Mikor jelentkeztem a tanfolyamra, fogalmam sem volt, hogy mire számíthatok, milyen lesz valójában, csak annyit tudtam, hogy egy hét intenzív képzés vár rám. A tanfolyam február végén került megrendezésre. Szép lassan kialakult a tanulók létszáma, végül kilencen vágtunk neki az ismeretlennek. A találkozó február 27-én este hat órakor volt a Téry menedékházban. Ami azt illeti már a feljutás sem volt könnyű, a két és fél méteres hó a, helyenként vihar erejű szél és a közel negyven kilós hátizsák, nem könnyítette meg helyzetünket.

Szerencsére mindenki sikeresen feljutott a menedékházba. Két tapasztalt oktatónk már várt minket a vacsorával. Első esténk ismerkedéssel és kártyázással telt. Minden tanfolyamosnak szinte kötelező volt megtanulni a MOCSÁR nevű kártyajátékot, amely igazán kellemes hangulatot teremtett a társaság köreiben. Első napunkon az időjárás is velünk volt, szikrázó napsütés fogadott minket, ideális egy kis tanuláshoz. Oktatóink kiválasztottak egy megfelelő helyszínt és azonnal nekiláttak a fejtágításnak. Rövid elméleti tömjénezést követően megismerkedhettünk a pips / lavina jeladó / és a szonda használatával, alkalmazásával. Ezek az eszközök nélkülözhetetlenek a téli magashegyi kirándulásokon, hegymászásokon. Gyakorlati tananyag volt a jól elrejtett pipsek megkeresése a hómezőn, ezt követően jött a nap fekete levese, egyenként elástak minket egy méter mélyre, hogy átélhessük az esetleges lavinába kerülés élményét. Mondhatnám azt is, hogy mindenki magának ásta meg saját sírját, de ez kicsit morbid lenne. A teszt mindenképp szükségeltetett, hihetetlen, hogy kis mélységből is szinte lehetetlen kiszabadulni a hó fogságából és nem kis lélekjelenlét kell a lélegzetvételhez sem; lélegzetvétel?! – inkább lassú szuszogás. A nap hátralévő részében kerestünk egy megfelelő lejtőt, ahol gyakoroltuk az önmentést. Persze kicsúszni többféleképpen lehet, hanyatt fekve- hason fekve- fejjel előre-hátra és ezeket kombinálva. A tanoncok nagy részénél előjöttek a gyermekkori emlékek a felhőtlen csúszkálásról. A nap végén elfogyasztottuk megérdemelt vacsoránkat és jöhetett a nélkülözhetetlen mocsár.

Következő nap ismét kiváló volt az időjárás, vakító napsütés, csodálatos látkép. Ezen a napon folytattuk tovább a csúszkálást egyre meredekebb hegyoldalakon. Sajnos a hó eléggé tapadt, így vándoroltunk hegyoldalról-hegyoldalra. Keresgélés közben történt egy kis malőr, tapasztalt hegymászónk ment elől, hogy fellelje a megfelelő lejtőt, mikor is az egyik dombról lefelé beszakadt egy szakadékba, amelyet a friss hóátfúvás teljesen eltakart. Még ketten beszakadtunk nyakig, ezt követően figyelmeztettük a többieket a veszélyre; tanulságos élmény volt, érdemes odafigyelni. Az izgalmakat követően folytattuk a csúszkálást, most már túracsákánnyal a kezünkben, volt mit gyakorolni. Miután kicsúszkáltuk magunkat a jeges havon levezetésképpen felmásztunk a Finn-kilátó nevű kisebb csúcsra! Felérve, a napos időben csodálatos tájkép tárult elénk, szinte leírhatatlan.

