Kádas Sándor dr. előadásában betekintést kaphattok az Alpokba irányuló sítúrákról, jelentősebb útvonalakról és a méltán híres Haute Route teljesítéséről.

Helyszín: FTSK Excelsior Klub

Időpont: 2009.12.10.  21 óra

Mindenkit szeretettel várunk!

Várom jelentkezéseteket, a szállás jelentkezési sorrendben.

Több mászóklub között Hámor-Excelsior-MAHOE-Ujjerő… trepnizés főként saját köztesekkel.
Itt lehet kipróbálni az eddig tanultakat trepnizésből. Két napos.

Péntek este odautazás, szombaton mászás.
Szombat este a Szentléleki túristaház udvarán -tábortűz-sütés-beszélgetés.
Vasárnap mászás, du. hazautazás.

Autóparkoló a túristaháznál.
Köpüskő 15 perc járásra.

A kalauzt (Rácz Zsolti kezét dícséri) kérésre küldöm.

Jelentkezés: Lázár Istvánnál / lazartr@hu.inter.net

Mont Blanc 4810m
Déli oldal, Freney-központi pillér, Klasszikus út
950m, ED1, VI, A2, 60° (pillér 500m)
2009.08.18-19-20. Csizmadia Péter (Szöcsi), Juhász Bálint

Courmayeurban

Az utat 1961-ben mászták először, és sokáig a legnehezebb utak közé tartozott nem csak a Mont Blancon, de az egész Alpokban. Mára természetesen megannyi jóval nehezebb út található, akár itt a Mont Blanc déli oldalán is.

Az olasz oldal

Mint említettem két napunk volt minél több információt beszerezni az útról. A rendelkezésre álló kalauz, és a netről összehalászott információk összehasonlítása után elég bizonytalan képet kaptunk, legalábbis az út nehézségéről…
Augusztus 16-án, miután túl voltunk már egy szerencsés végkimenetelü autóbaleseten, vasárnap reggel indultunk el az Eccles-bivak felé, ami a Mont Blanc olasz oldalán található 3850 méteres magasságban. A több, mint 2300 méter szintkülönbség legyűrése akklimatizáció nélkül nem kevés, de erősnek éreztük magunkat, ráadásul másnapra pihenőnapot terveztünk, hogy szervezetünk hozzászokhasson a nagy magassághoz…

Felmenet a bivakhoz

Nagyjából az út felénél ittunk egy sört a Monzinó-házban, és pihentünk vagy két órát. Itt a házinéni, aki valójában egy csinos fiatal nő volt, beírta egy könyvbe a nevünket, és uticélunkat, azaz a Pylon-t… Innen már csak a fele van hátra, legalábbis szintben, hiszen ide nagyjából 2,5 óra alatt kényelmesen fel lehet érni, míg a hátralévő szakaszra 5,5 óra a „szintidő”. Az út felső szakasza vegyes terepen vezetett, gleccserhasadékokon át, néhol 50-60° meredekségű jeges firnen kellett harántolni. Délután öt órára, a mintegy tízórás felmenet után értük el az Eccles-bivakot. Valójában az Eccles-bivak nem is egy bivak, hanem két aranyos fémbódé, amik egymástól 20 méterre táncolnak a meredek hegyoldal egy-egy sziklafokán. Elképesztő hely! Kissé fáradtan érkeztünk meg a bivakhoz, így gyorsan birtokba vettük a nagyobbik, jobban felszerelt házat…
Az időjárás-előrejelzés szerint hétfő estére kisebb vihar volt várató, de azt követően ragyogó idő ígérkezett. A chamonix-i idojósokban pedig igazán lehet bízni, elég nagy pontossággal dolgoznak, amit korábban már többször is sikerült megtapasztalnunk.

