4500m, ED1, VI, 55°
2010.07.19-22.
Schmidtka Edit (Dina), Juhász Bálint

Aiguille Noire du Peuterey 3772m
Aiguille Blanche du Peuterey 4112m
Mont Blanc du Courmayeur 4748m
Mont Blanc 4810m

A mászás:

A bogarat sok évvel ezelőtt Gáti Gábor ültette a fülembe, aki szintén megpróbálkozott az út kimászásával. Az elmúlt években több magyar parti is szerencsét próbált, ezidáig sikertelenül, jómagam is. 2005-ben Pinczés Norbival mondhatni az út elején, még a Noire-on adtuk fel, a Bifide-toronyig jutottunk, ahol az igazi nehézségek kezdődnek. Akkor zsák volt túl nehéz, visszagondolva esélyünk sem volt…

Castor, Pollux, Breithorn

Az Integrál előtt bemelegítés és akklimatizáció gyanánt néhány négyezrest szerettünk volna megmászni, így először Zermattba mentünk „edzeni”. Az első túrán egy nap alatt megmásztuk a Breithornt, a Polluxot és a Castort, fárasztó volt. Két nap pihenés, Németország-Argentína 4:0, őrület! Jöhetett a Matterhorn, ahová még úgy indultunk fel, hogy egy nehéz utat mászunk rá. A kondíciók ehhez nem voltak megfelelőek, igaz kedvünk sem volt hozzá, így a normál úton másztunk fel a csúcsra. Elégedettek voltunk a kezdéssel, jöhetett volna az Integrál, de a bizonytalan időjárás miatt inkább dél-felé vettük az irányt, Provance, Camargue, romantika. És ha már Oisans felé vitt utunk, nem hagyhattuk ki az Alpok legdélebbi négyezresét, a Barre des Ecrines-t.

Barre des Ecrines

Dina eléhezve vonszolta fel magát erre a csúcsra, jutalomképpen lefelé jövet talált egy jégcsákányt egy hasadékban, néhány órával később pedig Iniesta lőtt egy gólt, Spanyolország világbajnok! Forza Italia!

Viadal

A négyezres „gyűjtögetés” után pár napot a tengernél töltöttünk, strandoltunk, sárkányt eregettünk, flamingókra „vadásztunk”, bikaviadalon izgultunk, Tour de France, Arles, Avignon, provancei borok, levendula, café au lait et croissant…
Chamonixba való visszaérkezésünkkor az időjárás-előrejelzés bíztató volt, így másnap össze kellett pakolnunk, hogy kora délutánra már a Borelli házban lehessünk. Délben átstoppoltunk az alagúton, mert optimisták voltunk, az olasz oldalról indulunk, és francia oldalra érkezünk. Útközben a Val Venyben található Peuterey kempingben megálltunk egy capuccinóra, ami engem felettébb nagy gyönyörűséggel töltött el. Bár csak otthon is ilyen capuccinókat lehetne inni! A kempingtől két és fél óra alatt

La Noire (korábbi)

kényelmesen felértünk a Borelli házba, ami az egyik legkedvesebb ház az egész Alpokban!

Borelli ház

Megtudtuk, hogy a remek előrejelzésnek köszönhetően rajtunk kívül egy francia és egy spanyol parti készül még az Integrálra, két parti pedig előző nap szállta be az útba. Az „integrálosokon” kívül két másik parti készülődött, ők „csak” a Noire-t tűzték céljukul.

Hétfő hajnalban négykor indultunk a házból, és kicsivel öt előtt, még sötétbe kezdtük el a mászást. A franciák gyorsan elhúztak, de a spanyolokkal tartottuk a lépést. Nem haladtunk rosszul, csak a könnyebb, szinkronmászós részeken voltunk kissé lassúak, mert ezt Dina nem igazán szereti.

Nagyjából a Noire felétől, a Bifide-toronytól jönnek a nehezebb részek, addig csak két-három erősebb hossz van. A Gamba-tornyot gyorsan magunk mögött hagytuk, kettő körül értük el a Bifidén azt a pontot, ameddig öt éve Norbival eljutottam. Utóbb kiderült ez a hossz az egyik legnehezebb az egész útban, ezt az egy hosszt kellett zsák nélkül másznunk.

