Ám nem is tudom, honnan bújt elő, de azon kaptam magam, hogy a gondolataim a mix felé kalandoznak.
Legelőször a 2023-as téli alpesi tanfolyamon találkoztam a mixmászással. Mix. A piramis teteje. “Az alpesi tradmászás csúcsa.” Egy annyira elérhetetlen, mégis oly vonzó célnak tűnt ez. Magam is kételkedtem abban, hogy szabad-e egyáltalán ilyenről álmodoznom, de belül kimondatlanul is mocorgott, hogy lesz közünk egymáshoz… vagy inkább az a félénk óhaj, hogy jó lenne, ha lenne közünk egymáshoz. Akkor, ott nem hittem volna, az álmok szintjéről ilyen hamar a realitás talajára kerülhetnek a dolgok. És mivel félig magam sem hittem, novemberben egy érdeklődő emailt írtam Dávidnak, a ‘nincs vesztenivalóm’ jeligére, hogy kiderítsem, rendelkezek-e olyan alappal melyre már érdemes építeni. Bíztató választ kaptam, mely beindította az ügyet. Abban a pillanatban elhatároztam, hogy a jég válaszhangjának, a csákányok kopácsdallamának és a jégcsavarok csilingelésének zenéjén letekerem a hangerőt: a jég helyett a mixre megyek.
A szilárd elhatározás megszületett, hogy én szeretném végigcsinálni a tanfolyamot, annak ellenére is, hogy a tanfolyam kiírásban voltak sötét foltok. Dávid, Jzy és Andris idén beújítottak és szétszedték a tanfolyamot workshopokra, kurzusokra: szintfelmérő terepfutás, mixmászó workshop, (majd innentől mászónaplóval igazolt előzetes beszámítható mászások megléte után) drytooling workshop, elméleti oktatás és mixmászó kurzus.
Elsősorban a mixmászó workshop lényegét nem értettem. A honlap leírásában olvastam: “Intenzív napunk lesz a tél hajnalán. Érkezzen tiszta fejjel, nyitottan a lehetőségekre.” E sorokat olvasva egy nagy semmi jelent meg a fejemben. Teljes képtelenség. “Hogy mi van?” – kérdeztem magamtól. Hirtelen felindulásomat lecsillapítva próbáltam tudakozódni Dávidtól:
“Egyedül a mixmászó workshop-ot nem értem. Ott mit szándékoznánk csinálni? Olyan sejtelmesen lett megfogalmazva, hogy én nem tudom itt mire gondoljak… azon kívül, hogy szombat estére kérdésekkel ‘kell’ készülni.”
Dávid mindenre kiterjedően kielégítő felvilágosítást adott, melyet majd csak valahol alantabb részleteznék, de egy dolog megerősödött bennem a válasza után. Mégpedig, hogy én nem akarok bekapcsolódni sehova. Én végig akarom csinálni az egészet. Nem mondom, hogy ez jó, de nálam a mindent vagy semmit elv érvényesült. Ha nem csinálhatnám végig az egészet, akkor majd jövök (csúnya kifejezéssel élve) ’tanfolyamozni’, amint már teljesen készen állok rá és a végéig elmehetek. Na de szerencsémre a kurzuson való részvételi szándékomat nem utasították el. Akárhogy is egy sorral feljebb azt írtam, hogy ellenkező esetben ’jövök, amint készen állok rá’… a valóságban azért nagyot kellett volna nyelnem, ha alkalmatlannak ítélnek.
Huhh, jó kis szó-szösszenet ez eddig ugye? És még csak a bevezetőn vagyok túl. Illene már mászni is nemdebár? De akkor kezdjük is el a mix workshopot.
Mixmászó workshop:
2024. december 13-15., Magas-Tátra.
Kocsihiányos állapotában érkeztünk meg a Poprád-tavi parkoló elejére, ahol a ‘tél hajnala’ – az adott minutumban éppen estéje – felfrissítő hidegével fogadott. Káprázatos csillagfényes éj leple alatt a havas hegycsúcsokon és a hótól nehezedő fenyveseken visszaverődő fehérség világában… a hátizsák súlya alatt roskadozva, tüdőmet majd kiköpve próbáltam lépést tartani Dáviddal, aki szenvedéseim közepette még beszéltetett is. Kényelmes énem továbbra is rühell cipekedni és hegynek felfelé rohanni, nopláne mindezt egyszerre. Így biztos nem nekem, de Dávidnak hála, mintha gyorsabban is érkeztünk volna meg a számunkra szállást adó Poprád-tavi menedékházba, mint az általában lenni szokott. Joggal mondják, hogy kicsi a világ: az ajtón belépve egyből a Kerekes Bence és Héjja Bálint párossal találkoztunk. Mint kiderült: kilátogattak mix utakat mászni. A háttérben csak hallgatva a szívélyes üdvözlést és beszélgetésüket, pitiáner gondjaim közepette – hogy sapkám alatt beizzadt loknijaimból facsarni lehetett az izzadtságot – megjegyeztem magamban: “Húha! Hát ez iszonyat menő! Milyen jó már nekik! … Wait a minute! – magamhoz térve gyorsan – De hisz mi is ezért vagyunk itt!” És immáron kihúzott háttal elindultam az emeletre, hogy a padlásfeljárón átszuszakolva magam elfoglaljam helyemet a már jól ismert 20 ágyas szobában, ahová a többiek is szép lassan megérkeztek.
 |
| Megérkezve a Poprád-tavi parkolóba [Fotó: Jzy] |
Tizenkét résztvevővel és a három oktatóval belaktuk a nagyszobát, ahol lefekvés előtt páronként összeállítottuk szükséges felszereléseinket a másnapi mászásra. Oktatóink körbejártak közöttünk és utasításokat adtak slószunkra vonatkozóan. Az “azt ne hozzátok” vagy “kevesebb elég lesz” és ehhez hasonló megjegyzéseik zene volt füleimnek. Nem volt más hátra, mint lefeküdni és várni a holnapot.
