Jungfrau–Eiger keresztezés

Jungfrau Rotbrättgrat D, III-IV (V), 45-55°, 1550 m
Eiger Südgrat AD, III-IV, 650 m, majd lefelé Westflank AD, III, 1600 m

2024 júliusának utolsó hétvégéjét megtoldva az Excelsior négyfős különítménye a Jungfrau csoportot vette célba. A mászók László Péter–Vermes István, és Ruskó András–Kocsis Dávid párosok voltak.

Az idő rövidsége miatt – éjszakai kiutazást követően – több mint 1700 méter szintemelkedéssel mindegyik páros rögtön felment a tervezett útjának beszállásához. Petiék a Jungfrau Innerer Rottalgratot (AD+, III, 1400 m) mászták, Andrissal mi pedig egy összetett útvonalat, a Rotbrättgratot szemeltük ki.
A ház a beszállás alatt idilli volt, jól felszerelt, a vizet a gleccser olvadékból hoztam erre rendszeresített hátra felcsatolható tejes fém kannával. Rajtunk kívül egy guide és kuncsaftja voltak, szintén erre az útra jöttek. A hegyivezető srácot már két évvel ezelőtti túránkról látásból ismertük. Egyénisége teljesen ellentétje a híres svájci vendégszeretetnek, azaz jó fej és segítőkész. Sőt még a saját topóját is megmutatta az útról. Bár jól beleküldött a direkt útba! 🙂

Összebeszélt időpontban 4:00-kor keltünk és fél 5 után valamivel indultunk. Az elején hagytuk érvényesülni a guide-ot, de a tempót azért feszesen vitte. A fal alsó része elég omladékony, emiatt is jó volt közelebb tartózkodni egymáshoz, hogy kevésbé küldjük az égi mannát a lentebb mászókra.

Jött a topo szerinti gerincfal beszállása drótkötél segítséggel. Ezt egy firnfalon, majd egy sziklás boulder problémán (min. V) keresztül „csaltuk” ki. Ezzel a trükkel be is előztük a párost, akik egy törékeny vályúban küzdöttek. Nem akartuk a kövekkel megszórni őket, így addig elővettük a kötelünket, hogy aztán előre engedjük őket. Elmentek, majd felmásztunk a fal közepét átszelő párkányra. Itt már nem láttuk őket. Mondta a srác, hogy a harmadik kéményben kell elindulni. Őszintén egyik sem volt túl szimpatikus, de az egyikben észrevettem valami otthagyott kötelet. Felmásztam oda. Nem volt egyértelmű, hogy menekülésből maradt, vagy az út része volt valamikor. A kissé pocakos bevágásba kukucskálva nem tűnt lehetetlennek, így elvállaltam. Találtam is egy jó negyven éves szöget. Itt lehetett volna a szög irányába tartani, és megint egy visszataszító kéménybe behelyezkedni, vagy választható volt egy légies átlépő egy bal szomszédban kezdődő bevágásban. Miközben ezen töprengtem, jobbról beintegettek a kollégák – nevetve, hogy a párkány végén a gerincre kikapaszkodtak (kémény nélkül), és könnyű szakaszon előznek fölénk. Na mindegy, most már szitu volt, így a légies kilépőt választottam. Ha már lúd… Egész jól mászható volt, azt leszámítva, hogy a lépések és fogások inkább itt is lefelé álltak. 🙂 A kézkulcsok és terpeszek sora következett. Fel is hasadt a bőr a kezemen a végére. A fal tetején sikerült valami csoda folytán standhelyet készíteni, pedig itt újra tört minden is. Andris is ügyesen feljött. A keze neki se úszta meg. Kisebb kézműtéten esett át.

Innen átláthatatlan volt az elkövetkező szakasz. A lényeg, hogy a következő legmagasabb toronyra kellett felmászni. Néhol kitett, de jól mászható szakaszok voltak. Elérve a gleccser falának szélét, túloldalt Petiéket pillantottuk meg a Hochfirnre felkapaszkodva. Össze is rádióztuk. Ami biztos volt, hogy nekünk még messze a felső szakasz. Jött először a Goldenhoren, majd az onnan átfutó tüskés gerincszakasz. Távolról vizsgálva nem is értettem, hol tudunk majd felmászni, de minden egyes méternél új perspektíva nyílt, és a végére összeállt a kirakós. A Hochfirnre egy gleccser kitüremkedésen át lehettet feljutni. Azért örültem, hogy azt a két darab jégcsavart még bedobtuk. A mi köztes biztonságunkra pont kiadta. A felső gleccser már kellemes volt, technikai nehézséget nem okozott, viszont jó kemény volt a felszíne, így az előttünk járók nyomai nem szolgálhattak lépésként. Petiék és a guide-os páros egy órával előttünk értek fel. Nekünk kilenc órába telt az út kimászása, de a tizenkét órás szintidőbe ez is bőven belefért.