Harmadik napunkon az idő kezdett elromlani, délelőtt még felhős-napos időben próbálgattuk a csúszást, most már csákány és hágóvas segítségével. A következő lecke már új technikát tartogatott számunkra. Megtanulhattuk, milyen módon kell egymást összekötve haladni a terepen, hogy mi a teendő, ha társunk kicsúszik, és hogyan kell megállítani őt. Nem könnyű egy testet meredek lejtőn lefékezni, majd stabilan megtartani. Délután tapasztalatink elmélyítéséhez felmásztunk a Vörös- torony-hágóhoz. Nem állítom, hogy nem aggódtunk a helyenként 55 fokos meredek kaptatón és a folyamatos lavinaveszélyben. Túránk közben több lavinát hallottunk, így a hágóhoz felérve nem folytattuk utunkat a Vörös-torony csúcsig, inkább visszafordultunk. A látótávolság ötven méterre csökkent, ezért igyekeztünk mihamarabb visszatérni a kiindulóponthoz. Az utolsó előtti tanfolyamos kiképzést elméleti ismereteink bővítésével és a gleccsermentéshez szükséges kötéltechnikák elsajátításával kezdtük. Ez elvette a délelőtt egy részét. Elmélet után jöhetett a gyakorlat, kivonultunk a szabadba, ahol már  tíz méteresre csökkent a látótávolság és vihar erejű szél fújt. Feladatunk a hóban történő standépítéssel kezdődött. Eszközzel, eszköz nélkül. Némelyik stand olyan jól sikerült, hogy többen nekifutva sem tudtuk kimozdítani a helyéről, meglepő és egyben bíztató élményt nyújtott. Standépítés után jöhetett a gleccserszakadékba zuhant társunk mentése. Ez igen kemény fizikai munkát igényelt. Társunk bezuhant egy szakadékba, a biztosító ember megállította, ha sikerült, rögtön hason fekve találtuk magunkat a havat harapdálva. Testünket hetven kiló húzta a szakadék felé, amit a lábunkkal próbáltunk tartani, közben igyekeztünk gyorsan kiépíteni egy biztos standot, hogy a terhelést testünkről átköthessünk a standra. Ha ez megvolt, kezdődhetett a mentés a tanult módon. Egy ilyen mentési akció optimális esetben közel két órán át tart. Az idő is segítette valóságossá tenni a helyzetet, folyamatos hóvihar és átázás érzékeltette velünk, hogy mennyire védtelenek vagyunk a természet erőivel szemben.

Nap végén teljesen kimerülve indultunk vissza a várva várt meleg házikóba.

A háztól mindössze száz méterre voltunk, de a látótávolság miatt csak nehezen találtuk meg a Téry házat. Visszaérve mindenkinek jól jött az áldásos hatású forralt bor, de mi van, ha nincs ház? Képzeljük csak el ezt a helyzetet sátorban, teljesen szétázva, nem túl kellemes gondolat, ugye?

A tanfolyam záró napján átvettük, hogyan közlekedjünk hágóvassal lábunkon úgy, hogy közben ne rúgjuk véresre csülkeinket, de mégis stabilan, biztonságosan haladjunk a jeges havon. Ezt váltva nekivágtunk némi sziklamászásnak, szintén a már említett eszközök használatával. A hóbarlang ásása még kimaradt a tananyagból, ezért délután nekiláttunk az óvóhely kialakításának. Kilencen egymást hosszasan váltva, ám de kitartóan, lapátoltuk a fehér közeget. Végül sikeresen kiástunk egy hat személynek megfelelő szállást. Örömmel konstatáltuk, hogy a gyakorlatok sorának ezzel vége. Természetesen minden estére jutott elméleti oktatást, a fejtágítások napi két órát vettek igénybe. Széleskörű információt szereztünk a lavinákról, időjárásról, elsősegélynyújtásról, magashegyi veszélyekről. Ezen a napon a már jól összeszokott csapatunk megünnepelte a tanfolyam végét, hisz sikeresen és rengeteg új élménnyel, tudással gyarapodtunk.

Ezúton szeretném megköszönni két oktatónknak Mécs Lászlónak és Mészáros Csabának a mindig segítőkész és alázatos munkáját, hisz ezek az emberi tulajdonságok tovább erősítették a hegymászó társadalomról alkotott képemet. Soha ne felejtsük el, a hegyeket nem lehet leküzdeni, ő dönti el, hogy enged-e minket vele együtt lélegezni vagy épp megrázza magát és megmutatja végtelen erejét.

Deepest Blue/Blaubart WI5+ 150m, Erlaufboden (Hintere Tormäuer), 2009. január 24.

