Szántó Levente és Gönczöl Zsolt Excelsior tagtársaink igen kalandos és „termékeny” két hetes mászótúrát tudhatnak maguk mögött, melyről Levi írt is egy igen részletes és színes összefoglalót, melyből megtudhatjuk honnan indultak és hova érkeztek…

Egy éve kezdtük a tanfolyamokat az egyesületben, és ez a nyár volt amit már nagyon vártunk, hiszen jelenésünk volt a Téry-házban a várva várt nyári alpesi tanfolyamon. Nagyon vártuk, hogy megszerezzünk minden tudást a tradmászás biztonságos elkezdéséhez, mivel erre a nyárra szebbnél szebb utakat néztünk ki magunknak, amikhez ez elengedhetetlen volt. Zsolti barátommal felmentünk a Tátrába júliusban a második nyári alpesi tanfolyami időpontra, abban a reményben, hogy gyönyörű időben gyönyörű utakat fogunk mászni. Ezek a tervek hamar ködbe vésztek szó szerint, hiszen bejött egy igazából téli időjárás. A Tátrát hó borította egyik pillanatról a másikra, így mi a házban ragadtunk. Hosszas várakozás után mi továbbra is úgy döntöttünk oktatóinkkal, Botival és Mészivel, hogy fent maradunk, és ahogy a lehetőségek engedik, megpróbáljuk megcsinálni a tanfolyamot. Az elkövetkező napokban verőfényes napsütés köszöntött minket szinte minden út beszállójánál. A tanfolyam zseniális volt, a pszichénknek odavágtak a IV- nehézségű hosszok, és akkor még az akkor végtelenül félelmetes lemászásokról nem is beszéltem.

A Šadek táblája, Zsolti vezeti a hosszt

Napról napra tornásztuk feljebb az ingerküszöbünket, és hiába másztunk a Hohe Wandon Zsoltival VI-os utakat a tanfolyam előtt, itt hatalmas megkönnyebbülés volt, mikor nem nekünk kellett vezetni a tanfolyam kulcs hosszát, a Korosadowicz út V-ös traverzét, mert a hármas parti harmadik tagja, Peti volt olyan jó fej, hogy vezette azt.

Zsolti a Korosadowicz V-ös kulcs traverzében

Hogy ezt a tradicionális köztesek okozták-e, vagy a beszállókból adódó fáradtság, vagy esetleg a hangulat, hogy alpesi körülmények között vagyunk, és ha lenézünk nem a bécsújhelyi-medence napsütötte legelőit látjuk magunk alatt, hanem a Tátra zord és rücskös világát, azt nem tudom már, valószínűleg ez mind benne volt. Minden utat megmásztunk, semmibe nem estünk bele, ez mégsem adott kellő önbizalmat a másnapi utakhoz, furcsa érzés volt ez, szokatlan volt nagyon. Utólag is nagyon hálásak vagyunk oktatóinknak minden támogatásukért és segítségükért a tanfolyam alatt, hogy megkaphattuk az egyetemista kedvezményt, hogy fent maradtak velünk ebben a kilátástalan jeges havas időjárásban és még sorolhatnám. Végül is minden viszontagság ellenére sikeresen teljesítettük a nyári alpesi tanfolyamot, ami egy dolgot jelentett: IRÁNY A VÁRVA VÁRT OLASZORSZÁG!

Egy tucat utat kinéztünk az év során, amiket valamiért mindenképpen meg szerettünk volna mászni még az idén. Volt, amit a hossza miatt, volt ahol a vonalvezetés fogott meg minket, volt ahol csak egyszerűen a táj szépsége, de egy közös pontja volt az utaknak. Ironikus, de pont az, hogy minél többféle különböző kőzeten tudjunk mászni. Végiggondoltam, hogy milyen kőzeteken lehet mászni a környékünkön és egy elég szép és átfogó listát dugtam Zsolti orra alá az ősszel. Bazalttól elkezdve dolomiton át a porfirig mindenen, amin csak tudunk, szerettünk volna mászni. Az utak kiválogatása már önmagában egy élmény volt (nekem, Zsoltit inkább idegesítettem a napi szinten 30 új úttal, amit küldözgettem neki). Az utaknak se a nehézsége, se a technikai tudás igénye nem felelt meg az őszi/téli képességeinknek. Így igazából, ahogy közeledett ez a „nyaralás”, úgy húztunk le rengeteg utat a tervből, mert vagy rájöttünk, hogy nem fér bele se az időbe, se a keretbe, vagy rájöttünk, hogy nem tudunk VIII+-os utat mászni sehol, nem, hogy többkötélhosszban. Így végül is összejött egy rövidebb lista, ami már jobban passzolt a képességeinkhez, de még ez is nagyon irreálisnak tűnt. Főleg nyári alpesi után, ahol a négyes utak igencsak megdolgoztak minket. A nyári alpesi után egy hét szünetet tartottunk, ez alatt volt időnk friendeket kölcsönözni, illetve kigondolni rendesen azt az útitervet, hogy minden szépen menjen majd. Kipihentük magunkat, összepakoltunk és készültünk indulni Olaszországba.

