Dabarski Kukovi tábor 2024
2024. június 28-30. Dabarski Kukovi, Horvátoszág
Én először 2011-ben voltam ezen a helyen, ahol teljesen elvarázsolt a hely vadsága. Érdekesség, hogy 1969-ben kezdtek ott mászni, vagyis kis túlzással velem egy idős a mászóhely. Na jó én fiatalabb vagyok… Most vagyok ott harmadjára, de még mindig csodaszép. Pedig időközben a Rujicin kuk-on leszakad egy emeletes háznyi sziklatömb a Vipera nevű úttal (többek között), de még így is számtalan úttal kecsegtet (nagyjából 50 úttal). A topok szerint nagyobb részt sport utak, de az igazság az, hogy majd mindegyik útban nem árt egy-egy ék, vagy a kedvenc friended, mert néha elég szellősen adja magát az út. A “cukorsüveg” csúcsokról lenézve, mintha egy sárkány hátát látnánk. Nem csoda, hiszen a Dabarski Kukovi név is arra utal, hogy sok (kis) hegycsúcs húzódik egymás után egy vonalban. Szóval egyszerűen szólva szép!
És ami még jobb ebben a helyben, hogy nagyon kevesen vannak. Én legalábbis akárhányszor voltam ott, nem találkoztam/tunk senkivel, maximum 1-2 túrázóval. Idén először láttunk más mászókat is, de Őket is már csak a kocsinál, ahogy visszaértek. Na jó – kicsit előre szaladva – még barlangi és/vagy hegyi mentősök is gyakorlatoztak ezen a hétvégén vasárnap. Meglehet most kipipálhattuk a következő 10 évre a “mások is voltak ott” faktort.
A túra kalandosan kezdődött, hiszen, hogy nyerjünk egy fél (háromnegyed) napot már csütörtök este elindultunk. Nevesül: Réka, Virág, Zsolesz és én. A Balaton csücskét elérve a többiek valami csattogó ritmusos hangra lettek figyelmesek, így Balatonakarattyán “bevizsgáltuk” az autót, miközben Réka apukája is próbált telefonos segítséggel lenni. Szerencsére azonnal meglett a bibi: a motorvédő burkolat 2(3) csavarja engedett el, így 100 km/h felett a menetszél elkezdte ütemesen verni az autó aljához. Még szerencse, hogy hegymászók vagyunk így egy padkára féloldalasan felállva pruszikgyűrűvel visszakötöttük a műanyag darabot. Olyan jól sikerül, hogy simán kibírta a nagyjából 1.200 km utat.
Odafele nem volt dugó, bár én szakaszosan be-be aludtam, így hajnalban (nagyjából 4 órakor) megérkezve pikk-pakk sátrat vertünk és már aludtunk is (én tovább…). Reggel nem keltünk későn, csak kicsit elcsigázottan. Reggeli után még tettünk vettünk és már indultunk is mászni.
