/a beszámolóban lévő képeket Harkay Zsolt, Petri Sándor “Pepe” és Győri Dia készítette/
a csapat 🙂
1. nap – Siegenfelder Platte
Úticélunk egy kis felhagyott bánya volt, ahol 1 kötélhosszas utak vannak, egy amolyan Klettergarten. Remek bemelegítő és gyakorlóhely, kisgyerkőcöket is hoznak ide a szimpatikus osztrák szülők. Itt kezdtünk hát mi is neki a dolgoknak. Anett–Pepe és Péter–Dia felállású volt a 2 parti.
III, IV, V nehézségű utakat másztunk itt. Nem voltak nehezek, de én eléggé bátortalanul és óvatosan kezdtem neki. Pepe és Anett hamar kinőtték a falat, s később próbáltak hátul keresni valami nehezebb terepet. Péternek és nekem elegek voltak ezek az utak. Jó bemelegítés volt.
2. nap – Peilstein
Megreggeliztünk, bemálháztunk az autóba, és áttettük székhelyünket Peilsteinre. Itt már az autót távolabb hagytuk, s a napi málhát hátunkra véve indultunk sziklákat keresni, melyek Csaba útmutatása nyomán meg is lettek. A mai gyakorlat standépítéssel vette kezdetét. Főleg a biztosítási pontok keresésével lehet jól eljátszani. Ezen a napon még picit hűvös volt, így mikor kora délután felkapaszkodtuk a sziklák tetejére megebédelni, igen jól esett a napfürdőzés.
Délután másztuk a Zsigmondyriss-t (IV), a Fuchsriss-t (III) és mellettük további utakat. Ezek is 1 kötélhosszosak voltak, és jelentős kihívást tartogattak mindannyiunk számára. Egy jó munkás falon Csaba, Zsolt, Anett és Pepe küzdöttek meg. Mind nagyon élvezték 🙂
Estefelé levonultunk a sziklákról, és a parkoló melletti vendéglátó egységbe ültünk be 1-2 sörre, amitől egészen jó kedvünk kerekedett 🙂 Eztán lecsorogtunk az autókkal egy közeli beállóhelyhez, majd rengeteg málhát magunkra aggatva megindultunk az erdőn át, hogy éjszakázóhelyünkhöz jussunk. Ez pediglen egy barlang volt, melyet kíváncsian vártunk. De előtte még elhaladtunk egy eldugott várrom mellett, majd azt nagy ívben megkerülve alá értünk, s a nagy „tátott szájú” barlang ott várt minket. Ez volt az Arnsteinhöhle. Az alkony barlang falára vetülő, fák közt átszűrődő vöröslő fényeit is sikerült ámuló szemeinknek megcsodálni. A tágas barlangban bivakoltunk az éjjel, este pedig előtte tüzet rakva megint mennyei falatokat fogyasztottunk. Éjjelre tüntetőleg az egerek ellen felakasztottuk az elemózsiás szatyrokat a barlang falának nittjeire.
3. nap – Arnstein
Ezt a napot itt a barlangnál töltöttük, ahol Zsolt és Csaba önmentésre, ereszkedésre, 2 kötélhosszas váltott mászásra okítottak minket, illetve esésgyakorlást is elkövettünk.
A pruszikolásos önmentés igen tetszett nekem, igencsak hatékony módja annak, hogyan segítsük ki magunkat pl. egy gleccser- vagy sziklahasadékból. Ennek ellenére most hirtelen nem tudnám megcsinálni, sokat-sokat kellene még gyakorolnom!
Az esésgyakorlás számomra nagy kaland volt. Csaba (a “veccio” :-), azaz “öreg”) mutatta be: felmászott a barlang falára, Anett biztosította, aztán leugrott, némileg kilengve oldalirányba… Mi is utánapróbáltuk. Hát, nekem nem ment olyan simán, mint ahogy én azt képzeltem magamról: már a felmászás is kicsit nehézkes volt, majd egész sokat haboztam és tipródtam, hogy le merjek ugrani. Megtettem aztán, s kis félelmem el is múlt, majd visszamásztam és újra ugrottam 🙂 Hadd szokjam. Érdekes volt annak megtapasztalása, hogy nem nyúlik meg úgy a kötél, nem esek olyan mélyre, mint ahogy én azt hittem.
