérkezve a Drei Zinne csoport lábához, az Auronzo menedékháznál húztuk meg magunkat. Reggel jobb időre ébredtünk, így úgy döntöttünk, hogy megmásszuk a bemelegítőnek szánt utunkat, a Nagy Zinnére a Dülfer utat (V+, 250 m, 8 kh). A második kötélhossz, a lecsöpögő víz és a hidegnek köszönhetően 10 méter hosszan jeges volt, amit csak a szögekbe és az ékekbe kapaszkodva tudtunk átmászni, feltéve, hogy a lépőszárak mellett az ékpiszkálóval vertük le a jeget a kőről lépéseknek.

Az út többi része viszonylag száraz volt, csak a felső kémény volt hasonlatosan vizes és csöpögős a Nostromo gépházához. A lemenet nem tartogatott meglepetéseket, habár az ereszkedő pályát csak második nekifutásra találtuk meg. Leereszkedni a déli falon, a normál úton (III, 450 m) lehet. Mire a kocsihoz értünk már szemerkélt az eső, a vacsora végeztével tomboltak az elemek, így eldöntöttük, hogy melegebb éghajlatra megyünk, azaz reggel irány Arco.

A Garda-tónál valamivel jobb volt az idő, de csütörtök délelőtt így is vissza kellett menekülnünk az első kötélhosszból egy zápor miatt. A mászó boltok vizitje után, visszatértünk a Colodri falához és kimásztuk a Stenico (VII, 180 m, 6 kh) repedésrendszerét, melyben a kulcsrész egy szép áthajlás. Másnap az éjszakai viharok után, szintén a Colodri-n másztunk: Barbara (VI, 300 m, 10 kh). A változékony, vagy inkább rossz idő ellenére, bízva az előrejelzések megbízhatóságában délután visszaindultunk a Dolomitokba, hogy eredeti tervünket valóra váltsuk és megmásszuk a Nagy Zinne-re a Comici utat. Sajnos az időjárásban változás nem következett be, így tervünkről le kellett mondanunk. Azért nem mehettünk el búcsúmászás nélkül, így a Cinque Torri-ra elkezdtük mászni a Via Myrian-t (V, 130 m, 7 kh), de sajnos a második kötélhosszból vissza kellett jönnünk az eső miatt. Ennyi elég volt, indulás haza. Azért a kis ördög nem alszik bennünk Villach magasságában jött az ötlet, másszunk még egyet Raxon. Teljesen mindegy, ott is esik, így már csak otthon csavartuk ki a vizet pólóinkból.

Reggel hat óra volt, felültem a hálózsákban és örömmel tapasztaltam, hogy látok. Látok, nemcsak tíz méterrel előre, hanem egészen le a völgy aljáig. Látom a felvonóházat Srdiecko-n, ismerős az út kanyarulata Trangoskán és az odavezető völgy is. Most már tudom, jó helyen vagyok a Chopok déli oldalában. Érdemes volt az éjszakát egy szikla szélárnyékában eltöltenem, érdemes volt megannyi csúcsot átszelnem Donovaly-tól, mert idén biztosan elérem az Alacsony-Tátra másik végét.

Az én Alacsony-Tátra gerinctúra történetem 1997 februárjában kezdődött, talán akkor jutottam el a legtovább, első lendületre. Azóta próbáltam barátokkal, egyedül, gyalogszerrel és síléccel, sátorral, vagy pedig csak egy hálózsákkal felszerelve. Négyszer voltam sikertelen 1997-ben, 2002-ben, 2003-ban és 2004-ben. Néha még Donovaly-ból (~1050 m) se sikerült kiérnünk, akkora hó volt, illetve nem az adott viszonyoknak megfelelő felszerelést választottuk. De mi is az ami, a túrázóra vár, ha végig szeretne haladni az Alacsony-Tátra gerincének Donovaly – Certovica szakaszán. A táv 50 km, a szintkülönbség 5510 m, ebből 2980 métert felfelé, 2530 métert lefelé kell megtenni, technikailag igen könnyű terepen. Az időjárás elég szélsőséges tud lenni, és a gerinc miatt folyamatosan fúj a szél, elbújni előle nem igen lehet és általában ez az, ami miatt nem bírja az ember a tervét véghez vinni.

Öt és fél óra szendergés után ébredtem a kocsiban fél ötkor. Mivel kint igen hideg volt, ezért az autó öltözőszobának is szolgált egyben. Negyed hatkor már a település határában gyalogoltam, vállamon a lécekkel. Amikor az út elkezdett emelkedni felcsatoltam azokat. Gyorsan haladtam, hiszen az útkeresgéléssel nem igazán kellett törődnöm, mert már többször jártam az első szakaszon, mindent jól ismertem. Mivel tudtam, hogy sietnem kell, és ezért felesleges felszerelést nem vihetek, éppen annyi ruhát vittem magammal, amennyit ha felveszek nem fázok, vagy inkább nem fagyok meg. Volt nálam még tíz szelet csokoládé, négy energia zselé, meg egy hálózsák, ami jól jöhet, ha az éjszakát a nyitott ég alatt, vagy egy menedékházban kell töltenem. A reggelit nyolc órakor töltöttem a Hiadel’ské nyeregben (1099 m), ahova egy kis eltévedés után értem, mert elveszítettem a nyomot. Innen van az első igazi kaptató Mala Chochula-ra (1718 m), a maga több mint 600 méter szintkülönbségével. Nem is volt olyan vészes, most már a gerinc központi részén vagyok. Jó időben, és igen gyorsan. Az előttem álló hegyek fürödtek a napsütésben. Furcsa volt a látvány, ilyenbe még nem volt részem. 1997-ben a viharos idő, illetve a tájékozódás teljes hiánya miatt kellett feladnunk a túrát a Durkova (1749 m) magasságában és lemennünk Jasenie irányába. 2002-ben akkora friss hó volt, hogy Donovaly-t körbeölelő erdőt se tudtuk elhagyni a mellig érő hóban. 2003-ban szintén a vihar akadályozott meg célom elérésében, mikor a hajnali órákban sátram merevítő rúdjai feladták a küzdelmet az újra és újra ismétlődő széllökésekben, és összetörtek. Ez akkor még nem jelentette a túra befejezését, mert néhány órát aludtam még a ponyvák alatt. De a köd ismét meghiúsította a tájékozódásomat és le kellett mennem északra Magurka faluba. Tavaly társunk térdsérülése miatt kellett a túrát feladni Mala Chochula-nál.