Az éjszaka pörgött az agyam. Nem sikerült lecsendesíteni a gondolataimat, így többé kevésbé nem aludtam. Fél óránként néztem a telefonomon az idő múlását rimánkodva az 5 óráért. Még napkelte előtt a lavinacsekket követően egy-két fejlámpa fénye mellett libasorjában indultunk a Tupa csúcsa alá. Fogalmam sincs, hogy ez a fokú törpefenyvesharc normális-e a mindennapokban, de ha ez minden mixmászóút beszállónak kötelező eleme, akkor inkább hagyjuk az egészet. A kis álomvilágomban, már akkora hó volt, amely ellepte a fenyveseket és ebben a verzióban szépen átsétáltunk volna a megkeményedett havon a törpefenyvesek tetején. Hát na… az időjárás mást produkált. E helyett az ágak sűrűjében fejmagasságban, arcunkba csapva szagolhattuk a tűleveleket. Másfél óra, vagy szűk két óra alatt átkínlódtuk magunkat a törpefenyvesen. Satu lehet ebben a helyzetben is bedobott pár poént, de úgy lekötött a fenyőágakkal való verekedés és a Balázs lépteinek nyomon követése, hogy ez mit sem javított a helyzeten.
 |
| Hajnali beszállókeresés [Fotó: Jzy] |
“Ez volt eddig a napunk? Valójában még el se kezdtük, egy fűcsomónyit, még annyit se másztunk, de már pofozkodik velünk a természet?” – hangulatom rohamosan kezdett negatívba fordulni. Aztán egy pillanat! Az első napsugárnyaláb! Nem kell sok, csak ennyi és ez felülírja az összes megpróbáltatást. Hihetetlen élmény volt: mint mikor a kisgyermekes szülő óvatosan és nesztelenül nyit rá alvó bébijére, hogy megnézze jól van-e, úgy azon a képzeletbeli egyre táguló ajtónyíláson keresztül beáramló fény a maga gyönyörűségével és szelídségével a rózsaszín és narancssárga lágyabb, majd egyre melegebb árnyalatával kezdte megfesteni a szemközti hegyoldalt, egészen addig, amíg kiszorítva a hajnalt át nem vette jogos uralmát az éjszaka felett.
 |
| Satu, Andris és Jzy mögött érkezik a fény a völgybe [Fotó: Fejes Krisztina] |
Mi pedig kiértünk a Banán és a Prvé pravé rebro alá. (Banán és Prvé pravé rebro, mint a Tupára vezető M2/M3/M3+ nehézségű mix utak.) Hogy mégse teljes előképzettség nélkül másszunk bele az útba, ott a fal tövében megkaptuk gyorstalpaló gyakorlati oktatásunkat. Nem sokat, csak pont az előttünk álló úthoz szükséges elegendő új információval ’terheltek’ minket. Örültem is neki… így mindennek lesz ideje beépülni. Mely nagyvonalakban abból állt, hogy páronként fűszegeket és kampókat vertünk/helyeztünk el, melyek megfelelőségét le is teszteltük azáltal, hogy ’beleestünk’ a köztesbe meggyőződve a felől, hogy a különböző visszafutásgátlóink is tényleg működnek; továbbá még megtanultuk saját testről biztosítani egymást, melybe természetesen szintúgy ‘beleestünk’. Ez utóbbi biztosítási módszer nekem nagyon bejött és előszeretettel alkalmaztam aztán. Igaz, egy tényleges komoly beleesésbe valószínűleg fogösszeszorítva belefeszülnék, de hála Istennek ez a veszély most nem fenyegetett.
 |
| Balázs a Prvé pravé rebro-ban [Fotó: Kocsis Dávid] |
Boldogan fogadtam, hogy Dávid azt mondta menjünk mi Ábellel elsőként a Banánba. Ő maga pedig a Levi-Balázs és a Peti-Tiszai párosokkal átment a Prvé pravé rebro-ba. Viszont így is három másik parti ott maradt utánunk Jzy és Andris óvó tekintete alatt. Megérdemlik türelmükért az elismerést sorjában utánunk a Réka-Zsoli, Satu-Ádám partik, különösképpen a végére állított Oszi-András páros. Nagy adag pozitív hozzáállás kell a hidegben várakozva semmit tenni.
Mi Ábellel a jó öreg kő-papír-ollóval eldöntöttük ki kezdi az elölmászást. Ábel nyert, így indult is, majd miután kiment kb. 15 méter kötél, én is megindultam. Viszonylag természetesnek hatott minden. Akasztás esetleg ütés és lépés, majd ismét, majd ismét és ismét. Megtettünk vagy 5 métert, majd hopp, beleestem. “Mi a bánat!? Hát te mán mi a jó fenét csinálsz itt kedves?” Szerencsére Ábel pont ezen pillanat előtt rakott be egy micro traxiont felettem, így ő észre se vette a lentebbi megcsúszásomat. Szerettem volna valamire fogni a bénázásomat: mint például, hogy biztos a kialvatlanság az oka, vagy hogy biztos a foghúzás és szabályozás miatti kajanélküliségben leadott mínusz kilóim hiányában még túl gyenge vagyok… olcsó kifogások, melyek nem lennének igazak. Egyszerű, mint a nagy pofon: olyan dekoncentrált voltam, kellett is ez a beleesés, hogy így a legelején még összeszedjem magam. “Szedd össze magad Krisztina! Vedd már észre, hogy épp a sziklán vagy és mászol!” Felegyenesedtem és mentem tovább, de immáron fejben is megérkeztem a jelenbe. És a jelen nagyon tetszetős volt! Tökéletes kezdő út, megfelelő mennyiségű pihenős szakaszokkal és pont elegendő kihívással, ahol a komfortzónát kellemesen megfeszegettük, de a félelemérzés mérföldkövekre állt tőlünk.
 |
| Satu és Ádám a Banánban [Fotó: Jzy] |
Nagy lelkesedésünkben eléggé előre haladva kimásztunk Jzy vigyázó tekintete alól. Baromira élveztük ezt a fajta ’szabadságot’, míg hogy-nemhogy a számunkra totál egyértelmű útvonalvezetést követve egy törpefenyves-szekcióban találtuk magunkat. Közel s távol nem volt se egy Dávid vagy Jzy vagy Andris, hogy megkérdezzük: “Most mégis merre?”, ezért jobb híján a legrövidebb úton próbáltunk kievickélni az oly szívlelt törpefenyők közül; ahol vagy az Ábellel minket összekötő kötél tekeredett az ágakra és igényelt kiszabadítást, vagy pedig a jégcsákányom fennakadt kantárjait fejtegettem újra és újra, nagy lemondással tekintve sorsomat illetően. Végül csak sziklát értünk és folytattuk tovább a mászást, mikor valahonnan a semmiből felbukkant Jzy és egy kis megállásra kért minket, hogy legalább látótávolságra legyünk az alattunk lévő partitól. Ebben az istenadta tökéletes mászóidőben kár lett volna megállás nélkül végig rohanni a mászóúton, én készségesen álltam meg kihasználva az időt ennek a hibátlan miliőnek mély elraktározására, meg hát az energia utánpótlásra.