Anyu volt olyan jó fej, hogy odaadta a kocsiját nekünk két hétre. Kikaptam a hátsó üléssort, bedobtunk hálózsáktól elkezdve Zsolti szeretett kis plüssmackóján át mindent, hogy kellemesek legyenek az éjszakák a kocsiban, hiszen két hétig az lesz a nem hivatalos lakóhelyünk. Elmentünk az indulás előtti este feltankolni konzervekből, gondoltuk mi, viszünk kaját Magyarföldről, az olcsóbb.

A Konzerv bevásárlás boldog pillanatai

Végül is július 25-e hétfő reggel elindultunk első úti célunkhoz, Canazeibe, a dolomitok szívébe. Hatalmas izgalommal érkeztem ide, jártam már ott párszor, és imádom a helyet. Kedvenc mászóiskolám is ott van és ez is lett az első napunk programja a 8 órás út mellett. Mikor megérkeztünk, esett az eső, de bíztam abban, hogy a crag meredek falai és sajátos adottságai miatt mászható lesz. Szerencsénkre igazam lett, a fal száraz volt, így kezdődhetett a várva várt mászás. Előkaptuk a cicanadrágokat (ez a szokásos viselet mifelénk), és másztunk egy kellemeset naplementéig a furcsa bazalt kőzeten, amiben kavicsok vannak, valami konglomerátum lehet, nem értek hozzá, azt tudom, hogy olyan, mint az andezit, csak sokkal jobb. Tapad és crimpek és semmi más. Ezután felkerestük a kedvenc parkolómat a Sella hágó szerpentinje mellett és befoglaltuk bízva abban, hogy ez lesz a mi helyünk 4 napig. Este néztünk egy időjárás jelentést és szörnyen nézett ki. Hideg esős idő másnap déltől, és ez lesz a helyzet még jó pár napig. Keddre egy Messner utat néztem ki, amitől én már előre féltem a leírásokban olvasottaktól, de már elmondtam Zsoltinak az ötletet, így rámentünk volna terv szerint. Ezt keresztbe húzta az időjárás és azzal a tudattal feküdtünk, hogy majd reggel azért keljünk föl, ne aludjuk át a napot, és kigondoljuk hogyan tovább.

Első éjszaka a kocsiban

Reggel verőfényes napsütésre ébredtünk, így gondoltuk másszunk valamit még gyorsan a vihar előtt. Ki is néztük villámgyorsan a bergsteigenen az egyik könnyű rövid trad utat a Sella tornyokra. Az egyes toronyra vezető Freccia út lett volna a préda, IV-es nehézségért gondoltuk jó lesz ezzel kezdeni a tradmászó „pályafutásunkat”.

A rövid beszállón a Freccia úthoz

6 kötélhossz volt, felénél átkeveredtem a szomszédos Freccia bis nevű útba ugyanilyen nehézségért, így azzal fejeztük be. Másfél óra alatt fenn voltunk 6 kötélhosszt, tetszett az időnk, de még volt hova gyorsulni a végső célhoz, amit a kedvezőtlen időjárás miatt áttoltunk az utazás végére. Itt a torony tetején lőttünk pár fotót, körbenéztünk, majd elindultunk lefelé.

Az első önálló alpesi trad utunk tetején, az I. Sella tornyon

Két lehetőségünk is volt a leútra, az egyik ereszkedések és egyes lemászások váltakozása, a másik egy hármas lemászás. Utóbbi igen rosszul nézett ki, így inkább az ereszkedéseket választottuk. Hamar visszaértünk a kocsihoz, és elindultunk kifelé a Dolomitokból azzal a reménnyel, hogy másfél hét és viszontlátjuk a helyet.