Déltől az egyre jobban elhatalmasodó köd miatt a csúcsokról jobbra-balra lefutó gerincek vonalából saccoltam meg, hogy merre lehet a következő csúcs. Ha néha elő bújt a nap a jobb oldalamnak melege volt, de a szél miatt a bal kezem folyamatosan fázott. Teltek az órák és még csak nem voltam a Durkován, ami a táv felét jelenti, illetve azt hogy előre már kevesebb van, mintha visszafordulnék. Az esetleges jobbra, vagy balra lemenetet azért tartogattam csak a legvégsőkre, mert a gerinc menti településekről igen nehéz visszajutni a kezdőpontra, azok rossz közlekedése miatt. Kezdtem kétségbe esni, a táblák még mindig több órára írták Chabanecet (1955 m) és onnan még négy órára van a Chopok (2023 m). A visszafordulás gondolata kezdet szöget ütni a fejembe. Ha most visszafordulok, akkor még ma a kocsi biztonságában vagyok, ismerem az utat, nem tévedhetek el, nem kell az éjszakát valahol meghúzódva töltenem a szabad ég alatt. Mindennek a tetejébe az idő is kezdet elromlani. Végül is a tovább menet mellett döntöttem. Hogy keresztül haladtam a Chabanec-en (második nagy kaptató) csak utólag derült ki, mikor is a következő csúcs útjelző tábláján a Polana feliratot olvastam. Innen elmúltak kétségeim, és nagyon jó kedvben tettem meg az utat Chopok-ra. Még jó, hogy a túrázás egy lassabb sport, így volt időm kiélvezni a siker eufórikus állapotát. Ami hamar el is oszlott, mert Chopokon már óriási köd fogadott, ahol egy jót szerettem volna vacsorázni, esetleg megaludni az egyik szállóban. De sajnos terveimmel ellentétben minden zárva volt, ezért úgy döntöttem, hogy megyek ameddig csak birok, hiszen innen már csak 3 óra a Gyömbér ház, este kilencre ott is lehetek.

Az egész gerincen 50-100 méterenként leszórt póznák jelzik az utat, pont úgy elhelyezve, hogy nagy köd esetén éppen meglássa a túrázó a következőt, amikor néhány lépéssel maga mögött hagyta az utolsó utat jelző rudat. Ha kidől egy-egy pózna, az igen nagy galibát okozhat, főként ködben, sötétben vagy viharban. Én is úgy jártam, hogy egyszer csak nem volt következő facövek és a sötétben nem tudtam merre tovább menni. Az igazat megvallva azt se tudtam, hol vagyok. Már két órája gyalogoltam a sötétben a következő szisztémával. Időközönként ellenőriztem hány óra van, mert a sötétben, monoton testmozgás mellett az ember könnyen elveszíti időérzékét. A póznákat elhagyva számoltam lépéseimet, hogy meg tudjam állapítani, mennyire távolodtam el az előzőtől. Úgy tíz lépésenként a fejlámpámmal körbenéztem, hátha meglátom a következo utat jelző cöveket, illetve a földet is kémleltem a befújt nyomok után. Ha megláttam a soron következő oszlopot, akkor nem számoltam tovább és ez így ment egyiktől a másikig és így tovább bele a sötétségbe. Kicsit mélyebb lett a hó a nyomokat nem láttam, az utolsó oszlop úgy 100 lépésre volt mögöttem, félő volt, hogyha letérek vissza se találok. Visszanéztem a nyomain jól kivehetőek voltak, tehát még egy 50 lépést rápróbálhatok. Itt hírtelen felfelé kellett kerülnöm egy szikla kitörést, de nem tudtam merre tovább. Úgy döntöttem vissza megyek az utolsó póznáig, reggel legalább ha látni fogok tiszta lappal indulhatok, az utat nem kell majd keresgélnem, csak azt belőnöm hol vagyok. A pózna közelében találtam egy sziklát, ami védelmet is nyújtott a szél ellen. Itt kirugdostam egy kétszer egy méteres vízszintes helyet, majd leterítettem a hóra amim csak volt és bebújtam a hálózsákomba. Este nyolc óra volt, tehát még tíz órát kell eltöltenem, hogy kivilágosodjon. Volt még egy kis vizem, ezt valahogy fel kellett olvasztanom, mert kővé volt fagyva. A palackot betettem a kabátom alá, itt fel kell olvadnia. 0:38-kor ébredtem fel, leellenőriztem a vizet, megolvadt, de a kupakot sehol sem találtam. Megittam a megolvadt folyadékot, majd a maradékot visszatettem egy következő körre, most már vigyázva, hiszen az üveg nyitva volt. Négy óra felé ébredtem megint szendergésemből, ekkor elfogyasztottam a maradék vizet. Egész éjszaka esett a hó vagy a szél korbácsolta fel a havat, de mindig becsurgott egy kevés a hálózsák arcom előtti nyiltott részén, amit igaz annyira összehúztam, amennyire csak lehetet. Hogy ne zavarjon a hó, így csak oldalt tudtam aludni, az egész este ezzel a jobbra-balra forgással telt el. Csak annyiban zavart az egész, hogy a lábaim így kevésbé tudtak pihenni, és néha a lábfejem fázására, néha belső combizmom zsibbadása miatt, kellett feleslegesen mozognom. A következő szendergésből való ébredéskor már világos volt, gyorsan felöltöztem és összepakoltam, tudtam, hogy jó helyen vagyok így elindultam tovább a Gyömbér (2043 m) irányába. A csúcsot hamar elértem, idén már ötödször érintettem meg a csúcson álló kettős keresztet. A Stefanika házat reggel hét órára értem el, ahol Gábor az egyik gondnok, érdeklődéssel hallgatta történetem. Majd mikor megittam egy liter teát és megettem egy tál tejbegrízt tovább indultam Trangoskára (~ 1100 m). Két távolsági busszal és egy taxi átszállással 11 óra előtt érkeztem meg Donovaly-ba.

Magam mögött tudva, vagy inkább azonosulva a heggyel, mi is volt a tapasztalatom, mik is voltak a gondolataim. Megértem, hozzá edződtem a feladathoz a kilenc év alatt. De számomra nem volt hasztalan a sikertelen próbálkozások sem. Minden lépéssel, minden mozdulattal közelebb kerültem a célomhoz. Idén is az év első nyolc hétvégéjébol hatot a hegyek között töltöttem túrázással, vagy szikla- és jégmászással. Úgy gondolom a hozzá idomulás miatt történt az, hogy a hegy most befogadott kegyeibe. Ezúton szeretnék köszöntet mondani: Kádas Ildikónak, Nedeczky Júliának, Győri Balázsnak a 1997. évi, Kis Bencének és Vili Tamásnak a 2002. évi, Gyetvai Attilának és Lám Bencének a 2004. évi túráért.