Az út legvégén ismét leszakadtunk a mögöttünk haladóktól és a befejező szakaszokat már Dávid nyomai után tettük meg, aki a szomszédos gerincről villám sebességgel termett a mi gerincünkön. Teljes gondnélküliségben követtük lépteit, melyek természetesen nem a legkönnyebb útvonalvariáns felé tendáltak, de ebben a felállásban valamiért már nem is gondoltam arra, hogy szememmel a könnyebb útvonalopciókat keressem.
Fantasztikus első találkozás volt ez a mixmászással, melynek egyik leglátványosabb indikátora az arcomra kiült fülig érő mosoly volt.
 |
| Mosoly a Banán végén [Fotó: Kocsis Dávid] |
A Tupa déli lejtőjén ereszkedve a Liptó-Szepesi-medence településeit felhőtenger borította, mely felett ott sütött a nap. Melegség volt az arcomon és a szívemben egyaránt. Egy ilyen kaland után mit számít pár lila folt az ülőgumókon. Az Oszterváról lefelé vezető utat fenéken szánkázva tettük meg. A naplemente utolsó sugarai még beszűrődtek, miközben a Poprádi-tó jege felett átkelve megérkeztünk a menedékház küszöbére. Átléptük a küszöböt. Becsuktuk magunk mögött az ajtót. Nem szűrödött több fény a völgyre. A Nap lement. A képzeletbeli ajtónyílás bezárult.
A mászásunk utólagos kiértékelése során én büszkén megveregettem volna a hátunkat Ábellel. Legelső közös mászásnak elég jók voltunk, de az világosan látszódott, hogy a kommunikációnkon és az összehangolt haladásunkon (meg még sok minden máson) van még mit fejleszteni.
Amíg én felesleges körmondatokban kommunikáltam Ábellel, addig Ő… hát többnyire csendben volt. Vagy az is előfordulhat, hogy a fülemet védő 4 réteg vastagra hajtogatott csősál, sapka, sisak, kapucni alatt nem kifejezetten hallottam. Azt viszont hallottam, mikor egy idő után Dávid lett Ábel magyar hangja. De hát nem is baj ez, megbeszéltük, hogy a kurzusra ezen javítani fogunk, ahogyan a köztes elhelyezés és pucolás közös ritmusának megtalálásán is.
 |
| Levi és felette Dávid a Prvé pravé rebro-ban [Fotó: Tiszai Balázs] |
A workshop plusz különlegessége, hogy a Tátrában töltött napjaink idejére Allaga-Zsebeházi Tamás megtámogatott bennünket egy speciálisan nekünk készült hegyi időjárás előrejelzéssel, melyek elég precíznek bizonyultak. Meg is ragadnám most az alkalmat, hogy megköszönjem a The Weather on Maps csapatának, hogy az egész tanfolyam ideje alatt (a workshopon és az utána következő kurzuson is) pontos információkkal láttak el bennünket, melyek a másnapi mászás megtervezésében jelentős segítségünkre voltak.
A vasárnapra jósolt hidegfront miatt felhős, ködös, szeles (ami a hegycsúcsokon viharossá erősödhet) időt vártunk, melyhez havazás is társul. Ezekre való tekintettel a másnapi mászás ötletét elvetettük.
Este a nagy asztalnál körbegyűlve, lezárva a workshopot mindenki szót kapott. A szavak csak megerősítették, ami már alapból az arcunkra volt írva és a csillogó szempárok elég jó visszacsatolást jelentettek a workshop sikeréről. A többiek lelkesen mesélt élményeit és köszöneteit hallgatva én is megértettem, amit novemberben nem tudtam elképzelni: hogy csak egy workshop erejéig is érdemes bekapcsolódni a tanfolyamosokhoz. Természetesen nekem már korábban megvoltak a konkrét céljaim, melyeken változtatni nem állt szándékomban, de láttam, hogy a bizonytalanok, az érdeklődők, az első benyomást szerezni akarók, egy szuper kikapcsolódásra vágyók – és még ezer indok létezik, kit mi motivál egy komolyabb mixmászás megtapasztalására – számára mennyire hasznos tud lenni, ha csak becsatlakozik egy ilyen hétvégébe. Annyi tapasztalatot már ezekkel a mászásokkal is megszereztünk, hogy a legeslegkönnyebb mix utakba magabiztosan bele merjünk mászni és pont annyi rálátást szerezhettünk, mely után érdemileg el tudtuk dönteni, hogy valóban van-e közünk a mixhez és rendelkezünk-e olyan erőnléttel, hogy napokon keresztül, nehezebb utakban is valóban ez az, amit szeretnénk csinálni.
Jó lett volna, ha mind a tizenketten együtt csinálhatjuk végig a tanfolyamot, de az arra szóló keret, csak hat embernek szólt… rendkívül szerencsésnek éreztem magam, hogy befértem a keretbe.
A havazás már az éj leple alatt megérkezett. A kristályok karcos kavargással táncoltak a Poprádi-tó jege felett. A menedékház melegéből mámorítólag hatott a kinti világ performansza. Szinte szédülésig néztem a hókristályok táncát, miközben a hazaútra gondoltam és a közelgő ünnepekre; ott megérkezett a Karácsony a szívembe.
 |
| Mixmászó workshop résztvevők [Fotó: Jzy] |
Drytooling workshop:
2025. január 11. – Sziklafal, melynek hollétét hétpecsétes titok őrzi.
Mivel az országnak a tőlem távolabbi féltekére utaztunk (a helyszínnek nem kívánok reklámot csinálni, akit érint úgyis ismeri), ezért nekem célszerű volt nem Salgótarjánból indulni, hanem nővéreméktől, akiknek hadd köszönjem meg itt is, hogy mindig segítségemre vannak, ha arról van szó, hogy szükségem lenne egy helyre, ahol fejem nyugovóra hajthatom.
Reggel 9-re volt megbeszélve a találka a csapattal a sziklafal alatti parkolóban, így a korán kelés most se maradt el; viszont lehetetlen annyira korán kelni, hogy bizonyos picurok koránkelése előtt teendőit elvégezze az ember. Nálam sem volt másképp, de be kell valljam, ritkán kezdődik ennyire szívmelengetően egy nap; és hát hogyan is tudna az ember nemet mondani, mikor a plüsscicát szorongatva jönnek, majd a legnagyobb bizalommal bekuckózva az ölembe befognak meseolvasásra a reggeli indulás előtt. A mesének csak véget kellett vetni, mert megszólalt a telefonom, hogy mindjárt a ház előtt lesz a csapat. Picuroktól elköszönve:
– Kriszti megy sziklát mászni.