A Sass Pordoi 800 m magas Észak-Nyugati fala

Következő úti célunk már régóta ki volt nézve, de végül is az utolsó pillanatban lett beletéve a nyaralásba. Ez a Bolzano környéki porfir vidék. Rengeteg legendás trad út megy fel ezeken a falakon a furcsa, gránithoz hasonlító kőzeten. Simább lényegesen a gránitnál, nincsenek rajta olyan nagy kristályok. Ezek az utak nagyrészt bőven a tudásunknál nehezebbek, nagyon kellett keresni a „könnyű” utakat.  A nyaralás előtt 3 nappal rátaláltam a neten a red rocks kaller ingyenes pdf verziójára, így sikerült kinézni egy jó utat a porfir vidék legmagasabb pontjára, a Sarner Scharte-re. Egy keverék utat néztünk ki magunknak, a Lokomotiv úttal terveztünk kezdeni és a Direkte westverschneidungot szerettük volna mászni befejezésnek, hogy elkerüljük a VIII-as kulcsrészt. Így egy VI-os, 11 kötélhosszas, alpesi trad út volt tervben szerdára, amihez 600 m szintkülönbséges beszálló vezet. Mondtam Zsoltinak kedden miután lejöttünk a Sella tornyokról, hogy induljunk át, másnap már egyből tudjuk reggel kezdeni az utat, viszont még csak kora délután volt, így gondoltam menjünk el megnézni az oberbozeni földpiramisokat, ha már útba esnek. Nos, ebből az lett, hogy lejártuk a lábaink, és fáradtan értünk az esti órákban a Sarntalba, ahol felautóztunk a beszálló aljánál található parkolóig. Ide kb. 20 perc szerpentinezés vezetett valami mezőgazdasági utakon, és a parkoló egy pajta hátuljában volt kialakítva. Nem igazán volt más lehetőség, meg fáradtak is voltunk hozzá, hogy más lehetőségek után nézzünk, így a táblák ellenére itt töltöttük az autóban az éjszakát, mondván, hogy a másnap délután kettő körüli vihar miatt kelünk a nappal. Reggel 5-kor keltünk, elővettük a kis cókmókunkat reggeli konzervet melegíteni. A reggelink közepébe bezavart egy tehéncsorda (vagy inkább mi zavartunk be a reggelinkkel) akik a pásztorukkal átvonultak a parkolón, majd kaptunk pár morgósabb hangvételű figyelmeztetést a férfitól, hogy: No camping!!! Hát most már mindegy volt, délután úgyis tovább állunk, gondoltuk, és elindultunk a falhoz. A beszálló hosszú volt, a vége egy couloir, imádtam. A fal alatt kő-papír-olló játékban nyertem, így én kezdtem az utat, még örültem is neki, hogy vezethetem a hatos kulcshosszt, nagyon jó lesz, gondoltam.

Változékony időjárással volt dolgunk

Az út végig meredek táblákon szalad fel repedéseket követve, amik nem igazán voltak kinyílva, a legkisebb friendeket tuszkoltuk be, ahova tudtuk. Ahova nem tudsz, ott van „nitt”, ez egy ősi tákolást jelent, nem bizalomgerjesztő, plusz pont, hogy 8 méterenként vannak ezek a nittek, elvileg ötös hosszokban.

A hatos kulcshosszt én vezettem, hát, megszenvedtem, bele is ültem, amint megoldottam a problémát. Ez minden, csak nem hatos, ez egy hetes. Egy mozdulat hetes, utána hatos 10 méter, nagyjából így lehetne leírni. Az ötös hosszok meg inkább V+/VI–os tábla hosszok 8 méterenként biztosítva, egyszer meg is csúsztam 6 méterrel a nitt fölött, megállt bennem az ütő. Hihetetlenül elfáradt a vádlink kb. 300 m táblamászás után.

Végtelen táblákon, Én mászok elöl

Majd átmásztunk a kettővel odábbi útba, hogy V+-ért befejezzük R3 biztosíthatósággal az utat. Nem tudtuk mi az az R3, így bátran rámentünk, igazából el sem olvastam, hogy R3. Az V+ egy off-width volt jól biztosítva, egy sarokban, a végén egy 15 méteres füves runouttal.

