2024. augusztus 2-7., Chamonix/Mont Blanc csoport

 

Augusztus 2.

A Mont Blanc-os “expedíciónk” története a Genfi-tó felett magasodó hegytetőn kezdődött. Itt töltöttük az esténket, abban bízva, hogy látjuk a Svájci nemzeti napi hatalmas tűzijátékot. Mint kiderült az már nyilván nincsen. Szerencsére azért egy két tűzijátékot így is fellőttek, bár fényjátékban egyébként sem szűkölködtünk. A másik oldalról, amerről szép időben a Mont Blanc is látszik, egy igazán barátságtalan vihar mutatkozott be.

Szerencsére reggelre az egész “csak” egy hatalmas felhőtömeggé változott. Ennek köszönhetően a panoráma a hegyig vezető úton elmaradt, viszont ahogy bekanyarodtunk a Mont Blanc alá, tudtuk hogy megérkeztünk, Chamonix-ban vagyunk!

A hegyre nézve lassan kezdett tudatosulni bennünk, oda fogunk felmenni. De addig még számos teendőnk volt. Indulásra készen be kellett pakolunk minden szükségeset abból a káoszból, ami a csomagtartóban terjengett, valamint parkoló és alvóhelyet kellett találnunk. Így hát elmentünk felfedezni a felvonó környékét, abban reménykedve, hogy találunk valami jó alvó-spot-ot. Találtunk is, az Aiguille du Midi-re vezető felvonó kasszái alatt. Szerencsére a pakolással sem volt probléma és még egy ingyenesnek tűnő parkolóhelyet is találtunk a Les Moussoux vasútmegálló közelében. Erről még lesz szó a későbbiekben…

Főzés, pakolás egy vízálló híd alatt

Végül megpakolt táskáink alatt roskadozva elindultunk a felvonóhoz, ahol szerencsére még senki nem foglalta be a kinézett sarkunkat. Egész jól aludtunk, bár néha arra ébredtünk, hogy valaki pénzt vesz ki a 2 méterre lévő automatából. (Ki a halál vesz ki pénzt egy automatából hajnali 3-kor?)

Csak hogy ne késsük le a reggeli felvonót

Augusztus 3.

Indulás! Megvettem a jegyeket az első járatra (amiket a hegymászóknak tartanak fenn), majd izgatottan elindultunk felfelé a Midi-felvonó állomásához.

‘Holnapután’. Nagyjából ezzel a filmmel tudnám jellemezni a fent tapasztaltakat. Fagyos levegő, jégtől csúszós padló, lefagyott padok és folyosók. Eléggé apokaliptikus hangulat volt, igaz ez a többi mászót nem nagyon érdekelte, szinte versenyt futva rohantak a gleccserre levezető gerinchez. Mi még szépen elmajszoltunk egy-két szendvicset, abban reménykedve hogy ezalatt kisüt majd a nap.

Alpesi útba korán kell beszállni, eközben mi… 🙂

Szerencsére ez így is lett, így elindultunk mi is lefelé.

Amikor megláttuk a gerinctől balra tátongó meredek mélységet, 40 kilóval a hátunkon kicsit elbizonytalanodtunk, de vettük a kihívásokat.

A lemászás, ahol nem szerencsés kicsúszni

Leértünk a gleccserre. Ledobtuk terheinket, egy egykori sátorplaccszerűség-cuccra, felkaptuk mászótáskáinkat és irány a fal!

Elsőként a Rébuffat-Baquet (6b, 9kh) nevű klasszikus útra sodródtunk. Tudtuk hogy nem lesz egyszerű feladat, hiszen egy jó időjárásablakot elcsípve akklimatizáció nélkül indultunk neki. Zsoltinak a feje, Levinek a pszichéje, nekem meg a hasam lüktetett, de belevágtunk.

Az úthoz két beszálló vezet, egy lentről, egy pedig oldalról. Az oldalsó magasabb beszálló nem mindig használható, mivel a hó nem feltétlen ér fel addig, de most szerencsénk volt, így onnan indítottuk kalandunkat.