– Szikját mászni, – látom komolyan gondolkozik – én is megyek.
– Drágaságom te most nem jöhetsz, nem férsz be az autóba, de majd otthon, ha jössz hozzánk kimegyünk az erdőbe, sőt még naplementét is nézünk.
Ez elegendő beígért kárpótlás lehetett, mert elengedtek.
 |
| Útban a beszállóhoz [Fotó: Fejes Krisztina] |
A csapat másik felével a találkahelyen egyesültünk és két odafigyelést igénylő patakátkelést követve pár perc alatt ott voltunk a sziklánknál, hol a dry rejtelmeibe szándékoztunk elmerülni. Ez a kevéske séta nem volt elég ahhoz, hogy áthidegedett végtagjaink ruganyosan működjenek, így a fal alatti készülődések közepette sorjában elkezdtük átmozgatni magunkat. Nem büszkélkedhetek hosszadalmas mászóévekkel a hátam megett, viszont láttam már egyet s mást mászóköreinkben. Na de ilyen társasággal még sosem találkoztam: mint a kis jómadarak, mindenki becsatlakozott a bemelegítéshez. Számomra viszont ez az apró, jelentéktelennek tűnő és még csak nem is a mászóképességeinkhez kapcsolódó momentum volt az a pillanat, mikor egy olyan felismerés villant be, hogy az előttünk álló kurzus sikeres kimeneteléhez szükséges szép rend betartása és mint csapatként való együttműködés nem lesz gond köreinkben.
A kő-papír-ollót most én nyertem, így én kezdhettem a mászásokat. Azon a darabka sziklafalon jó pár lehetőség adódott a gyakorlásra. Kezdetben megmosolyogtam, hogy a könnyű utak 6- nehézségtől kezdődnek egészen a közepesen nehéz, nehéz és extra nehéz opcióig, de pontosan ez kellett, hogy majd a Tátrában ránk váró utak kunsztjaiban a kis repedések, négyzetmilliméternyi peremek meglépése, megakasztása ne okozzon a kelleténél nagyobb meglepetést.
|
| Én a feketének drukkolok! [Fotó: Kocsis Dávid] |
Az erdő csodájára járhattunk, mert tevékenységünket egy hozzánk fel is rohanó túlbuzgó arany retriever és az arra járók meg-megállva mind megbámulták. Kedvencem a gyerekek hamisítatlan őszinte megjegyzései voltak:
– Ők mit csinálnak?
– Minek másznak oda föl?
– Én a feketének drukkolok!
Kellőképp kimásztuk magunkat és nem is gondoltunk a hazaindulásra egészen a nap leszálltának és a parkoló melletti presszó zárórájának közeledtéig.
Már a helyszínen dicséretben részesültem, mely ugyan jól esett, de reméltem, hogy ez nem csak valami lelkesítő buksisimogatás, mivel olyanra nincs szükségem, hanem a látottak alapján a tények valós értékelése. Mivel én úgy értékeltem magam, hogy lehettem volna jobb is: a nap végére a karom totál elfáradt és a végefelé már nehezebben mentek az utak. De azért ez nem szegte kedvem. Sőt! Szívesen töltöttem volna el hasonló mód a másnapot: kint a sziklán, dryozva. Van egyfajta olyan plusz varázs a drytoolingozásban, ami láttam, hogy nagyon könnyen be tudna szippantani.
 |
| Valami akasztást keresve? [Fotó: Jzy] |
A patakban még megtisztogattuk hágóvasainkat és egy tartalmas nap után elsétáltunk sziklafalunktól. Megnyugvással és magabiztossággal töltött el a tudat, mikor azt mondták, a Tátrában ettől csak könnyebb utakat fogunk mászni. – “Hála a jó égnek!” – Nem láttam magam előtt, hogy ilyen utakat toljak elölben több száz méteren keresztül, viszont ezzel a nappal a kirakósnak egy darabja ismét a helyére került. Kezdett minden összeállni a kurzusra és valamit csak jól csináltunk, mert oktatóinktól megkaptuk a pozitív visszajelzést: “Mindenki nagyon jól mozgott, szóval ügyesek lesztek a Tátrában is.”.
 |
| Ábel és Levi hágóvastisztogatva [Fotó: Jzy] |
Mixmászó elméleti oktatás:
2025. január 23. – Excelsior klubhelység.
Már kevesebb mint egy hét volt hátra a tátrai nagy kalandig. Idestova sok tudást és skillt elsajátíthattunk, de nem maradhatott el az elméleti oktatásunk sem. Itt már nem a további új információk átadásán volt a hangsúly, hanem ez az utolsó mozzanat inkább a fejben való ráhangolódás és a mentális felkészülés részét képezte, mely valljuk be, ugyanolyan elengedhetetlenül fontos szerepe a mix (de bármilyen) mászásnak.
Két útravalót hoztam el innen. Az egyiket, mert ugyan nagyon hangzatos, de annál nagyobb igazság van benne, miszerint: “A hegymászás az egyetlen sport, amit nem a csúcson kell abbahagyni!”. A másikat pedig azért, mert tudtam, hogy az előttem álló hétvégén és vélhetően majd a mászás során a kunsztokban, ha szükségem lenne bátorságra, akkor ebbe a mondatba belé tudok kapaszkodni: “Mindig csak az előttünk álló lépcsőfokot kell meglépni.”. Ez picikét hajaz is arra, ami közel 3 évvel ezelőtt az alaptanfolyamon belém ivódott Zozi hangjának narrálásával: “Lépd meg! Hidd el megtart!” Hat nap és indulunk!
