Két hónapja már, hogy a Hegyen lehettünk. Húztam-halasztottam a beszámolót, inkább visszacsöppentem az itthoni életbe. Egy álmos októberi délutánon épp semmi dolgom nem volt, nem mentem mászni, senki nem hívott moziba. Nekikezdtem.
Mindketten szeretjük a hegyeket, járjuk is őket pár éve. Hol sziklát mászunk, hol három-négyezreseket az Alpokban. Egy “nagy hegy”-ről álmodoztunk külön-külön, titokban, azután februárban úgy döntöttünk, legyen nagy hegy, most nyáron! Zolinak azonnal volt javaslata: a Lenin csúcs. Hogy miért? Mert egy olyan hétezres a Pamírban, amelynek normál útja technikailag nem nehéz, így a Lenin csúcs egyike a legkönnyebb 7000 m feletti csúcsoknak.
A célt kitaláltuk, a megvalósítás következett. Eddigi legnagyobb csúcsaink a Mont Blanc és a Monte Rosa voltak, a Lenin csúcs lényegesen komolyabbnak ígérkezett. Tapasztalt ismerőseinket, barátainkat kérdeztük ki a szükséges felszerelésről, fizikai felkészülésről. Keresgéltünk a világhálón, próbáltunk többet megtudni Kirgíziáról, ahol a Lenin csúcs található. Közben megismerkedtünk Czibók Ágival és Balog Gézával, akik 2003-ban próbálták mászni a Lenin csúcsot. Sajnos, ők nem jutottak fel a rossz idő miatt, de sokat segítettek abban, hogy képet alkossunk arról, mi vár majd ránk. Az információgyűjtés közben figyeltünk a fizikai felkészülésre is. Erőnlétünk javítása lényegében terepfutással, hosszútávfutással történt.
Egyszer csak eljött július 27-e, amikor elindultunk Kirgíziába. A Budapest-Bishkek-Osh útvonalon repültünk. Oshból egy helyi utazásszervező iroda vitt minket és másokat Ural teherautójával az alaptáborig. Július 31-én már az alaptáborban, a Hagyma-réten voltunk! Ez a tábor 3800 m-en található. A hegyen számtalan, főleg vezetővel közlekedő hegymászó volt, sosem voltunk egyedül. Az alaptáborból rögtön a 2. napon fel kellett mennünk az 1. táborba (4200 m), mivel gázpalackot kellett vásárolnunk és csak ott lehetett beszerezni. Mivel az 1. táborig sokat kellett gyalogolni a gleccseren és előtte egy hágón is át kellett kelni, célszerűnek látszott az amúgy sem túl magasan levő 1. tábort kinevezni alaptábornak. Így is tettünk, a következő felmenetelkor felszerelésünk egy részét lovas hordárokra bíztuk, többi részét mi vittük fel.
Az 1. tábor felett számunkra ismeretlen magasságok következtek. Az akklimatizáció során lényegében a 2. tábor magasságában (5300 m) időztünk, itt több éjszakát eltöltöttünk és igyekeztünk feljebb menni. Zoli sikeresen feljutott a Razdelnaja nevű csúcsra (6200 m), míg én 5800 m-en visszafordultam. Akklimatizálódás után visszatértünk az 1. táborba pihenni, majd indultunk újra felfelé.
A csúcstámadás során először a 2. táborból a Razdelnaja alatt fekvő 3. tábort (6100 m) értük el. Innen többféle lehetőség kínálkozott. Szokás kiépíteni egy 4. tábort, 6400 vagy 6800 m-en és innen indulni a csúcsra. Mi nem ezt választottuk, mert ez a nagy magasság miatt fárasztóbbnak és időben hosszabbnak tűnt. Mivel a 3. táborból közvetlenül is el lehet érni a csúcsot, ezt a megoldást részesítettük előnyben. Ez azonban oda-vissza 14 km gyaloglást és 1500 m szintet jelentett, mivel a 3. táborból egy nyeregbe kell lemenni, mielőtt megkezdjük a felkapaszkodást. Becslésünk szerint ez legalább 12-13 órai gyaloglást jelentett.
Augusztus 13-án, a csúcstámadás reggelén korán keltünk. Rendkívül hideg és metsző szél fújt, ezért csak fél 8 körül indultunk el. Ugyanígy tett a csúcsot elérni szándékozó többi mászó is. A szél rövidesen lecsendesedett, mi pedig a csúcsgerincről megpillanthattuk a Pamír kisebb-nagyobb csúcsait – ezek már a “túloldalon”, Tadzsikisztánban találhatók. Az idő – mint korábban is, szinte végig utunk során – tökéletesnek ígérkezett, egyetlen felhő sem volt az égen. Megható volt a látvány, ekkor már éreztem, hogy sikerülhet, amire vágytunk. A felmenet azonban rendkívül hosszú volt, és, noha úgy gondoltuk, 4 órakor mindenképpen visszafordulunk, végül továbbmentünk és elértük a csúcsot – Zoli fél 6-kor, én pedig 6-kor. Nem volt sok időnk fotózni, sietni kellett visszafelé. Útközben ránk sötétedett, innentől jóval óvatosabban, lassabban haladtunk. Végül éjfél körül értünk sátrunkhoz…
Az élmény felejthetetlen, szinte el sem hiszem, hogy ott lehettem. Életem legnehezebb túrája volt, nem pusztán a fizikai igénybevétel miatt, hanem azért is, mert egy ekkora hegyen már azt is el kell viselni, hogy folyamatosan egyre piszkosabbak vagyunk, és hetekig zacskós ételt eszünk. Nehezítette a dolgot, hogy az időjárással ellentétben, a gyomrunkkal nem volt szerencsénk. Valószínűleg az alaptáborban nem volt megfelelő a víz. Minden óvintézkedés ellenére a túra elején és végén is napokig gyomorpanaszokkal küzdöttünk. A magassággal viszont – miután hozzászoktunk – különösebb gondjaink nem voltak.
A Lenin csúcs ideális, mint első magashegyi tapasztalat. A normál úton – néhány gleccserhasadék átugrásától eltekintve, ami bármilyen gleccseren előfordulhat – valóban nincsenek technikailag nehéz szakaszok. Nekünk 16 nap kellett a megmászásához, de rosszabb időjárás esetén inkább 3 hetet vesz igénybe. Júliusban, augusztusban szokás mászni.
Nem tudom, lesz-e lehetőségem még egyszer eljutni ilyen helyre, de jó, hogy egyszer járhattam arra, hogy átélhettem a Pamír nagyságát. Bár a fényképek nem képesek teljesen visszaadni az élményeket, azért lesz vetítés is: először november 4-én este 21:00-kor az Excelsiorban, valamint egy korlátozottabb változat az Országos Hegymászó Találkozón, november 20-án, erről még nem tudunk részleteket.
Oravecz Orsolya