Kényelmes stand

Hétfőn szinte egész nap pihentünk, csak egy kisebb túrát tettünk a felmeneti út megismerése érdekében. A leírások tanulmányozása, valamint a környék feltérképezése után teljesen elbizonytalanodtunk, merre is induljunk felfelé. Vajon a kemény és meredek firnen, vagy az Eccles sziklacsúcsán keresztül praktikusabb elérni az Eccles-hágót? Hosszas tanakodás után végül a szikla mellett döntöttünk…
Mivel a kalauz szerint 2 óra a beszállás, így reggel négykor indultunk felfelé, hogy már világosban kezdjük meg a mászást… Világos volt mire elkezdtük, sot kellemes meleg, hiszen végül hatórás szenvedés után értük csak el a beszállást jelentő sziklákat! Először felmásztunk az Eccles-csúcsára, ami 4042m magas, majd ereszkedés, sziklamászás, firnmászás után elértük az Eccles-hágót. A hágóból száz métert ereszkedtünk a felső Freney-gleccserre, ahonnan végül fel kellett mászni a tulajdonképpeni beszálláshoz. Ez sem volt egyszerű, ugyanis a „bergschrund” átmászása után valamely szabadon választott lavinacsatornán lehetett továbbhaladni… Ráadásul a hófal egyre meredekebb lett, és ezzel egyenesen arányosan romlott a hó minősége. Feljebb szinte semmit sem tartott már, viszont figyelni kellett a fentről érkező kövekre. Szerencsére a kőhullás veszélye egyre csökkent, ahogy közeledtünk a Pillér lábához, ami meglehetősen kompakt sziklákból szerveződött.

Egy szép hossz (IV+)

Négyórás késéssel, negyed tizenegykor kezdtünk mászni a pilléren, így már nem sok esélyünk maradt, hogy bivak nélkül teljesítsük a feladatot. Az első néhány kötélhossz vonalvezetése korántsem volt egyértelmű, semmi hasonlóságot nem találtunk a topo, a leírás és a valóság között, ettől függetlenül éreztem, hogy jó helyen vagyunk, ellenben Szöcsivel, aki egészen a pillér feléig meg volt győződve arról, hogy rossz helyen mászunk. A kalauz szerinti IV-es hosszok valójában inkább V-ösök voltak, az ötösök pedig inkább tüntek hatosnak-hetesnek, de talán csak a nehéz hátizsák miatt. Valahol az út elején egy kő eltalálta a jobb alkaromat, de ennek akkor nem tulajdonítottam nagyobb jelentoséget, fájt, de nem eléggé…

35 méteres repedés

A tizedik kötélhossz környékén elértük a valóban gyönyörű, és igen kitett 35 méteres repedést (V), ekkor már délután hat körül járt az idő. Nem állunk rosszul, épp sötétre érjük el a Gyertya alját, ahol kényelmesen eltölthetjük az éjszakát, gondoltam… Ám az előttünk  álló hossz kissé megtréfált bennünket. A repedés első, nagyjából húsz méterét láthatóan köztes nélkül kell kimászni, a széles repedésbe gyakorlatilag lehetetlen bármiféle köztest berakni. Ez kissé frusztrált, így végül Szöcsi javaslatára zsák nélkül másztam ezt a hosszt, ami nehéz volt, és hosszú. Az 55 méteres hosszba csak három köztest tudtam elhelyezni. Utánam Szöcsinek kellett volna feljönnie, miközben cibálja a zsákomat maga után. Ez nem sok eredményre vezetett, a saját zsákjának a cipelése is teljesen kifárasztotta ebben a hosszban, így végül le kellett ereszkednem a zsákomért. Mire ismét fent voltam az eddigi leghosszabb kötélhossz tetején, én is bitangmód elfáradtam, felettébb erőigényes hossz volt. Ekkorra besötétedett, így gyorsan eldöntöttük, nem mászunk tovább, hiszen épp egy kényelmes párkányon álltunk. Innen már úgyis csak pár kötélhossz a Gyertya! Elkészültünk a bivakhoz, ami a remek időjárásnak köszönhetően nem ígérkezett zordnak… Szöcsi pehelykabátot hozott magával, én pedig egy minihálózsákot. Ücsörögve dideregtük végig az éjszakát, de nem volt vészesen hideg. Hajnalban több fejlámpa fénye is megjelent a bivak irányából, három parti közeledett a Pillér felé…

A havas gerinc

A Gyertya

A traverz (A1)

Traverz közben

A kulcshosszban

A plafon-kémény (A2)