Dina

Délutánra fáradni kezdtem, ezért Bifide-torony után megálltunk pihenni egy órát, a spanyolok ekkor elléptek. Átpakoltunk pár kilót Dinához, közben utolért egy másik spanyol parti, akik csak a Noire-t mászták, hagytuk, hogy megelőzzenek, majd a nyomukba eredtünk.

Bivak a Welzenbach-tornyon

Kissé korán, fél hétkor elértünk egy rendkívül jó bivakhelyet a Welzenbach-tornyon, itt a spanyolokkal egyetemben megálltunk bivakolni. Feljebb is több jó bivakhely van, de ez volt az egyetlen hely a Noire-on, ahol vizet tudtunk szerezni. Ketten összesen két és fél liter vizet vittünk magunkkal, hogy ezzel is csökkentsük a hátizsák súlyát, ám ekkor már csak egy liter volt nálunk, amivel nehezen, de kihúztuk volna még egy napig. A spanyoloknál 3 és fél liter víz volt, fejenként …

Élveztük a pihenést egy fantasztikus helyen! A bivakból parádés látványt nyújtott a Mont Blanc Déli-fala, az impozáns pilléreivel, középen Frenéy-pillérrel, amit alig egy évvel korábban Szöcsivel másztam, Ő sajnos egy tragikus esemény következtében ma már nem lehet közöttünk…

Kilátás a bivakból

Reggel kipihenten ébredtünk, alig dideregtünk egy kicsit az éjszaka, annak ellenére, hogy ketten csak egy darab 600 grammos hálózsákot és egy egyszemélyes bivakzsákot vittünk, ezekkel takaróztunk.
A gyönyörű időben megvártuk a nap melengető sugarait, és csak hétkor

kezdtünk mászni. Együtt haladtunk a spanyolokkal, ekkor már jól ment a mászás, a nehéz hosszokat is megerőltetés nélkül másztuk, végre gyorsak voltunk.
Akadt néhány meglepetés, amiket nem említ a kalauz, de gond nélkül küzdöttük le a tornyokat. A Gamba, a Bifide, a Welzenbach, a Brendel, az Ottoz tornyok megmászása után elértük az utolsó, a Bich-torony tetejét.

Bich-torony és a csúcs

Itt a kiszállás nehéz zsákkal szinte megoldhatatlan feladatnak tűnt, végül meglasszóztam a felettem lévő beszorult tömböt, és úgy küzdöttem le az utolsó, bónusz kunsztot, amit a kalauz egyébként szintén nem említ. Innen fél óra „gyaloglás” a csúcs, ahová délután fél háromkor érkeztünk meg, összesen 20 óra mászás után.

Spanyol mászó a Bich-tornyon

Ekkor a spanyol parti már lefelé tartott a Keltei-gerincen, nekünk viszont az Északi-oldalon kellett ereszkednünk 500 métert! Szép idő volt, jókedvűen pihentünk a csúcson, ettünk, ittunk, fotózkodtunk, három lett mire elkezdtük a rosszhírűként aposztrofált ereszkedést.

Az ereszkedés valóban félelmetes volt, és egyben lenyűgöző, sokszor hatalmas áthajlásokon kellett leereszkednünk. A kőzet a felső részen még kompakt, ám lejjebb egyre rosszabb. Szerencsére mindig megtaláltuk a következő standot, amik többnyire rendben voltak, és a kötél is csak egyszer akadt fenn.

Dina, Madonna, Bálint

Az ereszkedés öt órát vett igénybe, ami azt jelentette, sietnünk kell, ha még világosban meg akarjuk találni a Craveri bivakot, már csak két óránk maradt sötétedésig, a kalauz pedig három órára írta a bivakot az ereszkedéstől. Sajnos meggyűlt a bajunk az angolkisasszonyokkal, este fél kilenckor zsákutcába jutottunk, pedig meg voltam győződve róla, hogy jó helyen vagyunk, korábban itt láttuk a spanyol partit.