Zsolti az utolsó előtti hosszban

Az utolsó hossz jött, megkönnyebbülve vágtam neki, hogy na már csak egy hármas hossz és fent vagyunk. Hát persze, hogy nem az útban másztam, teljesen rossz helyen másztam fel, az útra azt írta a kaller, hogy omlós, ebben egy szilárd kő nem volt. Füves, mozgós, hármas-négyes 30 m runout volt ez, nagyon nem volt kedvemre a dolog. De felértem, és ez egy nagyon megérdemelt standolás volt. Zsolti is felért dermedt arccal utánam, hogy Levi ez full para volt. Hát, ahogy felértünk lőttünk pár fotót és ránk szakadt a jégeső.

A Sarner Scharte csúcsán, 2458 méteren

Lementünk a kocsihoz, én nagyon fáradt lábakkal, és leértünk 5 óra magasságában. Ettünk egyet és lementünk Arcoba, hogy ezt az utat lepihenjük Val di Mello előtt. Aznap este még fürödtünk egyet a Garda-tóban is.

Másnap, csütörtökön, gondoltuk, azért valamit másszunk, ne csak a vízben legyünk egész nap, így a Tony il Telefonista falán másztunk fel egy variánst V+-ért a Garda partján. Rég láttunk már nitteket 2 méterenként, jól esett.

Garda-tavi mészkőtáblákon

A cicanadrágok itt is előkerültek, szerintem mi voltunk a legszebbek a falon aznap az olasz hölgyek után. Ők érdekessé tették a hosszas ereszkedést vissza a fal aljára.

Stílus, boldogság

A következő napokban pihentünk, várost néztünk, ugráltunk a tóba, tartottunk másfél nap szünetet, hogy a Melloba ne kiégve érjünk oda.

Szombat reggel átutaztunk a kis Yosemitebe, hogy a kiszemelt trad útjainkat megmásszuk. Átvezettünk, délutánra értünk oda, ahol egy kis meglepetés fogadott minket. A Val Masinobol a Val di Melloba nem lehet behajtani, mondjuk véletlen behajtottunk, így tűnt föl. Visszamentünk a faluba keresni valami helyet 4 napra a kocsinak. Végül is Bagli di Masino fele találtunk egy helyet, ahol volt 4-5 helynyi terület és ott le tudtunk állni.

Excelsioros matrica ide is felkerült

Zsolti kitalálta, hogy pakoljak gyorsan, mert mászunk valamit. Kis hezitálás után elindultunk mászni, a Ferro vízesés mellé, valami kis rövidet. A Mixomiceto utat szemeltük ki VI+ 2 kötélhossz.

A Ferro-vízesés tövében

A fal alatt rengeteg hangya van, nem lettem jóban velük, Zsolti se. Az első hossz egy technikásabb tábla kis alsós fogásokkal, a második egy runout, de azt sétáltuk, olyan könnyű. Szép volt, összeszedtem önbizalmat a másnapi Kundalinihez. A cicanadrágoknak itt volt utoljára szerepe, ezután már egyik útba sem vettük fel őket. Nagy hiba, igen jól néznek ki.

A Mixomiceto út tetején

Az első hét zárása nagyon jól sikerült, vasárnap megmásztuk az Il Risveglio di Kundalini utat, VII-, 400 m trad és 10 kötélhossz. Az utat kis nehézségek után megtaláltuk, majd kezdtem is az első hosszal. Zsoltié volt a második, a kulcs hossz. Átmászta nagyon szépen, én másodba jöttem, tényleg egy mozdulat, de az fifikás volt. A következő hossz egy hosszú, ugyanolyan széles repedés, amiben hamar ellőttem a friendeket, majd következett egy hosszú runout, a bennhagyott rossz minőségű köztesekig.

 

A harmadik hosszban Zsolti Jön hátul

Kalandos volt, ezután Zsolti mászta a kéményt elöl, amit előttünk egy parti felpiazozott, de mi inkább biztosítottuk. Hát másodban ez egy szívás volt, főleg hogy nem fúrtam be magam kéményezve, mint Zsolti, így ki kellett szednem kintről a kémény mélyén rejtőző friendeket vér verejték árán.

Zsolti a negyedik hosszban, miután kivergődött a kéményből

A következő hossz egy rövid, annál fárasztóbb repedés volt. Ezután jött a talán valós kulcs egy 60 méteres plafon alatti hatos, ami megterhelő volt. Olyan mintha emelgetnél valamit, Kozma Bálintéknak igaza volt az ő beszámolójukban.