Gozony Gergő

Gondolatok a kereskedelmi expedíciózás kapcsán

Az utóbbi bő három évben viszonylag sok időt töltöttem nagyobb hegyek környékén, s azt hiszem, jócskán módomban állt megismerkedni a címben megjelölt jelenséggel. Hosszabb ideig tartózkódtam a Nanga Parbat diamír-völgyi, a Broad Peak baltoro-gleccseri, a Csomolungma rongbuki, valamint (a Sagarmatha) khumbui alaptáborában. Futólag megismerkedtem a Csogori (K2) baltoroi és az Aconcagua horcones-, valamint relinchos-völgyi alaptáborával. Természetesen őrzök emlékeket a Pamír “mézsdunáródníj álpinszkij láger”- eiről is…

A kereskedelmi expedíciózás fogalma elég széles területet fed le, az egyik véglet az, amikor egy képzett, tapasztaltalt hegymászó társak híján és/vagy időkímélés, esetleg kényelemszeretet okán befizet egy “útra”. Ilyenkor az adott cég a repülőtértől az alaptáborig vagy akár a csúcsig mindent megszervez, neki csupán “utaznia” kell, de ha akarja, csak logisztikai segítséget vesz igénybe, s a hegyen már önállóan is mozoghat. A másik véglet azonban sokkal szörnyűbb. A jelentkezők, azaz a terminológiában a “kliens” megtisztelő és szépreményű megnevezéssel jelölt egyének jobb esetben a hegymászásba már belekóstolt, azonban tapasztalatlan, nem kirobbanóan tehetséges, a hegyekben önállóan mozgásképtelen “műkedvelők” köréből kerülnek ki, rosszabb esetben viszont még ez sincs meg, van viszont ambíció és persze pénz, továbbá túltengő önbizalom, amit akár nemzeti sajátosságnak is tekinthetnénk. Annyit azért el kell mondanom a mentségükre, hogy többségük viszonylag komoly teljesítményeket tudhat a háta mögött az állóképességi sportok terén, mint maratoni futás, ironman, kerékpározás stb.

A kereskedelmi “hegymászás” – sajnálatos, de érthető módon – a Mount Everestnél éri el csúcspontját (kedvelt terepe még a Cho Oyu, a Shisapangma és a földrészek legmagasabb pontjait tartalmazó ún. csúcshetes, melyet egyértelmuen kereskedelmi érdekek hívtak életre). A főszezonnak tekinthető tavaszi időszakban manapság 30-40 expedíció veszi ostrom alá a Csomolungmát – ez a szám példátlanul magas, és jól tükrözi a világ legmagasabb hegyének emblematikus jelentőségét. A csúcsra igyekvő kliensek nagy része azért fizeti be a sokszor több tízmillió forintra rúgó summát, hogy majd elmondhassa: fönt állt a világ tetején. Nekünk, hegymászóknak maga az út a cél – természetesen a csúcs elérése “teszi föl a koronát”, de nem azért a néhány percért csináljuk. A kliensek nem is akarnak hegymászóvá válni (hiszen az Everest “begyujtése” után véget is ér rövid hegymászó karrierjük), nem törekszenek, hogy képezzék magukat, pl. hogy megtanulják a helyes lépőtechnikát, a biztosítást stb. Egyszerűen rábízzák magukat a vezetőkre és a serpákra, s mint a gyerekek, várják, hogy a szájukba rágjanak mindent. A Khumbu-jégesésen például nevetséges vagy inkább szánalmas volt azoknak az “ügyfeleknek” a látványa, akik elképesztően lassan és ügyetlenül araszoltak, mindenben követve vezetőjük utasítását (ezek az emberek aztán – legnagyobb ámulatomra – följutottak a csúcsra).

Az Everesten a másik központi kérdés az oxigénpalack használata. 1953-ban Hillary és Tenzing a világon elsőként – palackkal – elérte a csúcsot, 1978-ban Habeler és Messner megmutatta, hogy ez légzőkészülék nélkül is lehetséges – azóta közel százan követték példájukat (míg az oxigénes megmászások száma – köszönhetően az üzletiesedésnek – mára jóval túlhaladta az ezret). Én magam nem vagyok híve a palackozott oxigén használatának (mindenki addig nyújtózkodjék, ameddig a takarója ér), így különösen zavar az e területen mutatkozó mértéktelenség. Elgondolkodtató, hogy míg Norton már 1924-ben 8600 méter közelébe jutott oxigénpalack nélkül, addig manapság sok kereskedelmi expedíció 7200 méteres magasságtól oxigént használ még az alváshoz is. Ha ehhez hozzá vesszük, hogy a serpák építik ki a kötélpályákat, állítják föl a táborokat, szállítják föl az összes élelmet, felszerelést, oxigénpalackot, sőt olykor még “pányvával” vontatják is a klienseket, akkor aligha kérdőjelezzük meg Anatolíj Bukrejev szállóigévé vált kijelentését, hogy ezek az emberek elérhetik ugyan a 8850 méteres tengerszint feletti magasságot, az Everest csúcsát azonban sosem.

Tételesen áttekintve, az idealisztikus expedíció-modellhez viszonyítva a következő aggályok merülnek föl bennem a kereskedelmi expedíciózással kapcsolatban:

– egy igazi expedíciónál a tagok már a felkészülési, szervezési szakaszban megismerik egymást (sőt rendszerint már másztak együtt, ismerik egymás tulajdonságait), együtt terveznek, “álmodoznak”, illetve tevékenyen részt vesznek jövőjük (az expedíció) előkészületeiben

– az expedíció megkezdése után nem idegen, kizárólag egyéni ambíciókkal bíró, önös érdekből ott lévő, igazi közösséget, csapatot nem alkotó emberek halmazát mozgatja egy professzionális, üzleti alapon működő gépezet

– a hegyen (a mászás során) a tagok csapatként együttműködnek a cél érdekében, együtt akklimatizálódnak, kiépítik a táborokat stb. Mindenki maga is szeretne följutni a csúcsra, de erős a csapatszellem, a közös siker a fő cél

– nincsenek hegyivezetők és serpák, akik minden egyes lépésünket óvják, irányítják, és mindenben kiszolgálnak minket

– nincsen tömegnyomor, forgalmi dugó, nincsenek aránytalanul földuzzasztott, komfortossá tett alaptáborok, a hegyet keresztül-kasul behálózó (sokszor “gyógypedagógiai” jellegű) rögzített kötélpályák

– nem tapasztalunk úton-útfélen tomboló dilettanzizmust, nincsenek csetlő-botló “tájidegen” emberek, akik nemcsak “mozgáskultúrájukban”, hanem – ami talán még fontosabb – szellemiségükben is elütnek a hegyek alkotta fenséges környezetüktől.

Úgy gondolom – a hagyományos hegymászó értékek szellemében -, valamennyien arra vágyunk, hogy a természet meghitt közelségében, társainkkal baráti, bajtársias viszonyban, a nehézségeket fölvállalva, saját erőnkre, ügyességünkre, kitartásunkra, felkészültségünkre támaszkodva közelítsünk a hegyek, csúcsok felé, s ismerjük meg erős-törékeny valónkat. A kereskedelmi expedíciózás feltételei mellett azonban ezek aligha valósulhatnak meg.

