Valahogy május környékén írt rám Héjja Bálint (Mahoe, Kalifa), hogy áll-e még a társkeresésem augusztusra. Az első két hetet le is fixáltuk gyorsan, majd nem sokkal később Novoszádek Peti is jelentkezett, hogy megvette a repjegyet Genfbe. Szuper, akkor a helyszín már adott, ha csak nem egy hónap esőt írnak, akkor Chamonix lesz az úticél.
Augusztus elsején a megpakolt kocsival már suhantam is Zermatt felé, ahol Bálinttal a randevút megbeszéltük. Mivel ő csak este érkezett, az egyik munkatársamat még megleptem a Hörnlihüttében, aki a barátaival ünnepelte ott a svájci “Augusztus huszadikát”. Sajnos Bálint lemaradt a Matterhorn oldalát is bevilágító tűzijáték pompáról, de 11 körül begurult ő is. Az “új” Audiából a felforrt vizet gyorsan lehűtötte, majd a csavarhúzóval belülről a csomagtartó ajtaját is kinyitotta, így beleláthattam egy két hónapra tervezett kintlét cuccáradatába (ő a guideképzés miatt tervezte ennyi időre). Másnap akklimatizáció céljából az Alphubelre (4206 m) indultunk el kisgatyában és futócuccban.
 |
| 1 – Az Alphubel gleccserén egyensúlyozva |
A láncos “macski” nem volt elég a csúcs alatti meredek gleccserfalra, így a hágóvasas, jégcsákányos mászók furcsálló tekintetük kereszttűzében lecsúsztunk a hegyről. Magasság pipa, mehetünk a bagett országába!
Bálint a Chamonix-i ismerőseitől megtudta, hogy van egy parkoló nem is messze a belvárostól (Parking Montenvers), ahol ha kicsit jobban meghúzza magát az ember, megtűrt a vadkempingezés. Elsősorban a kocsikban alszanak az emberek, de néha egy-egy sátrat is felvertek éjszakára. Nyilvános WC kb. 300 m-re van gyalog, belváros 10 perc, 5 perc bandukolásra a patakban lehet fürdeni, és látszódnak a Chamonix Tűk, illetve a Brévant is. Itt telepedtünk le, és ez lett a lenti fő táborhelyünk.
 |
| 2 – Chamonix csodás városa |
Érkezésünket az időjárás gazdag esővel köszöntette, volt hát időnk kiegészíteni a hiányzó felszerelést, ettünk hamburgert a Poco Locoban, és a svájci áraknál olcsóbban bespájzoltunk élelmiszerből. Kedden végül kitisztult az ég, és egész hétvégéig jó időt jósoltak, ezért felköltöztünk a Midi középső állomásával egy szintbe, az Aiguille de Blaitiére (Vörös Pillér) alá. Bálint jó szimattal megtalálta az ideális sátorhelyet, ami mellett még víz is csobogott. A nehéz zsákoktól megszabadulva még éreztük az erőt egy rövidebb mászáshoz. A beszálló párkányra felérve meg is ragadta fantáziánkat a Majorette Thatcher (6b+, TD+, 170 m) második hosszának tetőrepedése. Első itteni út, rögtön bele kellett rázódnunk a helyi utak jellegébe, ismerkedni a gránit formavilágával, a saját közteses biztosítással és az ereszkedések veszélyeivel. Ezen az estén láttuk először a később már megszokottnak vett epic naplementét, melyet a vastag pehely kabátok szapora felöltésének táncával ünnepeltünk.
 |
| 3 – Bálint egy tipikus naplementében a vacsorát főzi |
A Vörös Pillér kompakt sziklája, viszonylagosan gyors és egyszerű megközelíthetősége, és szép vonalvezetésű útjai maradásra késztettek minket, ezért még két napig ezen a helyen másztunk. Dékány Máté leírásából már volt egy rálátásunk a L’eau rance d’arabie (6b, TD+, 210 m) nevű útra, így utólag helyeslően tudunk bólogatni szavaira, mely szerint a 6b-s hossz egyáltalán nem volt könnyű. A másik út, egy szép kéményt tartogatott a 4. hosszban, ami előtt a kéz kulcsok gyakorlata elengedhetetlen (Les Diamants du Président (6a, TD, 170 m).