Az Annaberg környéki völgykatlan a (Budapestről) leggyorsabban elérhető jégmászóhelyek közé tartozik — legalábbis tartósan hideg teleken, ugyanis tengerszint feletti magassága csak 650m. Az odavezető patakmenti ösvényről több egyhosszas kettes-hármas jeget is látunk, végül jobbra letérve a fák mögött megpillantjuk az “igaziakat”, a katlan ötös-hatos útjait.

Választott utunk, a Deep Blue az első nittelt standig 35 méteren hármas, majd 25 méteren négyes. A következő hossz első 25 métere ismét csak kettes-hármas, majd jobbra ágazik 4+-ért, újabb 25 méteren. Érdekesebb azonban direkt változata, ugyanis egyenesen is tovább lehet mászni egy jégcsapig, majd azon tovább. Kalauzunk (www.bergsteigen.at/de/touren.aspx?ID=974) szerint ennek a változatnak Deepest Blue a neve és 6- a nehézsége; de mint később megtudjuk, ugyanezt az utat az Eisklettern Österreich Ost c. kalauz Blaubart néven említi, 5+ nehézséggel.

A jégcsap idén egybefüggő, így esélyesnek tűnt — persze csak a 4+-os kerülő kimászása után terveztük. Az útba azonban nem mi szálltunk be először. A szlovákok első két hosszát Bálint egyből oldotta meg, így hamar megelőztük őket, hátulmászójuk pedig azt is türelmesen megvárta, hogy Dinának és Jankának berakjunk oroszba egy kötelet. A következő hosszban már nem akadályoztuk volna egymást, a szlovák elölmászó mégis hangot adott reményének, hogy mi a direktet másszuk. Eredetileg könnyebb úton akartam volna tesztelni, hogy egyáltalán milyen is az (elöl) egyfogú hágóvas — korábban ugyanis csak kétfogúakkal másztam —, de másfél óra alvás és négy óra vezetés kissé tompává tett, az elágazásnál pedig egyértelmű volt, hogy melyik a gradiensirány. Csak akkor ébredtek kételyeim, amikor közelebb értem — mi van, ha mégsem elég a 60m? Standoljak? A jégcsap egy áthajlásban lóg le és a bal oldalán van a nittelt stand, továbbmászáshoz teljesen rossz helyen. Különben sem ízlett a gondolat, hogy csak egy hármast másszak és a nehézség megint Bálintra jusson. Az a szempont csak halványan merült fel, hogy a jelenlegi, fél kötélhosszal lejjebb levő standról biztosítani se lehet jól, esés esetén túl sokat nyúlna a kötél. (Úgysem esek!) Visszatraverzáltam az egybefüggő részhez és elindultam felfelé.

Nem is lenne nehéz, ha nem kéne csavarni… Már a harmadiknál tartok, ezzel különösen sokat kell küzdeni. Sajnos nem az én jól bevált lézer szonikom, hanem Bálint kedvencei közül való — csak sokadik próbálkozásra harap a jégbe és ezt is csak egy bemélyedésben tudom elérni, ahol viszont a bazinagy kurblija akad el. Nem is csavarom be teljesen, csak hogy biztonságosan belepihenhessek. A függőleges szakasz vége közelinek tűnik, innen úgyis egyben kinyomom. Nekiindulok. Minden ütéssel fogy az erőm, de elérem a függőleges tetejét, ahol egy kevésbé meredek jégtáblát találok. Kezdenék fellélegezni, de még korai. A jobb csákánnyal már inkább kapirgálok, mint ütök, a kezem kezd lecsúszni a markolatról. A lépés se túl jó, szokatlan még az egyfogú. Talán a bal kezemben még bízhatok, de a csákányt feljebb kéne beütni.
A jobb kezemből minden erő elszáll…

Első stand

De nem hagy el, együtt szárnyalunk, g-vel gyorsulva fejjel lefelé.
Ütődés a bal könyökömön, meg egy erő, ami visszahúz és megállít.
A kötélen lógok, az ég újra felül. A jobb kezem üres, a balban egy csákány, meg a fájdalom a könyökömben.
Amint magamhoz térek, első reakcióként lekiabálok Bálintnak, hogy eresszen le. A takarásból persze nem hallja és rögtön rá is jövök, hogy nem elég hosszú a kötél. Átveszem jobb kezembe a csákányt, eltámolyognék balra; egy szintben vagyok a kihagyott standponttal, de ráébredek, hogy az még mindig nincs jó helyen.