Mécs László 

Ha azt halljuk: hegymászás, akkor nem szeretett edzőhelyünkre, a kecske-hegyi kőfejtőre, valamennyiünk mászóiskolájára, Oszolyra vagy éppen a “könyörtelen” Kisgerecsére gondolunk, mégcsak nem is a Raxi-Alpokra vagy a fenséges Finale Liguréra. Egy olyan hely elevenedik meg a szemünk előtt, ahol autónktól sok órányi gyaloglással juthatunk el a menedékházig vagy a beszállásig, mély, keskeny völgyek fölé hatalmas falak, pillérek emelkednek, a csúcsok merészen szöknek az ég felé, s megszeppenünk a hatalmas méretek láttán.

Talán éppen közeli “kedvesünk”, a Magas-Tátra jut eszünkbe elsőként, melyet a világ legkisebb magashegységeként is szoktak aposztrofálni. Kőzete, a gránit jellemző anyaga a fiatal lánchegységeknek, előnyös tulajdonságai révén közkedvelt a mászók körében. A Tátrában – kis mérete ellenére – a vertikális távolságok jelentősek: több száz méteres meredek sziklafalakkal (legnagyobb meredélye a Wéber-csúcs Német-létra által kettészelt északi fala, mely több mint 1000 m magas), keskeny, csipkézett gerincekkel, merészen felszökő tornyokkal találkozunk. Sajátos, külön világ ez: manók, trollok, ogrék lakják. Komarniczki Gyula találó címet adott kalauzának: A Magas-Tátra hegyvilága. Komoly méretű bevágások, horhosok is vannak itt, melyekben nyáron is megmarad a hó. Télen a Tátra hó- és jéglepelbe burkolódzik, ilyenkor válik igazi magashegységgé, a hőmérséklet gyakran -20 fok alá csökken, metsző szél fújja arcunkba a havat, a hegyoldalak eljegesednek, és gyilkos erejű lavinák zúdulnak alá. Igen jó iskola volt ez a cseh, a szlovák, sőt a magyar Himalája-mászók számára. Több helyütt látszik a jégfolyamok eróziójának a nyoma, de a “tettesek” már rég a világóceán habjai között ringatóznak.

Ha a sarkok e különös követeivel szeretnénk találkozni, az Alpokba kell utaznunk, ahol számos, tekintélyes méretű, hasadékokkal szabdalt gleccser vár ránk. A jégfolyam meghatározó tényezoje a magashegységek arculatának: fenséges, lenyűgöző – és sokszor veszélyes. A hasadékok gyakran rejtettek, a hóhidak időnként leszakadnak, a jégtornyok ledőlnek. A hegymászóknak megfontoltan, nagy körültekintéssel kell mozogniuk a gleccsereken, s ha hasadékos a terep, kötelet kell használniuk. Az Alpok a hegymászás bölcsője, innen származik az alpinizmus nemzetközi kifejezése. Érdekes, hogy Dél-Amerikában andinistának hívják a hegymászót. Az Alpesekben jelentősebbek a méretek és a távolságok, mint a Tátrában, magasságánál fogva pedig az örök hó és jég hazája (kb. 3000m fölött). A magasságnak más jelentos hatása is van a hőmérséklet csökkenésén kívül: a levegő exponenciális ritkulása. Az oxigénhiány rontja az ember teljesítőképességét, a vizsgálatok szerint 100 méterenként 1 %-kal. A szervezet az életfolyamatok fenntartásának érdekében alkalmazkodik az új körülményekhez, ennek a rendkívül bonyolult folyamatnak a legfontosabb eleme a vér oxigénszállító képességének a növekedése (a teljes akklimatizációhoz mintegy másfél hónap szükséges). A Mont Blanc (4807m) csúcsán nagyjából feleannyi, míg 8000 méteren harmadannyi levegőt találunk, mint a riviérán. A 2500 méteres magasságot tartják a magashegyi betegség megjelenési küszöbének. A magasság hatása több óra után, legjobban pedig éjszaka jelentkezik, ezért van az, hogy a felvonókkal hirtelen fölemelkedő turisták vagy síelők ezt csak kevéssé érzékelik. A hirtelen 2500-3000 méterre vagy még magasabbra emelkedo emberek jelentős részének légszomjjal, fejfájással, étvágytalansággal, alvászavarokkal kell számolnia. Ezek a magashegyi betegség enyhébb tünetei, azt jelzik, hogy szervezetünknek nem hagytunk elég időt az alkalmazkodáshoz.

Ha tovább emelkedünk a Monte Bianco szintjénél, lassan elérjük azt a magasságot, amelyet élettani határnak neveznek. Ez 5300 méter környékén húzódik, s az emberi szervezet akklimatizációjának felső határa, mely fölött állandó hipoxiával kell számolnunk. Tartós élet csak e magasság alatt lehetséges. Innentől folyamatosan szigorodnak a körülmények. Az ún. halálzóna kb. 7800 méter fölött kezdődik, itt az oxigénszint már annyira alacsony, hogy a hegymászó állapota néhány óra alatt válságosra fordulhat: tüdő- és agyödéma alakulhat ki, mely könnyen halált okozhat. Egyes mérések szerint az emberi teljesítőképesség felső határa 9300 m. Egy hegycsúcs magassága azonban igencsak viszonylagos – már ami az oxigénszintet illeti. Az egyenlítőn és nyáron nagyobb, míg a sarkok felé és télen csökken a légnyomás, így az oxigénmennyiség is. Még egy adott hegycsúcs esetében is nagy a szórás: lehet, hogy valaki az egyik nap “8600-ért” mássza az Everestet, míg valaki másnap “9000-ért”.

Az oxigénhiányon kívül más nehézségek is adódnak: a kiszáradásnak az a fő oka, hogy az ember légzésszáma sokszorosára emelkedik, s az igen száraz magashegyi levegő minden kilégzéssel “kicsal” némi nedvességet a tüdőbol. Ennek következtében rengeteget kell(ene) inni, 7000 m fölött már kb. napi 5 litert. A hóólvasztás pedig elég lassú és fárasztó művelet ilyen magasságokban, s a neheze még csak azután következik: meg is kellene inni az elkészült löttyöt, melynek rendszerint elképzelhetetlenül émelyíto íze van. A száraz levegőnek azért van egy előnye is: rosszabb hővezető, mint a nedves, így nem veszítünk annyi hőt.

Az alacsony hőmérséklet a metsző széllel társulva megnöveli a fagyásveszélyt, a szervezet e téren pedig “maga ellen” dolgozik. Az akklimatizáció során megnőtt vörösvértest szám miatt a vér besűrüsödik, ezáltal romlik a vérkeringés a hajszálerekben, így a végtagokban is. Általános kihülés esetén pedig a szervezet a létfontosságú szervekbe pumpálja a vért, mintegy feláldozva a végtagokat.

Az ibolyántúli sugárzás – köszönhetően a fölöttünk lévő légkör ritkaságának és a hó nagy fényvisszaverő képességének – rendkívül erős a magashegységekben. A napsugarak beesési szögének növekedése tovább fokozza az UV-veszélyt. Földünk nyolcezresei Észak-Afrikával vannak egy “magasságban”, azaz egy szélességi körön, a Kilimandzsáró, a Mt. Kenya, a Csimborasszó és a Cotopaxi pedig szinte az egyenlítő mentén emelkedik.