Reggelre a karom kissé bedagadt a kő okozta zúzódástól, de ettől eltekintve elég jól működött még. Megvártuk a nap melengető sugarait, így hét óra is elmúlt, mire  mászni kezdtünk. Két könnyű hossz után következett a sokszor szörnyűnek leírt hógerinc, ami a Gyertya tövéhez vezet. Most nem volt annyira szörnyű, Szöcsi először bakancsot húzott (egyik lábára), majd ismét mászócipőre váltott. Ezzel a hosszal végre elértük a Gyertyát! Egy rövid, de nehéz kötélhossz a bivakig (V+/VI-), majd jött a három híres hossz a Gyertyán! Itt előzött le bennünket egy villámparti, akik kevesebb, mint nyolc óra alatt abszolválták a pillért (a kalauzido 12 óra)… A következő hossz sem volt könnyű, az eleje szabadmászás (V+/VI-), majd aki, ahogy tud típusú mászás egy függostandig (V+/A0). Innen jobbra kellett traverzálni a következő függöstandig, be a nagy tetőáthajlás alá (A1). Hihetetlenül kitett! Végül fel egy repedésen, egyenesen a tetőáthajlásba, amin egy vízszintes kémény vezet át, ki egy keskeny párkányra (A2). (Ez a rész körülbelül VIII+/A0 nehézségu szabadon.) A hátralévő négy hossz már nem tartogatott komolyabb nehézségeket, csak a kezem fájt egyre jobban, és ekkorra már eléggé be volt dagadva a sok megerőltetéstől…

Kiszállás a kéményből

Kiszállás a kéményből

A kulcshossz

Délután hatra értük el a Gyertya tetejét, ahonnan már „csak” 450 méter a csúcs… Két nap alatt, 19 órányi mászás után sikerült megmásznunk a Pillért. Elég lassú, az egyszer biztos!
Leereszkedtünk a gerincre, ott felöltöztünk, bakancsot, hágóvasat húztunk, felkészültünk az éjszakai menetre, mert mire elindultunk a csúcs felé, már kezdett sötétedni. Három óra a csúcs, onnan pedig már csak egy óra a Vallot-kunyhó, valamikor éjfél után fogunk megérkezni…

A kulcshossz

Meredek, jeges firnen és sziklán vezetett az út váltakozva. Mire elértünk egy jelentősebb gerincet, már havazott, dörgött és villámlott, a látótávolság pedig minimálisra csökkent. A villámlás szerencsére lassan abbamaradt, aminek módfelett örültem, mert minden fémeszköz zizegett rajtunk, csak a jószerencsében bíztam, hogy nem csap belénk a villám… A magasságmérők és a GPS szerint már csak 50 méter volt a Mont Blanc csúcsa, de mi nem találtuk meg, így végül kényszerü bivak mellett döntöttünk. Visszamentünk az első alkalmas bivakhelyig, ami nagyjából 4700 méteres magasságban egy keskeny gerincen volt, mindketten kerestünk egy szélvédett zugot, és ott húztuk ki hajnalig. Kis idő múlva a vihar csillapodott, majd a havazás is abbamaradt, csak a szél fújt kitartóan, Szöcsi ülve, én fekve dideregtem át az éjszakát. Furcsa mód az előző bivakot kellemetlenebbnek éreztem…

Bivak 4700 méteren

Mikor hajnalban megpillantottuk a csúcsot, már egy csomó ember állt fent. Azt is konstatáltuk, hogy teljesen jó helyen voltunk az éjszaka, csak tovább kellett volna menni, majd balra elkanyarodni…
Hatalmas tömeg érkezett folyamatosan a csúcsra, mind a Gouter-ház felől, talán csak két parti fedeztem fel, akik az olasz normál út felől érkeztek. Én arra szerettem volna lemenni, míg Szöcsi a francia oldal felé. Azt tudtam, hogy az olasz normál út sokkal hosszabb, de még sosem jártam arra, így természetesen kíváncsi voltam rá, mitöbb így elkerülhető a visszabuszozás és a stoppolás mizériája. Meggyőzhetetlen voltam a lemeneti út tárgyában, és végül Szöcsi is elfogadta, mert arrafelé is vezettek nyomok…

