Különböző okok miatt csak az indulás előtt két nappal döntöttük el, hogy a Mont Blanc legnagyobb kihívást jelentő oldalán próbálunk megmászni egy utat, egész pontosan a Frèney-központi pillér Klasszikus útja lesz mászásunk célpontja. Pár éve szemeltem ki ezt az utat, és most, az eredeti célunk helyett, mintegy pótmegoldásként álltam elő az ötlettel. Szöcsi rövid hezitálás után ráállt a dologra, így szinte már kezdhettünk is pakolni…

Az utat 1961-ben mászták először, és sokáig a legnehezebb utak közé tartozott nem csak a Mont Blancon, de az egész Alpokban. Mára természetesen megannyi jóval nehezebb út található, akár itt a Mont Blanc déli oldalán is.

Ennek ellenére az út továbbra is a jelentős alpesi utak közé, mondhatni a nagy klasszikusok közé tartozik. Megmászásának nehézsége nem csupán az ötszáz méteres pillér megmászására korlátozódik, hiszen az út megközelítése önmagában komoly alpesi tapasztalatot igényel, és a pillér tetejétől még újabb ötszáz méter a Mont Blanc csúcsa, ugyanis erre vezet a lemeneti út, amit ez esetben nevezhetnénk akár felmeneti útnak is. Mint hab a tortán, a pillér végén pedig ott van a híres „Chandelle”, azaz a Gyertya, ami az út legnehezebb szakasza, és aminek az átmászása 1961-ben óriási teljesítménynek számított!

Mint említettem két napunk volt minél több információt beszerezni az útról. A rendelkezésre álló kalauz, és a netről összehalászott információk összehasonlítása után elég bizonytalan képet kaptunk, legalábbis az út nehézségéről…
Augusztus 16-án, miután túl voltunk már egy szerencsés végkimenetelü autóbaleseten, vasárnap reggel indultunk el az Eccles-bivak felé, ami a Mont Blanc olasz oldalán található 3850 méteres magasságban. A több, mint 2300 méter szintkülönbség legyűrése akklimatizáció nélkül nem kevés, de erősnek éreztük magunkat, ráadásul másnapra pihenőnapot terveztünk, hogy szervezetünk hozzászokhasson a nagy magassághoz…

Nagyjából az út felénél ittunk egy sört a Monzinó-házban, és pihentünk vagy két órát. Itt a házinéni, aki valójában egy csinos fiatal nő volt, beírta egy könyvbe a nevünket, és uticélunkat, azaz a Pylon-t… Innen már csak a fele van hátra, legalábbis szintben, hiszen ide nagyjából 2,5 óra alatt kényelmesen fel lehet érni, míg a hátralévő szakaszra 5,5 óra a „szintidő”. Az út felső szakasza vegyes terepen vezetett, gleccserhasadékokon át, néhol 50-60° meredekségű jeges firnen kellett harántolni. Délután öt órára, a mintegy tízórás felmenet után értük el az Eccles-bivakot. Valójában az Eccles-bivak nem is egy bivak, hanem két aranyos fémbódé, amik egymástól 20 méterre táncolnak a meredek hegyoldal egy-egy sziklafokán. Elképesztő hely! Kissé fáradtan érkeztünk meg a bivakhoz, így gyorsan birtokba vettük a nagyobbik, jobban felszerelt házat…
Az időjárás-előrejelzés szerint hétfő estére kisebb vihar volt várató, de azt követően ragyogó idő ígérkezett. A chamonix-i idojósokban pedig igazán lehet bízni, elég nagy pontossággal dolgoznak, amit korábban már többször is sikerült megtapasztalnunk.

Hétfőn szinte egész nap pihentünk, csak egy kisebb túrát tettünk a felmeneti út megismerése érdekében. A leírások tanulmányozása, valamint a környék feltérképezése után teljesen elbizonytalanodtunk, merre is induljunk felfelé. Vajon a kemény és meredek firnen, vagy az Eccles sziklacsúcsán keresztül praktikusabb elérni az Eccles-hágót? Hosszas tanakodás után végül a szikla mellett döntöttünk…
Mivel a kalauz szerint 2 óra a beszállás, így reggel négykor indultunk felfelé, hogy már világosban kezdjük meg a mászást… Világos volt mire elkezdtük, sot kellemes meleg, hiszen végül hatórás szenvedés után értük csak el a beszállást jelentő sziklákat! Először felmásztunk az Eccles-csúcsára, ami 4042m magas, majd ereszkedés, sziklamászás, firnmászás után elértük az Eccles-hágót. A hágóból száz métert ereszkedtünk a felső Freney-gleccserre, ahonnan végül fel kellett mászni a tulajdonképpeni beszálláshoz. Ez sem volt egyszerű, ugyanis a „bergschrund” átmászása után valamely szabadon választott lavinacsatornán lehetett továbbhaladni… Ráadásul a hófal egyre meredekebb lett, és ezzel egyenesen arányosan romlott a hó minősége. Feljebb szinte semmit sem tartott már, viszont figyelni kellett a fentről érkező kövekre. Szerencsére a kőhullás veszélye egyre csökkent, ahogy közeledtünk a Pillér lábához, ami meglehetősen kompakt sziklákból szerveződött.