Talán nem is volt még ilyen, de ebben a pillanatban ki tudtam jelenteni, hogy mind fizikálisan, mind fejben készen álltam az előttem álló kemény napokra, hozzon az bármit is. Csak volt egy bökkenő: épp azt kockáztattam, hogy ezt a jó állapotom a hétvége folyamán fenekestül felrúgom. Már hetekkel ezelőtt gondolkoztam és gondolkoztam mi lehetne a járható megoldás, de minden egyes alkalommal ugyanarra az eredményre jutottam: meg kell csinálni a LeFaGySz-ot közvetlen a kurzus előtt. Mégpedig úgy kell megcsinálni, hogy annak nem lehet utóhatása. Aki esetleg nem értené, miért nem tudtam elhalasztani ezt az eseményt, azok kedvéért elmondom, hogy a LeFaGySz Bükk (és társai) hét évente egyszer kerülnek megrendezésre, tehát számomra nem volt opció, hogy hét év múlva csináljam meg, amikor van esély arra, hogy most is sikerülhet. Hogy magamnak kedvezzek a LeFaGySz-on a rövidebb 50 kilis távot választottam. Hogy fogok-e regenerálódni szerdáig, azt a fene tudja, de sebaj… majd pihenünk a mixmászó kurzus után. Kellett valami, amibe kapaszkodhatok, ha a legrosszabb szenárió szerint alakulnának a dolgok. Gyorsan meglett. Dávid maga mondta: “Mindig csak az előttünk álló lépcsőfokot kell meglépni.” Úgyis csak egy napot kell túlélni egyszerre! Ez az! Meg is van! Ez lesz a jelszavam a kurzuson! “Csak egy napot egyszerre.” Csak a mát éljük túl, holnap meg a holnapot. “Most itt, a lelkiismeretem előtt ígérem neked Fejes Krisztina, hogy a tanfolyam végén hagylak pihenni! (Csak addig bírd ki valahogy.)”
Mixmászó kurzus:
2024. január 29. – február 02., Magas-Tátra.
A hétvége elrepült és már csak azon kaptam magam, hogy autókázunk a Magas-Tátra felé. A decemberi elveszített kilóim maradéktalanul visszataláltak rám és a LeFaGySz ellenére teljes erőmben éreztem magam. Vagyis hát ez tartott mindaddig, míg fel nem értünk a Poprád-tavi Hegyi Szálló padlásfeljárójáig, ahol kiesett a sapim a kezemből. Leguggolni még le tudtam érte, de abban a minutumban a hátamon lévő zsák szépen magával rántott. “Hát ez tök ciki, még egy hátizsákot se tudok koordinálni a hátamon.” Ábel nem mert rajtam nevetni, pedig szerintem meglehetősen komikus mutatványt eszközöltem, vagy csak mert már nem lepődött meg néhanapján felbukkanó ügyetlenségemen, hisz már láthatott indokolatlan mókás hógödörben való vergődést is tőlem. Ez ahhoz képest semmi volt. Alázatra tanít ez a lépcső, az már biztos. Ezzel az alázattal indultam neki a másnapi mászásnak.
Rebro Culka-Weincziller (M3)
Picikét megcsúsztunk a lefekvéssel, a maci már rég köpött, de mi még gyorsan áttanulmányoztuk a Culka útvonalát és annak beszállóját. Le kő-papír-ollóztuk, hogy én kezdem másnap az elölmászást és nyugovóra tértünk.
A beszállóhoz vezető reggeli menetelésünk egész kellemes volt. Voltak benne jeges betétek, melyeken megállni nem tudtam és tehetetlenül csúsztam vissza álltamban a jégen és még törpefenyves-szekció is adódott, de ég és föld volt a különbség a decemberihez képest. Érdekes mód semmi nincs meg a Culka legelső részéből, pedig én másztam elöl. Onnan vettem fel a fonalat, mikor elfogytak az eszközeim és átadtam a vezetést Ábelnek. Ő pedig úgy darálta a szinteket, mint akit rakétából lőttek. A kulcsrészt nagyon szépen hozta, én pedig mindezt alulról szemlélve felszóltam neki, hogy biztos ami biztos, rakjon már be egy visszafutásgátlót magunk közé. Utólag beláttam, hogy túl lett képzelve az a szakasz, mert a valóságban sokkal jobb volt rajta mozogni, mint ahogy azt lentről sejtettem, de azért picit örültem is, hogy Ábel kimászta előttem a kulcsrészt. Viszont egyértelműen ezek a legjobb részei a Culkának. Nagyon vagány a sziklaablakon való kimászás és annak közvetlen környezete is eléggé izgalmas. Na, az tényleg jó volt. Az útnak a vége felé még visszacseréltük magunkat Ábellel és mehettem elöl. Jzy utánam szólt, hogy innentől fogva “mehetek amerre csak akarok, élvezzem”. Húha! Amerre csak a szem ellát. Felfelé. Hirtelen napsugarak az arcomon. Szikrázó napsütés a déli oldalon. Felértünk.
 |
| Ilyésék és Andris a Culkában, mögöttük a Tátra-csúcs [Fotó: Jzy] |
Az esténket a vacsoraasztalnál folytattuk. Ha csak bambultunk volna ki a fejünkből az is pihentető lett volna, viszont bőven volt kibeszélnivalónk a minket ért rengeteg élmény miatt. Nagy örömködésünk mégsem volt teljesen felhőtlen. Egy elég sajnálatos ténnyel kellett szembe néznünk ezen az estén, ugyanis Balázst egész nap bal kezén hordozta a szerencse (Peti és Balázs aznap a G1-et mászták). A legjobb megoldás az volt, hogy másnap kihagyja a mászást, remélve meggyógyul és a pihenésnek áldásos hatásai lesznek. A kialakult helyzetre való tekintettel az oktatók elénk tárták a másnapi menetrendet: A fivérek, Levi és Balázs megy a G1-re. Peti Ábellel fogja mászni a Puskást. – “Várjunk, várjunk, egy pillanat!” – Én pedig Jzyvel mászok, végig elöl. Választhatok, a G1 és a Puskás között.
“Ezek aztán fejlemények. Először is. Kiölték a kő-papír-olló csaták értelmét. Komolyra fordítva a szót. Vegyük sorra higgadtan: Ábel gyorsabb, ügyesebb, út közben kevesebbet eszik, kevesebbet iszik. Utálnám, ha azt érezné, hogy én tartom őt vissza. Petivel kölcsönösen jól járnának egymással. Jzyt a kötél másik végén tudni pedig főnyeremény. Ez így win-win mindenkinek. De hogy eddig nekem nem volt szokásom, hogy több száz méteres falakban én másszak végig elöl. És akkor ezt most kellene elkezdeni? Kriszti, drága! Hisz mi korábban megegyeztünk. Azt csinálod, amit mondanak. Az is mindegy, hogy milyen érzéseket táplálok egy úttal kapcsolatban, úgyis azt mászom ki (vagy képességeimhez mérten mindent beleadva próbálom), amit ajánlanak nekem.”
Az utak között nem tudtam dönteni. Egyiket sem ismertem, ezért megkértem Jzyt, hogy döntsön Ő ezzel kapcsolatban és oda menjünk, amit jónak lát következő lépésként számomra. A G1-et javasolta.