A Noire Északi-fala (korábbi)

Kilenc óráig keresgéltük az utat, majd Dina javaslatára megálltunk bivakolni. Dühös voltam, mert ezt az éjszakát már a Craveri bivakban szerettük volna tölteni. Az éjszaka kellemes volt, még annyira sem fáztunk, mint előző este.
Reggel ismét megvártuk az első napsugarakat, nem kellett sietnünk, a bivak csak pár órára van a kalauz szerint, ráadásul eldöntöttük, hogy mindenképpen alszunk ott egyet, és kérünk időjárás előrejelzést otthonról. Rövid keresgélés után Dina megtalálta a helyes irányt, innentől nem volt nehéz a mászás, csak egy-két nehezebb hossz fűszerezte. Egyszer csak két tű között álltam egy kis ablaknál, amin zsák nélkül épp átfértem volna, de eszembe sem jutott, hogy arra kellene továbbmenni. Nehéznek tűnt a felettem lévő rész, így levettem a zsákomat, hogy továbbmásszak a tornyon, mikor véletlenül az ablak túloldalán észrevettem egy standfélét. Átbújtam a résen és legnagyobb örömömre egy ereszkedő standot találtam, kétszázötven méterrel lejjebb pedig már látszott a kuloár, ami minden bizonnyal a bivakhoz vezet.

Bivak az Angolkisasszonyok előtt

Újabb ereszkedések, újabb kötélfennakadás után értük el az alattunk lévő kuloárt, ami valójában két kuloár volt, hiszen ypszilonban elágazva két vályú indult felfelé, a racionalitás azt mondatta velem, hogy a bal oldali lehet a számunkra megfelelő. Már a bal oldali kuloár felé harántolnunk, mikor a jobboldaliból nagy robajjal kőomlás zúdult le. Épp átértem ezen a szakaszon, Dina még a túloldalon volt… Szerencsénk volt, elkerült bennünket, és a kötél sem sérült meg, ám legjobban annak örültünk, hogy nem abba a kuloárban kell felmásznunk! Az igazat megvallva a bal oldali sem volt sokkal jobb, minden omlott, minden mozgott, biztosítani gyakorlatilag lehetetlen, igazi dzsuvázás. Féltem, hogy egy rossz mozdulattal Dinára bontom az egész nyavalyás kuloárt. A vége volt a leggusztustalanabb, egy meredek, szűk kéményből kellett kimászni, amiben nem volt egyetlen stabil kődarab sem… Annál édesebb érzés volt a kuloárból kimászva megpillantani a kicsiny fémkunyhót, a Craveri bivakot, ezen az istentől elhagyatott helyen. Hét óránkba telt eljutni ide, Dinával egyetértettünk abban, hogy ez a kuloár kiérdemelte „életünk leggyalázatosabb mászóútja” megtisztelő címet!

Craveri bivak

Az idő ekkor kezdett romlani, ezért gyorsan havat szereztünk a genya kuloárból, majd eleredt az eső. A bivakból időjárás előrejelzést kértünk Eke Zsolt barátunktól, s az eredmény nagy dilemma elé állított bennünket! Másnap délelőttre még viszonylag jó időt, estére erősödő felhőzetet, közepes szelet ígértek, a következő napokra viszont már rossz idővel kellett számolnunk. Végül mindketten a továbbindulás mellett voksoltunk, vállalva, hogy esetleg vissza kell fordulnunk a Blanche-ról, vagy ki kell szállunk a Peuterey-nyeregből.

Alvás helyett egész éjszaka a szelet hallgattam, hajnali négykor kinéztem, a szél kissé már csillapodott, de semmit sem láttam a ködtől. Vártunk hatig, amikorra a Frenéy-oldalon kicsit kitisztult, elindultunk.