Mont Blanc kora reggel

Rajtunk kívül senki nem jött erre, ez kissé meglepett, ahhoz képest, hogy ezen a napon tömegek mászták meg a Mont Blanc-t… Az út elején az egyik kedvenc négyezresem, az Aiguille du Bionnassay meseszép gerince szolgál díszletül, pazar! …és még nyom is volt… később már nem volt nyom, és már az út sem tetszett annyira… Olyannyira, hogy egy ótvar, folyton omló kuloáron kellett lemásznunk 100 métert, 60°-os jeges firnen az alant húzódó Dome-gleccserre. A gleccserlabirintusban szerencsésen találtunk járható terepet, és egy idő után (sok idő után…) végre megpillantottuk a Gonella-házat. A ház közelében találkoztunk először emberekkel ezen a nyavalyás lemeneti úton. Épp egy lengyel srác zuhant bele egy jókora hasadékba, de szerencsésen megúszta az esetet… A háztól még 1500 méter szint és rettentő sok kilométer az autó. Kegyetlen hosszú volt a lemenet a végtelennek tunő Miage-gleccser morénáján. Este kilenc körül értünk a kocsihoz, mintegy 12 órás lemenet után, és végre megehettük a dinnyét!

A bejárt útvonal

Kedves társunkra, Kürthy Tamásra emlékezünk 2009. szeptember 8-án, kedden 18 órakor az Excelsior klubhelységében (Mészöly u. 1).

Minden barátját, tisztelőjét, ismerősét szeretettel várjuk
(a képeid, emlékeid hozd magaddal).

A Szigeten az Excelsior is képviseltette magát, 52 főt emeltek minden este a magasba, hogy aztán reflektorfényben tündökölhessenek. Aki különösen erősen figyelt észrevehette a daru oldalára kifeszített Excelsior plakátot. Felejthetetlen élmény volt a színes fényárban úszva kalimpálni. Az emberek tapsoltak fütyültek, ujjongtak, mintha valami rock sztárok lennénk, jó érzés volt.

Finálé

Június elején érkezett a felkérés az Excelsiorhoz, hogy vegyen részt a katalán La Fura Dels Baus látványszínház produkciójában. 60 embert kértek tőlünk, akik majd a Sziget minden napján az előadás végén, a leglátványosabb részben egy élő emberi hálót feszítenek ki. Sokan vagyunk a klubban, de nem elegen, ezért a szervezés során más hegymászóklubbokat is megkerestünk (MAHOE, Ujjerő), hogy összetudjuk szedni a vállalkozószellemű partilelkű lányokat és fiúkat.

Készülődés

Nekünk a sziget már hétfőn elkezdődött, 5 órakor volt az első próbánk. Nagyon hirtelen megismerkedtünk a spanyolokat irányító hölggyel aki hamar eloszlatta az illúziókat. Sajátos stílusban elmondta, hogy ez nekünk nem lesz kényelmes, a beülő vágni fog, magasan leszünk és hogy itt kemény fegyelem folyik. A hölgyet egy anyatigris és egy őrmester kereszteződéseként kell elképzelni, szóval erős kezdés volt. 🙂 Gyorsan nekiláttunk a koreográfiának ami viszonylag egyszerű mozgásokat tartalmazott. Nagyon a szinkronnal sem kellett törődnünk, akkor még nem értettük, hogy miért. Később kiderült, hogy a magasban egy drótkötélen lógva ugyis elfordul az ember és teljesen mindegy, hogy mondjuk a bal vagy a jobb kezét emeli fel először.

Kerék

Szóval a spanyolok nem sokat teketóriáztak, már aznap felkötöttek bennünket a darura, megtapasztalhattuk, hogy az ipari alpinos beülők valóban iszonyatosan kényelmetlenek. Személy szerint nekem voltak aggályaim. A daru az rendben volt, megnyugtató volt az a 250t felirat az oldalán. Viszont az, hogy EGY db vacak karabineren és az ipari alpin beülő vékony fém csatocskáján kellett csüngeni, nekem az valahogy egy kicsit rossz érzés volt. Nagyon szerettem volna még egy 100%-os pontot. (Másnap próbáltam ennek hangot adni de lehurrogott a “nagyon nagy tudású” és hangú ipari alpinos ellenőrünk, hogy nem én szervezem a show-t, hanem a spanyolok.)