– Oké, akkor holnap G1.
 |
| Peti a G1-ben [Fotó: Kocsis Dávid] |
G1 in memoriam (M3-M4)
Nem a kirobbanó formámmal sikeredett kelni másnap, ezért is nem törtem magam, hogy a hajnali menetelés közben az elöl nyargaló Petivel és Ábellel megpróbáljak lépést tartani, hanem tőlük picit lemaradva beburkolóztam saját gondolataimba. Jók ezek az óra hosszában mérhető beszállók, van az embernek ideje fejben összerakni magát. Épp azzal buzdítottam magam, hogy a női gondok miatti görcsös problémákat egy laza tízes kocogással mindig tudom orvosolni, biztos a mixmászás is ugyanolyan hatékony ellenszer lesz. Remélem.
Ügyesen ott voltunk a G1 beszállójánál. Annak ellenére, hogy baromi fárasztó tud lenni minden egyes beszállóhoz való felmenet, mégis a ’baromi fárasztó’-ban is meg lehet találni az enyhítő körülményeket, amik miatt azt mondhatom: mi totál mázlisták voltunk. Se egy extrém törpefenyvesharc, se egy meghalós mellkasig süppedős hótörés felfelé nem volt utunkban. Úgy éreztem mi megfogtuk az Isten lábát, hogy ilyen körülmények fogadtak minket a Tátrában.
A nagy hálálkodás és beöltözés közepette Andris átrádiózott Dávidnak (aki Petivel és Ábellel a Puskás beszállójához értek), megbizonyosodva a felől, hogy mindenki a helyén van. Rádiózásukból egy mondat ütötte meg a fülemet:
– Jzyék kezdenek 2 perc múlva.
Én pedig magamban: “Jaaa? Hogy mi kezdünk? Hogy akkor már kezdek is?” – Azt hittem majd az Ilyés tesók, Levi és Balázs kezd, addig is megfigyelem, hogy miként indulnak el az útban (merthogy az indulás nem tűnt túl egyszerűnek), kifigyelve hova akasztják a jégcsákányaikat és hol tudnak megállni a hágóvasaikban; nekem pedig csak szépen le kell majd koppintani mindezt. Hát nem egy zseniális terv? Egy tollvonással át is lett húzva. Ez az apró módosítás már nem oszt nem szoroz:
– Oké.
 |
| A tanfolyam kedvenc útjában [Fotó: Jzy] |
Gyorsan összekapva magam csokikák mentek a belső zsebbe a mellkashoz, korty forró tea és indulás felfelé. “Azt a mindenit! Ez lenne az a tánc, amit Jzy emleget?” Megeshet, hogy az a kecses tánc néha átment robotmozgásos bugizásba, de az út legelején még annyira lekötött a koncentráció, hogy azzal nem is törődtem, vajon a táncnak milyen stílusát lejtem. Az első szakaszt kimászva fellélegeztem és örömteli huhogással hangot adtam megkönnyebbülésemnek és boldogságomnak. Ez az út irtó jó. Nehezebb, mint a tegnapi, legalábbis az első szakasza minden bizonnyal, de mégis ez valamiért jobban tetszik. A kezdeti megilletődöttség után egyre inkább kezdtem szimpatizálni ezzel az úttal, minden tetszett benne: több volt benne az a féle mozgás, amit én szeretek és most igazán elememben éreztem magam a sziklán. De nem ömlengek tovább a G1-ről, mert elfogy a papír (vagyis az pont nem; akkor mondjuk azt, hogy elkopik az ujjam vagy kikopik a klaviatúra). A lényeg, hogy nagyon szívemhez nőtt ez az út és előre lelövöm a poént, hogy számomra ez lett a tanfolyam kedvence.
Még harangszó előtt kiértünk a csúcsra. Hajnalban annyi bizalmam volt magamat illetően, hogy a HZS app-ban megelőlegeztem, hogyha én mászok végig elöl, akkor este 19:00-re valószínűleg visszaérünk a menedékházba. Nem akartam hinni a szememnek, mikor az órára néztem. 11:54.
Mindenki nagyon ügyes volt aznap. Peti és Ábel valamivel korábban kiértek a Puskásból és Levi és Balázs is nem sokkal utánam érkezve kimászták az utunkat. Olyan korán visszaértünk, hogy a szokásos oktatói napértékelő és vacsora előtt maradt időnk (a kötelező forró zuhanyon, sörön vagy kofolán túl) egy kellemes délutáni szunyókára majd azután közös játékra is.
 |
| Ábel és Peti a Puskásban [Fotó: Kocsis Dávid] |
Vajon mégis mit hoz fel a hegymászó a hegyre, az amúgy is tetemes mennyiségű mászófelszerelés és élelmiszer mellett, közös kikapcsolódás céljára? Bevallom: én semmit! Egy pihetoll, nem, még annyival sem lettem volna hajlandó többet felcipelni a hátamon. Utolsó pillanatban még a saját kikapcsolódásomra szánt könyvet is kivettem a hátizsákomból, nemhogy még mások szórakoztatására gondoljak… Nem így Kocsis Dávid. Naná, hogy egy közel A3-as nagyságú 60 oldalas keménytáblás társasjáték-kalandkönyvet. A szótáramban a ’vannak bajok’ mezsgyéjét súrolta ez a tett. Viszont az tény, hogy elég jót játszottunk. Azt hiszem megugrottuk a szintet, mert a 8. életévét betöltött, vagy annál idősebb egyének számára volt ajánlott ez a havas kaland, melyben eleinte túlélés szempontjából nem remekeltünk, de legalább jól szórakoztunk. A halál kifejezés új szinonimát kapott. Jelentése egybefonódott a ’Lapozz vissza a 6. oldalra!’ felszólítással.
Aztán jött az esti megbeszélés. Balázs helyzete elég lelombozó maradt, továbbra is rájárt a rúd szegényre, így a mászásból sajnos kiesett. Az eredeti felállás már biztos nem rendeződik vissza, de mivel nem tudtam kiismerni oktatóim esze járását a párok alakításával kapcsolatban, így kíváncsian vártam sorsom alakulását. Ábellel vagy Jzyvel mászok vagy újabb párral? Könnyebbet vagy nehezebbet? Váltva vagy végig elöl?