Dina

Elfogadható idő volt, és bár a szél fújt, nem volt vészes. Gyorsan haladtunk, eleinte könnyen megtaláltuk az utat, a Blanche-ról jó volt a leírásunk. Lassan átkanyarodtunk a felhőbe vesző Bernva-oldalra, ahol már gondot okozott a tájékozódás, csak a megérzésünkre hagyatkozhattunk. Az egyre romló időben szerencsésen megtaláltuk a harmadik sziklataréjt, ami kivezetett bennünket a főgerincre, innen hamar elértük a havas Keleti-csúcsot, majd a sziklás főcsúcsot. A Blanche csúcsáról 6-7 ereszkedés és a szokásos kötélfennakadás után értük el a Peuterey-nyerget, s mint reméltem, megtaláltuk az előző partik nyomait a hóban. Szinte semmit sem láttunk az előttünk emelkedő hatalmas falból, így ténylegesen a nyomokra kellett hagyatkoznunk, amik szerencsére elvezettek a beszállásig.

Dina a Blanche Déli-csúcsán

Innen a mászás elvileg nem nehéz, csak „menni kell felfelé” először sziklán (II-III), aztán havon (55°). A nyeregből még 900 méter a Mont Blanc csúcsa, ami a mászás végét jelenti, onnan lefelé már nem lehet gond, hiszen „autópálya” vezet a tovább a Vallot felé. Mászás közben csak arra kell ügyelni, hogy maradjon az ember a könnyű sziklákon, és lehetőleg ne másszon bele valami nehezebb hosszba. Sajnos nekünk sikerült, egy a falban lógó foszladozó kötél közelében másztunk felfelé 200 métert, néhol V-ös sziklákon, ami szépen kivezetett egy egészen rossz helyre.

Col du Peuterey (korábbi)

Kinéztem a gerincre, ahonnan a tomboló, fagyos szél gyorsan visszakergetett a szélárnyékosabb falba. A gerinc meredek volt és jeges, az erős széltől rövid, vízszintes jégcsapok fagytak a sziklákra… Balra próbálkoztam tovább, ez volt a jó irány, kiértünk egy havas gerincre, ami felvezetett a Grand Pilier d’Angle tetejére. Ha eddig elviselhető volt az időjárás, akkor ez itt rögvest megváltozott! Egy pengeéles gerincen indultunk el, a tulajdonképpeni Peuterey-gerincen, ami a Mont Blanc de Courmayeur hófalához vezet. A gerinc élesebb és meredekebb volt, mint vártam, de a szörnyű idő miatt „rohannunk” kellett, ahogy csak tudtunk. Viharos szél fújt, a firn kemény volt és jeges, óvatosnak kellett lennünk. Egy idő után a vihar fokozódott, villámlani, dörögni kezdett az ég, bevallom ekkor igazán rosszul éreztem magam. A szél már olyan erővel fújt, hogy gyakorta meg kellett állnunk, mert nem láttunk semmit az arcunkat verő jégszemcséktől.

Peuterey-gerinc (ismeretlen)

Másztunk, ahogy bírtunk, közben pedig folyton arra gondoltam, nehogy belénk csapjon a villám… Mire elértük a 350 méteres hófalat, a villámlás szerencsére abbamaradt, csak a borzasztó szél nem csillapodott. A hófal jeges volt, ezért néha betekertem egy-egy jégcsavart, három volt nálunk. 70-80 méteres hosszokat másztunk, az órám szerint lassan közeledett a fal teteje. A kötél

a ködbe veszett, csak egész közelről láthattuk egymás lámpájának fényét, mert este tíz óra volt már. A monoton hegymenet közben szinte váratlanul ért, mikor alig valamivel az orrom előtt megpillantottam a fal tetejét jelentő vechtét. Könnyedén áttörtem az enyhén áthajló hótaréjon, miközben magamban mosolyogtam, megvártam Dinát, s mikor felért mellém, próbáltam megnyugtatni, innen már csak gyaloglás következik. Dina közölte, Ő csak a Vallotban fog megnyugodni! Elindultunk a Mont Blanc csúcsa felé, reméltem most megtaláljuk. Egy évvel korábban ennél valamivel jobb időben sem tudtuk megtalálni Szöcsivel, pedig akkor GPS is volt nálunk.

