Urbanics Áron 2007. július 15-én a Magas-Tátrában “pink point” mászta a Nagy-Lomnici-torony (Veľká Lomnická veža)  DNy-i falára a Variant PP nevű utat; a tary.nfo szerint (V+/A2, RP: 9+) 4h.

A trepnizéssel (is) István ismertetett meg. Az elején nem értettem: mi a jó ebben? Aztán a téli Köpüs Kő nyugalmában ismerkedtünk az izgalommal, mit jelent néha egy óra hosszan mászni addig teljesen ismeretlen eszközökkel. Egy Lassú tánc vagy Szomorú Szombat érdekes, eddig nem tapasztalt élményt jelentett. 2006 tavaszán sikeresen másztuk Paklenicán a Spomin nevű utat. (egy évvel korábban el sem tudtam volna képzelni, hogy én egyszer olyan elvetemült legyek, hogy Paklenicán trepnizzek…) Nagyszerű kaland volt annak ellenére, hogy az utat kinittelték. Érdekes érzés volt kb. 200 méteres áthajló falszakaszt mászni. Tudni, hogy az első trepnis standból sem lehet már leereszkedni, csak visszamászni. A nem túl kifinomult technikánkkal minden erőnkre szükség volt, hogy kijussunk a falból, az utolsó három hosszt ráadásul sötétben másztuk. Nagyot hibáztunk a magunkkal vitt folyadék mennyiségét illetően, elképesztően kiszáradtunk. Még mindig emlékszem, hogy ülök a deszkán a standban, alattam 300m, szédülök és homályosan látok a szomjúságtól. Ez volt akkor a legkomolyabb mászásunk. Az élmények leülepednek, az ember tervezni kezd ismét…

A cikket pdf formátumban itt olvashatjátok

Via Vertigine (474.43 kB 2007-12-31 16:54:05)

A cikkhez tartozó videó

Eke Zsolt és Németh Tamás Arco/Monte Brento hegyre mászták a Via Vertigine, 1000m, 30kh, 6/A2 (F. Leoni, D. Zampiccoli 1992.) utat 2007.ápr.28. 13:00 – 2007.máj.01. 7:00 (mászóidő: 5+24 óra.)

Élménybeszámoló cikk

Kürthy Tamás és Szegvári Zsolt vettek részt idén a francia-magyar sportminisztériumok együttműködési
programja alapján, az alpesi hegymászó képzésen, St. Christopheen Oisans és környékén 2006.
július 17-21 között.

Eredményesen végeztek az Excelsior mászók az Őszi Hegymászó Triatlonon. Csizmadia Péter és Schmidtka Edit 2., Juhász Bálint 5. helyezést értek el. A 17 egyéni helyezésben 7 Excelsioros ért el jó helyezést.

Idén nekem jutott az a lehetőség, hogy másodmagammal, Szegvári Zsolttal részt vehessek a Franciaországban tartott egyhetes nemzetközi hegymászó kurzuson. A legnagyobb nehézségek még itthon adódtak, ugyanis szinte az utolsó pillanatig nem volt fix sem a helyszín, sem az időpont. Nemzetközi érdeklődés hiányában a helyszín St. Christophe en Oisans és környéke lett, míg az időpont 2006. július 17-21. A tanfolyam pedig abban az értelemben volt nemzetközi, hogy egy 7 fős francia csapathoz csatlakoztunk 2-en magyarok. Ezt a kommunikáció terén éreztük meg egy kicsit, mert az esti sztorizások, megbeszélések franciául zajlottak, és csak a lényeges kérdéseknél fordítgattak nekünk. A mászások során viszont angolul ment a társalgás, így ott ez a probléma már nem merült fel.