Én a hosszú plafon hossz végén

A következő hosszt én másztam, egy könnyű runout traverz. Ezután már csak egy nehéz hossz volt a maradék hosszok közt, ezt én vezettem, egy hatos kitett piazozás és egyéb finomságok. Amint ezen átjutottam megörültem, hogy most már tuti meglesz beleülés nélkül az út, amin egész nap görcsöltünk.

Zsolti hulla

27 fokban másztuk, másfél liter vízzel, ez a kb. 5. hosszban elfogyott majdnem teljesen, iszonyatos dolog. Kimásztuk az utat nagyjából 8 óra alatt, lassúak voltunk, de tapasztalatlanok, szóval ez így belefér.

A Kundalini kiszállásánál nagyon boldogan

 Lefele út a vízesésből feltankoltuk a gyomrunk, már azt hittem összeesek a végére. Egyébként a lefele út megtalálásával nekünk is voltak kisebb gondjaink, van egy hosszú tábla csík az erdőben, bringás szemmel Squamish slabjeit juttatta eszünkbe. Azt keresztezni kell balra és onnét már nem tudod elrontani. Ezután lent a patakban ahova kiér a levezető út, ott fürödtünk is, nagyon jól esett már az egész napos mászás után. Még egy óra séta várt ránk vissza a kocsihoz, ahol várt minket a konzervbirodalmunk. Már undorodtunk tőle, alig bírtuk megenni.

A következő két napban ezt az utat pihentük le, mind a patakparton, mind az autó környékén. Megtanultunk pihenésképp slacklineozni, ami utólag kiderült, nem pihentető. A telefonok és az aksik eddig bírták szusszal, így az egyik san martinoi kisboltban egy konnektort kölcsönkértem magamnak telefont tölteni. Illetve vettünk paradicsomszószt és csigatésztát, ez a világot jelentette akkor.

Szerdán reggel korán keltünk, mert a Luna Nascente várta, hogy megmásszuk. Felmentünk a Kundalini lejöveti útjaként ismert beszállón, majd hamar megtaláltuk a jellegzetes kezdését a Polimagò jól látható kéménye alatt. Első hossz hetes trad. Pff! Senkinek nincs kedve kezdeni. Egyáltalán mászni nincs kedvünk, fáradtak vagyunk, nincs motiváció. Zsolti azért elkezdte az első hosszt, de nem bírta átmászni. Leereszkedett, és megbeszéltük, hogy hagyjuk, elfáradtunk, menjünk vissza a dolomitokba, megvár minket a Luna, és amúgy is még vár minket egy út. Lementünk és még aznap kényelmesen visszaindultunk keletre. Fájó búcsút vettünk a völgytől, nagy élmény volt, nagyon nagy. Estig eljutottunk a Val di Sole hágójába, amiről mi bringásként sokat hallottunk a World Cup miatt. Nagyon szép volt, úgy döntöttünk, nem megyünk tovább, ez a hely gyönyörű, és már sötétedik. SZALONNÁS-HAGYMÁS-TOJÁSRÁNTOTTÁT vacsoráztunk!!! Valami kaja, ami nem konzerv. Megint csak az aktuális minden vágyunk kielégülése volt ez. Itt megnéztük az időjárást, hogy mit ír a Sella csoport Pordoi csúcsára. Csütörtök jó idő, de ekkor még nem érünk oda, péntek délelőttre jó időt írt, délután 2-től vihart, szombatra ugyanez, vasárnapra végig esőt. Megfogalmazódott bennünk, hogy a péntek délelőtt lehet az egyetlen esélyünk. Csütörtökön átutaztunk Canazeibe, vissza a kedvenc helyemre. Útközben felvettünk két stoppost is, nagyon rendes arcok voltak. Itt várost néztünk, illetve bementünk kallert fotózni boltokba, a másnapi úthoz hátha szerzünk még infót. Még egy utolsó töltésre beadtuk a telefonokat, powerbankokat egy helyi hentesboltba, nagyon rendesek voltak velünk. Korán felautóztunk a helyünkre, ami a beszálló elejénél van, és leparkoltunk. Gyors vacsi és alvás világosban, 8kor, mert éjjel kelünk. De megéri, mert vár minket a Sass Pordoi 800 m magas Északnyugati fala.