Az út felülről (korábbi)

Emlékeztem erre a részre, mert a Frenéy-pillér után ugyanerre vezetett az út a csúcsra. Sietős léptekkel rohantunk felfelé, Dina alig tudta tartani a lépést, majd egyszer csak lefelé kezdtünk rohanni! Dina megkérdezte „Hová megyünk?” „A Vallot felé, most hagytuk el a Mont Blanc csúcsát!” feleltem. Pár perc elteltével a feljebb még jól látható nyom egyszeriben eltűnt, innentől aztán nem találtunk többé nyomokat, a szél gondos munkát végzett. Mentünk tovább lefelé, de 4450 méter körülelbizonytalanodtam, túl meredeknek, túl jegesnek tűnt a hegyoldal, és hihetetlennek tartottam, hogy semmi nyomot nem találunk. A gerinc szélétől jobbra átvágtunk a hegyoldalon, ahol egy leszakadás volt, nem lettünk okosabbak, elindultunk vissza, felfelé… Éjszaka három órakor Dina felvetette, bivakolhatnánk! Fáradt volt, és amúgy sincs értelme a viharban tovább küzdeni, majd reggel megkeressük a házat! Igaza volt, gyorsan ástunk egy kis lyukat a hóba, magunkra húztuk egyetlen kicsiny hálózsákunkat és a bivakzsákot. A franc egye meg, nem így képzeltem! A bivakban a szél nem ért bennünket, viszont folymatosan hordta ránk a havat, ezzel egész reggelig kellett küzdenünk, egyszer kiástuk magunkat, gyorsan ránkfagyott minden, mert a bivakzsák alatt teljesen eláztunk, és mert kutyahideg volt. Dina kérlelt hívjunk hegyimentőket, de tudtam ilyen időben nem fognak értünk jönni, ráérünk reggel telefonálni, ha szükséges.

Normál út

Végül mégis rábeszélt, alig bírtam beszélni, úgy remegtem a hidegtől, közölték, hogy másnap rossz idő lesz, így csak harmadnap tudnak értünk jönni… Dinát letaglózta a hír, próbáltam nyugtatni, de Ő ekkor nagyon elkeseredett. Valahogy átvészeltük a komisz éjszakát, de reggel csak annyival volt jobb, hogy a szél nem volt olyan heves.

Délután négyig bolyongtunk a ködben, nem leltük a házat, nem leltük a lefelé vezető utat, viszont a szél erősödni kezdett. Egy leszakadás tetején álltunk, egy függőleges fal tövében, hasadékok között, vissza kellett volna mászni felfelé, ez nekem nem nagyon tetszett, fáradt voltam. Dina látva ezt megint bivakot javasolt, nekiláttunk hóbarlangot ásni 4380 méter körül, nagyjából egymagasságban a Vallott kunyhóval. Egy-két óra alatt, egy széltől védett, „kényelmes” hóbarlangot alakítottunk ki, a bivakzsákot szétvágtuk, azzal fedtük le az oldalát. Egyetlen csuromvizes hálózsákunkért küzdöttünk, azt huzigáltuk le minduntalan egymásról, jó volt betakarózni vele.

Vihar után

Egy alkalommal majdnem megfulladtunk, mert a szél a bejáratot eltorlaszolta hóval, már alig kaptunk levegőt, mire rájöttünk a problémára… Innentől néhány óránként egyikőnk kiment eltakarítani a havat, sietni kellett, mert pár perc alatt keményre fagyott mindenünk, elfagytak a kezeink az erős szélben, rettentő hideg volt, nyár volt… A francia hegyimentők közben gyakran felhívtak bennünket cseverészni, állapotunkról érdeklődtek, persze mi mindig jól voltunk, azt ígérték másnap délután feljönnek értünk, Zsolt is bíztató előrejelzést küldött másnapra. Majdnem húsz órát töltöttünk a hűtőszekrényben, mire a szél elült, de a felhők nem akartak eloszlani. Ekkor vizünk már rég nem volt, mert a gyufánk és az öngyújtónk elázott. 11 óra tájban nyílt egy kis rés a felhőzetben, ez a fél perc arra elég volt, hogy nagyjából betájoljam magunkat.