 |
| 4 – Bevezető a repedések világába |
 |
| 5 – Az elmaradhatatlan slósz |
 |
| 6 – Kéményseprő |
Elérkezett az ideje egy komolyabb projektnek. Még korábban felkeltette érdeklődésünket az egyik topo rajza, és már elég összeszokottnak véltük magunkat, hogy nekivágjunk. A Grand Charmoz csúcsára vezet a Cordier Pillar (6b, TD, 650 m), ami a topo alapján a teteje felé még megkínál két 6b-s hosszal. Pirkadatra a beszállóhoz értünk, de 3 másik parti is hasonló időbeosztással dolgozott, ezért a beszállónál kis torlódás alakult ki. Végül második párosként szegődtünk a guideolt parti mögé, ami az útmutatás miatt jó helynek tűnt. Ahogy várható volt, a guide macskaügyességgel vezette a hosszakat az egyiket a másik után, nekünk csupán tartani kellett a tempót.
 |
| 7 – A Cordier Pillar valamelyik hosszában |
Bálinttal itt próbáltuk ki, hogy milyen, ha nem kötélhosszonként váltva mászunk, hanem egy ember vezet több hosszon át, így a standokban jelentősen le tudtuk csökkenteni az ott eltöltött időt. Bálint kezdett, az út első részében ő küzdte le a 6a, 6a+ -os hosszokat, majd cserét követően nekem is jutott többek között két szép hasonló nehézségű hossz.
 |
| 8 – Héjja Bálint |
A 16. kötélhossznál szinkronra váltottunk, és sikerült beelőzni a guideot, aki a kliensével itt vissza is fordult. A felső rész repedésmászása Bálint stílusához közelebb állt, így ott ő vitte fel a kötelet, majd a legfelső könnyebb, de annál zegzugosabb részen élvezhettem még kicsit a friendek pakolgatását. Végül kora délután 24 kötélhossznyi mászást követően (kb. 17-ben másztuk) elégedetten majszoltuk a csúcscsokit. Az ereszkedés tudtuk, hogy hosszú lesz, és csak az egy visszamászással is több, mint 5 óra volt. A hajnalban keresztezett gleccseren újra át kellett menni, és már fentebbről is aggódva néztük az 5 percenkénti kőhullásokat. Szerencsére mindketten jó futólábakkal vagyunk megáldva, így nem ismerkedtünk meg közelebbről a néha akár diszkógömb méretű kövekkel. Sötétedéskor már a liokajánknak melegítettük a vizet a sátor előtt.
Mivel még egy napig írtak jó időt, sikerült Bálintot meggyőzni, hogy a Vörös Pilléren az utolsó utat, ami a topo írt, még másszuk meg (Nabot-Léon, 5c, TD-, 170 m), de a fáradtság már mindkettőnkön megmutatta jeleit, így kissé nehézkesen és lassan értünk fel a már jól ismert ereszkedő standba az út tetején. Már nagyon kívántam a Poco Loco hamburgert a városban, ezért a sátornál gyorsan összekaptam a cuccaimat, és jól megpakolt malaccal a hátamon lekullogtam Chamonixba, hogy egy sör mellett lakmározzak. Bálint nem hagyta el a felvonójegyét, mint én, ezért ő következő nap jött utánam, és a kocsiknál ki tudtuk pihenni az előző napok mászásait.
A beígért rossz idő nem volt annyira vészes, mint amennyire elsőre látszott, de a mászást mindenesetre parkolópályára tette. Így sem unatkoztunk azért, pár futással ütöttük el a következő napok tehetetlenségét. Bálintnak sajnos már csak egy mászás fért bele, és mivel még ő sem mászott a völgy másik oldalán, így 3 óra gyaloglással a Bréventre értünk, ahol egy rövidebb utat néztünk ki magunknak (Ex-Libris, 6b, TD+, 145 m).
 |
| 9 – A Brévant Ex-Libris útjában |
A kilátás páratlan, a Chamonix-tornyok égbe szökő felkiáltójelei figyelmeztetnek a völgy túloldaláról, hogy ezeket az utakat sem szabad félvállról venni. Bálint guide-képzése a Dolomitokban folytatódott, következő partnerem pedig csak 2 nap múlva érkezett, de szívesen másztam volna még valamit. Egy bolgár srácot találtam, akivel szombat reggel az első felvonóval fellibegőztünk a Midire, és a gleccseren átvágva a Tacul oldalába, a Pointes Lachenal beszállójához siettünk. A Harold et Maud utat néztük ki magunknak (Harold et Maud, 6b, TD+, 230 m), ami a leírásokban az 5. hosszban egy gyönyörű ujjrepedést ígért. Sajnos nem nekem jutott az a hossz, de másodban is nagyon durrantós, de élvezetes volt. A felsőbb rész már a mellettünk húzódó Contamine-nal párhuzamosan/együtt futott, amit partnerem már ismert, ezért hamar felértünk, és a túloldalt hágóvasban tudtunk leereszkedni újra a gleccserre.