Az alábbi lapokat osztották a csapatnak: Ábel holnap is Petivel mászik. Mennek a Superculoirba Dáviddal. Ilyésék Andrissal a Puskásba. És akkor holnap ismét Jzyvel mászok. Szintúgy a Puskást. Majd mellékesen Dávid odatűzte:
– Neked a szintidő 3 óra.
“Oké … ez az az információ, amit elengedünk a fülünk mellett.”
Puškášove rebro (M3-M4)
“Ez az én napom!” – pattantam ki 4.50-kor az ágyból. Lehet csak az előző esti rántott husi hozadéka, de mintha túltengett volna bennem az energia. Reggeli gyanánt erre rátoltam magvas kenyeret, megkenve májkrémmel, amit rétegelt diós lágysajttal és tepertővel öblítettem le. “Menjünk mászni emberek! Engem már semmilyen körülmény nem fog tudni megtörni.”
Jó-jó. Egy ici-pici szépséghiba annyiban becsúszott a hajnali beszállókeresésbe, hogy bedőltünk Jzy beugratós kérdésének, de aztán korrigálva lettünk.
A Puskáshoz felvezető hónyelven azért taposni kellett a havat, de szerencsére a tegnapi napról Peti és Ábel lábnyomai szépen megmaradtak. Viszont nem tudom melyikőjük csinálta a lépéseket, de akkorákat kellett lépegetni felfelé, mint az ólajtó.
 |
| Igyekezve a Puskás beszállójához [Fotó: Jzy] |
És ott álltunk. A Puskás beszállójánál. Az út lábánál, amely közvetlenül a csúcsra visz.
Két oldalt egyszerre indultunk meg Andrisékkal, aztán ifjabbik Balázs volt olyan kedves, hogy maguk elé engedte a mi párosunkat.
Amolyan otthonlét kezdett elfogni az útban. A G1-et nem vitte (részemről), de úgy éreztem minden stabil körülöttem… magamat is beleértve, és hát a mászás komolyságán túlmenően már-már játékként lehetett felfogni. Nyilván nem volt az, de valamelyest mégis csak egy nagy felnőtt játszótér ez. Csak ezen a játszótéren a kockázatok (meg még egypár dolog) nagyobbak.
Eddigi utak során, de valójában még sosem fordult elő velem, hogy nem éreztem szükségességét a közteseknek. Tökéletesek voltak a kondik, a hó alatti füvek prímán fagyottak voltak, a csákányokat magabiztosan lehetett akasztgatni. Többször úgy mértem fel a helyzetet, hogy magam miatt nem raknék be köztest. Akkor Jzy miatt? Még a kérdés is nevetséges. Jzy kiszólózza az utat oda-vissza, keresztül-kasul, csukott szemmel, kényszerzubbonyban. Még ha nem is érzékeltem szükségességét köztes biztosítási pontok elhelyezésének, emlékeztettem magamat, hogy hiba lenne azt gondolni, hogy minden egyes befolyásoló körülményt én tartok kézben. Néha elhelyeztem köztest olyanokra hivatkozva, hogy ’mert attól bajunk nem lesz’, ’mert csak magamnak teszek jót, ha gyakorlom a húskampók és fűszegek beverését’, na meg hát ’hogy ne érje szó a ház elejét’. Nem mintha Jzy szőrösszívű lenne, de mégis csak az egyik oktatóm mászik mögöttem és ennek hála közvetlen megítélésben részesül minden egyes cselekedetem. Aminek én kifejezetten örültem. Azzal, hogy egyből visszajelzést kaptam esetleges hibáimról, vagy javaslatot egy dolog jobb megoldási lehetőségére, olyan mértékben jelentett fejlődést, amit nem is emlékszek mikor tapasztalhattam meg utoljára. Rég tanultam ilyen aktívan és ennyit. Jzy személyének és támogató jelenlétének hatása érzékelhető volt a kötél kb. 15 méterrel feljebb lévő féltekén, nálam is. Hozzájárult ahhoz, hogy olyan dolgokat hozzon felszínre belőlem, amik nem is tudtam, hogy megvannak bennem, amik engem is megleptek.
Egy-két mozdulat ebből az útból is emlékezetes marad, de csak egyetlen mászóélményt emelnék ki az egészből: a pikkelyes gerincszakaszt, mely nagy hirtelen megszűnt felfelé folytatódni és csak egy lemászással lehetett a következő sziklagerinc alá átjutni. Megnéztem minden irányból: “Ezt most jobbról, balról, vagy elölről kell abszolválni?” Egy villanásként átrohant a gondolataimon, hogy milyen menő lenne már leugrani vagy fenéken lecsúszni innen a lent váró puha hóba. Az elölről való belógás, elrugaszkodás és leugrás után való földre érkezés esélyeit latolgattam éppen. Ezen ötlet földre érkezésének körülményei csak annyiban aggasztottak, hogy az ugrás végeztével picit parkour-osra véve a történetet, egy bukfencet is be kellett volna iktatni a tompítás érdekében, ami maximum csákány nélkül csak-csak megy, de ha a bukfenc nincs jól irányozva, akkor ’Lapozz vissza a 6. oldalra!’ lesz kérem szépen. Inkább valami élettel összeegyeztethető megoldás után nézve csak ráeszméltem a jobb oldali repedésre, melyben való lemászás már kezdett hasonlítani ahhoz az emlegetett tánchoz. Itt igazán jól jöttek a drytooling workshop-on tanult precíziós lépések és akasztások (meg természetesen sok más helyen is). Az ilyen és ezekhez hasonló pillanatokban kezdtem a mixmászó identitást picit közelebb engedni magamhoz.
 |
| Hőlégballonok emelkednek a Tátra-csúcs felett [Fotó: Boros Ábel] |
Lehet már unjátok, hogy folyton csak arról számolok be, hogy nekünk az időjárás mennyire csodaszép és ideális volt, de hát tényleg az volt. És most is. Három hőlégballon emelkedett a szemközti Tátra-csúcs felett, miközben makulátlan szép időben utolsó lépéseket tettem meg a Tupa csúcsára. Csak igaza lett Dávidnak, hogy a szintidőt lehet 3 órán belül is hozni. Még csak délelőtt 10:40 volt. Mintha csak nekünk lettek volna szánva azok a percek: elpakolva, egy sziklán megpihenve, kölcsönös elemózsiamegosztás közben napfürdőztünk a hegytetőn, ahol semmiben sem leledzett egy szemernyi hiba sem. Három nap alatt háromszor jutottunk fel ide, de nem láttam esélyét, hogy rá tudnék unni. Időzítés terén is toppon voltunk: napfürdőzésünk közepette Dávidék alakját pillantottuk meg, ahogy közelednek felénk a csúcsra.