Bivakhelyek (ismeretlen)

Küldtem egy üzenetet a hegyimentőknek, a körülbelüli pozíciónkkal, és megírtam, hogy idefent tisztulni kezdett, akár jöhetnének is értünk. Délben helikopter hang ütötte meg a fülünket, féltünk nem fognak észrevenni az összezáruló felhőzetben. Csak egy pillanatig láttuk a helikoptert, ám ekkor tőlünk balra néhány száz méterre megpillantottam a Vallot kunyhót! Fél óra elteltével hívtak a mentők, észrevettek bennünket, de a szél és a felhőzet miatt még nem tudnak segíteni, csak két óra múlva, a beszélgetés végén a telefonom lemerült. Egy körül aztán tényleg tisztulni kezdett, a szél alább hagyott, mi összepakoltunk, és azon töprengtünk elinduljunk-e lefelé? Megbeszéltük, ha háromig nem jönnek, elindulunk, ám kettőkor egy helikopter rotorjának erősödő zúgására lettünk figyelmesek!

Az út:
Borelli ház (2325m) – Aiguille Noire de Peuterey (3772m) – Dames Anglaises-csorba (~3250m) – Dames Anglaises (~3500m) – Kuloár (~3250m) – Craveri bivak (3490m) – Aiguille Blanche de Peuterey (4112m) – Col de Peuterey (3934m) – Mont Blanc de Courmayeur (4748m) – Mont Blanc (4810m)
A Noire egy hatalmas sziklapiramis, technikailag ez a legnehezebb szakasza az útnak, hossza 1200m. Sok a IV-es, V-ös hossz, szerintem 4 helyen VI-os, de a nehéz részekben vannak szögek. A szikla végig kiváló, A Bifide-toronytól sok jó bivakhely van, egészen a csúcsig, víz/hó általában nincs.
Az ereszkedésnél a standok jók (szögek), mindben van karabíner, vagy maillon. A negyediknél(?) erősen balra kell harántolni! A felső részen a kőzet jó, lejjebb törős.
Az ereszkedés után be kell menni a Frenéy-oldalon a Dames Anglaises-tornyai közé, fel egy ablakig, a vége felé kissé nehezebb (IV). Az ablak túloldalán ereszkedőstand! Törős kőzeten kb. 200m ereszkedés. Innen a baloldali kuloáron fel (II/III, max 55°), ami a bivakhoz vezet. Törős, kőhullás!
Bivaktól a Blanche könnyű, főként II/III, a kalauz jó!
A Blanche-ról 5-6 ereszkedéssel (~200m) érhető el a havas Peuterey-nyereg.
Nyeregből enyhén balra fel kell mászni a bergsrund alatt, kb. 70-80 métert, itt könnyen át lehet rajta mászni. A sziklák alatt tovább fel balra, a tagoltabb részig, ahol a legkönnyebbnek tűnik a mászás. Innen könnyű mászás fel, kissé balra kanyarogva (II/III), míg eléred a rövid hólejtőt, ami a gerincre visz, a Grand Pilier d’Angle tetejére. Végig a gerincen (max 50°), az utolsó hófalig (max 55°), aminek a bal oldalán kell maradni, néhol sziklás. A fal tetejétől jobbra a gerinc mellett, át egy kis sziklás gerincen, majd tovább a csúcsra.

Felszerelés:
félkötél (2*60m), 1db jégcsákány (jegezős), hágóvas (jegezős), 3db jégcsavar, 4db kihosszabbítható expressz, 4db szóló karabíner, 5db friend, 5db ék, 4db kevlárgyűrű, 3db standheveder

Egy hónapja mutatta be kis csoportunkat Lázár István a trepniknek. Nem ment teljesen gördülékenyen az összeszokás. Az olykor cudar idő ellenére is kijártunk hétről hétre vasárnaponként a Kecske-hegyre, és újabb mászó technikákkal ismerkedtünk meg. A második héttől már nem is vágta szét a kezünket a segédköteles módszer, majd rájöttünk, hogy milyen kényelmes is a kantárban ülve pihenni. Egyre magasabb trepnifokban is biztonságosan álltunk és az elején kinevetett “pihenő pózok” valóban kezdtek pihentetővé válni. Közeledett a nagy cél..