Idén nekem jutott az a lehetőség, hogy másodmagammal, Szegvári Zsolttal részt vehessek a Franciaországban tartott egyhetes nemzetközi hegymászó kurzuson. A legnagyobb nehézségek még itthon adódtak, ugyanis szinte az utolsó pillanatig nem volt fix sem a helyszín, sem az időpont. Nemzetközi érdeklődés hiányában a helyszín St. Christophe en Oisans és környéke lett, míg az időpont 2006. július 17-21. A tanfolyam pedig abban az értelemben volt nemzetközi, hogy egy 7 fős francia csapathoz csatlakoztunk 2-en magyarok. Ezt a kommunikáció terén éreztük meg egy kicsit, mert az esti sztorizások, megbeszélések franciául zajlottak, és csak a lényeges kérdéseknél fordítgattak nekünk. A mászások során viszont angolul ment a társalgás, így ott ez a probléma már nem merült fel.

Mindketten ráértünk pár nappal a tanfolyam előtt, ezért úgy döntöttünk, hogy már pénteken elindulunk, és így nem hétfő reggelre esünk be – 1400km-es út után – a kurzusra. Így volt időnk még némi városnézésre (Velence, Milánó, Torino), illetve egy Garda-tavi fürdőzésre is. Vasárnap délutánra értünk a másnap reggeli találkozó helyére; a környék megismerését azonban elmosta egy hírtelen jött vihar, emiatt aznapra csak a vacsora és a pihenés maradt.

A heti program:

Hétfő: A reggeli bemutatkozást, és ismerkedést követően megtörtént a csapatokra bontás. A hét folyamán Zsolt Sébastian Galisson-al, én pedig Gaël Bouquet des Chaux guide-dal másztam együtt, illetve az utolsó két mászó napon 3-as partiban mozogtunk együtt Gaël-el.

Szintfelmérésként a legközelebbi “mászóiskolába” mentünk, ahol a La Chaude Pisse (TD, 200m) nevű 7kh-as 6a+ nehézségű utat másztuk meg. Az út kulcshelye egy kb. 8m hosszú sarokrepedés volt.

A mászás során próbáltunk néhány technikai dolgot letisztázni pl. a standépítéssel, a félkötél használattal és az ereszkedéssel kapcsolatban. Kiderült, hogy a félkötéllel kapcsolatban náluk sincs teljes egyetértés, ereszkedésnél viszont egyértelműen alsó, francia-pruszikos módszert használnak: egy hosszú hevederre kötnek egy csomót kb. egyharmadhoz, ide jön az ereszkedő eszköz, a vége a tulajdonképpeni kantár, a pruszik pedig a beülőhöz van rögzítve (egyik vége folyamatosan, tehát nem tudják elveszteni).

Mindenképpen kell pár szót ejtenem az étkezésekről is, aminek jelentősége és különlegessége már az első nap feltűnt. A hét folyamán teljesen mindegy volt, hogy fent aludtunk valamelyik menedékházban, vagy lent La Bérarde-ban, hihetetlenül nagy választékú reggelit (kávé, kakaó, tea, gyümölcslé, müzli, dzsemek, joghurt stb. ) kaptunk önkiszolgáló rendszerben. Mindig volt úti csomag (saláta, sajt, kenyér, csoki, aszalt gyümölcs, alma, … ), majd bőséges vacsora (3-4 fogás: előétel, leves, főétel, sajt, és desszert) zárta a napot. Amikor hosszabb túrára mentünk, a másnapi úti csomagot is megkaptuk előre. Ennek a kitűnő ellátásnak köszönhetően csak 1-2 kilót fogytam az 1 hét alatt.

Kedd: A következő napi hosszabb túrára előkészülve reggel felköltöztünk a Lavey házba (1797m), majd Zsolték az Aiquille d’Entre-Pierroux gerincére másztak egy 5kh-as utat (Les papilles en folie, D), majd a gerincen folytatták a lemeneti kuloárig. Én Gaël-el végig az Aiquille d’Entre-Pierroux gerincét (Arête des Papillons) másztam kb. 2850m-ig. Itt a szinkronmászást, a vezető-kliens felállást, a gyors és egyszerű biztosítási formákat gyakoroltuk a mászás során.