Aztán a barlang melletti falhoz vonultunk, s ott másztunk olyat, hogy beleépítettünk egy standolást, és így ez váltott mászás volt. Az Anett-Pepe parti többet és magasabbra mászott, mi lassabban és megfontoltabban haladtunk.
Végül felmentünk egy sziklafal tetejére, hogy onnan gyakoroljuk az ereszkedést, és minden ezzel járó dolgot. Az egyik ereszkedési útvonalban volt egy nagy áthajlás, és az jelentett számomra egy kis izgalmat, mert először mindig olyan bizonytalanul közelítek hozzá, hogy hogyan is lehet hatékonyan és fájdalommentesen elhaladni ott. Ami amúgy tök nem nehéz, csak mindig újra és újra rá kell jönnöm. Illetve még az ereszkedés elkezdése érdekes nekem, mert azt is el tudom picit szerencsétlenkedni, és olyan nehezen indul meg a kötél a kezem alatt… No, ezt is gyakorolni kell. Viszont mikor már gördülékenyen suhantam, azt kurjongva élveztem 🙂
Szóval itt Arnsteinen elég érdekes dolgokat gyakoroltunk ma! Este közeledvén aztán fogtuk az összes cókmókot, s elhagytuk ezt a remek bivakhelyet. Az erdőn át masíroztunk, némileg szenvedve a fenekünket verdeső hálózsákokkal, vagy épp karjainkat lehúzó kajásszatyrokkal, vagy épp a több darab magunkra aggatott hátizsákkal. Bele is gondoltam: reggel, mikor én visszaszaladtam a kocsihoz a mászócuccomért, milyen üdén és felhőtlen vigyorral kocogtam ezen a csinos erdei ösvényen, most meg mint a terhes éticsiga, úgy vonszolom hatalmas málhámat, miközben alaposan melegem van s mindenemet húzza valami túrázáshoz nem illő dolog (szatyor, 2 hátizsák).
Kremsbe autóztunk, ahol most kettőt egy kempingben aludtunk. Este lezuhanyoztunk (irtó kulturált kemping ez, akinek fontos a civilizáció, de mégis sátrazni akar, mindenképp ajánlom), Anettel tettünk egy kis sétát a szomszédságban kanyargó Duna (Donau) partján, megcsodálva a szemközt emelkedő apátságot, majd az alkonyban padokhoz-asztalokhoz telepedett a csapat, s megkezdődött a változatos és fenséges vacsorák elkészítése és elfogyasztása.
4. nap – Dürnstein
Nagyjából egyszerre ébredtünk meg, sátorból való előbújásunkat a Nap heve is segítette. Már a reggelizés közben érződött, hogy ma igen jó idő lesz. S valóban, a nap folyamán pörkölődtünk a sziklán alaposan.
Mire a parkolótól felvonultunk a sziklákhoz, mindenhol folyt rólunk a víz. Elsőre a találóan Spiegel (tükör) nevű reibungtáblánál álltunk meg, ahol egy sajátos falon másztunk II-III-IV-V+-os utakat. Felettébb érdekes dolog ez a reibungolás, teljesen más és egyedi, és alapvetően tetszett, bár azért bizonyos helyeken elég parásnak éltem meg 🙂 A lényege, hogy egy egészen élhető dőlésszögű, viszont lépés és fogás nélküli táblán kell haladni. A titka, hogy lehetőleg ki kell dugni a feneket, és egyenes lábakkal, kézen-lábon támasztani a falat, így lehet fennmaradni.