Zsolti közelít a nagy átdőléshez (Idő:11:20)

A beszálló hossz a bergschrund miatt egy átdőlésből és egy emberes fellépésből állt, ami hágóvasban igazán izgalmas volt. Egy tágas peremre érkeztünk. Sokan hagyják itt felszerelésüket mászás előtt, mi azonban nem terveztünk ereszkedni, így bedobtunk mindent a táskákba és indulhatott is a mászás.

Az első hossz igen jó ráhangolódás volt az útra, volt benne minden. A repedéstől kezdve a kis peremes fellépésen át a plafon alatti traverzig. Az utóbbiban a hátizsákunkra rögzített jégcsákányok miatt teljesen olyanok voltunk mint egy elefánt a porcelánboltban. Mázli hogy a gránit nem olyan törékeny. Az első hossz után jöttek az igazi megmérettetések.

A kulcshossz következett, a legendás S repedés. A beszámolók is azt írják róla: Ne izgulj ha az onsight-ért mész, végül is ez csak egy legendás hossz. Az elején kicsit meglepő volt, hogy a repedéseket szinte csak biztosításra lehet használni, ami miatt majdnem bele is fogtam egy köztesembe. Szerencsére felszívtam magam és elindultam a nyújtózós peremlépcsőn.

Összességében ez a hossz egy konstans nehézségű, jól biztosítható mászás volt, nem úgy mint a harmadik. A harmadik hossz első 6 méterét régebben 2 szög biztosította, most azonban egyet se találtunk, pedig igen jól jött volna. Sajnos a harántrepedés nem nagyon akarta befogadni az eszközeinket, bármennyire is szépen kértem azt. Az volt a szerencsém, hogy hallgattam a srácok buzdító szavaira és összekötöttem az előző hosszal, mivel nem lett volna olyan vicces összeszedni egy kettes eséstényezőt. Pszichésen egyértelműen ez volt a legmegterhelőbb hossz.

A legendás S repedésben – itt még nem tudtam mire vállalkozok…

Ezután egy erősen fizikai, piazolós hossz következett. Nem sok helyen lehetett benne pihenni. Pro tipp ha hátul mászod a hosszt: azt a repedést mászd, amiből a közteseket ki kell venned, mert különben igen gyorsan kellemetlen szituációban találod magad. Igaz, szerintem a mutatványommal, ahogyan eldurranva próbálom minden testrészemet betuszkolni a repedésbe, könnyedén elhozhattam volna az aranyat a Breakdance olimpián.

Zsolti tolja neki a durranós hosszban

A nagy “olimpiai” szereplésbe belefeledkezve fel sem tűnt, hogy a nap időközben megunt minket. Szeretetünket kifejezve fel is vettünk egy két réteget magunkra. Talán ezért lett volna érdemes reggel a turistáskodás helyett lejönni korán a Midiről, és elkezdeni mászni.

Ezután pár egyszerűbb hossz következett, de mindegyikben volt valami izgalmas, technikás szakasz. Találkoztunk egy vékony sarokrepedéssel, és egy elgondolkodtató áthajlással is. Az útnak két befejezése van, egy könnyebb 5a,5c és egy nehezebb 5b,6b.

Mivel már nagyon fázott mindenki, itt úgy döntöttünk hogy a bal oldali, könnyebb kijáratot választjuk, nem megyünk bele a 6b-s hosszba. Zsolti mászott elől, amikor megállapította, hogy elég veszélyes lenne átmászni a biztosíthatatlan traverzt. Mi lent nagykesztyűben teljes bizalommal elfogadtuk döntését, mégis a 6b felé megyünk.

Az utolsó hossz megérdemelt panorámája

Az utolsó hossz alá szinte jégkockaként ért fel mindenki, pedig a legnehezebb hossz még csak most jött. Az erős  “Csak gyorsan A0-zuk ki!”  kísértések ellenére mégiscsak megpróbáltuk szabadon átmászni a hosszt, azaz nem csak megpróbáltuk, hanem ki is másztuk. Egy gyors kép és indul az ereszkedés.