Szerda: A mai napi úti cél a Tête des Fétoules-re (3459 m), a South Pillar (TD, Gaël szerint 6a/6a+, 500m) volt. Ehhez azonban kb. 1100m szintet kellett gyalogolni a beszállásig, úgyhogy hajnali 4 felé indultunk el és 7-fél 8 körül értünk a beszállás alatti kuloárhoz. Annak ellenére, hogy egész héten nagyon meleg volt napközben, a beszállásig tartó firnmező keményre volt fagyva, így muszáj volt hágóvasat venni. Gyors cuccolás után már másztunk is, és az utolsó 100m II-III-as terepet is megmászva, 2-re már fent voltunk a csúcson. Innen körbe a gleccseren értünk a csúcs alá, majd onnan mentünk vissza a házig. Rövid pihenő után lementünk a kocsihoz, majd visszatértünk La Bérarde-be. Így a nap folyamán összesen ~3600m szintet sikerült teljesíteni.

Csütörtök: Délelőtt pihenőnapot tartottunk, délután pedig – a másnapi gyaloglás lerövidítése céljából – felmentünk a Selle házhoz (2673m) éjszakára.

Péntek: Az előző napnak köszönhetően csak 5 óra körül indultunk és mindössze 1,5 óra volt a beszállás. A Pointe Thorant-ra (3584 m) másztuk a Voie des Légards-t (D+, 300 m). Az út legszebb/kulcs hossza egy sarokbevágás volt (~UIAA V+). Innen is körbe, a gleccser szélének érintésével jutottunk vissza a házhoz és onnan mentünk le a kocsihoz. Sikerült még viszonylag emberi időben leérni, és mivel vasárnap este már a Tátrában kellett lennünk a nyári tanfolyamon, hazafelé vettük az irányt.

Az első napot leszámítva, ahol is mind a 7 kötélhossz 2-5 méterenként (nehézségtől függően) végig volt nittelve, az utakban általában csak a nehezebb részeken volt 1-2 szög. Legtöbbször a standokban sem volt semmi, esetleg 1 szög. Nagyon jól használhatóak voltak a friendek, ebből volt nálunk mindig egy teljes sor. 10 hosszabb köztest, 1-2 hevedert és egy éksort vittünk még magunkkal az utakba. A lemenetekhez, illetve egyszer már a beszállás megközelítéséhez is szükség volt hágóvasra és egy jégszerszámra.

Az elmúlt évek beszámolóihoz képest én azt sajnáltam egy kicsit, hogy nagyon sok idő és energia ment el az utak megközelítésére és a lejövetelekre, mivel a környéken kizárólag gyalog lehetett mozogni. Ezért kimondottan bármilyen technikával foglalkozó nap nem volt. Minden, ami szóba került, arra vagy mi kérdeztünk rá, vagy előkerült a nap folyamán. Ennek ellenére sikerült nagyon jó hangulatban, egy kellemes hetet eltölteni nagy tapasztalattal és rutinnal rendelkező mászókkal, egy gyönyörű környéken.

Kürthy Tamás – Excelsior

Az expedíció képekben

Cerro Escudo

(1300 méter, K, ~500 méter V+, A5, nyitás)

(tovább…)

Fucskó László, Kovács Attila és Solymári Dani 2006. február-március hónapban új út mászásába kezdtek a Cerro Escudo falán (az 1300 méteres keleti falon, a tervezett útból ~500 métert másztak meg, V+, A5) , majd a Torres Paine, Central Tower Bonington/Whillans-út (ED, VI, 6a A2 M?, ca. 800m, 30 óra) nonstop! mászása következett.

Mászóhely ismertető

“… Jobboldalt nagyobbak és meredekebbek lettek a hegyek; szép ellentéte volt ez a másik oldalnak, amely egyetlen tömör vörös bástyaként egyenesedett ki. Egyre közelebb jutottak egymáshoz, amíg már csak három kilométer választotta el őket és aztán fokonként jobban tornyosultak, amíg párhuzamos csúcsaik már legalább négyszáz méterrel voltak fölöttünk és úgy vonultak, mint egy utcasor, sok kilométeren végig.