Ahogy ráhasalunk a falra, a lábunk lecsúszhat. Erre vonatkozóan is gyakoroltunk: mi a teendő, ha megcsúszunk? Akkor arccal lefelé kell fordulni és el kell kezdeni szaladni, amíg a kötél rántása vissza nem fordít minket a fal felé 🙂 Alapvetően egész vicces dolog, hogy le kell szaladni a falon 🙂 És itt is bekapcsolt a frissen megismert parám: némi habozást követően mertem csak elkezdeni futni. Aztán ez is eléggé megtetszett, s még egyszer kipróbáltam 🙂
Ami nagy örömmel töltött el, hogy elölmászásban felmentem egy számomra elég nehéz úton, s bár igencsak paráztam és feszültem, de sikerült teljesíteni, és ez igencsak jó érzés volt! Közben Zsolt remek prezentációs képeket készített.
Anett a mai nap is gondoskodott olasz sziklamászó szókincsünk bővítéséről. Repdestek a „molla tutto!” (stand, kivehetsz!), „libera corda!” (szabad a kötél!), „roccia!/pietra!” (kő!) kifejezések 🙂
Miután kireibungoltuk magunkat, s közösségileg megelemózsiáztunk, szedtük a motyót, s átvonultunk a várrom melletti sziklákhoz. Itt a Narrenturm-on és környékén másztunk még. Anett és Pepe nehezebb utakat élveztek, mi Péterrel inkább csak közepeseket, de számunkra munkásakat vállaltunk. Volt egy szép torony, tetején egy pár embernyi placcal, arra feljutni csodás érzés volt: ott álltam a magasban, a Nap sütött, fújt a szél, láttam a kanyargó Dunát, az izgi várromot, s a környező szebbnél szebb sziklákat, köztük lévő völgyekkel, s az erdőborította zöldséggel… Ez igen, ez így tökéletes volt!
Némi kéménygyakorlás is befigyelt: top-ropban másztuk meg a Pichlkamin-t.
Késő délután lefelé menet megálltunk a várromnál. Itt raboskodott anno Oroszlánszívű Richard, aktuális híressége pedig, hogy itt készítettünk csapatfotót magunkról 🙂 Kicsit sétáltunk lent a településen is, csodáltuk apró és ízléses voltát, majd hazatértünk a kempingbe. A már megszokott esti vacsorai ízélmények közben kaptunk elméleti oktatást is (ahogyan előző estéken is), s igen későn tértünk aludni.
5. nap – Aggstein
Én pedig eljutottam a mélypontomra. Ezen a napon még a nagyon könnyű utakkal is kutyául megszenvedtem, s nemcsak fizikálisan volt nehéz szinte minden, hanem még fejben is…
Másztam egy II-t elöl, de ez is nehéz volt. Utána hátul másztam egy IV-t – azt a szenvedést, amit itt levágtam, maestro-nk (Csaba) a Spiralturm tetejéről full HD minőségben szemlélhette végig 🙂 Akár egy nagy bogár, próbáltam felkapaszkodni egy gömbölyded tetőre. Nem volt elegáns, de sikerült 🙂 Eztán folytattam a kínlódást: egy kitett peremen kellett volna áttraverzálni. Itt már menekülőutat is kutattam, de nem leltem, végül nem túl sportszerűen egy expresszbe kapaszkodva átszenvedtem magam a necces helyen, s fújtatva érkeztem a standoló Péterhez… Na, ez igen rémesen ment… Ráadásul a standépítés lépései sem voltak meg, úgyhogy miután
földet értem, Csabával lediktáltattam magamnak pontról pontra.
Közben az Anett-Pepe páros kihívásokkal kecsegtető, nehéz utakat mászott. Egy mozizós kőre telepedve szemléltük szemlátomást komoly erőfeszítést kívánó teljesítményüket.