Négyórás késéssel, negyed tizenegykor kezdtünk mászni a pilléren, így már nem sok esélyünk maradt, hogy bivak nélkül teljesítsük a feladatot. Az első néhány kötélhossz vonalvezetése korántsem volt egyértelmű, semmi hasonlóságot nem találtunk a topo, a leírás és a valóság között, ettől függetlenül éreztem, hogy jó helyen vagyunk, ellenben Szöcsivel, aki egészen a pillér feléig meg volt győződve arról, hogy rossz helyen mászunk. A kalauz szerinti IV-es hosszok valójában inkább V-ösök voltak, az ötösök pedig inkább tüntek hatosnak-hetesnek, de talán csak a nehéz hátizsák miatt. Valahol az út elején egy kő eltalálta a jobb alkaromat, de ennek akkor nem tulajdonítottam nagyobb jelentoséget, fájt, de nem eléggé…

Ahogy haladtunk felfelé, lassan a leírásunk is köszönőviszonyba került a valósággal, már beazonosíthatóak voltak a hosszok, és a nehézségek is. A topo elég használhatatlannak bizonyult! Már alig vártam a VI–ra taksált „vizes áthajlást”, ami a szabadmászós részek egyik legnehezebb hossza. Szerencsémre szinte teljesen száraz volt, viszont jóval nehezebb, mint azt a kalauz írja! A tátrai Ökörhát-torony Janiga útjának kulcsrészére emlékeztetett, hasonló módon lehet átjutni rajta (leginkább léposzárral), és hasonlóan nehéz is (VI+/VII-). Tervünk szerint a pillér után bivakoltunk volna, de már kezdtük belátni, hogy a késői kezdés miatt örülhetünk, ha a Gyertya tövében található bivakig eljutunk…

A tizedik kötélhossz környékén elértük a valóban gyönyörű, és igen kitett 35 méteres repedést (V), ekkor már délután hat körül járt az idő. Nem állunk rosszul, épp sötétre érjük el a Gyertya alját, ahol kényelmesen eltölthetjük az éjszakát, gondoltam… Ám az előttünk  álló hossz kissé megtréfált bennünket. A repedés első, nagyjából húsz méterét láthatóan köztes nélkül kell kimászni, a széles repedésbe gyakorlatilag lehetetlen bármiféle köztest berakni. Ez kissé frusztrált, így végül Szöcsi javaslatára zsák nélkül másztam ezt a hosszt, ami nehéz volt, és hosszú. Az 55 méteres hosszba csak három köztest tudtam elhelyezni. Utánam Szöcsinek kellett volna feljönnie, miközben cibálja a zsákomat maga után. Ez nem sok eredményre vezetett, a saját zsákjának a cipelése is teljesen kifárasztotta ebben a hosszban, így végül le kellett ereszkednem a zsákomért. Mire ismét fent voltam az eddigi leghosszabb kötélhossz tetején, én is bitangmód elfáradtam, felettébb erőigényes hossz volt. Ekkorra besötétedett, így gyorsan eldöntöttük, nem mászunk tovább, hiszen épp egy kényelmes párkányon álltunk. Innen már úgyis csak pár kötélhossz a Gyertya! Elkészültünk a bivakhoz, ami a remek időjárásnak köszönhetően nem ígérkezett zordnak… Szöcsi pehelykabátot hozott magával, én pedig egy minihálózsákot. Ücsörögve dideregtük végig az éjszakát, de nem volt vészesen hideg. Hajnalban több fejlámpa fénye is megjelent a bivak irányából, három parti közeledett a Pillér felé…