Szerelmesek

Végül aztán örömmel tapasztaltam, hogy kibírta a karabinerem a próbákat. Kedden tovább folyt a kemény próba, de már a csupafehér vegyvédelmi ruhában, amiben utolsó nap hatalmasat buliztunk. Kár, hogy nagyon meleg ez a ruha amikor észtvesztve táncol az ember benne. Gyakorlatilag nem volt szabad hozzányúlnunk a biztosító eszközökhöz, erre külön riggereket szerődtettek a szigetesek. Az előadások elején olykor egy órát is ott kellett ülnünk és nem csavarhattuk ki magunk a karabinerünket, ez fájó pont volt a hegymászóknak. De végső soron ez érthető hiszen ők feleltek a mi biztonságunkért és nem egyénenként feleltünk a saját biztonságunkért mint ahogy ez a hegymászásban van.

Az emberi háló

Összességében egy fergeteges hangulatú hetet élhettünk át, minden este hatalmas koncertekkel. Új ismeretségek és barátságok születtek. Ezúton szeretném megköszönni elnökünknek Nemes Zolinak aki ezt az egészet összeszervezte és Kiss Gabinak aki a fülest szerezte! 🙂

Muchas gracias La Fura dels Baus!

Kapcsolódó linkek:
http://www.youtube.com/watch?v=Jz_JQsCGQQE
http://www.youtube.com/watch?v=xG6hIbTHp-g&NR=1
http://www.youtube.com/watch?v=G8qSY2hmCis
http://index.hu/kultur/zene/fesztival/2009/08/14/latvany/
http://www.stop.hu/video/?id=1086

Írta: Márton Gábor

Egy hideg téli napon, mikor valamelyik mászóteremben vergődtünk a “szebbnél-szebb” boulder problémák közepette, két kunszt között Benya megkérdezte, hogy csatlakoznánk-e angliai mászómissziójához?
Anglia??  – Kérdeztem csodálkozva. –  Dehát nincsenek is ott hegyek, meg hát az időjárás sem a napsütéses órák magas arányáról híres. (tovább…)

Mikor jelentkeztem a tanfolyamra, fogalmam sem volt, hogy mire számíthatok, milyen lesz valójában, csak annyit tudtam, hogy egy hét intenzív képzés vár rám. A tanfolyam február végén került megrendezésre. Szép lassan kialakult a tanulók létszáma, végül kilencen vágtunk neki az ismeretlennek. A találkozó február 27-én este hat órakor volt a Téry menedékházban. Ami azt illeti már a feljutás sem volt könnyű, a két és fél méteres hó a, helyenként vihar erejű szél és a közel negyven kilós hátizsák, nem könnyítette meg helyzetünket.

Szerencsére mindenki sikeresen feljutott a menedékházba. Két tapasztalt oktatónk már várt minket a vacsorával. Első esténk ismerkedéssel és kártyázással telt. Minden tanfolyamosnak szinte kötelező volt megtanulni a MOCSÁR nevű kártyajátékot, amely igazán kellemes hangulatot teremtett a társaság köreiben. Első napunkon az időjárás is velünk volt, szikrázó napsütés fogadott minket, ideális egy kis tanuláshoz. Oktatóink kiválasztottak egy megfelelő helyszínt és azonnal nekiláttak a fejtágításnak. Rövid elméleti tömjénezést követően megismerkedhettünk a pips / lavina jeladó / és a szonda használatával, alkalmazásával. Ezek az eszközök nélkülözhetetlenek a téli magashegyi kirándulásokon, hegymászásokon. Gyakorlati tananyag volt a jól elrejtett pipsek megkeresése a hómezőn, ezt követően jött a nap fekete levese, egyenként elástak minket egy méter mélyre, hogy átélhessük az esetleges lavinába kerülés élményét. Mondhatnám azt is, hogy mindenki magának ásta meg saját sírját, de ez kicsit morbid lenne. A teszt mindenképp szükségeltetett, hihetetlen, hogy kis mélységből is szinte lehetetlen kiszabadulni a hó fogságából és nem kis lélekjelenlét kell a lélegzetvételhez sem; lélegzetvétel?! – inkább lassú szuszogás. A nap hátralévő részében kerestünk egy megfelelő lejtőt, ahol gyakoroltuk az önmentést. Persze kicsúszni többféleképpen lehet, hanyatt fekve- hason fekve- fejjel előre-hátra és ezeket kombinálva. A tanoncok nagy részénél előjöttek a gyermekkori emlékek a felhőtlen csúszkálásról. A nap végén elfogyasztottuk megérdemelt vacsoránkat és jöhetett a nélkülözhetetlen mocsár.