Oké, hogy ők veszedelmes tempóban tudják nyomatni felfelé, de meglepett, hogy már itt is vannak a Superculoirból. Tuti szenzációs lehetett: megnéztem volna, ahogy Peti direktbe kitolja a kulcsrészt. És szinte ugyanebben a pillanatban érkezett fel Levi és Balázs is a csúcsra. Teljes volt a csipet csapat, így indultunk le közösen a Rét-nyereg-hágó irányába.
 |
| Peti a Superculoirban [Fotó: Kocsis Dávid] |
Hazaérkezve a nagyszobánkba, nekiláttunk a szokásos rutinnak, köztük a levetett ruhák felakasztgatásának. Nem kellett ide 20 ember… a szagokat 9-en is szolgáltattuk. Már mindennek megvolt a helye; a gerendákon vagy az oszlopok közé korábban kifeszített köteleken lógó száradó izzadt ruhák a beltér részét képezték. Merino anyag ide vagy oda, ennyi napi mászás izzadtságával ez sem tud csodát tenni. A kiszellőztetés-pártiakkal nem akartam leállni vitatkozni, pedig meg voltam győződve, hogy mit sem segít ez rajtunk. Kiszellőztettünk. Ahogy vártam: a büdös maradt, de legalább bent is jó hideg lett. Bebújva a takaró alá csendespihenő következett. Ma még több idő jutott a délutáni szunyókára, mely után lekászálódva a vacsoraasztalhoz, utolsó esténkre gyűltünk össze.
Mindenek előtt az eddig megszakítás nélkül végigmászott tanfolyami napok sikerességének fényében lehetőséget kaptunk a másnapi terveinkről szavazással dönteni. “Követelmény” (nem szeretem ezt a szót itt használni, de nem találtam más kifejezőbbet) szintjén már nem “kellett” többet másznunk, viszont a másnapi pazar időjárás a mászást továbbra is úgy ajánlotta fel, mint az ezüsttányéron kínált aranyalmát. Nehéz egy ilyen kecsegtető ajánlatnak ellenállni. Másik lehetőségként pedig reggeli ébredés és összepakolás után egyből hazaindulhatunk. A szavazás eredménye a hazaindulók javára dőlt el. Elég egyszerű kitalálni ki volt az a két titán, akik a mászás mellett voksoltak. Ezek mentek volna, amíg van bennük szusz. Egy részem abszolút értette őket, a másik pedig úgy vélekedett, hogy én már így is az elképzeléseimen felül részesültem mind abból, amiért ide jöttem és a megelégedésre még egy lapát megelégedést ráhalmozni úgy láttam nem ad hozzá, sem nem vesz el a hétvégéből. Hát ezt a sok újonnan kapott tudást és még több élményt is el kell tudni hordozni!
 |
| Közös visszatérés a Rét-nyereg-hágóból [Fotó: Fejes Krisztina] |
Én olyan büszke vagyok magunkra, hogy ezt így lehoztuk. Tényleg teher alatt nő a pálma. A józan paraszti ész azt diktálná, hogy a folyamatos fizikai és mentális terhelés hatására egyre lassabbak és fáradtabbak leszünk. Ennek ellenére mi napról napra egyre nehezebb és hosszabb utakat másztunk, egyre rövidebb idő alatt. De nem is a fizikális képességek oldalát találom a legmeglepőbbnek, hanem az emberi oldalát. Úgy gondolom, egy ilyen tanfolyam sikeres kimenetele végett elengedhetetlen az a fajta ’katonás rend’ betartása (és betartatása), melynek működőképességét oktatóink már jó párszor kikísérletezték. Ahol egynél több embernek kell együtt működnie, ott nem magától értetődő, hogy fennakadásmentesen történjenek a dolgok. Ezért is picit büszkeséggel tölt el, hogy jól vettük a követelményeket: fegyelmezetten hozzáállva mindenhez, mi a hajnali lámpakapcsolás és az esti lámpaoltás között történt, de külön hálás is vagyok a csapat tagjainak, hogy mindenki azon volt, hogy a mászásaink és minden, ami ezek sikerét szolgálja, úgy történjen, ahogy azt az oktatóink javasolják.
Drága Barátaim! Ez lett volna az én kis történetem, amit tudjátok: tessék megfelelő iróniával kezelni. Azoknak a hősöknek, akik irományom végére értek csak elismerésemet tudom kifejezni. Nagyon köszönöm, hogy mindig érdeklődéssel fogadjátok és figyelemmel kíséritek kalandjaimat és hogy el is olvassátok a beszámolóimat, az egyenest hihetetlen.
Még ha 5, 10 vagy több év múlva visszaolvasva bele is pirulok amatőr zöldfülűségembe, ezek a szerteágazó, néha csapongó, minden apróságra kiterjedő, alkalomadtán összekapcsolódó történeteim remélem szolgálják a kikapcsolódást, a nevetést, a dolgokra való rácsodálkozást, valamennyire információ átadást és ha szabad mondanom, a motiválást is.
Köszönöm Kedves Csapat! Köszönöm Dávid, Jzy, Andris! Ezt a rengeteg tudást és életreszóló megtapasztalást a leghitelesebb módon adtátok át számunkra és Nektek hála azt az igazi – Peti szavaival élve – autentikus téli hegymászó hangulatot kölcsönöztétek a tanfolyamnak, amitől még valódibb, még értékesebb számomra ez a kincs a ’hegymászó készségek tarsolyában’. Egy picike, de annál különlegesebb, rendkívül ritka vörös gyémánt ez a kis drágakőtarsolyban.
 |
| A tanfolyam résztvevői a Tupa csúcsán [Fotó: Jzy] |
A 2024-es mixmászó workshop résztvevői:
Kocsis Dávid (oktató), Ruskó András (oktató), Vainel Gergely Gyula (oktató), Ács Réka, Baksa Zsolt, Boros Ábel, Czebe András, Fejes Krisztina, Ilyés Balázs, Ilyés Levente, Mihelcsik Ádám, Németh Péter, Novák Norbert, Országh Tamás, Tiszai Balázs
A 2025-ös mixmászó tanfolyam résztvevői:
Kocsis Dávid (oktató), Ruskó András (oktató), Vainel Gergely Gyula (oktató), Boros Ábel, Fejes Krisztina, Ilyés Balázs, Ilyés Levente, Németh Péter, Tiszai Balázs
Írta: Fejes Krisztina, 2025. február 28.
