Egy nyár, sok kötélhossz és két nehézségi szint.
Régi jó barátom fordult hozzám év elején, hogy járjak vele mászni. Így is tettünk – teremben igyekeztem felzárkózni a szintjére (akkor olyan 5-ös nehézség körül) és fejleszteni állóképességemet. Másfél év sport nélkül nem múlt el nyomtalanul…
Barátom – immár mászótársam és edzőm egyben – azzal az ötlettel hozakodott fel, hogy jól jönne egy tanfolyam is. Keresett és talált is itt, az Excelsiornál: az alapfokú sziklamászó tanfolyamot.
Feliratkoztunk, továbbra is jártunk terembe edzeni és epekedve vártuk a próbamászás napját, amit március elejére tűztek ki.
Oszolyra mentünk, hűvös, ám napos tavaszi reggel volt. Előzetes bevezetés után indultunk a (mint utóbb kiderült) jéghideg falon felfelé – borzalmasan fáztunk, ujjaink jégcsapokká dermedtek, mire felértünk. Közben beszélgettünk oktatóinkkal, segédeikkel, ismerkedtünk velük és egymással.
Elkezdődtek az elméleti oktatások is, minden héten más tantárgy, más előadó, mind érdekes, szórakoztató és tanulságos. Hétvégenként jártunk mászni Oszolyra, illetve elég hamar kiderült, hogy a csapatunk, élén István oktatónkkal, vállalkozó szellemű: ezért a tanfolyam alatt kétszer is sikerült kiutaznunk egy-egy hétvégére Ausztriába, itt belekóstolva hosszabb és (nekünk akkor még) kihívásokkal teli utakba. Az első hétvégénk Hohe Wand-ra vezetett, a második Rax-ra.
Ezek a gyakorlati napok és oktatóink adták a fontos tudást: István felébresztette és tudatosította bennünk a biztonság- és veszélyérzetet, Zozi mellett a kelleténél is bátrabbak lettünk, ami a saját közteseket (ékek és társaik) illette, Geyer Attila tartotta bennünk a lelket, amikor vizes volt a fal, Kiss Gábor volt csapatunk nagy „kovácsa”. Emellett gyakoroltuk a csomókat, az ereszkedést és nem utolsó sorban magát a mászást.
Szerdánként is igyekeztünk munka után minél gyakrabban kijutni Kecske-hegyre, hogy itt is sziklát simogassunk műfalak helyett. Kecske-hegyen volt egy emlékezetes délután: pruszikolás az Öreg útban szakadó esőben – ritka jó szórakozás volt!
Eljött az elméleti vizsga napja, valamint a házi és a gyakorlati vizsga: nekem személyesen kiderült, hogy az írásbeli miatt túl keveset, a gyakorlati vizsga miatt pedig túl sokat izgultam. Egy szó, mint száz: mind a kettő sikerült, csont nélkül átmentünk.
A tanfolyam alatt csapatunk nagy része szépen összenőtt, így ezután is gyakran jártunk (és azóta is járunk) együtt mászni: terem, Kecske-hegy, Tardos, Kis-Gerecse, Ausztria, német homokkövek …
Nyár végére visszatértünk az őszi tanfolyamosokkal az első „tetthelyeinkre”: meglátogattuk Hohe Wand-ot és Rax-ot, megkeresve néhány tavasszal még kihívást jelentő falat.
És lám, lám: két nehézségi szintet sikerült fejlődnöm egy nyár alatt…
Hogy mit tanultunk?
Nos, elsősorban azt, hogy, ahogyan István mondaná, „legyünk igényesek”: magunkkal, a biztosítással, a mászással és a természetvédelemmel kapcsolatban.
Hogy tanuljuk meg tisztelni a hegyet és az időjárást.
Hogy lehet esni is és néha ez hosszabb időre nyomot hagy a lelkünkben és az elménkben.
Hogy egy jó oktató igazi rajongást tud ébreszteni a mászás iránt.
Hogy fontos a bizalom, de ugyanilyen fontos az is, hogy figyeljük a társunkat.
És ami a legfontosabb – bár ez nem igazán tanulás, hanem inkább tanulság: hasonló gondolkodású emberek közt sokkal mélyebb és tartósabb csapatot tudunk alkotni, hisz életünket bízzuk egymásra.
Jó mászás volt!
Vonnák Eszter (Szti)