Reggelre a karom kissé bedagadt a kő okozta zúzódástól, de ettől eltekintve elég jól működött még. Megvártuk a nap melengető sugarait, így hét óra is elmúlt, mire  mászni kezdtünk. Két könnyű hossz után következett a sokszor szörnyűnek leírt hógerinc, ami a Gyertya tövéhez vezet. Most nem volt annyira szörnyű, Szöcsi először bakancsot húzott (egyik lábára), majd ismét mászócipőre váltott. Ezzel a hosszal végre elértük a Gyertyát! Egy rövid, de nehéz kötélhossz a bivakig (V+/VI-), majd jött a három híres hossz a Gyertyán! Itt előzött le bennünket egy villámparti, akik kevesebb, mint nyolc óra alatt abszolválták a pillért (a kalauzido 12 óra)… A következő hossz sem volt könnyű, az eleje szabadmászás (V+/VI-), majd aki, ahogy tud típusú mászás egy függostandig (V+/A0). Innen jobbra kellett traverzálni a következő függöstandig, be a nagy tetőáthajlás alá (A1). Hihetetlenül kitett! Végül fel egy repedésen, egyenesen a tetőáthajlásba, amin egy vízszintes kémény vezet át, ki egy keskeny párkányra (A2). (Ez a rész körülbelül VIII+/A0 nehézségu szabadon.) A hátralévő négy hossz már nem tartogatott komolyabb nehézségeket, csak a kezem fájt egyre jobban, és ekkorra már eléggé be volt dagadva a sok megerőltetéstől…

Délután hatra értük el a Gyertya tetejét, ahonnan már „csak” 450 méter a csúcs… Két nap alatt, 19 órányi mászás után sikerült megmásznunk a Pillért. Elég lassú, az egyszer biztos!
Leereszkedtünk a gerincre, ott felöltöztünk, bakancsot, hágóvasat húztunk, felkészültünk az éjszakai menetre, mert mire elindultunk a csúcs felé, már kezdett sötétedni. Három óra a csúcs, onnan pedig már csak egy óra a Vallot-kunyhó, valamikor éjfél után fogunk megérkezni…

Meredek, jeges firnen és sziklán vezetett az út váltakozva. Mire elértünk egy jelentősebb gerincet, már havazott, dörgött és villámlott, a látótávolság pedig minimálisra csökkent. A villámlás szerencsére lassan abbamaradt, aminek módfelett örültem, mert minden fémeszköz zizegett rajtunk, csak a jószerencsében bíztam, hogy nem csap belénk a villám… A magasságmérők és a GPS szerint már csak 50 méter volt a Mont Blanc csúcsa, de mi nem találtuk meg, így végül kényszerü bivak mellett döntöttünk. Visszamentünk az első alkalmas bivakhelyig, ami nagyjából 4700 méteres magasságban egy keskeny gerincen volt, mindketten kerestünk egy szélvédett zugot, és ott húztuk ki hajnalig. Kis idő múlva a vihar csillapodott, majd a havazás is abbamaradt, csak a szél fújt kitartóan, Szöcsi ülve, én fekve dideregtem át az éjszakát. Furcsa mód az előző bivakot kellemetlenebbnek éreztem…

Mikor hajnalban megpillantottuk a csúcsot, már egy csomó ember állt fent. Azt is konstatáltuk, hogy teljesen jó helyen voltunk az éjszaka, csak tovább kellett volna menni, majd balra elkanyarodni…
Hatalmas tömeg érkezett folyamatosan a csúcsra, mind a Gouter-ház felől, talán csak két parti fedeztem fel, akik az olasz normál út felől érkeztek. Én arra szerettem volna lemenni, míg Szöcsi a francia oldal felé. Azt tudtam, hogy az olasz normál út sokkal hosszabb, de még sosem jártam arra, így természetesen kíváncsi voltam rá, mitöbb így elkerülhető a visszabuszozás és a stoppolás mizériája. Meggyőzhetetlen voltam a lemeneti út tárgyában, és végül Szöcsi is elfogadta, mert arrafelé is vezettek nyomok…

Rajtunk kívül senki nem jött erre, ez kissé meglepett, ahhoz képest, hogy ezen a napon tömegek mászták meg a Mont Blanc-t… Az út elején az egyik kedvenc négyezresem, az Aiguille du Bionnassay meseszép gerince szolgál díszletül, pazar! …és még nyom is volt… később már nem volt nyom, és már az út sem tetszett annyira… Olyannyira, hogy egy ótvar, folyton omló kuloáron kellett lemásznunk 100 métert, 60°-os jeges firnen az alant húzódó Dome-gleccserre. A gleccserlabirintusban szerencsésen találtunk járható terepet, és egy idő után (sok idő után…) végre megpillantottuk a Gonella-házat. A ház közelében találkoztunk először emberekkel ezen a nyavalyás lemeneti úton. Épp egy lengyel srác zuhant bele egy jókora hasadékba, de szerencsésen megúszta az esetet… A háztól még 1500 méter szint és rettentő sok kilométer az autó. Kegyetlen hosszú volt a lemenet a végtelennek tunő Miage-gleccser morénáján. Este kilenc körül értünk a kocsihoz, mintegy 12 órás lemenet után, és végre megehettük a dinnyét!

szöveg: Juhász Bálint
fotó: Csizmadia Péter