Következő nap ismét kiváló volt az időjárás, vakító napsütés, csodálatos látkép. Ezen a napon folytattuk tovább a csúszkálást egyre meredekebb hegyoldalakon. Sajnos a hó eléggé tapadt, így vándoroltunk hegyoldalról-hegyoldalra. Keresgélés közben történt egy kis malőr, tapasztalt hegymászónk ment elől, hogy fellelje a megfelelő lejtőt, mikor is az egyik dombról lefelé beszakadt egy szakadékba, amelyet a friss hóátfúvás teljesen eltakart. Még ketten beszakadtunk nyakig, ezt követően figyelmeztettük a többieket a veszélyre; tanulságos élmény volt, érdemes odafigyelni. Az izgalmakat követően folytattuk a csúszkálást, most már túracsákánnyal a kezünkben, volt mit gyakorolni. Miután kicsúszkáltuk magunkat a jeges havon levezetésképpen felmásztunk a Finn-kilátó nevű kisebb csúcsra! Felérve, a napos időben csodálatos tájkép tárult elénk, szinte leírhatatlan.

Harmadik napunkon az idő kezdett elromlani, délelőtt még felhős-napos időben próbálgattuk a csúszást, most már csákány és hágóvas segítségével. A következő lecke már új technikát tartogatott számunkra. Megtanulhattuk, milyen módon kell egymást összekötve haladni a terepen, hogy mi a teendő, ha társunk kicsúszik, és hogyan kell megállítani őt. Nem könnyű egy testet meredek lejtőn lefékezni, majd stabilan megtartani. Délután tapasztalatink elmélyítéséhez felmásztunk a Vörös- torony-hágóhoz. Nem állítom, hogy nem aggódtunk a helyenként 55 fokos meredek kaptatón és a folyamatos lavinaveszélyben. Túránk közben több lavinát hallottunk, így a hágóhoz felérve nem folytattuk utunkat a Vörös-torony csúcsig, inkább visszafordultunk. A látótávolság ötven méterre csökkent, ezért igyekeztünk mihamarabb visszatérni a kiindulóponthoz. Az utolsó előtti tanfolyamos kiképzést elméleti ismereteink bővítésével és a gleccsermentéshez szükséges kötéltechnikák elsajátításával kezdtük. Ez elvette a délelőtt egy részét. Elmélet után jöhetett a gyakorlat, kivonultunk a szabadba, ahol már  tíz méteresre csökkent a látótávolság és vihar erejű szél fújt. Feladatunk a hóban történő standépítéssel kezdődött. Eszközzel, eszköz nélkül. Némelyik stand olyan jól sikerült, hogy többen nekifutva sem tudtuk kimozdítani a helyéről, meglepő és egyben bíztató élményt nyújtott. Standépítés után jöhetett a gleccserszakadékba zuhant társunk mentése. Ez igen kemény fizikai munkát igényelt. Társunk bezuhant egy szakadékba, a biztosító ember megállította, ha sikerült, rögtön hason fekve találtuk magunkat a havat harapdálva. Testünket hetven kiló húzta a szakadék felé, amit a lábunkkal próbáltunk tartani, közben igyekeztünk gyorsan kiépíteni egy biztos standot, hogy a terhelést testünkről átköthessünk a standra. Ha ez megvolt, kezdődhetett a mentés a tanult módon. Egy ilyen mentési akció optimális esetben közel két órán át tart. Az idő is segítette valóságossá tenni a helyzetet, folyamatos hóvihar és átázás érzékeltette velünk, hogy mennyire védtelenek vagyunk a természet erőivel szemben.

Nap végén teljesen kimerülve indultunk vissza a várva várt meleg házikóba.

A háztól mindössze száz méterre voltunk, de a látótávolság miatt csak nehezen találtuk meg a Téry házat. Visszaérve mindenkinek jól jött az áldásos hatású forralt bor, de mi van, ha nincs ház? Képzeljük csak el ezt a helyzetet sátorban, teljesen szétázva, nem túl kellemes gondolat, ugye?