A pénteki etap a Tempo Vulcan (6a, 4 kth, 120m) volt a Réka-Zsolesz és Virág-Sanya párosnak, amolyan bemelegítésnek. Ahogy leparkoltunk kb. 50 méterre volt a beszállás, vagyis ez a része a napnak annyira nem fárasztott le minket. Így utólag bevallva kicsit tartottam, hogy a 1,5 hete gyógyuló bal mutató ujjam hogyan fogja bírni. De az első kötélhosszban teljesen megnyugodtam, miszerint nem az ujjam lesz a szűk keresztmetszet ezen a trippen. Ezt az utat már mind a 4-en másztuk, de nekem csak az útban jöttek elő az emlékek – mint pl. az első kötélhossz “kiszállása” a standhoz egy szép reibung. A következő kötélhosszt Réka mászta elsőre előre, majd ahogy Zsolesz eltűnt a reibungos pocak mögött én indultam előre. Én lenulláztam ezt a kötélhosszt, mert “megléptem” az egyik nittet. 🙁 Miután Virág pikk-pakk felszaladt másodba, indult is tovább. Egy ponton nem értettem miért akadt el, de utólag láttam/éreztem/érzékeltem, hogy a direktbe nem 4b, illetve a jobbra kerülést “akadályozta” egy döglött madárka, akire nem akartunk rálépni. A vége könnyed 4a és már fent is voltunk a csúcson (bár ha jól emlékszem itt kellett pakolni ezt azt…). Itt jön elő először, hogy ezen hétvégén lehet meggyűlik majd a bajunk a meleggel. Pedig már délután 16:00 magassága volt. Nem sokat időztünk fent, pici evés ivás és már ereszkedünk is. Lent gyors pakolás és irány Karlobag, illetve a strand. Nagyon jó volt megmártózni az amúgy aznap bitang hideg tengerben (bár ez relatív, de nekem az volt – pláne amikor beleúsztál egy-egy jéghideg “vízfoltba”). Pancsi után ittunk még egyet a retró zenés parton, majd egy bolt közbeiktatásával irány a kemping, ahol már végre be tudtunk csekkolni. Vacsora, beszélgetés, alvás…
Másnap időben keltünk, hogy sok időnk legyen (még talán/akár 2 útra is). Még este kinéztük, hogy lényegében a kemping felett van egy Bozin kuk nevű hegy (szintén csoda szép), de sajnos július végéig madárfészkelés miatt tilos mászni (bár utólag a kempinges srác mondta, nem nagyon szoktak oda felmenni az őrök). Így maradt Dabarski. A La figlia del Capitano-t már (szintén) mindannyian másztuk, így azt elvetettük. A Singing in the rain, na az szuper jó lesz (6a, 6kth, 150m)! Na! Hát itt már keményen előjött, hogy ma Napfény járja majd át a szívünk, újra meg újra. A beszállás már kicsit kacifántosabb volt mint tegnap, hiszen megkerülve a hegyet úttalan utakon közelítettük meg az út alját, de könnyen meglett a beszálló. Készülődve előjött, hogy hát nem-e lesz melegünk? 🙂 De elindultunk. Az első két kötélhosszt egybe mászva, igen hamar fent voltunk a 3. kötélhossz aljában. A 3. kötélhosszat (5a) Virág mászta előre, amiben csak egy helyen kellett kicsit gondolkodni, de hamar megvolt. A következő 5b nehézségű kötélhossz nekem rettentően tetszett: szuper jó pikkelyek, jó kis boulderes mozdulatok… De felérve a standba éreztem, hogy jó ez a meleg, de most nekem ez kezd sok lenni. Így amikor felért Virág felvetettem, hogy mi lenne ha ezt most nem erőltetnénk tovább. Zsolesz közben kimászta a 6a-t, így Réka még “megkínált” egy kis Mg-al, majd Ő felfele, mi spuriztunk lefele. Nem napszúrás volt, hanem egyszerűen olyan meleg, hogy nem bírtam… Az ereszkedés hamar megvolt, és a beszálló placcon olyan melegünk lett (hova lehet ezt fokozni?), hogy szinte menekültünk vissza az autóhoz. Visszafele kereszteztük a pár éve leszakadt sziklafal maradványait, és az úthoz közeledve még jobban elöntött minket az érzés, hogy most szétdurranunk ebben a melegben.