20:03-kor mindenki a csúcson, hatalmas öröm és boldogság

A 30 méteres ereszkedés a felvonó állomáshoz egy túlbonyolított mutatványba torkollott. Pro tipp, az ereszkedő stand 5 méterrel odébb van a gerincen. Szerencsére az ereszkedésnek nevezett mutatványomra a Midi-nél dolgozók is felfigyeltek, mivel mint kiderült estére bezárják az ajtókat…

Az ereszkedés

Mindenki leért, és beengedtek minket az állomásra is. Jött egy gyors pihenés, és indultunk is le a gleccserre. Azaz indultunk volna, ha nem zárták volna ugye ránk az ajtókat. Hiába beszéltük meg a dolgozókkal hogy mi még lemennénk a gleccserre, amire azt válaszolták hogy persze csak nyugodtan, nem kell sietnünk. Dübörögtünk az ajtón, de hasztalanul. Bent rekedtünk. Egy idő után beletörődtünk sorsunkba, tudtuk hogy ma már nem fogunk sátorban aludni. Befeküdtünk a legmelegebb helyre, és elaludtunk.

Igen, a női mosdó volt a legmelegebb

Augusztus 4.

Következő reggel lementünk a gleccserre a cuccainkhoz, és pihinapot kiáltottunk ki aznapra. Megágyaztunk, és lepihentünk a szabad ég alatt. Ez szép és jó volt, egy ideig. Azonban ahogy egyre felénk ért a nap rájöttünk, hogy a papíron 6 fok, inkább 40 lesz. Kegyetlen volt a meleg, de hogy úgy igazán kegyetlen. Gyorsan mielőtt az agyunk megfőtt volna összetákoltunk egy búvóhelyet egy izofólia segítségével. Game changer akció volt. A nap további része hóolvasztásból, evésből és alvásból állt.

Szerény kis táborunk, természetesen mindennek megvolt a helye

Hóolvasztás, most már vérprofin

Kérsz?

Augusztus 5.

Reggel 5:45-kor keltünk, kidugtuk a fejünket a sátorból és azt láttuk, hogy egy mentőhelikopter fel-le szállkál, és ide-oda köröz a Mont Blanc du Tacul előtt. Eleinte nem értettük mi történik, aztán megláttuk. A Tacul tetejéről egy masszív serac hajnali 3:00-kor leszakadt, teljesen elsodorva a Mont Blanc-ra vezető Trois Monts útvonalat, és az azon tartózkodó, éppen a csúcsra igyekvő mászókat. Egy fél órán belül hozzánk is odafutott két hegyimentő, hogy mit a tervünk aznapra, csakhogy a Tacul közelébe ne nagyon akarjunk menni.

Reggeli döbbenet

Itt azért megütött minket a szörnyű valóság, főleg azért is mert előző este mi is feldobtuk ötletnek a közeli 4.000-es Tacul megmászását.

Összekaptuk magunkat, majd 8:00-kor elindultunk a gleccser másik oldalára az Aiguilles d’Entrèves gerinchez. A gleccser közepéig nemigen találkoztunk hasadékokkal, azonban ott úgy éreztük megtaláltuk az összeset. A hasadékok nem bántottak minket, így 11:00-re felértünk a gerinc aljához.

Levi és egy 3 méter magas hóhíd

Egy gyors frissítő után 11:30-kor már a falon vigyorogtunk. A gerinc egy eszméletlen élvezetes mászás volt. Könnyű, azonban folyamatos odafigyelést igénylő. A nehezebb, kitettebb részeket nittek biztosították. Egy “gyors” kötelező fotózkodás a méltán híres sziklacsúcsnál, majd süvítettünk tovább a gerincen. 13:45-kor léptünk újra a hómezők rengetegére.

A kötelező fotó

Levi traverzál a gerinc kulcsa előtt

A meleg hatására enyhén megolvadt havon indultunk vissza, elég gyorsan szembetaláltuk magunkat egy meredek, beszakadt szakasszal. Ennek köszönhetően elkezdtünk gondolkodni azon, hogy a vékony hóhíd, amin idefele átkeltünk még áll-e, de szerencsére minden a helyén volt. 17:00-kor már a havunkat melegítgettük a sátor hidegében.