A tanfolyam záró napján átvettük, hogyan közlekedjünk hágóvassal lábunkon úgy, hogy közben ne rúgjuk véresre csülkeinket, de mégis stabilan, biztonságosan haladjunk a jeges havon. Ezt váltva nekivágtunk némi sziklamászásnak, szintén a már említett eszközök használatával. A hóbarlang ásása még kimaradt a tananyagból, ezért délután nekiláttunk az óvóhely kialakításának. Kilencen egymást hosszasan váltva, ám de kitartóan, lapátoltuk a fehér közeget. Végül sikeresen kiástunk egy hat személynek megfelelő szállást. Örömmel konstatáltuk, hogy a gyakorlatok sorának ezzel vége. Természetesen minden estére jutott elméleti oktatást, a fejtágítások napi két órát vettek igénybe. Széleskörű információt szereztünk a lavinákról, időjárásról, elsősegélynyújtásról, magashegyi veszélyekről. Ezen a napon a már jól összeszokott csapatunk megünnepelte a tanfolyam végét, hisz sikeresen és rengeteg új élménnyel, tudással gyarapodtunk.

Ezúton szeretném megköszönni két oktatónknak Mécs Lászlónak és Mészáros Csabának a mindig segítőkész és alázatos munkáját, hisz ezek az emberi tulajdonságok tovább erősítették a hegymászó társadalomról alkotott képemet. Soha ne felejtsük el, a hegyeket nem lehet leküzdeni, ő dönti el, hogy enged-e minket vele együtt lélegezni vagy épp megrázza magát és megmutatja végtelen erejét.

Deepest Blue/Blaubart WI5+ 150m, Erlaufboden (Hintere Tormäuer), 2009. január 24.

Az Annaberg környéki völgykatlan a (Budapestről) leggyorsabban elérhető jégmászóhelyek közé tartozik — legalábbis tartósan hideg teleken, ugyanis tengerszint feletti magassága csak 650m. Az odavezető patakmenti ösvényről több egyhosszas kettes-hármas jeget is látunk, végül jobbra letérve a fák mögött megpillantjuk az “igaziakat”, a katlan ötös-hatos útjait.

Választott utunk, a Deep Blue az első nittelt standig 35 méteren hármas, majd 25 méteren négyes. A következő hossz első 25 métere ismét csak kettes-hármas, majd jobbra ágazik 4+-ért, újabb 25 méteren. Érdekesebb azonban direkt változata, ugyanis egyenesen is tovább lehet mászni egy jégcsapig, majd azon tovább. Kalauzunk (www.bergsteigen.at/de/touren.aspx?ID=974) szerint ennek a változatnak Deepest Blue a neve és 6- a nehézsége; de mint később megtudjuk, ugyanezt az utat az Eisklettern Österreich Ost c. kalauz Blaubart néven említi, 5+ nehézséggel.

A jégcsap idén egybefüggő, így esélyesnek tűnt — persze csak a 4+-os kerülő kimászása után terveztük. Az útba azonban nem mi szálltunk be először. A szlovákok első két hosszát Bálint egyből oldotta meg, így hamar megelőztük őket, hátulmászójuk pedig azt is türelmesen megvárta, hogy Dinának és Jankának berakjunk oroszba egy kötelet. A következő hosszban már nem akadályoztuk volna egymást, a szlovák elölmászó mégis hangot adott reményének, hogy mi a direktet másszuk. Eredetileg könnyebb úton akartam volna tesztelni, hogy egyáltalán milyen is az (elöl) egyfogú hágóvas — korábban ugyanis csak kétfogúakkal másztam —, de másfél óra alvás és négy óra vezetés kissé tompává tett, az elágazásnál pedig egyértelmű volt, hogy melyik a gradiensirány. Csak akkor ébredtek kételyeim, amikor közelebb értem — mi van, ha mégsem elég a 60m? Standoljak? A jégcsap egy áthajlásban lóg le és a bal oldalán van a nittelt stand, továbbmászáshoz teljesen rossz helyen. Különben sem ízlett a gondolat, hogy csak egy hármast másszak és a nehézség megint Bálintra jusson. Az a szempont csak halványan merült fel, hogy a jelenlegi, fél kötélhosszal lejjebb levő standról biztosítani se lehet jól, esés esetén túl sokat nyúlna a kötél. (Úgysem esek!) Visszatraverzáltam az egybefüggő részhez és elindultam felfelé.