Nem voltak ezek szakadatlan sziklafalak, de szakaszonként emelkedtek, mint gigantikus épületek, az utcájuk két oldalán. Huszonöt-harminc méter széles mély torkok választották el az egyes csúcsokat, melyeknek alaprajzait az időjárás óriási apszisokká és fülkékké simította és úgy földíszítette a felületük töredezett részeit, mintha valami rajzok lettek volna rajta. Magasan fenn a meredeken olyan kerek barlangok voltak, mint az ablakok…a szemcsés kövekből álló sziklák függőlegesen voltak barázdálva…a csúcsokat koronázó kupolák kevésbé meleg-pirosak voltak, mint a hegy teste, inkább szürkék és sekélyek. Ők adták a végső hasonlóságot a bizánci  építkezéshez ennek az ellenállhatatlan helynek, amilyet el sem lehetett volna képzelni…

… Rumm pompázatos volt az alkonyati színekben, a sziklák éppoly pirosak voltak, mint nyugaton a felhők, ugyanolyan színárnyalatban emelkedtek az ég felé. Megint éreztük, milyen izgalmat kelt Rumm derült szépségével. Ez a nyomasztó nagyság eltörpített minket…”

T. E. Lawrence: A bölcsesség hét pillére (Schöpflin Aladár fordítása, 1935)

Az európai ember Wadi Rum szépségéről először, az arab törzseket 1917-ben a törökök ellen összefogó Arábiai Lawrence elbeszéléseiben olvashatott, de a sivatag varázsa azóta szinte mit sem változott.

A Jordánia déli csücskében található Wadi Rum Tájvédelmi Körzet a világ egyik legismertebb sivatagi mászóvidéke. Az észak-dél irányban kilométereket elnyúló homokkő szigethegyek, 6-700 métert emelkednek a közöttük elterülő 1-2 km széles sivatag nyelvek fölé. A terület legmagasabb csúcsa az 1754 méter magas Jebel Rum, ami a nemrégiben történt Szaudi-Jordán határ változtatásáig egész Jordánia legmagasabbjának számított. Ma, az innen nem messze, a határnál található, 1830 méteres
Jebel um Adaami a legmagasabb.

A területen szerteszét nagyszámban található, kőbe vagy sziklafalakba karcolt, általában vadászjeleneteket ábrázoló vésetek tanúsága szerint az itteni emberi tevékenység messze az időszámításunk előtti időkre nyúlik vissza. A csúcsok nagy részét is a környéken vadászó, gyűjtögető törzsek tagjai érintették először, kőszáli kecske és gyógynövények után kutatva. Az útvonalak ismerete annak idején apáról fiúra szállt a közös vadászatok során, de mára a vadászat visszaszorulásával sem merülnek a feledés homályába, hisz a kalauzban mint a csúcsok “normál”-
Beduin útjai szerepelnek. Mivel a homokkőre jellemzően, a szigethegyek domború- kúpos tetejét mély hasadékok és vízmosások  szabdalják, ezek igen komplex, “alpesi jellegű” vállalkozások, ösztönös tájékozódó képességet igénylő útvonalak III-IV-es solo    észekkel, s esetenként VI-os (!) betétekkel.