A szervezet működésének romlásáról már szóltunk. A táplálék hasznosulására 5-6000 méterig tarthatunk igényt, efölött már csak a rend kedvéért eszünk, de 7000 m után már ritka vendég az étvágy. Ennek köszönhető, hogy a mászók 10-15 kilót is fogyhatnak egy komolyabb expedíción. Fizikai képességeink csorbulásán túl elménk működése is tompul. Agyunk az oxigénhiány következtében nem képes a megszokott működésre: a gondolkodás lelassul, nehézkessé válik, olykor nem képes az ember józan döntéseket hozni. Egy-egy tragédia mögött gyakran ez az ok áll.

Földünk legmagasabb hegyei között nemcsak a vertikális, hanem a horizontális távolságok is hatalmasak: napokat, néha 1-2 hetet kell gyalogolni egy-egy nagy hegy lábáig, majd további heteket kell eltölteni az akklimatizációval és a táborlánc kiépítésével.

Ezekben az országokban általában nincs hegyi mentőszolgálat, így a helyszínen lévő expedíciók tagjaiból kell megoldani egy mentést. 6000 méter fölött azonban rendkívüli erőfeszítést és – a tereptől függoen – 5-10 embert igényel egy akció. Az ún. halálzónában a mentés lehetősége a 0 felé közelít. Egyes országokban vészhelyzetben lehetőség van a hadsereg helikoptereit igénybe venni. A helikopteres mentés azonban csak kb. 6000 méterig lehetséges (a ritka levegő miatt), és a pilóták nincsenek hegyi mentésre kiképezve, így csak egyszerű terepen vállalják a landolást. A légibázisok egyébként is sok órányira vannak a helyszíntől, és a kórházak többsége sem a leghívogatóbb…

És mégis, sok ezer kilométerre hazánktól, otthonunktól, családunktól, megszokott környezetünktől, a biztonságtól, sok ezer méterrel a tenger szintje és az élet virágzó színtere fölött, egy szélsőséges, élettelen, veszélyekkel teli világban is megtalálhatjuk a helyünket, s talán közelebb juthatunk ahhoz, amit keresünk…

Azt hiszem nem tévedek nagyot amikor azt állítom, hogy ha tíz hegy/sziklamászótól megkérdezzük, hogy mi ugrik be neki elsőre a november harmadik hétvégéjéről, akkor legalább nyolcan azonnal az “OHT” vágják rá. Igen, igen. Nézzünk csak bátran szembe a tényekkel, ez már hagyomány. Bár volt, amikor máshol került megrendezésre, de a bükkszentléleki turistaház dolgozói már ismerősen mosolyogtak a csapatra.

A péntek estét nem nagyon akarom ecsetelni, mert eléggé a szokásos forgatókönyv szerint zajlott, ami az alkoholfogyasztást és a hangulatot jellemzi. Ennek folyományként a szombati verseny sem kezdődött pontosan 09:00-kor. De talán ennél többet nem is tudnék ellene felsorolni. A keresztségben a Hegyi Kaland Verseny névre hallgató futásos/mászós/csúszkás programra 3 fős csapatok nevezését fogadta el – az egyébként az egész találkozót szervező – HSZJSE. Egyesületünk részéről az Oravecz Orsolya, Gáti Gábor, Juhász Gyula összeállítású csapat utasította maga mögé az összes többi indulót, de Schmidtka Edina, Eke Zsolt és Hivessy Zoltán is szépen teljesített. Pontosan hol is? A csapatok 20 perc különbséggel (ez kicsit sok volt) indultak a turistaházból, ahonnan elfutottak Köpüskőig egy kis trepnizésre és dry-toolingra (25m, Krízis út). Az első akadály után tovább futottak Örvénykőre, ahol klasszikus mászás közben lehetett több piros ponttal megjelölt célterület megérintésével további értékes pontokat gyűjteni a sziklán (kb IV-es út). Konditól függően egyesek már csak átkocogtak Szentlélekre, ahol egy drótkötélpályán kellet felhúzódzkodni (kb 80m, 10m szint). Ezután már csak a célszalag átszakítása maradt hátra. Sunnyogni nagyon nem lehetett, mert a versenyszámokat mindig más csapattagnak kellett teljesítenie ?

A verseny eredményhirdetése után, 17:00-tól oktatói nyílt fórum volt, ahol többek között megvitatásra kerültek a következő témák: mennyire/miért szükséges a TF-es OKJ képzés; vizsgakövetelmények egységesítése (stand, eszközök, ereszkedés, vizsgakorhatár).

A vacsorák nyomtalan eltüntetése után élménybeszámolók és diavetítések következtek, ahol Oravecz Orsolya – Hivessy Zoltán, Gozony Gergő és Klein Dávid képviselte az Excelsiort. Amikor már az érdeklődés az éjszakában lassan lankadni kezdett, akkor éppen az egy kis éjszakai túrának kocsival nekiinduló Butter erdőben történt elakadása “dobta fel” a hangulatot, amit csak az tudott felülmúlni, hogy a segítségére siető Gizi kocsija is egy időre az Erdő Szellemének foglya lett.

Vasárnap 09:00 és 10:00 között a kamarai gyűlés zártkörű előkészítése folyt, amit a nevezett szervezet nyílt ülése követett. Képviseltette magát az Adrenalin, Alpinsport, Balassagyarmat, Excelsior, HSZJSE, Kalász DSE Komarniczky, MAHOE Meteora és Székesfehérvár is. A régi időket idéző érdeklődés mellett megtartott II. Oktatói Kamara Konferencián a következő témákat vitatták meg az oktatók: a kamarai tagság feltételei; 2002/2003-as év összefoglalása; oktatói könyv kiadása; a műfalmászásra és hegymászásra vonatkozó állásfoglalás került rövidesen az mhssz.hu oldalra; elfogadásra került (12 igen, 7 nem, 1 tartózkodás mellett), hogy az OHT-tól függetleníteni kell a kamarai üléséket.

Az ülésen Borosnyai Balázs bejelentette, hogy Csúcs Kulturális és Sport Egyesület néven új szervezetet hoz létre.

Vasárnap 13:00 körül az OHT alkonyához érkezett és lassan mindenki hazaindult.

Mit mondanék, ha röviden össze kellene foglalnom? VÉGRE újra olyan sokan voltak, mint 3-5 éve, ami a hangulaton is meglátszott és a szervezés is jól sikerült.

Jövőre gyertek még többen!

Sipi

Indulás: Batthyány tér, reggel 7 óra. Az időjárás jelentés rossz időt ígér a hétre, bár ezt innen még nehéz komolyan venni, ahogy a derült ég alatt ébredezik a város. A tanfolyam előtti hetekben egyre többen fordulunk elő az Excelsior klubban a tanfolyam és a felszerelés egyeztetése céljából. Az itt kialakult oktatói-tanulói párosításnak közel megfelelő csoportokban indulunk útnak vasárnap hajnalban Szlovákia felé.