17-én hétfő reggel busszal megérkezett Novoszádek Peti, aki a következő két hétben volt a mászótársam. Mivel ő repülővel majd busszal érkezett, gondoltam, biztos kempingbe fogunk menni, de szerencsére ő is élte a dirtbag vonalat, és továbbra is a parkolóban tartottuk a fő bázist. Menetközben új barátokra is szert tettünk, Lesi Zoli ultrafutó a barátnőjével, majd később Bacsó Bence terepfutó is Chamonixban töltötte a nyári szabadidejét, és rutinosan rögtön ők is a parkolóban kötöttek ki.
Peti a jó időt is magával hozta, nem is húztuk sokáig az időt, kedden reggel újra a felvonóból csodáltuk a Midi alatti utakat. Ezúttal a malacot is cipeltük a hátunkon, ami a sátrat, főzőt, mászóslószt és 4 napi élelmet rejtett. A Cosmiques menedékház alatt a gleccseren megtűrt a sátrazás, mi is oda telepedtünk le.
 |
| 10 – Sátortábor a gleccseren |
Az időközben bekúszó felhők és köd miatt egy már valamennyire ismert helyen akartunk mászni, adta hát magát, hogy a korábban mászott Harold mellett nézzük meg a Contaminet (Contamine, 6a+, TD, 205 m). TOP 50-es út lévén sejtettük, hogy szép mozgása lesz, de az 5. és 6. hosszok kissé áthajló repedésének mászása közben szinte sikoltoztunk a gyönyörtől.
 |
| 11 – Petinek nagyon tetszett az első út |
 |
| 12 – Stand |
A felhők továbbra sem akartak odébb kúszni, az utolsó hosszt pedig már havazásban másztuk ki, ezért örültünk, hogy a gleccserre leérve a már felállított sátor várt minket.
Még a bolgár sráctól halottam a La Dame du Lac útról, hogy kemény út, és mivel szerettünk volna valamit a Midi déli falán mászni, másnapra ezt szemeltük ki (La Dame du Lac, 6b+, ED1, 215 m). Az első hossz kivételével mindegyik konstans nehézséget rejteget, áthajló repedések, technikás traverzek, egyensúlyozós slabek, minden megtalálható ebben az útban.
 |
| 13 – A Lame du Lac reibung táblája |
 |
| 14 – Kiszálló hossz |
Sajnos az egyik traverznél kitértünk az útból, de egy visszaereszkedéssel korrigáltuk, és legalább a híres-neves Rébuffat útból is másztunk egy hosszt. Az ereszkedés nem volt annyira evidens, mint ahogy azt még lentről gondoltuk, legközelebb inkább a túloldalra ereszkednék át a turisták közé, majd a gerincen körbe lesétálva egyszerűbben visszaérhetne az ember a sátorhoz. A harmadik fent töltött napunkat pihenőnapnak terveztük, a sátrunk fölött húzódó Éperon falon pont olyan útvonalak húzódnak, amik ezekre a napokra tökéletesek. Újabb TOP 50-es út a Rébuffat-Pierre az Éperon des Cosmiques-on (Rébuffat-Pierre, 6a+, TD-, 120 m).
 |
| 15 – Tábori csendélet |
A pihenőnap azért is kellett, hogy időben le tudjunk feküdni, mivel a fő projektünk következett, a Grand Capucinon a Svájci Direkt (Swiss Route, 6b+/A0, TD+, 320 m). 4 előtt ébresztő, hogy pirkadatkor már magunk mögött tudjuk a hajnalban még stabil hóhidakat és gleccserhasadékokat, és a beszállónál tisztelettel tekintsünk fel a Capucin fölénk tornyosuló tömbjére.
 |
| 16 – A Grand Capucin tornya |
A baloldali beszálló kuloár már évek óta leolvadt sajnos, ezért a torony közepén egy másik útban kell elindulni, majd két kötélhossznyi traverzt követően éri el az ember a kb. 100 m-nyi könnyű szinkronmászós részt, ami a tényleges beszállóhoz vezet. Bármennyire is időben indultunk, sajnos nem csak mi gondolkodtunk így, de rajtunk kívül 4 másik parti is, ezért az út elején az első pár hossz arról szólt, hogy kialakuljon egy sorrend, és mindenki a saját tempójában tudja élvezni a szikrázó napsütést. Az alsó rész igazi élménymászás, szép repedéseken és bevágásokon fut az út, sőt itt-ott még szögek, beragadt ékek és friendek is segítik a biztosítást. Később bekeményednek a hosszok, és a kézkulcsok minden formáját használni kell, hogy ne essen ki az ember a repedésekből. Az előttünk mászó két parti a könnyebb utat választotta, és balra kimentek az O Sole Mio felé.