Sok beduin család (Wadi Rum-ban kb. 40) még ma is őseik legeltető-vándorló sivatagi életmódját folytatja, habár a teve-kecske-sátor kombinációt legtöbben már Toyota kisteherautóval egészítik ki. Az első nem-beduin megmászásokra egészen 1947-ig kellett várni, amikortól kezdve több térképész és katonai expedíció tagjai jutottak fel a környék csúcsaira beduin vezetőkkel. Igazi mászó tevékenységről csak 1984 Októberétől beszélünk, amikor a Jordán Turisztikai Minisztérium meghívására egy négyfős angol mászó csapat látogatott a térségbe, látva a szinte végtelen lehetőségeket, rögtön nekiláttak a mászásnak, részben saját új utjaiknak, részben pedig a beduin utak bejárásának
s feljegyzésének. Ők máig visszajárnak, s a terület mászókalauzát is egyikük: Tony Howard adta ki először 1987-ben. Azóta az évek során sokan letették névjegyüket Wadi Rum homokkő falain: a francia W. Colonna különböző partnerekkel, a svájci Remy testvérek itt is elborzasztják az embert utjaikkal, nemrégiben a Kurt Albert – Bernd Arnold páros mászott néhány szép utat, s a W. Haupolter -A. Pracht osztrák páros szinte évente visszatér, mindig temérdek, szigorúan nittek használata nélkül készült új utat hagyva hátra (akárcsak Remy-ék, ők is kb. két naponta másznak 3-500 méteres  új utakat, s a 200 méteresekből akár kettőt is egy nap!). Az utóbbi  években többen (pl. Arnaud Petit) nyitottak végig nittekkel biztosított, hosszabb-rövidebb utakat : A legjelentősebb a “La guerre sainte” 12 hossz / 7b+, a Nassranni keleti falán.

A terület sokfajta sziklamászásra kínál lehetőséget, talán az egyetlen amire nem adja magát az a rövid, egyhosszas-áthajló sportmászás. Természetesen a többhosszas clean mászás a legjellemzőbb, többnyire kiépített standokkal, igen formagazdag – homokórás, lyukacsos, pikkelyes homokkövön.

A kő minősége a szuicid jellegű málló horrortól a Canyon Lands-es nagyszerű kőig széles skálán mozog, szerencsére a kalauz osztályozza az utakat kőzetminőség szerint, s a háromcsillagosakból is van elegendő néhány szezonnyi mászásra. Az utak kiépítettségére pedig az első megmászók stílusa alapján következtethetünk. Itt kell megjegyeznem, hogy sok út csak az első megmászók információi alapján, ellenőrizetlenül került a kalauzba, s a Remy és Haupolter-Precht utak leírásában jellemzően túláradóak a kőminőséget tekintve, valamint Precht-ék óriási helyismerete, és rutinja miatt az útjaikra megadott mászási és lejöveti idők teljesen tarthatatlanok az először idelátogató számára. Az első napokban a jól kiépített vagy éppenséggel az egyértelmű vonalvezetésű utak (repedések…) közül taktikus bogarászni, s az ezek során gyűjtött tapasztalatok birtokában később, jobb esélyekkel pályázhatunk a komolyabb utakra. Azért aggodalomra semmi ok: a helyi mászó-napló tanúsága szerint a legrutinosabbakat is lépten-nyomon érik meglepetések, a jóból itt kijár mindenkinek…

A falutól távolabb eső helyek (Barrah Canyon, Khazali, Jebel Burdah…) és mászóutak meglátogatását érdemes egy-két sivatagban töltött éjszakával, esetleg kanyontúrákkal egybekötni. Az utazás (maximum 30-40 km) a faluban egyszerűen megszervezhető, hisz szinte mindenki, s tízéves öccsük is rendelkezik kellő helyismerettel és veterán Toyota terepjáróval, vagy legalább néhány tevével, amiket megfelelően kialkudott összegért, boldogan rendelkezésre bocsátanak.

A Rest House-ban beduin sátras, esti lakomás kinn éjszakázás is lebeszélhető, amit a világért sem érdemes kihagyni!

HOL-MERRE-MEDDIG?

Mikor?