Még egy váltott ereszkedést gyakoroltunk el: az “Arena”-ba ereszkedtünk le. Aztán autóba csomagoltuk magunkat, s irány Kaiserbrunn, ahol – hét közben lévén – rengeteg hely volt még a kempingben. Mi azonban a Schwarza partján vertünk tanyát, s 4 éjen át ezen a remek helyen laktunk. S 4 estén át fürdőztünk a csodálatos Schwarza hideg habjaiban, mely fürdőzés feledhetetlen élményekkel ajándékozott meg engem, oly nagyszerű volt! Miután kidobtuk a “házakat”, elindult a szokásos vacsiparti, mit sörrel öblítettünk le.
6. nap – Schneeberg
Átautóztunk a néhány percre lévő parkolóba, majd csodás erdei ösvényen mászócuccunkkal indultunk a beszálláshoz. Ketté szakadtunk: Csaba Anettékkal tartott a Peternpfad-ra (V-), minket pedig Zsolt istápolt a Plattenführe nevű (V-) falon. A kalauzt bogarászva keresgéltük a beszállást, mert a szemünk még nem állt rá igazán, majd pedig indult a mászás.
Izgi volt az első több kötélhosszas (6) fal, tetszett! Itt aztán tudtam gyakorolni a standolást. Ez az út tele volt homokórával, amiket tök jó megfűzni. A mászás nagyjából rendben ment, egy helyen szenvedtem meg: amikor egy fenyő és egy szorosan mellette lévő fal között próbáltam felkúszni, s a hátamon lévő zsák egyfolytában elakadt a fenyő egy vízszinten ágában. Felettébb bosszantó volt, mert úgy véltem, más úton nem tudok feljutni. Végül miután kellőképp elfáradtam az újra- és újrapróbálkozásokban, levettem a zsákot, és hátulra felkötöttem a beülőmre. Meglehetősen húzta hátrafelé a csípőmet, de legalább a makacs ág mellett el tudtam így kúszni. Majdhogynem káromkodva értem fel, s utáltam szegény hátizsákot igencsak 🙂
Amíg a falon voltunk, szemtanúi lehettünk annak a jelenségnek, ahogyan az ereszkedés kőzáport idéz elő. Az egyik szomszédos úton mászott két néni, fentről pedig ebbe az útba ereszkedett bele két srác, akik egy tuskó, s vele kövek áradatát indították meg a nénikre… Elég durva volt így is, hogy a nénik ép bőrrel megúszták a dolgot.
Mi körben gyalog jöttünk le. Mivel már megtanultam a kötelet babába kötni, azt én vittem a hátamon. Vidám voltam, olyannyira rendben éreztem a mai napot, hogy vállalkoztam még egy út megpróbálására. Ez 1 kötélhosszas volt, s időtöltésnek is kiváló volt, amíg az Anett-Pepe parti a második útját vagy az ereszkedését befejezi. Így ugrottam neki nagy bátran a VI+ nehézségű Grasharfe-nek. Kihívások bőven voltak benne, s fent az átszerelést is volt módom gyakorolni. Tetszett ez az út! Közben egyszer a falhoz lapultam, amikor néhány fallal odébb óriási robajjal egy rakás kő zúgott el… Valszeg kidőlt egy fa, és magával vitte kis túlzással a fél hegyet. Elég durva volt.
Este várt minket Kaiserbrunn, és sör került a hűtőnkből: a Schwarzaból. Megmerítkeztünk mi is a csodafolyóban, aztán kezdetét vette a szokásos kulináris élvezkedés, majd a pihenés.