Eltraverzálok a jobb szélre, ott standolok két megmaradt csavarommal. Közben alul megjelenik a szlovák srác, ő látja a másik csákányomat, a jégben maradt 10-12 méterrel feljebb. Jó, akkor (szinte) minden rendben! Fél kézzel felbiztosítom Bálintot. Nem érzem, hogy mikor feszül a kötel, hiszen felettem még három köztesen megy át és csak onnan le. Egy kis szerencsétlenkedés után rájövök, hogyan tudom fél kezemmel hatékonyabban ráncigálni.

Bálint felér hozzám, megegyezünk abban, hogy innen már csak biztosítani fogom, követni nem. A nehezén gyorsan túljut — a harmadik csavaromig oroszban, fölé pedig még berak egy sajátot. Eléri a csákányomat, de még ezután is meglepően sok van hátra — úgy tűnik, hogy ha túljutottam volna a függőlegesen, akkor is szükség lett volna egy közbülső standra. Ráadásul még feljebb is van függőleges szakasz, bár rövidebb. Bálint végül feljut — sikerült!

Az ereszkedéstől előre félek, bal kezemmel ugyanis minimális erőt tudok csak kifejteni, még a csomózás és bogozás is fájdalmas. A jégcsap alatti ereszkedőstandban elér minket a szlovák srác. Megemlíti, hogy milyen jó találmány a mellbekötő, mert megakadályozta volna, hogy átforduljak a levegőben. Eddig igaz is, de kétes, hogy hágóvassal lefele jobban jártam volna-e. Ha két közelmúltbeli balesetre és elszenvedőik mankóira gondolok, meg arra, hogy én most tízszer annyit estem, mint ők, akkor örülök, hogy nekem “csak” a könyököm és nem a hágóvasam akadt a jégfalba.

A harmadiknál

Bal karomban merevednek az izmok, de a pruszikot még tudom tartani, így az ereszkedés lényegi része alig lassul, a kötelekkel való vacakolás meg elsősorban Bálintra marad. Bénázásaim ellenére hamarabb leérünk a földig, mint a szlovákok az utolsó ereszkedőpontba. A következő nehézség a jeges ösvény, amin sikerül anélkül eljutnom a parkolóig, hogy elcsúsznék és merev karomra esnék. Az operációra három nappal később kerül sor, a singcsontom letört végét rögzítik egy lemezzel és hét csavarral. A vas egy évig marad a karomban.

Szöveg és fotók: Csizmadia Péter (Szöcsi)
További fotók: Juhász Bálint
További résztvevők: Schmidtka Edit (Dina) és Tatai Janka

Egy nyár, sok kötélhossz és két nehézségi szint.

Régi jó barátom fordult hozzám év elején, hogy járjak vele mászni. Így is tettünk – teremben igyekeztem felzárkózni a szintjére (akkor olyan 5-ös nehézség körül) és fejleszteni állóképességemet. Másfél év sport nélkül nem múlt el nyomtalanul…
Barátom – immár mászótársam és edzőm egyben – azzal az ötlettel hozakodott fel, hogy jól jönne egy tanfolyam is. Keresett és talált is itt, az Excelsiornál: az alapfokú sziklamászó tanfolyamot.

Feliratkoztunk, továbbra is jártunk terembe edzeni és epekedve vártuk a próbamászás napját, amit március elejére tűztek ki.
Oszolyra mentünk, hűvös, ám napos tavaszi reggel volt. Előzetes bevezetés után indultunk a (mint utóbb kiderült) jéghideg falon felfelé – borzalmasan fáztunk, ujjaink jégcsapokká dermedtek, mire felértünk. Közben beszélgettünk oktatóinkkal, segédeikkel, ismerkedtünk velük és egymással.