Köpüs-kő!

A közös indulás annyira lett végül közös, hogy egyedül állok a megbeszélt benzinkútnál, Jenő jön, felvesz, István máshol vár. Az út sötét és esős, sokat alszom. A találkozót rendező Hámori Szikla és Jégmászó Sportegyesület kitesz magáért: a hámori Kis-, és a Nagy-fal is kivilágítva vár, szépek! A klubból elsőként érkezünk meg a szálláshoz, a szentléleki turistaházhoz. A helyiek nagyon ajánlják a türübürü leveses (komolyan ez a neve!) menüt — valóban finom! A továbbiakban befut az egész csapat, és nemsokára nyugovóra is térünk.

Szombat reggel, mint a kis hangyák a párizsis zsemlét, úgy özönlik el Köpüs-kőt a mászók. Zozival szerencsére még elsők közt érünk ki, és megcsípjük a Krízist (V+/A1). A reibungos eleje úgymond érdekesnek tűnik, de a többiek igazán bátorítóak: “Komolyan azt akarod első útnak mászni?”. Végül, ha nem is egyszerűen, de túl leszek a reibungon, a nehezén. Egyből nem is tűnik hidegnek az idő! Most már csak a trepnizés jön, és a stand is hamar megvan. A fal is, de a Krízis és annak direkt változata kiemelten forgalmas. Amíg Zozi felér és kimássza a következő hosszt, egész népes sereggel találkozom itt a középső standnál. Kimászni egy falból mindig nagy élmény, itt különösen, hisz ekkor tárul tisztán elénk a minket körülvevő és eddig fák takarta csodálatos környezet. A ködként beúszó egy-két felhőpamacs igazi pikantériája a díszletnek.

Némi egyezkedés után a következő utam a Megszállottak útja (A2), Petrával. Ő nemrég érkezett, hadd másszon előre. A harmadik köztes elérése viszont nem megy egyszerűen, mondjuk úgy, hogy az alacsony termete most nincs a segítségére. De kitartóan próbálkozik és a közönség – ami egyre nagyobb – is biztatja. Az előadás csúcspontja minden bizonnyal az a rész, amikor a lopóbottal igyekszik becserkészni a köztest. És végül sikerül! Bár nagy lendülettel halad tovább, és a lopóbotot sem kell többet használnia, erős szürkületben ér fel az út tetejéhez, így rám hárul az izgalmas feladat: másodmászás lámpafénynél. A mászáshoz még kellett a fejlámpa fénye, az éjszaka csodálatos, a Hold fénye árnyékot vet az erdőben.

Az est megérkeztével új élet is kezdődik a turistaházban: először Hímer József tart hasznos előadást a hamis biztonságról, a falban levő eszközök állapotának elbírálásáról, majd Niedenbach Ákos mutatja be a legújabb könyvét. Ezután a nagyjából 50 mászó egy emberként mulat a házon belül és kívül. Bent a kellemes melegben folynak a diskurzusok, kint a tűz- és gázhelyeken sercegve sülnek a hatalmas húsok, a tábortűznél finom borok járnak körbe az énekléstől berekedni tűnő torkok nedvesítésére.

Másnap reggel, úgy gondolom, hogy érthető okokból megy kissé nehezen a felkelés. Persze nem mindenki van ezzel így: még a szemem sarkában megbújó csipát vakargatom, amikor István és Jenő már a falhoz indulnak. Meg kell jegyeznem: csodálatos idő van. Míg szombaton javarészt ködben volt a hegy, mára már napsütésre ébredtünk. A kilátás Köpüs kőről egyedülálló. A nap hamar eltelik és nekünk indulnunk kell vissza a nagyvárosi kövek közé.

Csodálatos hétvégét töltöttünk a Bükkben, a társaság, a szikla és a táj tökéletes harmóniájában. Nagyon köszönöm a lehetőséget, hogy ott lehettem veletek, és gratulálok a szép utakhoz!

Illés Balázs