Az őszi szezon októbertől november közepéig tart, habár az árnyékos oldalakon szeptemberben is lehetséges a mászás, ezt az utak hosszából fakadóan nehéz megoldani (a legtöbb fal keleti vagy nyugati fekvésű, tehát az egyik napszakban mindenképp odasülsz). November közepétől március elejéig jóval hűvösebb, szelesebb az idő, s a nappalok is rövidek. Ebben az időszakban zivatarokra is számítani kell. A tavaszi, április- májusi szezon előnye, hogy hosszabbak a nappalok, s a sivatag, az esős évszakból kifelé jövet zöldebb, virágokban pompázik. A nyári hónapok mászáshoz túlságosan melegek, a helyiek szerint előfordul, hogy madarak hullanak az égből hőgutával…

Utazás

A két ország utóbbi években kötött megállapodásainak köszönhetően, Budapestről olcsón (kb. 50.000 HUF + apró-betűs), charter géppel juthatunk Aqabába, ami a Vörös tenger északi csücskében, Wadi Rumtól mindössze 70 km-re található. Ezt a távot Aqabából könnyedén mini busszal és taxival is megtehetjük. (1,5 és 20 JD). 1 Jordán Dinár kb. 265 HUF.

Szállás-kaja

A legtöbb mászóút, a Rum falu közelében található, ezért az itteni Rest House kempingje a legpraktikusabb szálláshely (2-3JD/fő sátrakban, félpanzióval 10JD/fő), nem mintha lenne bármi más lehetőség azon kívül, hogy bekéredzkedik az ember egy barátságos beduin családhoz, amiből van bőven… A Rest House igazi áldás: meleg zuhany, ivóvíz, az étterem kiváló étkeket és hűtött sört is felszolgálnak (reggeli max.: 3 JD, egy-tál ételek: 3-6 JD). A faluban egyébként több kis ABC és étterem működik egyszerű, de kielégítő ellátással.

Felszerelés

{mosimage}Egy éksor és egy Friend sor 3.5-ig az utak nagy százalékához megfelelő hardware, csak elvétve, néhány útnál említ szögeket a kalauz, én úgy gondoltam, hogy ezeket inkább elkerülöm, minthogy kalapács fityegjen a beülőmön. Viszont annál nagyobb szükség van méretes kötél és heveder gyűrűkre a rengeteg pikkely és homokóra kiaknázásához. A gyűrűkből kényszerű visszaereszkedéskor egyébként meglepően nagy számmal hagy bent az ember. Enyhíti a fájdalmakat, ha viszünk néhány kevésbé kedvelt karabinert, és ezeket hagyjuk bent, ha a kötél lehúzásához szükséges. Sok út tetejéről, a sok-kilóméteres sivatagi túlélőtúrától eltekintve az egyetlen lejöveti lehetőség az ereszkedés. A pikkelyekkel bőven telehintett, enyhén dőlt táblákon csodálatos naplementi órákat tölthetünk a köteleink ráncigálásával. A félkötél az ereszkedésen túl a random közteslehetőségek miatt is nélkülözhetetlen. A sisak használata melegen ajánlott. A lejövetek néha zavarba ejtően összetettek, fejlámpát és egy pulóvert mindig érdemes bepakolni, s a melegebb időszakokban külön figyelmet kell szentelni a megfelelő mennyiségű folyadékbevitelre.

Kalauzok

Egy mászó (Treks and Climbs in Wadi Rum) és egy trekking- jellegű (Jordan Walks, Treks, Caves, Climbs & Canyons) egész Jordánira
kitérő kaller tárgyalja a környéket. Mindkettőt Tony Howard jegyzi. Cicerone Press, England. Aqaba és Amman nagyobb könyvesboltjaiban mindkettő beszerezhető, de akár interneten is megrendelhetőek az erre szakosodott oldalakon.
Persze ne feledkezzünk meg a mindig hasznos Lonely Planet: Jordan kiadványról sem!
Esténként a Rest House-ban bőséges vacsoránkat falva a mászó-naplóból tájékozódhatunk a legfrissebb utakról, valamint a másnapra kiszemelt út korábbi ismétlőinek a véleményét is érdemes kiböngészni.

Fotók + szöveg: Urbanics Áron