Lefelé a Jungfrau normál út direkt variánsán mentünk le, ezzel szintet és időt spórolva, hogy átkeljünk a Mönchsjochhüttébe. Petiék egy nagyobb kanyarral értek ide, ismerkedtek a teljes normál úttal, ami persze objektíve sokkal biztonságosabb, mint a függőgleccser alatt leereszkedni. A hüttében népes társaság gyűlt már össze. Lassan jött a vacsi is. A szomszéd asztalnál a két évvel ezelőtt személyesen megismert Nicolas Hojac ült. Pár szót váltottunk, egy laza „túrára” jött fel a családdal. A háznak jár a dicséret, a vacsora kiválóbb a szokásos hütte kajánál, és szemtelenül sokat lehet repetázni. Ugyan volt ára, de a abban a helyzetben azt megérte.

Másnapra Pistit megnyomta a gyors szintemelkedés és a megtett út fáradtsága, így inkább a gleccserről könnyebb úton jött le (vonattal – igen, itt ilyen is van). Hármas partiban indultunk neki az Eiger Südgratjának. A háziak abnormálisnak néztek minket, mondván, hogy azon senki nem mászik felfelé, csak leereszkednek rajta. Mondtam, akkor most fog.

A pirkadat pillanatában meglepetésemre Nicolas „ért be” (futott le) minket. Egy szóra megállt, ellátott a legfontosabb itinerrel az utunkról, majd robogott tovább. Ez jó ómen volt. Most már volt sejtésünk legalább a kulcsrész átmászásáról, bár az, hogy szerinte a déli falba másszunk be, annyira nem vonzott. Az út egy jól elterülő gerinc, melyen számtalan kiszögellés és leszakadás van. A lényeg, hogy a nyugati oldalon kell mászni. Volt egy kellemetlen ereszkedésünk, ami egy nem tervezett ingatraverzet is adott, de utána újra rátaláltunk az útra. Az Északi-Eiger csorbából jött a finom falat. Először altatással a palás kőzeten, majd egyre komolyabb sziklaproblémákkal, amiknek általában a tetején lehetett csak biztosítani, az ereszkedő pontokban.

A trükköm az volt, hogy ezen nem filóztam. Gondolkodás nélkül vetettem bele a feladatokba. Majd jöttek a csúcs alatti ereszkedő pályák. Itt még jött le pár mászó a csúcsról, akik megrökönyödve szemlélték előadásunkat. Nicolas jelmondata lebegett előttem „Mindig mássz a déli fal felé!”. Így is tettem, amiről a körülöttünk lévő mászók próbáltak lebeszélni, de hajthatatlan voltam, és az első kulcsrész egy törős ferdefogásos traverzet leszámítva nem is volt rossz. Majd jött a nagyobb falat. Vele már órák óta szemeztem. Tervezgettem, néztem, hogy vajon jobbról tényleg lesz ott valami? Aláérve felmértem, és a jobbra kimászásra fókuszáltam ismét. Egy kies párkányra másztam ki, aminek letörésében egy alkar vastag homokórát találtam. Ezt jól megkötve kellő önbizalmat adott a fal további megértésére. Egy keskeny repedés szakadt felfele. A tetején friendnek való helyet találtam. Innen egy ferde, letört traverz vissza balra, egy faltól elálló toronyhoz, mögé mászva természetes stand pont volt.

Viszont messze még a vége. Peti félviccesen megjegyezte, hogy akár a torony tetejéről át is lehetne lépni a falra. Milyen jó gondolat! Rajtam is átfutott, de támogatás nélkül nem mertem bedobni a lehetőségek közé, persze így mindjárt más. A toronyra gyorsan felszökelltem, de onnan csak egy letört lépés várt a túl oldalt. A jónak tűnő fogás fentebb sugallott, de törőssége nehezen volt beazonosítható. Paskolgattam. Jó hangja volt. Határozott elrugaszkodással elértem. Innen már könnyű volt, és fent már több ereszkedő standból is válogathattam biztosításnak. Mindenki könnyen vette az akadályt, majd a csúcsig már utójáték volt feljutni. Több mint öt és fél óra a háztól.

A csúcs firngerince alatt kifújtuk magunkat. Ettünk-ittunk, csodáltuk a tájat, és az alattunk leszaladó nyugati fal 1600 méteres mélységét. Andris és én már ismertük a labirintust, de Petinek újdonság volt a véget nem érő törős és bizonytalan lehetőségek keresése. Ha lenne a mászó utaknak arany málna díja, ez méltón esélyes lenne. De hát valahol le kell menni. A csúcsra felcsatoltuk a hágóvasat, örömömben végre havon állhattam az Eiger csúcsán. Majd 50-80 métert még ki tudtuk használni a jeges biztonságot lemenetben is. Ezt követően viszont jött a hosszas lemenetel kálváriája. Közben próbáltam megtörni a kétséget egy-egy tárlatvezetéssel: betekintés az északi falba, a gomba megkeresése… Végül a tervezett időben, körülbelül öt óra alatt leértünk. A túlárazott vonattal lementünk Lauterbrunnenbe, ahol már Pisti várt ránk. A vonatról még szép panoráma esett a Jungfraun mászott gerincünkre.