Elkezdődtek az elméleti oktatások is, minden héten más tantárgy, más előadó, mind érdekes, szórakoztató és tanulságos. Hétvégenként jártunk mászni Oszolyra, illetve elég hamar kiderült, hogy a csapatunk, élén István oktatónkkal, vállalkozó szellemű: ezért a tanfolyam alatt kétszer is sikerült kiutaznunk egy-egy hétvégére Ausztriába, itt belekóstolva hosszabb és (nekünk akkor még) kihívásokkal teli utakba. Az első hétvégénk Hohe Wand-ra vezetett, a második Rax-ra.
Ezek a gyakorlati napok és oktatóink adták a fontos tudást: István felébresztette és tudatosította bennünk a biztonság- és veszélyérzetet, Zozi mellett a kelleténél is bátrabbak lettünk, ami a saját közteseket (ékek és társaik) illette, Geyer Attila tartotta bennünk a lelket, amikor vizes volt a fal, Kiss Gábor volt csapatunk nagy „kovácsa”. Emellett gyakoroltuk a csomókat, az ereszkedést és nem utolsó sorban magát a mászást.
Szerdánként is igyekeztünk munka után minél gyakrabban kijutni Kecske-hegyre, hogy itt is sziklát simogassunk műfalak helyett. Kecske-hegyen volt egy emlékezetes délután: pruszikolás az Öreg útban szakadó esőben – ritka jó szórakozás volt!

Eljött az elméleti vizsga napja, valamint a házi és a gyakorlati vizsga: nekem személyesen kiderült, hogy az írásbeli miatt túl keveset, a gyakorlati vizsga miatt pedig túl sokat izgultam. Egy szó, mint száz: mind a kettő sikerült, csont nélkül átmentünk.

A tanfolyam alatt csapatunk nagy része szépen összenőtt, így ezután is gyakran jártunk (és azóta is járunk) együtt mászni: terem, Kecske-hegy, Tardos, Kis-Gerecse, Ausztria, német homokkövek …

Nyár végére visszatértünk az őszi tanfolyamosokkal az első „tetthelyeinkre”: meglátogattuk Hohe Wand-ot és Rax-ot, megkeresve néhány tavasszal még kihívást jelentő falat.
És lám, lám: két nehézségi szintet sikerült fejlődnöm egy nyár alatt…

Hogy mit tanultunk?
Nos, elsősorban azt, hogy, ahogyan István mondaná, „legyünk igényesek”: magunkkal, a biztosítással, a mászással és a természetvédelemmel kapcsolatban.
Hogy tanuljuk meg tisztelni a hegyet és az időjárást.
Hogy lehet esni is és néha ez hosszabb időre nyomot hagy a lelkünkben és az elménkben.
Hogy egy jó oktató igazi rajongást tud ébreszteni a mászás iránt.
Hogy fontos a bizalom, de ugyanilyen fontos az is, hogy figyeljük a társunkat.
És ami a legfontosabb – bár ez nem igazán tanulás, hanem inkább tanulság: hasonló gondolkodású emberek közt sokkal mélyebb és tartósabb csapatot tudunk alkotni, hisz életünket bízzuk egymásra.

Jó mászás volt!

Vonnák Eszter (Szti)

Kissé megkésve, de örömmel tudatom, hogy 2008. augusztus 25-én 6 társammal (Dzúró Zoltán, Goda Viktor, Győri Zsuzsa, Farkas Zsolt, Kovács Lajos, Varga Bettina) megmásztam az Elbrusz nyugati csúcsát.

dr. Horváth Árpád

Lion-Hörnli traverz

Matterhorn 4478m
Liongrat ZS (AD), Hörnligrat ZS- (AD-)
2008. szeptember 29.

Az Afrikai kőzetlemez félszigetszerűen kinyúló része, az Apuliai lemez a krétakorban tört le, majd egy kontinentális ütközés során 50 millió éve kerültek darabjai az alábukó Európai lemez fölé. Legnevezetesebb darabkája, a Matterhorn ilyenformán Afrika 13. legmagasabb hegye, megelőzve a szomszédos Dent Blanche-t és az ugandai Wagagai-t.

Cerviniából könnyen eljuthatunk az oroszlánok földjére — de legalábbis gerincére —, hiszen a csúcsra vezető klasszikus út, a Liongrat (J. A. Carrel és J. B. Bich, 1865) épp a kőzetlemezek határán kezdődik.