Fedele-Dibona steig, egy útkombináció, ami miatt beléptünk az egyesületbe, ami miatt megtanultunk tradot mászni. Hajnali kettőkor keltünk és főztünk a kocsi mellett, be volt minden már pakolva estéről, 3 óra van, indulás!

Reggeli hajnali kettőkor

Túráztunk fel a beszállón, a hátam leszakad, de csend van és kellemes az idő. Szélcsend van. Felnéztem, és néztem, hogy jé, nincs csillag az égen. Feljebb néztem és ott már voltak csillagok. Aztán kirajzolódott a fal tetejének a sziluettje. 800 méter függőleges dolomit monstrum. Még így sötétben is brutális látvány volt. Már csak meg kéne találni az utat. Leírások alapján elkezdtük tippelgetni fejlámpákkal a falat pásztázva, melyik vízfolyás mellett indulhat az út, hol van az a sarok az első standtól jobbra. Aztán elkezdtünk egyes kettes terepen felmászkálni. Hatalmas mázlink, vagy jó megérzésünk, nem tudom, de elsőre odakeveredtünk az út első kötélhosszának kezdetét jelző kötélgyűrűkhöz és emléktáblához. 4 óra van. Kapjuk fel a mászócuccunk, és indulás. Én még bedobtam Zsoltinak egy kérdést, izguló hanggal: – Tuti? – Tuti! válaszolta. Szóval a kő-papír-olló győzelmemnek hála én kezdtem az utat. Nem akartam, de így jött ki. Az első hosszban rájöttem, hogy ezek ősi számozások, nagyon nem az, amit a Hohe Wandon megszoktunk. Ez IV-es??? Dehogy az. Mindegy, ne rakj köztest, nincs rá időnk, csak menj!

Fejlámpával a Fedele első hosszaiban

Siettünk föl, egész magasra értünk már, amikor felkelt a nap. Viszont innét a fal tovább meredekszik.

Pirkadat, háttérben a Sassolungoval

Teljesen függőleges fal gyenge pontjait célozták meg az út első megmászói annak idején. Az út vonalvezetése párkányokat követ, illetve vízeséseket keresztez.

Keresd Zsoltit…

Helyenként tiszta víz az egész kötélhossz, de nagy terpeszekkel tudod ezt elkerülni. Egyik ilyen hosszt mikor másztam, Zsolti rám szólt lentről, hogy azt az éket, ugye most nem akarod berakni? Menj már!

Terpesztgetés a vízesés két széle között

Volt néhány érdekesebb felszökés is, IV+-os áthajlások kancsókon, nagyon élvezhető mászás, nem túl nehéz. A szikla minősége nagyon jó, nem mozog semmi az útban, nagyon kompakt és egész jól tapad.

