Koncista Kahulska zlabom
A hétvége céljai olyan mászások voltak, amik már rég foglalkoztattak. A hóviszonyok is elég jónak
ígérkeztek. Az Omladék-völgyben gyorsan lehetett haladni a fagyott havon, így első nap a Koncsiszta nyugati fala volt a cél, mely mivel a völgy végében van, így ritkább mászó cél. A fal a Jeges-tó fölé magasodik, melyen a középen lévő bevágás szép vonalvezetésű mászást kínál a Kahulska strbina csorbába.
A Kahulska Zlabom második jeges átmászása felett
Sajnos erősen ködös, kissé havazó időben közelítettük hárman (Vainel Gergely Gyula, Ruskó András, és jómagam) a falat, melyet igazából csak a szimatunknak köszönhetően találtuk meg. Pont a beszállásnál tanakodtunk. 🙂
A fal közepén áthúzódó párkányig tart az út nehezebb szakasza, amely lényegében két, sziklás-vízjeges szakasz átmászását jelenti. Élménymászás volt a javából, valódi négyes nehézségért. A párkány után havas-jeges szakaszok következtek, kevesebb sziklával, egészen a csorba alatti szűkületig. Itt sajnos a meredek bevágás porhóval volt telve, így a baloldali sziklafalba másztunk ki. Itt, ha könnyíteni akar valaki, akkor nagyobb ívvel könnyebben kijuthat a gerincre, de én gondoltam, tegyünk bele még egy kis játékot, így a bevágás leszakadásának falában közvetlenül másztunk, ami egy-két lélekemelő mozdulatot is megkívánt. Fincsi móka volt. Az utat két és fél óra alatt másztuk ki, az egyre kellemetlenebb időjárás ellenére.
Kahulska Zlabom felső szűkület
A gerincen heves szél fújt, ami a -16 fokban erősen fagyasztott minket. Nagyobb nehézségek nélkül a Koncsiszta csúcsa felé haladva elmásztunk a következő csorbáig, ám innen a Koncsiszta tornyainak direkt átmászása nem tűnt bíztatónak, így a tornyok falában átmászva nagyobb nehézségekkel átmásztunk a következő csorbába, ahonnan egyértelmű volt, hogy a főcsúcs még messze van. Mivel nem akartuk a végletekig kihajtani magunkat ezért az egyik kuloárban elindulva könnyen elértük a falon átvezető párkányt, ahonnan a Rét-nyeregbe lejutottunk. Onnan a már ismert úton vissza a völgybe.
Északi-Koncsiszta-csorbában
A havazás miatt csak a következő bordáig láttunk biztosan, így mindig csak kis lépésekben terveztük a haladásunkat. Minden bordán alaposan tájékozódtunk, megállapítottuk, hogy pontosan hol lehetünk, mert egy apró tévesztéssel is zsákutcába futhatunk. Az első a Blada bordája, melyet könnyebben elértünk.
A kezdeti könnyebb harántolás
Innen a Tre Amici út M3-as szakaszán másztunk le. A 7-es pillért egy kitettebb részen hagytuk el, ahonnan a Matovi cápauszonyra hasonlító sziklái közé másztunk fel. A következő szakasz, a Maczkove gerinc fehér folt volt számunkra, de könnyebben átjutottunk, mint terveztük.
Átmászás a Maczkove rebrora
A Puskás útra való átmászás tudtuk, hogy sziklásabb lesz, de jól mászható M3 nehézségben erre is átjutottunk. A távunk felénél jártunk, és még csak két és fél órája másztunk. Itt ettünk-ittunk, majd célba vettük a Culka-Weincziller pillért. Itt könnyebb lemászással átértünk a kőablak alá, ahonnan kisétáltunk a Zlabom bevágása fölé. Ameddig tudtunk, lemásztunk a kuloár falának utolsó 20 méterét le kellett ereszkednünk.
A Puskás pillér oldalában
Innen a G1-en át a Magyar pillér oldalába értünk, ahol sziklás felmászással értük el a kitettebb gerincet. Egyszer, jó pár éve már keresztbe másztunk itt, így célba vettük az akkor felfedezett szép sziklatáblát, melynek tövében egy sziklapárkány ívelt felfelé. Szép M3-as mászás.
A Magyar pillérről való átmászás a Szuperkuloár felé
A következő, és egyben utolsó jelentősebb borda a Gálfy pillér, melyhez a Szuperkuloár felett találtuk egy imponzás falrészt. Gyönyörű, sima sziklatáblák alatt oldalaztunk a kuloár mélysége felett. Innen már csak a fal töredezettebb szakasza volt hátra, melyről tudtuk, hogy technikai nehézséget nem jelent.
Igazi útkeresés, így lett az út neve Pathfinder.