7. nap – Hohe Wand
Ma elég sokat autóztunk az odább lévő Hohe Wandig. Az aljában parkoltunk, aztán a szokásos forróságban megint izzasztó gyaloglás következett a beszállásig. Ma a variálható Draschgrat-ra mentünk, melynek már az első kötélhosszánál is két út közül lehetett választani, így vált megint ketté a csapatunk. Az első hosszt Péter mászta elöl, a következőnél pedig választani lehetett egy nehezebb és egy könnyebb út közül. Itt még bevállalós voltam, és a nehezebbet választottam. Valóban egészen nehéz volt, sokszor kitett helyen kellett mászni, s itt már éreztem, hogy elsősorban nem fizikálisan nehéz számomra, hanem inkább fejben. Erősen kezdett kimerülni a mentális erőm, s bizony már félelmet is éreztem itt-ott. Szépen haladtunk váltott mászásban, szerintem mindketten találtunk kihívásokat az útban. Én különösen a 6. kötélhosszon leltem rá a kihívásomra: Zsolt már korábban beharangozta, hogy ez itt nagyon fincsi lesz, s szorongva mentem neki elölben. Zsolt mellettem volt a falon, s elsőre abban maradtunk, hogy én megyek előre, nem pedig ő. Mentem is, de csak egy darabig jutottam, onnan aztán hiába volt minden verbális segítség, félelmeim úgy elhatalmasodtak, hogy nem bírtam továbbjutni. Végül Zsolt mellettem elmászva megmutatta, hogyan is lehetne ezt a szakaszt abszolválni. Nem tűnt úgy, hogy ettől könnyebben ment volna nekem, de valahogy átvergődtem rajta. Ahogy felértünk, a csapat másik fele már ott hesszelt jó ideje, mivel ők gyorsabban másztak. Kissé lehangolt voltam attól, hogy ilyen nehézkesen sikerült a mai mászás, ugyanakkor fejben már valóban fáradt voltam, s elég is lett volna nekem most ennyi. Határaimat feszegettem.
Mellettünk high line-osok feszítették ki pont egy hatalmas nyiladék fölött a szalagjukat – elszörnyedve néztem az egészet. Most először éreztem azt, hogy micsoda félelem lenne úrrá rajtam, ha én ezt a dolgot kipróbálnám…
Mielőtt indultunk volna le a hegyről, még kitekintettünk a helyi Sky Walk-ra, azaz a hegy peremére épített, meredély fölé kinyúló fémszerkezetre. Láttunk magunk alatt mászóutakat, magunk fölött pedig egy rakás paplanernyős röpdösött, akár a színes virágszirmok. Némelyikük egész közel húzott el, s ámulva lestük, ahogy a mai ember már megteheti, hogy csak ül a levegőben, s közben irtó gyorsan suhan… Elképesztő! És eléggé vonzó 🙂
Ahogy indultunk le az ösvényen, mellettünk az oldalban csupán néhány méterre 2 kőszáli kecske bukkant fel. Nyugodalmasan legeltek, nem zavartatták magukat általunk. Tündériek voltak 🙂
Tettünk egy apró kitérőt, hogy megnézzük a Frauenlucke nevű barlangot. Ide síkossá koptatott köveken és csámpás fémeken kellett felmászni, majd pedig egy hosszú létrán. Bevallom, ez fizikálisan is elfárasztott, viszont ahogy előbújtunk az üregből, a magaslatról remek kilátás nyílt.
Le -> autó -> utazás vissza Kaiserbrunnba -> fürdés -> vacsi + sör -> alvás.