Ahogy hagyjuk el a várost, kicsit irigykedve veszem észre a visszapillantóban amint a többiek álmosságuknak engedve ismét álomba merülnek a hátsó ülésen. A határhoz érve szinte csak lassítani kellett, pontosabban a határőrök csak belenéztek az útleveleinkbe, és már mehettünk is tovább. További három óra utazás után már az út bal oldalán bontakozott ki előttünk a Magas-Tátra, melyhez közeledve egyre tekintélyesebbnek mutatkozott a síkságból hirtelen kiemelkedő hegyvonulat, csúcsaival a felhőkbe nyúlva.

Dél magasságában érkeztünk meg a Poprad-tól 10 km-re észak-nyugatra fekvő Ótátrafüredre, ahonnan az első 300 méter szintet siklóval tettük meg a Hrebienok-i sí-központig. Innen már gyalog folytattuk utunkat egészen a 2016 m magasan fekvő  Téry Ödön menedékházig, az előttünk álló hét szálláshelyéig. Az ide vezető út a lankás fenyőerdőből a jellegzetesen U-alakú Tarpataki-völgyben haladt felfelé. Az út utolsó negyedének erős emelkedője után érkeztünk a katlan tengerszemekkel borított fennsíkjára, melynek völgy-felöli peremén épült a menedékház, vízesések szomszédságában.

Az érkezést a fekvőhelyek kisajátítása követte, majd hatkor vacsora. Ekkora már mind a 30 tanfolyamos-oktató-egyesületi tag megérkezett, így vacsora után nagy csoportban összeülve mindenki mondott magáról néhány mondatot bemutatkozásként. Megtudtuk a házirendet, valamint az előttünk álló napok programját. Az előbbi lényege a reggeli hétkor, vacsora hatkor, utána esetleges elméleti óra, majd szabad foglalkozás tízig, amikor “takarodót fúj” Míro – a menedékház kedves, de keményen határozott vezetője. A szabadidők általában a petróleum-lámpák fényében töltött sörözéssel, élménybeszámolókkal teltek, vagy éppen a LED-fejlámpák kékes fényében zajló felszerelés-rendezéssel.

De még ne ugorjunk ennyire előre a történetben, hiszen itt van rögtön a hétfő reggel, amikor 3 party-s csapatunk – Bence és Rita, Attila és Adrienn, Balázs meg én – 2 oktatóval – Lázár Istvánnal és Mészáros Csabával – nekivág a Téry-ház közelében tornyosuló Fecske-toronynak! A rántottás reggelit és a gyors összepakolást követően Attila vezetésével kerestük meg a beszállási helyet. Ő a mai napra kijelölt tanuló, aki a csoportot vezeti a háztól a falig, majd a visszaúton. Ezzel is gyakoroljuk falrajzok, kalauzok és útleírások értelmezését. A beszállás helyszínén az a party kezdi a standépítést, amelyik hamarabb szerelkezik fel, de a következő party előmászója már indul is az első előmászó nyomában. Igazán csak a nap végén értjük meg a sürgetés okát: amíg nem szerzünk kellő gyakorlatot, elég lassan mozgunk a falon. Ezért célszerű hasznosítani az üres időket is. Igazából könnyű a terep, csupán III-IV-es nehézségű falakon mászunk, hiszen itt főként a több kötélhosszas utak biztosítási technikájának elsajátítása a cél.

Itt érdemes megjegyezni, hogy ezek a nehézségi fokozatok nem teljesen egyeznek a hazaiakkal, például aki otthon még ki bír mászni egy VII-es falat, az az itteni V-sel is megelégszik. Az időjárás is kedvező: a tűző naptó védő, szinte körülöttünk gomolygó felhőjáték csapadékmentes. Négy óra körül szállunk ki a falból, innen már csak vissza kell gyalogolnunk a házhoz; ismét Attila vezetésével, akinek meg kell találnia a levezető utat. A hat órai vacsorát követően rövid elméleti képzést kap az egész társaság, mely inkább az alapfokon tanultakat eleveníti fel, mégis megint tanulunk valami újat. Minden esti program fontos része az aznap mászott út lerajzolása falrajzi jelölésekkel, egyrészt mert a sikeres vizsga egyik feltétele, másrészt így majd magunk is könnyebben tájékozódunk a kalauzok rajzaiban. Ezt követően csoportonként megbeszéljük a következő napi utat, mely a mi esetünkben a Nap Útja névre hallgat. Mivel beszállása a háztól másfél órára van a főgerinc felé, korai indulással sok időt nyerhetünk.

Kedd. Reggeli kivételesen 6-kor, indulás 07-kor. Ragyogó napsütés: a mai idő is jónak ígérkezik. Kellemes, bemelegítő túra után – a kalauzhoz hűen – fél kilenc körül érkezünk a falhoz, ahol viszonylag egyszerűen találjuk meg a beszállást. Bár kicsit szétszakadt a csoport a feljövetel során, ez nem akadályozza a hamarabb odaérkezőket a standépítésben. Mire el is készülünk, szinte versengés alakul ki, hogy melyik party előmászója tud elsőként felkapaszkodni az útra. A III-nak jelzett kezdő szakaszon már Rita elindult, megpróbálok mellette elmenni csak ott nehezebb a terep, IV-ért adják. Ráadásul a jó időre való tekintettel olvadoznak a gerinc hófoltjai, így néhol csurdogál a víz a falon, itt a csúszásveszély miatt az ember kétszer is meggondolja minden mozdulatát. Gyorsan alábbhagy a versenyszellem, inkább a biztonság kerül előtérbe. A standhelyekre érkezve fúrt nittek szolgálnak fix pontként, ami ennyivel is rövidíti a standépítést. Menetközben a lassan elromló idő havazással is meglepett minket, ami a falakat elázatva egyre izgalmasabbá – és lassabbá – tette a haladást. Az út kulcshelyének számító V. nehézségű tábla az útvonal utolsó előtti kötélhosszában található, de már az alatta lévő IV. nehézségű szakasz sem jelentett kis kihívást. Miután mindenki felküzdötte magát rajta, oktatóink javasolták a visszaereszkedést, mintsem a rossz időben a húr tovább feszítését. Így legalább ebben is részesülünk, valamint megspóroljuk a hosszabb visszautat a gerincről visszajövet. Szokatlanságából adódóan izgalmas esemény a ködben való ereszkedés, amikor az ember nem látja sem a fölötte, sem az alatta lévő standhelyet, így marad a verbális kapcsolat. Mire mindenki leért már vacsoraidő volt; éppen ideje, hogy visszagyalogoljunk a házhoz. Természetesen ekkor kezdett tisztulni az idő… A vacsora igen jól esett, a forró foghagymás tojásleves és a sertésszelet rizskörettel ínyencségnek számított.