 |
| 17 – Lelátás a Svájci Direktből |
Szegény Peti reggel óta kicsit rosszul érezte magát, és pár rókával is találkozott a falon, de hatalmas akaraterejére vall, hogy mégis az eredeti útvonalban maradva a trepnis rész felé haladtunk tovább. Egy gyorsan eszkábált létrával áthúztuk magunkat ezen a részen is, majd az igazi kihívás az ezt követő hossz volt 6b-ért, ahol csak az erős lélekjelenlét segített, pakolni ugyanis semmit sem lehetett. Ezt követően egyre lankásabb hosszok jöttek, majd felértünk a pengeéles csúcsra.
 |
| 18 – A Grand Capucin csúcsán |
Az ereszkedés szépen kiépített kétpontos láncos standokból áll (60 m-es kötél szükséges), és gyakran az áthajló tetők után 50 m-eket a levegőben lógva ereszkedtünk lefelé. Az egyik ilyen tető alatti ereszkedés után elmaradt a kötél vhú hangja, a vége ugyanis valahogy rácsavarodhatott a standra. Hiába próbáltuk rángatni, beleterhelni, valahogy kipiszkálni, semmi sem segített. Volt egy gyenge próbálkozás a visszamászásra is, de az áthajló útnélküli tető túl nehéz volt, így 5 m-t még megmentve levágtuk a kötelet.
 |
| 19 – Ereszkedés a mennybe |
Hatalmas mázlink volt, ugyanis a fal aljában sűrűbben raktak ereszkedőpontokat, és néha kissé traverzálva, de sikerült egy kötéllel lejutnunk délután 4-re. A reggeli hasadékos útvonal a gleccseren már nem volt biztonságos, ezért egy nagyot kerülve jutottunk vissza a sátorhoz, nagyon elgyötörve. Még valamit magunkba erőltettünk, és mély álomba zuhantunk. Reggel ködben és esőben összeszedtük a sátrat, és lementünk újra a base campbe Chamonixba, hogy a nyilvános angol wc kényelmét, és a PocoLoco finom hamburgerét élvezzük. Kicsit furcsa is volt, hogy nem nézi minden turista a felvonóról a csupasz hátsónkat.
A pihenőnapot követően a kis hegyi vonaton döcögve, megdöbbenve szemléltük a Mer de Glace gleccser hihetetlen mértékű olvadását. Az Envrens ház melletti falakra készültünk, és újra a 4-5 napi cókmókkal a hátunkon bandukoltunk a 40 évvel ezelőtt 150 m-rel magasabban húzódó gleccsermaradványon. Sátrat ezúttal nem vittünk, mert egy német sráctól hallottuk, hogy a ház előtt nagyon jó bivakok vannak. Be is foglaltuk az egyiket, amiben még majdhogynem táncolni is lehetett.
 |
| 20 – Vacsora a Mer de Glace mellett |
A maradék fél napot kihasználva egy könnyebb, de annál élvezetesebb utat másztunk a Tour Vertére (Le Piége, 6a+, TD+, 200m). Petinek még Fucskó Laci ajánlott pár szép utat, ezek között volt a Tour Rouge-ra egy klasszikus, amit következő nap vettünk célba (Le marchand de sable, 6a+, TD+, 330m). Az előző napi úthoz viszonyítva, de általánosságban véve is viszonylag kemény és technikás út volt, slabek, repedések, kitett traverzek, és persze hosszú ereszkedések jellemezték. Pár nitt ugyan előfordult, de csak azokon a részeken, ahol nem lehetett saját biztosítási pontot berakni.
 |
| 21 – Háttérben a Mer de Glace |
A trip vége felé közeledve, már éreztük a fáradtság jeleit, ezért utolsó napra egy igazi élménymászást választottunk (Les contes de la folie ordinaire, 6a+, TD+, 250m). A kimondottan sok nittel nem is nagyon tudtunk mit kezdeni, és a füves átvezető részeket elhagyva megállapítottuk, hogy ez az út akár a Schneebergen is lehetne, persze nem ilyen kilátással.
A parkolóba leérve szomorúan böngésztük az időjárást, és be kellett látnunk, hogy bármennyire is szeretnénk, a 15-20 mm esőben nem tudunk mászni, amit a következő napokra írtak. Zoliékkal még futottam egy búcsú kört, hogy utoljára mélyen az emlékeimbe véshessem a Republic tower, a Grand Charmoz, a Midi, és a többi gránitóriás magasztos alakját. Peti Bacsó Bencével hazautazott kocsival, én pedig Zürich felé fordítottam a kormányt, hogy egy hónap hálózsákban alvást követően puha paplan melegében pihenhessem ki magam.
Köszönöm ezt a csodás időszakot Héjja Bálintnak, Novoszádek Petinek, Lesi Zolinak, Bacsó Bencének, és természetesen Farkas Petrának!
Kerekes Bence
