Ez a kérdés már máskor is felmerült bennem, de valahogy sosem találtam rá a választ, mégis mindig lelkesen megyünk szenvedni 🙂
Az út már tavaly a látóterünkbe került, a Kaffe und Kuchen (29 kh, 7+) nevű, 1100m hosszú út sikeres megmászása után. Hazaérve egyből az internetet kezdtük bújni, hogy keressünk egy még hosszabb utat, mert nekünk semmi sem elég 🙂 Pár nap múlva előkerült az út: Ende Nie, 1500 mászóméter, 38 kötélhossz. A gyorsan rövidülő nappalok miatt a nyárba már nem fért bele a mászás, így elraktároztuk 2015-re.
Ahogy közeledett a június, elkezdtük tervezgetni a részleteket. Hárman érdeklődtünk az út iránt, így próbáltunk egy negyedik embert szervezni, mert a hármas mászás nem tűnt ideálisnak. Jöttek mentek a jelöltek, végül aztán mégis maradt az eredeti felállás.
Péntek délre lőttük be az indulást, a tervek szerint még aznap fel akartunk sétálni megkeresni a beszállást, ami végül az ilyen-olyan csúszások miatt elmaradt. Helyette egy kis vacsora, sörözés volt a program estére. Majd kidobtuk a hálózsákot a kocsi mellé, és próbáltunk aludni valamennyit. Az este folyamán folyamatosan érkeztek az autók, így lassan nyilvánvalóvá vált, hogy nem leszünk egyedül az útban.
Háromkor szólt az ébresztő, sokat nem sikerült aludni, én a magam részéről nagyjából másfél órát szunyókáltam összesen, a többiek se tűntek kipihentebbnek. A kávé, és a reggeli elfogyasztása közben két parti el is ment mellettünk, bele az éjszakába. Háromnegyed négy körül mi is felvettük a viszonylag nehéz hátizsákjainkat, és elindultunk a beszállás felé. Bár nem terveztünk bent aludni az útban, azért biztos, ami biztos, vittünk egy-egy bivakzsákot, és pehelykabátot a szokásos felszerelés mellett.
Kisebb-nagyobb tévelygések mellett végül fél hatkor értük el a beszállást, ahol a két hajnali parti éppen az első kötélhosszban mászott. Amíg várakoztunk, hogy nekiindulhassunk az útnak, a völgyből egymás után érkeztek a mászók, így végül mögöttünk is 6-8 emberes tömeg alakult ki.
Végül 6-kor indultunk neki az útnak. Tömbösítve másztunk előre, 5 kötélhossz után váltottuk az elölmászót, így megspórolva a folyamatos átkötözködést. Az első pár hossz alatt folyamatosan toporogtak a nyakunkban a mögöttünk levők, mi pedig folyamatosan az előttünk lévő mászók nyakába lihegtünk. Majd a hátsó, gyorsabb partik átmásztak rajtunk, így szétszakadt kicsit a mezőny, innentől nyugodtabb volt a mászás. Szerencsére folyamatosan láttuk az előttünk mászókat, ez sokat segített a tájékozódásban, ami egyébként nem mindig egyszerű a meglehetősen kacifántos vonalvezetésű útban.
Az útról általánosságban elmondható, hogy kicsit nehezebbek a hosszok, mint amire a kalauz adja. Az ötösök inkább hat körüliek, a hatosok pedig inkább a heteshez közelítenek nehézségben. Mindezt tetézi, hogy a nittelés viszonylag szellős, a négyes, ötös hosszokban 15-20 méterenként van akasztás, a nehezebbekben kb. 4-6 méterenként. Ez azt jelenti, hogy általában a kunszt előtt-után, és a standban van nitt, plusz még egy kettő, ahol nagyon indokolt.
Ennek ellenére jól haladtunk, jó tempóban fogyasztottuk a hosszokat, csak az zavart kicsit, hogy inkább munka szaga volt az egésznek, sok élvezkedésre nem volt idő, tartani kellett a 18 perces átlagos hosszidőket. Pedig az út nagyon szép, meglepően kompakt kőzeten vezet, szép, technikás mozdulatokkal. Van benne reibung, kémény, tábla, áthajlás, bevágás, piaz, traverz, egyszóval minden, amit csak kívánhat magának az ember, még olyan is, amit nem. 🙂
Közben szépen fogyott a vizünk, köszönhetően a melegnek, és a napsütésnek, kezdtünk kiszáradni szép lassan. Az út az északi gerinc keleti oldalán vezet, majd az utolsó 8 kötélhossz már a headwall nyugatra néző falán megy, így tulajdonképpen egész nap garantált a napsütés. A 16-17-18-19-20 kötélhosszak könnyűek, ezeket szinkronban másztuk végig, majd újra következett 10 hossz a headwallig. Titkon reménykedtünk benne, hogy a végén talán kicsit reálisabban értékelik a nehézséget a megfáradt mászókra való tekintettel, de csalódnunk kellett. Ráadásul a végére marad még két 6, és egy 6+, amit már nem nagyon igényel ilyenkor az ember kiszáradva, fájós lábbal, kopott ujjakkal. Valahogy azért feljutottunk benne, és végül fél nyolckor beírtuk magunkat a csúcskönyvbe. Az út 2001-es nyitása óta a könyv bejegyzései szerint mi voltunk a 263. parti, aki megmászta, amit nyilván az is indokol, hogy viszonylag rövid a szezonja egy ilyen hosszú út megmászásának. Kikerestük Eke Zsolték 10 évvel ezelőtti bejegyzését, aztán elindultunk lefelé. Ami tulajdonképpen még egy ideig felfelé, majd sokáig szintben megy, végig a gerincen, míg végre elágazik, és kétfelé indul lefelé a völgybe. Mi azt a verziót választottuk, ami útba ejt egy menedékházat is, mert 25 Euro lapult a zsebünkben, amiből terveink szerint degeszre akartuk inni magunkat.
Leérve a házhoz el is magyaráztuk, hogy a pénzből a legtöbb folyadékot kérjük, ami belefér, és nem alszunk itt, csak hidratálunk. Ez nem kis derültséget okozott a vendégeknek, illetve a személyzetnek, elnézően mosolyogtak, mikor előadtuk, hogy ránk vár a pihe-puha hálózsák a kocsi mellett a parkolóban.
Az italok elfogyasztása után tízkor elindultunk lefelé a völgybe. Kisebb megállásokkal tűzdelve végül negyed kettő körül értünk vissza az autóhoz, ahol egy gyors vacsora után végre álomba merültünk.
Másnap sajgó végtagokkal, de már szépülő emlékekkel a fejünkben ébredtünk, bár abban egyetértettünk, hogy most egy kis ideig nem nézünk hasonlóan hosszú utakat. Kíváncsi vagyok, meddig tartja magát ez az elhatározás. 🙂
Info az útról:
Hossz, nehézség:
1500m, 38kh, 6+
10kh 6,6+; 16kh 5,5+; 5kh 4,4+, a többi könnyebb.
Felszerelés:
Sisak, 60m félkötél, 8 expressz, friendek, ékek
Mászók: Berényi Zsolt, Fülöp Gábor, Gerstner Balázs
Időpont: 2015. július 4.
http://www.bergsteigen.com/klettern/tirol/loferer-und-leoganger-steinberge/ende-nie
/Gerstner Balázs 2015. július/