Szerda reggel kitekintve az ablakon havas táj tárult elénk, amiből eleve következett, hogy pihenőnap elé nézünk. Ezt Bence is szorgalmazta, aki miután kidugta a fejét a házból arról panaszkodott, hogy a hó vízszintesen esett a fülébe… Ilyenkor értékeli igazán a menedékházat az ember! Jó alkalom a tegnapi átázott kötelek megszárítására, a felszerelés rendezésére, valamint a társaság tagjainak összébb melegedéshez. Ez utóbbit valamilyen kártyajáték, egy kis sör, valamint a jó hangulat segíti. Mivel térerő is van a hegyen, akár az otthoniakkal is lehet beszélni, SMS-ezni, híreket kapni a várható időjárásról.

Csütörtökre el is olvadt az előző napi vékony hóréteg, csapatunk pedig a hidegebb időre való tekintettel a ház szintjénél alacsonyabban fekvő fal megmászásában gondolkodott. Így került a választás a Tarpataky-toronyra, mely lába 1600 méter körül húzódik, csúcsa pedig 1888 m. Megközelítéséhez tehát vissza kellett ereszkednünk a házhoz vezető turistaúton, majd arról a megfelelő helyen letérnünk. Talán itt célszerű megemlíteni, hogy ez a lépés sokat könnyíthet a tájékozatlan túrázó pénztárcáján, ha szembe találja magát egy parkőrrel hegymászó igazolvány nélkül… Mi tehát itt legálisan folytattunk bozótharcot a törpe-fenyvesben, majd másztunk fel a moréna-lejtő hatalmas, majd egyre kisebbedő kőtömbjein, egészen a beszállásig. Körülöttünk az előző napokkal ellentétben zöldellő növényzet borította a lankásabb falfelületeket. Utunk kulcshelye rögtön az első kötélhosszban lelassította a csapatot, a 3 partyból csak 1-nek sikerült végigmászni a teljes utat, a másik kettő könnyebb úton kerülve érte utol az elsőt. Mire a visszaereszkedésre került sor, megérkezett a délután 3-órás menetrendszerinti rossz idő, egyelőre csak érdekes felhőjátékok és köd formájában. Az ereszkedő utolsó szakasza szinte teljesen függőleges falon, végül pedig áthajláson történt. A standhelyről a turista-útig tartó gyalogos ereszkedés során kezdett igazán megeredni az eső, és mire a törpe-fenyvesbe értünk mindegy volt, hogy a fenyőágakról ránk csapódó víz eláztatja-e a ruhánkat, vagy sem. A kiképzésnek tehát volt dzsungel-harcrésze is! Innen még 400 m szintet gyalogoltunk vissza a menedékházig, ahova 8 körül érkeztünk meg. Szemünkben tovább nőtt a ház értéke, hiszen műszálas ruháink reggelig így meg tudtak száradni. Akik a háznál magasabb szinteken másztak, szinte téli tanfolyami körülmények között mászták meg az előttük álló utat, küzdve a hóval a jeges falon. Ehhez képest a mi csoportunknak tényleg jó dolga volt.

Péntekre könnyebb utat néztünk ki magunknak: a ház szomszédságában emelkedő Sárga-fal déli, lankásabb oldalát. A II-III fokozatú terep nehézségét a gyér köztes-helyezési lehetőség jelentette. Az út kulcs helye is csak néhány méteres IV-es szakasz volt, amin hamar átjutottunk. A csúcs alatti lankásabb területen néhányan éltünk a szögelési technika gyakorlásának lehetőségével, majd visszaindultunk a házhoz. A visszavezető út tűnt inkább veszélyesnek, mivel az akkor megeredt, szokásos délutáni esőben a zuzmókkal borított moréna-lejtő kövei csúszóssá váltak. Visszafelé ismét hófoltokat kereszteztünk, a leolvadt területeken pedig virágok bújtak elő a tavaly elszáradt, hótól lefésült fűszálak közül. Itt most van tavasz – de lenn a völgyben már dúl a nyár. Este a házban a mai mászott út rajzának leadásával eleget is tettünk a sikeres tanfolyam minimum feltételének.

A szombati nap hivatalosan egyesületi mászónap, gyakorlatilag fakultatív mászási lehetőség. Van tehát lehetőségünk élesben, oktatói felügyelet nélkül is kipróbálni magunkat; a tanulási folyamat e lépcsője segít elmélyíteni, jobban elsajátítani az eddig tanultakat. Csoportunkból hárman éltünk is a lehetőséggel, és oktatóinkkal még péntek este konzultálva a Zöldtavi-csúcs megmászása mellett döntöttünk, mely 1 órányira van a háztól, nehézségi fokozata pedig III és IV között változik. Kényelmes fél-tízes indulással, ragyogó napsütésben indultunk útnak kijelölt célunk felé. Odafelé viszonylag közelről, 50 méternél közelebbről láttunk kisebb zergecsordát is, majd miután megtaláltuk a beszállást, felöltöttük a felszerelést és nekivágtunk a falnak. A biztosítási technika abban különbözött az eddigiektől, hogy 2 kötelet használtunk oly módon, hogy mindkettő a másodmászóba volt bekötve. Így a másodmászó felső biztosításban mászva kivette a közteseket és húzta maga után a második kötelet, amivel szintén felülről biztosította a “harmadmászót” miután felért a standba. Utána cseréltünk, így mindenkinek jutott az előmászásból. Az időjárás talán ezen a napon volt a legszebb, az elénk táruló, fényképen nehezen visszaadható panoráma pedig kárpótolt az előző napokért, és szép emlékekkel színezte a távozást. A visszajövetel során egy hosszabb hólejtős szakaszon bakancs-síztünk, és vacsoraidőre értünk vissza az ismét ködbe merülő házhoz.

Vasárnap: a hazautazás napja. Mire belejöttünk a mászásba már el is megyünk, pedig jó lenne még egy hetet maradni, ráadásul az időjárás ma ígérkezik a legszebbnek! Sehol egy felhő az égen, az eddigi 2-5 fok helyett 8°C! Az első nap nyomvonalán gyalogoltunk vissza a siklóig, majd azzal érkeztünk a parkolóba, Ótátrafüredre, ahol már 18 fok volt. Innen mindenki a maga szervezésében jutott haza, ahol pedig 33 fokos kánikula várt.

Visszatekintve a hétre elmondhatjuk, hogy értékes volt a tanfolyam a hegymászással kapcsolatos ismereteink kiegészítése és rendszerezése szempontjából, hiszen oktatóinktól alapos képzést kaptunk, valamint meghatározó tapasztalatokat szereztünk a magashegyi körülmények közti hegymászásról. Valahol nem bánjuk az elmúlt hét zord időjárását, hiszen a nehezebb körülmények kipróbáltabbá tettek; megismertük és megtanultuk kezelni a helyzetet. Mindemellett a jó társaság és a hegyi környezet a Téry-ház hangulatával felemelő élménnyel frissített fel minket a városi hétköznapokból.