8. nap – Rax
Ma csak a közelbe autóztunk, s a Grosses Höllental-on indultunk el. Ma a “vecchio maestro” (öreg mester = Csaba 🙂 ) gondozta a mi partinkat. A Gaisbauer-Jug-Weg nevű 6 kötélhosszas, V- nehézségű utat másztuk. Mint kiderült, szemünk még mindig nem állt rá a mászókalauz és a terep azonosságának megtalálására, mert a beszállás keresésével is elég időt eltöltöttünk. Megbeszéltük Péterrel a beosztást, s az első kötélhosszt ő mászta elöl. A második hossz egy kémény volt, s mikor a standból neki kellett indulnom, már azt éreztem, hogy nem akarom… Nyaff. Mentem azért, de irtózatos szenvedést valósítottam meg a kéményben, melyet a maestro megint végigszemlélhetett. Szerintem alaposan megnehezítettem a saját dolgomat, viszont most már aztán valóban fáradt voltam fejben, s megint sok helyen féltem. Boldogan standoltam, majd jött Péter, s én akkor már szavakba is foglaltam, amit éreztem: nem akarok már elöl mászni. Így aztán most Péter – mivel olyan előzékeny – úgymond rákényszerült, hogy ő másszon elöl, s tök ügyes volt, mert V-ös utakat is mászott elöl! Partinkban az erőviszonyok felcserélődtek, s így kiderült, hogy én el tudom hagyni magam, s az is, hogy Péter pedig többet bír, mint hitte Szóval ő ügyesen mászott elöl, én pedig kutyául szenvedtem még hátulmászásban is… A 4. kötélhossz végén lévő standhely közelében volt az abszolút mélypontom: nem bírtam a tőlem pár méterrel feljebb lévő Csabához odamenni, s néhány perc csendes tipródás után elszakadt a cérna, s nekiálltak potyogni a könnyeim… A bennem lévő fáradtság és feszültség áttörte a gátat… Jó ideig sírdogáltam ott, s közben arra gondoltam, hogy én innen semerre nem akarok (nem hogy nem tudok, hanem egyszerűen nem akarok!) mozdulni, és inkább itt öregszem meg a falon… Aztán befejeztem, és felmásztam Csabához.
Stand.
Huhh.
Eléggé el voltam kenődve, kudarcélményként éltem meg a történteket. Ez az elkenődött hangulat csak este oldódott.
Továbbra sem akartam már elöl mászni, de a legutolsó (és elég könnyű) kötélhosszra a maestro rábeszélt, s ennek sikeres teljesítése picit megápolta a lelkemet.
“Hazafelé” menet megálltunk, hogy a Weichtalhaus-ban legurítsunk egy sört, a ház viszont még felújítás alatt áll, s nem üzemel. Így aztán ma relatív korán visszaértünk Kaiserbrunnba. Fürdés és némi vacsi után beültünk a helyi vendéglátó egységbe sörözni. Népes asztal lett, mert a hétvégére több Excelsior tag is kijött a hegyre, s mind egybeültünk. Beszélgettünk, nézegettük egymás fényképeit, s közben folyamatosan korrigáltuk a magyar pincér által eltévesztett rendeléseket.
Pepe és én is éhesek voltunk még, így este főztünk még egy kicsit egy pótvacsi erejéig, mely egyben a búcsúvacsoránk is volt. Ez volt az utolsó így együtt töltött esténk…
9. nap – Bad Fischau
Összepakolás, majd a Schwarza-ra és a környékre vetett utolsó simogató búcsúpillantások után a már megszokott rekkentő hőségben indultunk hazafelé, ám még egy felhagyott kőbányánál megálltunk Bad Fischau-nál, hogy itt homokkő-konglomerátum sziklán másszunk. Sajnos nekem ez a nap már valóban a határaimon túl volt, s nem nagyon akaródzott másznom, de azért ímmel-ámmal nekipróbáltam egy IV-es utat, de itt is végig szenvedtem amiatt, hogy valójában már nem is akartam mászni… Utána még egy utat megpróbáltunk, de azon már csak illetlen módon tudtam feljutni: az expresszbe kapaszkodva. Itt már Péter is megszenvedett, majd aztán úgy döntöttünk, most már inkább csak nézzük a többieket, s ezzel be is érjük mára. A többiek gyönyörű, kihívásokat nyújtó utakon másztak igen élvezeteseket. Közben Zsolt slack line-t is felkötött 2 fa közé, és azon is lehetett gyakorlatozni.
A délután közepe táján indultunk hazafelé. Egy autópálya melletti pihenőhelyen még megálltunk, és a fák árnyékába lepiknikelve még utoljára együtt elfogyasztottuk a maradék élelmet.
Aztán már csak a búcsú maradt.
Örök emlékű 9 nap volt 🙂
/Győri Dia 2015. július 23./