A nehézségek a Carrel ház (3835m) alatt — de már “Afrikában” — kezdődnek. Amióta a Whymper kémény leomlott, egy sima függőleges tábla maradt a helyén, jó fogás vagy bakancsnak való lépés itt nemigen található. Lóg viszont egy vastag “hajókötél”, de szezonban így is torlódás várható. Augusztus 21-én öten másztuk a Liongratot (társak: Tolnay Kata, Szintay Gergő, Hivessy Zoli, Turnai Péter), akkor ezen a szakaszon legalább fél órát vártunk a korábban oly magabiztosnak tűnő ibériai kollégákra, hogy remegve felpruszikoljanak. “Szabad kötélmászásban” viszont nem több fél percnél a függőleges rész, főleg biztosítatlanul, de úgy csak jól tapadó kesztyűvel ajánlott. Más jellegű nehézségek leginkább a Tyndall gerincén — a Matterhorn csúcstömbje előtt — várhatók. Vigyázni kell a technikailag könnyebb Hörnligrattal is (E. Whymper és társai, 1865), mert könnyű letévedni az útról.

Szeptember 28-án reggel fél 6-kor indulok Cerviniából — szokás szerint akklimatizálatlanul, de legalább kialudtan. Két óra az Abruzzi ház (2800m), mellette egy román autóban alszanak valakik, mások pedig sátorban ébredeznek.

További 5 óra a Carrel ház, közben találkozok egy lefelé jövő guide-dal és kliensével. A házban csak egy guide szobába zárt madarat találok, a románok csak este érnek fel.

Másnap reggel 4-kor indulok. Ember utoljára két napja mászott itt, a nyomok még látszanak a hóban. Az út kezdetben a gerinc jobb oldalán vezet. A kitettebb részeken fix kötél, a traverzen drótkötél, néhol nittek. A Pic Tyndall gerincére való kimászás kb. III-as nehézségben kezdődik szabadon, aztán egy függőlegesen lelógó lánc mentén folytatódik.

Tyndall

Enjambée

A gerincen jó darabig semmi, a nyomokat is elfújta a szél — bár ma már semmi légmozgás. Hajnalodik. Pengeéles, egyre csipkézettebb gerinc, szűz hó. Néhány izgalmas le-fölmászás, egy helyen túl izgalmas is lenne, szerencsére megtalálom az ereszkedőgyűrűt a hó alatt.

A Tyndallról a csúcstömbre való átmászás (Enjambée) is kitett, de a kritikus helyen találok egy kötélgyűrűt. Aztán könnyű jeges mix, majd szárazabb szikla. Egy akaratlan nehezítés — nem kellene itt jégcsákánnyal törős V-öst kunsztolni… Kezdek balra kerülni a gerinctől, pedig már jobbra kellene lennem. Vissza, új próba. Nyomok a hóban! Feljebb nittet is találok. Innen egyértelmű, csak hosszadalmas… Végre elérek a fix kötélhez. Kicsit feljebb függőlegessé válik a fal, a kötél mellett kötéllétra is lóg (Scala Jordan). Egy hónapja itt a korhadt fokokba akasztgattam a kantárom “önbiztosítás” gyanánt; most inkább a hajókötelet fogom bal kézzel — már bízok a kesztyűmben.

Ezután már könnyű, 10:38-kor az olasz csúcson egyensúlyozok. Élessé válik a gerinc, a csúcskereszt alatt pedig meredek lemászás. Aztán fel a svájci csúcsra, ismét egyensúlyozva és vigyázva a hópárkánnyal. Innentől “marhacsapás”, az út népszerűbbik felére értem. Meredek lemászás, jóval lejjebb egy kis fix kötél, lemászás, szikla, fix kötél, közben találkozok öt-hat mászóval, akik még felfelé igyekeznek. A lemászásokkal a vártnál lassabban haladok — legalábbis két évvel ezelőtthöz képest, de akkor augusztus volt és az akklimatizáció se hiányzott. A hólejtőkön most csak két csákánnyal érezném biztonságban magam, de azért próbálkozok.

A kötelet csak a Solvay ház (4003m) fölött veszem elő. A ház alatt is ereszkedek, egészen a hosszú traverzig. Sőt tovább, ugyanis nem találok nyomot a logikusnak tűnő irányban levő hófolton, eltekintve egy barnától, így alkalmi kitérőnek gondolom a helyet. Van viszont egy ereszkedőgyűrű, biztos nem traverzhez rakták ezt ide. Úgy tűnik, hogy a keleti falba kell ereszkedni, aztán valahol lejjebb lesz traverz. Második gyűrű már nincs, csak egy friend, de azért továbbereszkedek rajta. Továbbra sincs semmi, hosszadalmas keresgélés után se, úgyhogy visszamászok és elnézek kicsit távolabb a logikusabbnak tűnő irányban.