Zsolti egy látványos függőleges hosszban

Elértünk a 15. hosszhoz, amit Zsolti egybe mászott a 16-kal, eltévedt és átmászott valami nehéz áthajlást. Majd vissza eresztettem, és megtalálta a rendes utat. Én jöttem a 17. hosszal. Keresztezd a vízesést és traverz a sárga repedésen. Ennyit írt a topo lényegében. Felmásztam a csorgó vízesésben egy régi szögig, természetesen a cipőm átázott. Megakasztottam a szöget, elnéztem balra és arra jutottam, hogy ez lehet a traverz. 10 méterre ott is egy kötélgyűrű (utólagos utánajárással kiderült, a traverz még pár méterrel feljebb kezdődött volna). Elindultam, átterpesztettem a vízesést és megcsináltam az első mozdulatot, ahol rájöttem, hogy ez nem négyes, és csúszik, mert ez más fajta kőzet volt, mint addig. Sokkal sárgább volt és csúszott. Nem csináltam meg a traverzt, lemásztam, és inkább direktben megpróbáltam elérni a kötélgyűrűt, ami egy olyan 10 méteres áthajló falszakaszon át volt lehetséges. Benn volt egy-két szög, így hát nekiindultam. Alábecsültem az áthajlást, bele kellett ülnöm a régi szögekbe, vert a szívem ezerrel. Éppen csináltam az utolsó mozdulatát az áthajlásnak, amikor egy falhoz lapulós felállás közben leszakadt a fül, ami a walkie-talkiemat tartotta. Itt búcsút mondhattam neki, miközben láttam eltűnni a tátongó mélységben. Kikeveredtem az áthajlásból, és elkezdtem felfelé menni a bevágásban a standhoz, ami még egy jó húsz méterre volt. Az előző két kaotikus hossz eredményeként az idegeim teljesen készen voltak. Az ujjam vérzett, a rádiómnak annyi, és már Zsoltival is kezdünk egyre flegmábbak lenni egymással. Zsolti másodban szintúgy A0-ázta a hosszt, mert tényleg nem piskóta áthajlás volt ez és már piszok fáradtak voltunk. Következő hossz egy bevágás/kémény volt. Zsolti egyszer csak leüvölt, hogy vigyázz kő. Az elég nagy méretű kő pattogott felém a bevágás két fala között, én rálapultam a standomra, hogy ne találjon el. Eltalált. Hab volt a tortán ez az oldalba vágó szikladarab a lelki világomnak. Semmi komoly nem történt, csak úgy éreztem, már ellenem van az egész világ. Következő hosszt gyorsan kimásztam, talán kettőt akasztottam benne, már nem volt kedvem akasztgatni, csak végre le akartam ülni valahova. Fent voltunk a Pordoi-t körül ölelő párkány szélén. Ránéztünk az órára, délután kettő óra volt. 17-kor lemegy az utolsó lift, ha azt nem érjük el gyalogolhatunk le, és hátravan a legnehezebb 8 kötélhossz, a Dibona út végső felszökése a felső falon. Az esőt 14 órára ígérte az előrejelzés, de baljós felhők nincsenek felettünk. A szomszédos Sassolungon vihar van, mi egyelőre megússzuk. Nincs idő semmire, átsietünk a maradék falhoz, Zsolti kezdi. Harmadik hossztól végig kb. IV+ a nehézség és szép, kéményes bevágáson megy végig.

A Dibona kiszállót jellemző pillanatkép, kevés köztes, függőleges kémények

Nagy nehezen felküzdtük magunk a kulcsban is, már bármi mozdulatra begörcsölt a karom. A hosszokat összekötöttük és úgy siettünk, ahogy csak bírtunk.

Az út kulcsában Zsolti beszorulva lóg

A rádió hiányában a kommunikációinkat visszaredukáltuk kötélhosszonként 3 kötélhúzásra, minek utána semmit nem hallottunk egymásból már 40 méterről. 16 óra volt, amikor elkezdett esni az eső. Mi pedig az utolsó kötélhossz előtti standban öltöztünk, mint a villám. Fél 5 után picivel felértünk a fal tetejére, leírhatatlan érzés volt, kár, hogy nem volt időnk kiélvezni.

Végre vége!!!!!

Az eső esett, a lift 20 perc és elmegy, és nekünk még van egy 10 perces séta a csúcsig, szóval egy gyors ölelés, kiabálás, ami kell, és futás mászócipőben a kereszthez, csinálni egy utolsó fotót.

A Pordoi tetején, 2950 méteren szétázva

A liftállomásra már úgy értünk oda, hogy az utolsó előtti liftet láttuk lemenni, még sietés közben. A liftben a turisták fényképezgettek minket, ahogyan a vizes mászócuccainkkal a földön üldögélünk, és vesszük át 13 óra után az utcai cipőnket. Jó érzés volt leérni. A hágónál egy kedves guide magától odajött hozzánk, hogy levisz minket a kocsinkhoz, nyilván azért ülünk itt. Beszélgettünk vele kicsit, komoly mászó volt, tudott sok mindent mesélni. A nap zárásaként a szakadó esőben lementünk pizzázni, ha már Olaszországban vagyunk, egyszer együnk étteremben is. Ezután még egy utolsó alvás várt ránk majd búcsú reggel a Dolomitoktól és Olaszországtól.

Pakolás Sopronban, keserédes búcsú

 

Zárásképpen szeretnénk köszönetet mondani Buzgó Botondnak, a sok-sok támogatásáért, és az Excelsior SE vezetőjének, Dr. Koós Sándornak, amiért hitt bennünk, és támogatott minket az út során.

Remélem sikerült felkeltenem bennetek az érdeklődést a hasonló utak iránt, és motiválni valamelyest a hasonló képességű és tapasztalatú mászókat, hogy merjenek nagyot álmodni, mert ha elég makacsan kitartasz mellette, sikerülni fog.