Dr. Faluhelyi Péter

Két hónapja már, hogy a Hegyen lehettünk. Húztam-halasztottam a beszámolót, inkább visszacsöppentem az itthoni életbe. Egy álmos októberi délutánon épp semmi dolgom nem volt, nem mentem mászni, senki nem hívott moziba. Nekikezdtem.

Mindketten szeretjük a hegyeket, járjuk is őket pár éve. Hol sziklát mászunk, hol három-négyezreseket az Alpokban. Egy “nagy hegy”-ről álmodoztunk külön-külön, titokban, azután februárban úgy döntöttünk, legyen nagy hegy, most nyáron! Zolinak azonnal volt javaslata: a Lenin csúcs. Hogy miért? Mert egy olyan hétezres a Pamírban, amelynek normál útja technikailag nem nehéz, így a Lenin csúcs egyike a legkönnyebb 7000 m feletti csúcsoknak.

A célt kitaláltuk, a megvalósítás következett. Eddigi legnagyobb csúcsaink a Mont Blanc és a Monte Rosa voltak, a Lenin csúcs lényegesen komolyabbnak ígérkezett. Tapasztalt ismerőseinket, barátainkat kérdeztük ki a szükséges felszerelésről, fizikai felkészülésről. Keresgéltünk a világhálón, próbáltunk többet megtudni Kirgíziáról, ahol a Lenin csúcs található. Közben megismerkedtünk Czibók Ágival és Balog Gézával, akik 2003-ban próbálták mászni a Lenin csúcsot. Sajnos, ők nem jutottak fel a rossz idő miatt, de sokat segítettek abban, hogy képet alkossunk arról, mi vár majd ránk. Az információgyűjtés közben figyeltünk a fizikai felkészülésre is. Erőnlétünk javítása lényegében terepfutással, hosszútávfutással történt.

Egyszer csak eljött július 27-e, amikor elindultunk Kirgíziába. A Budapest-Bishkek-Osh útvonalon repültünk. Oshból egy helyi utazásszervező iroda vitt minket és másokat Ural teherautójával az alaptáborig. Július 31-én már az alaptáborban, a Hagyma-réten voltunk! Ez a tábor 3800 m-en található. A hegyen számtalan, főleg vezetővel közlekedő hegymászó volt, sosem voltunk egyedül. Az alaptáborból rögtön a 2. napon fel kellett mennünk az 1. táborba (4200 m), mivel gázpalackot kellett vásárolnunk és csak ott lehetett beszerezni. Mivel az 1. táborig sokat kellett gyalogolni a gleccseren és előtte egy hágón is át kellett kelni, célszerűnek látszott az amúgy sem túl magasan levő 1. tábort kinevezni alaptábornak. Így is tettünk, a következő felmenetelkor felszerelésünk egy részét lovas hordárokra bíztuk, többi részét mi vittük fel.

Az 1. tábor felett számunkra ismeretlen magasságok következtek. Az akklimatizáció során lényegében a 2. tábor magasságában (5300 m) időztünk, itt több éjszakát eltöltöttünk és igyekeztünk feljebb menni. Zoli sikeresen feljutott a Razdelnaja nevű csúcsra (6200 m), míg én 5800 m-en visszafordultam. Akklimatizálódás után visszatértünk az 1. táborba pihenni, majd indultunk újra felfelé.

A csúcstámadás során először a 2. táborból a Razdelnaja alatt fekvő 3. tábort (6100 m) értük el. Innen többféle lehetőség kínálkozott. Szokás kiépíteni egy 4. tábort, 6400 vagy 6800 m-en és innen indulni a csúcsra. Mi nem ezt választottuk, mert ez a nagy magasság miatt fárasztóbbnak és időben hosszabbnak tűnt. Mivel a 3. táborból közvetlenül is el lehet érni a csúcsot, ezt a megoldást részesítettük előnyben. Ez azonban oda-vissza 14 km gyaloglást és 1500 m szintet jelentett, mivel a 3. táborból egy nyeregbe kell lemenni, mielőtt megkezdjük a felkapaszkodást. Becslésünk szerint ez legalább 12-13 órai gyaloglást jelentett.

Augusztus 13-án, a csúcstámadás reggelén korán keltünk. Rendkívül hideg és metsző szél fújt, ezért csak fél 8 körül indultunk el. Ugyanígy tett a csúcsot elérni szándékozó többi mászó is. A szél rövidesen lecsendesedett, mi pedig a csúcsgerincről megpillanthattuk a Pamír kisebb-nagyobb csúcsait – ezek már a “túloldalon”, Tadzsikisztánban találhatók. Az idő – mint korábban is, szinte végig utunk során – tökéletesnek ígérkezett, egyetlen felhő sem volt az égen. Megható volt a látvány, ekkor már éreztem, hogy sikerülhet, amire vágytunk. A felmenet azonban rendkívül hosszú volt, és, noha úgy gondoltuk, 4 órakor mindenképpen visszafordulunk, végül továbbmentünk és elértük a csúcsot – Zoli fél 6-kor, én pedig 6-kor. Nem volt sok időnk fotózni, sietni kellett visszafelé. Útközben ránk sötétedett, innentől jóval óvatosabban, lassabban haladtunk. Végül éjfél körül értünk sátrunkhoz…

Az élmény felejthetetlen, szinte el sem hiszem, hogy ott lehettem. Életem legnehezebb túrája volt, nem pusztán a fizikai igénybevétel miatt, hanem azért is, mert egy ekkora hegyen már azt is el kell viselni, hogy folyamatosan egyre piszkosabbak vagyunk, és hetekig zacskós ételt eszünk. Nehezítette a dolgot, hogy az időjárással ellentétben, a gyomrunkkal nem volt szerencsénk. Valószínűleg az alaptáborban nem volt megfelelő a víz. Minden óvintézkedés ellenére a túra elején és végén is napokig gyomorpanaszokkal küzdöttünk. A magassággal viszont – miután hozzászoktunk – különösebb gondjaink nem voltak.

A Lenin csúcs ideális, mint első magashegyi tapasztalat. A normál úton – néhány gleccserhasadék átugrásától eltekintve, ami bármilyen gleccseren előfordulhat – valóban nincsenek technikailag nehéz szakaszok. Nekünk 16 nap kellett a megmászásához, de rosszabb időjárás esetén inkább 3 hetet vesz igénybe. Júliusban, augusztusban szokás mászni.

Nem tudom, lesz-e lehetőségem még egyszer eljutni ilyen helyre, de jó, hogy egyszer járhattam arra, hogy átélhettem a Pamír nagyságát. Bár a fényképek nem képesek teljesen visszaadni az élményeket, azért lesz vetítés is: először november 4-én este 21:00-kor az Excelsiorban, valamint egy korlátozottabb változat az Országos Hegymászó Találkozón, november 20-án, erről még nem tudunk részleteket.

Oravecz Orsolya