Szög a falban! A nyomok is megvannak végre, a második nagy barnán túl. Visszafojtott lélegzettel átkunsztolok fölötte, aztán kis gyaloglással elérek egy lefelé vezető fix kötélmaradványt. A bele is kilóg, de legalább az utat mutatja. A lemászás után balra át a tarajon, egy nagy “tisztásra” érek, ahol kettéágaznak a nyomok. Jobbra sűrűbb és amúgyis lefele kellemesebb… 3800m alatt kezdek erőre kapni, de már kicsit későn.

Lemászás

Néhány további lemászás, ereszkedés, traverz és már rám is sötétedett. Úgy tűnik, mintha egy kuloárban folytatódnának a nyomok, kicsit gyanús. Azért elindulok lefelé. Közben megfogok bal kézzel egy jókora kőtömböt, ami egyszercsak elindul felém. Félrehúzódok, lerobajló kövemet csak szép lassan követem, míg kicsit lejjebb rá nem jövök, milyen nyomokat is követtem. Visszamászok, a traverz folytatódik. Egyre több a gyaloglós rész, bár van még egy ereszkedés is, végül az utolsó lemászások. A Hörnlihüttét fél 10 előtt érem el.

Köszönet Tolnay Katának a geológiai szakértésért, valamint az alaptábor túloldalra hajtásáért.

Csizmadia Péter

Szombat reggel nem túl korán értünk a fal alá, de ahhoz még elég korán volt, hogy csak halványan derengjen felettünk a hatalmas északi-fal. A Triglav 1000 méteres északi-fala, egy igazi klasszikus alpesi nagyfal. Tengerszint feletti magassága, és a délebbi fekvése miatt mégsem lehet egy lapon emlegetni a híresebb északi-falakkal. Kevésbé zord, kevésbé téliesek itt a körülmények, és van még egy nagy előnye a hegynek. A kiszállástól másfél óra alatt elérhető a Triglavski dom (menedékház)…

Triglav 2864m
Északi-fal, Prusik-Szalay út

(Dr. Karl Prusik – Roman Szalay, 1929)
1000m, VI/A0 (VII), 27 óra (kalauz szerint V)
Schmidtka Edit (Dina), Csizmadia Péter (Szöcsi), Juhász Bálint
2008. szeptember 20-21.

Három óra alvás után, amit az autó mellett töltöttünk el szabad ég alatt, nekivágtunk a hegynek. Jó idő volt, bár az évszakhoz képest kissé hideg (-1°C). Végül is erre számítottunk, vagy talán még rosszabbra… A falat függőlegesen kettészelő nagy kuloár bal széléhez mentünk, ahol elképzelésünk szerint az út kezdődik!  Hogy melyik út? Azt végül csak két nappal a mászás után, a fotók tanulmányozása után sikerült kiderítenem!

Eredeti szándékunk szerint a Bayor utat akartuk mászni, majd becsatlakozva a Német útba, azon folytatni tovább egészen a fal tetejéig. Csak az volt a baj, hogy reggel 6.40-kor teljesen rossz helyen szálltunk be… Még csak nem is egy másik útba, hanem valahol, valami nem túl könnyű, mindenesetre törős, nehezen biztosítható helyen. Itt másztunk nagyjából 4-5 kötélhosszt, mikor végre találtunk egy szöget. Ekkor értük el a Prusik-Szalay utat, ami a Bayor úttól elég messze, az északi-fal jobb oldalán vezet! A legviccesebb, hogy fogalmunk sem volt hol is vagyunk. Mindvégig a Bayor út, majd feljebb a Német út falrajzát tanulmányoztuk, és persze átkoztuk, mivel gyakorlatilag semmiféle hasznát nem vettük… A várt „gyaloglós”, „szinkronmászós” részekkel alig-alig találkoztunk, cserében viszont a falrajz szerinti II-III-as és IV-es hosszok helyett jóval nehezebb V-ösöket kaptunk. Sőt a kiszálló hossz III-asnak várt hossza nagyjából VI-os volt, egy korábbi hosszban pedig csak kb VI/A0-ért lehetett kimászni egy még nehezebb (VII-es körüli) kunsztot…