Itt már a sátor melegében

Augusztus 6.

A srácoknak előző nap csúnyán feltörte a lábukat a cipő, de egy gyors állapotfelmérés és mérlegelés után elindultunk következő több kötélhosszas kalandunk felé. A Rébuffat-Pierre-re esett a választásunk (6a+, 6kh).

Zsolti ünneplőben, indulhatunk!

A beszállásához a gleccserről a bergschrund felett ismételten hágóvasban kellett átküzdeni magunkat a falhoz a szinte biztosíthatatlan törmeléken. Ezt a feladatot ismételten Zsolti vállalta el, azt hiszem nála ez már egy külön szaktudássá vált.

Zsolti a hatalmas repkedésekbe’

Itt már nem vittünk sok dolgot a falra. A bakancsokat, hágóvasakat, csákányokat a fal alatt hagytuk a standban. A falra felnézve kicsit elbizonytalanodtunk, hogy vajon jó helyen vagyunk-e. Láttunk pár nittet, de egyszerűen nem akartuk elhinni hogy ott fel lehet menni. Bizonytalanságunkat egy olasz mászópár foszlatta el, akik demonstrálták hogyan lehet átmászni a kérdéses szakaszt. A további hosszok hasonlóan szépek voltak, igazán kellemes mászás volt. A falon megismerkedtünk egy helyi mászóval Frankie-vel, aki Zsolti békás zokniját meglátva gyermeki kacajjal mutatkozott be: ”Hi, I’m a frog tooooo!”

A mászás igazi klasszikus volt, nem érdemes kihagyni. Az ereszkedést viszont annál inkább… Nos, igen: ismét sikerült alkotnia a csapatnak, lehúzásnál sikeresen elakadt a kötelünk. Zsolti vállalkozott az egy órás feladatra, mi addig Levivel a standban szórakoztattuk egymást. A hideg ellen mindent bevetettünk ami nálunk volt, számomra a táska már sokadjára bizonyult hatékony széltörőnek.

“Bezsákolva”, miközben Zsolti menti a kötelet

A sátrakhoz visszatérve érdekes látvány tárult elénk, mivel egy amerikai pár a falon hagyta a bakancsát, teljesen meglőve magukat a gleccseren. Egyet sem kell aggódni, jött a mentőhelikopter ami kimentette a bajba esett lábbeliket a fal szorításából. A megszorult párt meghívtuk szerény kis táborunkba egy meleg vacsorára, majd lefeküdtünk aludni.

Bakancsmentésekben

Augusztus 7.

Utolsó napra még nagyon reménykedtem egy Cosmiques gerinc mászásban, azonban sajnálatos módon a rossz időjárás gyorsabban bejött mint szerettük volna. Szedtük hát sátorfánkat és elindultunk a felvonó felé. Az érzés ahogy teljes felszerelésben végigvonultunk a lifthez, miközben a turisták csodálattal bámultak minket, feledhetetlen élmény volt. Már csak azért is, mert minden egyes fáradt lépésünkben hallatszott a fent töltött 4 nap sikeressége.

 

Igyekeztünk senkit sem felszúrni

Chamonix-ba leérve beültünk egy pizzériába, a Little Boxes nevű helyre, amit a békás fazon ajánlott nekünk még a falon. Valóban finom volt a pizza!

A megérdemelt pizza, egy béka ajánlásával

És a parkolás… Csodával határos módon úgy kaptuk vissza a kocsit, ahogy ott hagytuk. Nem kaptunk mellé semmilyen “csomagot”, vagy szép piros tárcsákat.

Összességében, kijelenthetjük hogy az “expedíciónk” igazán sikeres volt. Eszméletlen sok élményt gyűjtöttünk, gyönyörű helyeken járhattunk, illetve ismét összeszedtünk egy rakat tapasztalatot. Nagyon hálásak vagyunk az Excelsiornak, hogy támogattak minket a Mont Blanc csoport végigfogdosásában.

Long live the Excelsior!

 

Pethő Gábor, 2024. október 09.

Fényképek: Szántó Levente, Pethő Gábor és Gönczöl Zsolt