Nem is lenne nehéz, ha nem kéne csavarni… Már a harmadiknál tartok, ezzel különösen sokat kell küzdeni. Sajnos nem az én jól bevált lézer szonikom, hanem Bálint kedvencei közül való — csak sokadik próbálkozásra harap a jégbe és ezt is csak egy bemélyedésben tudom elérni, ahol viszont a bazinagy kurblija akad el. Nem is csavarom be teljesen, csak hogy biztonságosan belepihenhessek. A függőleges szakasz vége közelinek tűnik, innen úgyis egyben kinyomom. Nekiindulok. Minden ütéssel fogy az erőm, de elérem a függőleges tetejét, ahol egy kevésbé meredek jégtáblát találok. Kezdenék fellélegezni, de még korai. A jobb csákánnyal már inkább kapirgálok, mint ütök, a kezem kezd lecsúszni a markolatról. A lépés se túl jó, szokatlan még az egyfogú. Talán a bal kezemben még bízhatok, de a csákányt feljebb kéne beütni.
A jobb kezemből minden erő elszáll…

Első stand

De nem hagy el, együtt szárnyalunk, g-vel gyorsulva fejjel lefelé.
Ütődés a bal könyökömön, meg egy erő, ami visszahúz és megállít.
A kötélen lógok, az ég újra felül. A jobb kezem üres, a balban egy csákány, meg a fájdalom a könyökömben.
Amint magamhoz térek, első reakcióként lekiabálok Bálintnak, hogy eresszen le. A takarásból persze nem hallja és rögtön rá is jövök, hogy nem elég hosszú a kötél. Átveszem jobb kezembe a csákányt, eltámolyognék balra; egy szintben vagyok a kihagyott standponttal, de ráébredek, hogy az még mindig nincs jó helyen.

Eltraverzálok a jobb szélre, ott standolok két megmaradt csavarommal. Közben alul megjelenik a szlovák srác, ő látja a másik csákányomat, a jégben maradt 10-12 méterrel feljebb. Jó, akkor (szinte) minden rendben! Fél kézzel felbiztosítom Bálintot. Nem érzem, hogy mikor feszül a kötel, hiszen felettem még három köztesen megy át és csak onnan le. Egy kis szerencsétlenkedés után rájövök, hogyan tudom fél kezemmel hatékonyabban ráncigálni.

Bálint felér hozzám, megegyezünk abban, hogy innen már csak biztosítani fogom, követni nem. A nehezén gyorsan túljut — a harmadik csavaromig oroszban, fölé pedig még berak egy sajátot. Eléri a csákányomat, de még ezután is meglepően sok van hátra — úgy tűnik, hogy ha túljutottam volna a függőlegesen, akkor is szükség lett volna egy közbülső standra. Ráadásul még feljebb is van függőleges szakasz, bár rövidebb. Bálint végül feljut — sikerült!

Az ereszkedéstől előre félek, bal kezemmel ugyanis minimális erőt tudok csak kifejteni, még a csomózás és bogozás is fájdalmas. A jégcsap alatti ereszkedőstandban elér minket a szlovák srác. Megemlíti, hogy milyen jó találmány a mellbekötő, mert megakadályozta volna, hogy átforduljak a levegőben. Eddig igaz is, de kétes, hogy hágóvassal lefele jobban jártam volna-e. Ha két közelmúltbeli balesetre és elszenvedőik mankóira gondolok, meg arra, hogy én most tízszer annyit estem, mint ők, akkor örülök, hogy nekem “csak” a könyököm és nem a hágóvasam akadt a jégfalba.

A harmadiknál

Bal karomban merevednek az izmok, de a pruszikot még tudom tartani, így az ereszkedés lényegi része alig lassul, a kötelekkel való vacakolás meg elsősorban Bálintra marad. Bénázásaim ellenére hamarabb leérünk a földig, mint a szlovákok az utolsó ereszkedőpontba. A következő nehézség a jeges ösvény, amin sikerül anélkül eljutnom a parkolóig, hogy elcsúsznék és merev karomra esnék. Az operációra három nappal később kerül sor, a singcsontom letört végét rögzítik egy lemezzel és hét csavarral. A vas egy évig marad a karomban.

Szöveg és fotók: Csizmadia Péter (Szöcsi)
További fotók: Juhász Bálint
További résztvevők: Schmidtka Edit (Dina) és Tatai Janka