Felérve az útra fejenként fél liter vizet ittunk meg fél perc alatt, majd lerogytunk “szellőzni”. Virág utólag mondta, hogy szinte önkívületben rúgta le a cipőjét, de én ebből semmit nem érzékeltem, mert éppen a vizet kotortam elő a kocsiból, mint aki a sivatagban az oázishoz rohan, végre ihasson. És ekkor találkoztunk a mászócsapattal, akik valószínű a Kuk do Koritan mászhattak valamit – lévén arról jöttek le. Ők annyira nem voltak paffon (vagy csak jól álcázták). Amint kicsit lehűltünk, ettünk valamicskét. Viszonylag hamar végeztek a többiek, kb. 1 óra múlva már ott is voltak a kocsinál (Ők sem fáztak, maradjunk annyiban). Gyors pakolás, majd irány a strand, ami a mai napon még jobban esett – lehet mert melegebb lett közben a tenger. 🙂 Ittunk még egy sört, majd még egy gyors tengerben való mártózás után megvacsoráztunk egy tengerparti kis étteremben. Visszaérve a kempingbe sokáig beszélgettünk, közben a másnapot is kitaláltuk, hogy legyen az Altweibersommer (5c, 4kth, 120m) zárásnak.
Reggel időben kelés, reggeli, kicsi pakolás (majd a mászás után bontunk sátrat), fizetés és már a fal aljában is vagyunk, hamar felérünk. Ma talán nincs olyan meleg, vagy már hozzászoktunk. 🙂 A parkolóhoz érve ért minket a meglepetés, hogy én a 3 alkalommal amíg itt voltam összesen nem láttam ennyi embert: hegyi/barlangi mentősök sorakoztak elég nagy számban. Poénkodtunk is, hogy na most biztos dörzsölik a kezüket, ma lesz éles bevetés is. 🙂
A mai napon mi kezdjük a mászást, mi indulunk elsőnek. Virág kezd, gyorsan fent van a standban. A 2. kötélhossza egy kémény. A Maixkante óta imádom a kéményeket, kicsit lehorzsolom magam itt-ott de ez is megvan hamar. A következő 5b hosszt Virág mássza, ami szerintem a volt olyan nehéz, mint az utolsó kötélhossz (5c). Azt most nem mondom, hogy pikk-pakk, de magvolt. Ezen hosszban a kulcsrész egy pocak mellett kell kiharántolni jobbra egy reibungos részhez, onnan fel a standig. A végén én az utolsó pár méteren bizonytalanodtam el, hogy jó helyen vagyok, de sok választásom nem lévén, csak előre… Ezen a napon is a Virág-Sanya páros egy zsákkal mászott (víz, kis kaja, csoki, iratok, stb.). Előző két nap volt nálunk polár/kabát is, de gondoltuk ma sem fog kelleni. Hát fent a csúcson elég erős szél volt, s bár túlzás lenne azt mondani, hogy fáztunk, de kivételesen ma jól jött volna. Bevárva Rékát és Zsoleszt, szinte azonnal indulunk le, mert a szél kezd kicsit sok lenni. Lévén van 4 kötelünk folyamatosan ereszkedünk, hamar lent vagyunk.
Visszaérve a kempingbe sátrat bontunk, kicsit rendbe szedjük magunkat, majd elindulunk haza. Még tavalyról mesélték a többiek, hogy volt kaland bőven: kiégett fényszóró, bekrepált klíma és nagy dugó. Szerencsére a pruszik továbbra is tart, azzal nincs gond, de olyan dugóba sikerült belekerülnünk, hogy egy fél órás tervezett utat sikerült több mint két óra alatt abszolválnunk. Menekülés sajnos nincs. Végre Zágráb magasságába már haladunk, amikor Zsolesz úgy dönt megnézzük a várost. No nem így tervezte, csak mellékanyarodtunk… Aki még nem volt Zágrábban, jelzem, jó nagy város! 🙂
Magyarországra érve iszonyú villámlással kerülünk szembe – szerencsére előttünk szalad Budapest felé a vihar, így csak a Velencei tónál szakad ránk egy kicsit, de Budapestre érve már semmi eső. Közben Virágot kitettük a Balatonnál, így hajnali 1:30kor megérkezve Erzsébetvárosba, álmosan búcsúzunk. De mindenki hazaért épségben – és még a klíma és a lámpa sem romlott el. A pruszik még Budapesten is tart, esőben!
Koós Sándor, 2024. július 10.
Fényképek: Ács Réka, Baranyai Virág és Baksa Zsolt