Lassan haladtunk, hiszen az egyetlen támpontunk a falrajz, inkább hátrány volt, mint segítség. A legtöbbet a megérzésünk, és tájékozódóképességünk segített, és az itt-ott található kevéske, régi szög. Végül, talán a szerencsének is köszönhetően egyszer sem futottunk vakvágányra, és mindvégig megtaláltuk az előrejutási lehetőséget.
Valahol a fal felső részén ránksötétedett, kiválóan tudtunk volna bivakolni azon a helyen, nem tettük. Az éjszaka hidegnek ígérkezett, hiszen a nappal is az volt. Mászás közben többször elfagyott a kezünk, sőt olykor a lábunk is… Nem bivakoltunk, nem volt kedvünk 10 órát fagyoskodni melegruha, hálózsák és egyebek nélkül, inkább a mozgás, azaz a mászás mellett döntöttünk. Ehhez sem túl sok kedvünk volt, de Szöcsi lelkesedése meggyőzött bennünket.

Továbbmásztunk az éjszakában, és lassan, de biztosan haladtunk egyre feljebb. Egy nagyobb torony megmászása után, könnyű II-III-as terep következett, már reménykedni kezdtünk hogy a ferdén, balra, felfelé vezető rámpa kivezet a falból… Nem így lett. A rámpa elkeskenyedett, a pillér véget ért, egy hatalmas, függőleges fal zárta le az utat előlünk. A Német út falrajzát kezdtük tanulmányozni, de érthetően nem lettünk okosabbak! Fáradtak voltunk, fogalmunk sem volt merre is kellene továbbmenni a sötétben, így hajnali fél négykor kényszerűn megálltunk bivakolni. Leültünk a kötélre, összekuporodtunk, és aludni próbáltunk. A hely kényelmes volt, de szeles, ami hamar megtette a hatását. Alig egy óra didergés után mindhárman tornászni kezdtünk, amivel sikerült újra „felmelegíteni” magunkat, aztán visszaültünk „aludni”. Újabb egy óra vacogás elteltével végre derengeni kezdett, kirajzolódott a fal, láthatóvá váltak a sziklaformák. A hideg éjszakában kissé átfagytunk, nem nagyon volt kedvünk újra elkezdeni a mászást. Időhúzás gyanánt megreggeliztünk, pakolásztunk, és barátkoztunk a gondolattal, itt kell tovább mászni. Továbbra is a Német út falrajza volt a „segítségünkre”, ami alapján Dinával megállapítottuk, hogy vagy teljesen rossz helyen vagyunk, vagy már csak két kötélhossz van hátra. Reméltük ez utóbbi a helyes, és akkor most egy IV-es traverz következik balra, majd egy III-as vájú fel… Készülődés közben Dina észrevett egy szöget, aminek mindannyian nagyon megörültünk, és most már teljesen biztosak voltunk, a tévedésünkben, azaz már csak két hossz van hátra a Német útból!

Szöcsi kimászta a nem annyira nehéz, de annál kitettebb, törősebb, biztosíthatatlanabb IV-es traverzet, és már csak egy III-as hossz maradt nekem. Bár cseppet sem tűnt III-asnak az előttem álló feladat. Harmadik nekifutásra sikerült átmászni a III-as részt…. Harminc méter után aztán elértem az északi-fal peremét! Felértünk! Miközben társaimat biztosítottam fel, rövid időre kitisztult az idő, és végre megpillantottam a Triglav csúcsát. Dina nevetve ért oda hozzám. Egyrészt örült a sikernek, másrészt Szöcsi mutatványán nevetett. Még az utolsó hosszban is sikerült Szöcsinek kiszakítani egy jókora fogást, ami a feje fölött repült hátra, s tűnt el a szürke ködbe. Dina ezen mulatott megkönnyebbülten…

A felszerelés összepakolása után az északi-fal peremén húzódó Kugy-ösvényen elindultunk a Triglavski dom felé. A házban gyorsan megebédeltünk, éppen dél volt… Ebéd után aztán felmentünk a Triglav csúcsára, hiszen Dina és Szöcsi még nem járt ott…

szöveg: Juhász Bálint

fotó: Csizmadia Péter