Kis csapatunk kétfelvonásos története a Glockner csúcsára vezető kallszikus nem normál útról
…avagy egy szerencsétlen történet szerencsés vége
1. felvonás – A Pallavichini-kuloár után…
A Pallavichini-kuloár a Grossglocknerre vezető mászóutak egyik legklasszikusabbika, és egyben az egyik legnehezebb. Azonban a híre sokkal rosszabb, mint amilyen a valóságban. Ez leginkább a szóbeszédnek köszönhető, amit főként azok terjesztenek, akik még nem mászták az utat, csak hallottak róla… Szép időben, megfelelő hóviszonyok között élményt tud nyújtani, amit népszerűsége is alátámaszt. Még zordabb tavaszi hétvégéken is indulnak mászók, a kissé alulméretezett Glocknerbivakból, hogy felérve a Scharte híres végállomásához kezet foghassanak. Akik a Palát másszák, mert természetesen beceneve is van az útnak, gyakorta már nem is másznak tovább a csúcsra, hiszen már úgy is voltak ott korábban. Így csak egy felhőmentes, ragyogó nap, csodás panorámával lehet elegendő ok, hogy felkapaszkodjanak a néhány percnyire lévő csúcsra. A Pallavichini-kuloár egy 600 méter hosszú vályú, 50°-os, néhol kissé meredekebb dőlésszöggel. Nem jellemző, de találkozhatunk vízjéggel is, az út végét pedig, két kötélhossz mixmászás jelzi. A tavaszi időszak a legideálisabb az út kimászásához, ilyenkor egyes szebb hétvégéken akár hat-nyolc parti is beszáll az útba. Éppen ezért érdemes korán indulni, még a többi vállalkozó szellemű delikvens előtt, hogy elkerüljük a felettünk mászók által lekotort jeget, sziklát, amik talán az út legnagyobb veszélyforrását jelentik…
Természetesen, a rövid bevezető után nyilvánvaló, hogy mi is ezt az utat szerettük volna teljesíteni. Azonban ez a történet csak kisebb részben fog magáról a mászásról szólni, hiszen mi magunk sem biztos, hogy a kuloár kimászását őrizzük meg emlékeinkben a legmélyebben, én magam biztosan nem… Hát ezzel a mondatommal el is árultam valamit. Sikerrel vettük az akadályt, ám senki ne gondolja, hogy ettől kevésbé lesz érdekes a történet, hiszen mint már céloztam rá, nem ezzel ért véget a sztori…
Már a csapat is nehezen akart összeállni, hiszen két, egymástól teljesen független, sőt egymás számára ismeretlen párosból verbuválódott. Ennek oka prózai. Mindkét társaság kétfősre apadt, ahogy közeledett a túra időpontja. Szerencse a szerencsétlenségben csak a véletlen (Köszönet Orsinak!) egymásra találás volt. Korábban autó is kettő lett volna négy főre, azaz még választási lehetőség is kínálkozott, de mint az emberek száma, úgy ez is leredukálódott a minimális egyre (, ami ugyebár az alsó küszöböt jelenti), történ vala, hogy “szegény” Áron autóját totálkárosra törték egy héttel a kétségessé váló indulás előtt. Az előjelek nem voltak ugyan bíztatóak, az időjárás előrejelzést is ideértve, viszont ha nem is könnyen, de összeállt egy négyfős kompánia. Tamás, Áron, Koppány és jómagam…
Április 30-án este, egy végigdolgozott nap után már nem volt semmi, ami feltartóztathatott volna bennünket. Mivel ekkor még nem volt tudomásunk a jó magyarok által kihasználható bliccelési lehetőségről, és hivatalosan még nem nyitották meg a Ferencz József házhoz vezető utat, ezért egyetlen megoldás jöhetett számításba, a korábban már jól bevált bekötőút.
Ez a hely, ahol az autót hagytuk, még mindig nyolc kilométerre van a háztól, de becsületes ember, az útdíj megspórolása nélkül nem juthat ennél közelebb a híres házhoz. Késő volt már, így nem sokat vacakoltunk, inkább bebújtunk a kocsi mellé terített hálózsákjainkba, hogy aludjunk néhány órácskát. Miközben megpróbáltunk pihenni egy cseppet, az idő egyre ellenségesebbé vált. Reggel hatkor felhős égbolt, dermesztő hideg és viharos szél fújt ébresztőt a rendületlenül bizakodó társaságnak. Gyorsan, vacogó fogakkal kapkodtuk magunkra meleg ruháinkat, amit indulás után néhány perccel már tömtünk is vissza a zsákba. A mozgás csodákra képes! Szerencsére nekünk nem kellett sokáig mozognunk, azaz gyalogolnunk a csillapodó szélben, mert egy jólelkű autós feltranszportálta csapatunkat az út korai végét jelző sorompóig. Még nem volt megnyitva az út felső szakasza, így a hátralévő rövid, de annál meredekebb szakaszt már ismét gyalogszerrel tettük meg. Nem túl korán, de még jó időben kezdtük meg az ereszkedést a Pastersee gleccser látványos folyama felé. Közben felfedeztünk egy csapatot, akik már a gleccser közepén igyekeztek a bivak felé. A gleccser jegén való átkelés még gyorsan és könnyedén ment, de amint elértük az ezerkétszáz méteres, havas hegyoldalt, tapasztalnunk kellett, hogy a korábbi melegebb napoknak köszönhetően borzaszó hóviszonyok uralkodnak. Ezt már messziről sejteni véltük, hiszen az előttünk haladó csapat rendkívül lassan tudott haladni. Nyomaikat követve hamar megközelítettük őket, aztán a helyismeretünknek köszönhetően más irányba haladtunk tovább. Gyötrelmes nyomtaposás következett, de így is mi értünk fel elsőként, a köd miatt csak az utolsó pillanatban kibontakozó bivakhoz. Közvetlen utánunk aztán a cseh különítmény is megérkezett, ekkor már a mi nyomainkat használva. Ekkor éppen nyolcan voltunk a szűken nyolc főre méretezett szállásnál.
Nyomban nekiláttunk energiakészleteink pótlásához, miközben Áron lelkesen elvállalta a hóolvasztás, kelletlen feladatát. Attól tartva, hogy a nap folyamán még többen fognak érkezni, lefeküdtünk aludni a még kényelmesnek mondható szállásunkon. Előérzetünk beigazolódott, estére már szardíniásdobozra kezdett hasonlítani a fémkunyhó. Tizennégyen a házban, egymás hegyén-hátán, hárman pedig a ház mellett bivakolva töltötték az éjszakát. Sajnos a kívül rekedt három egyén szintén magyar volt, és legnagyobb keserűségükre a normál úton szerettek volna felmenni az Erzherzog Johann hüttébe. Mivel arrafelé nem volt semmiféle nyom, így valószínűleg az előttük haladókat követve jutottak erre, a számukra nem kívánt helyre. Abban a kevésben, amiben tudtunk, segítettünk nekik, jótanácsokkal és egy bivakzsákkal láttuk el őket. Hálájuk jeléül három csomag szalonnát ajándékoztak nekünk, amiért még most is hálásak vagyunk. Ezúton meg is köszönnénk e nemes gesztust…
Kínkeservesen telt el a rövidke éjszaka. Mozdulatlanul, merev tartásban kényszerítettük magunkat pihenésre, és már éjfélkor ébren vártuk a lassan közeledő két órát, amikorra az indulást terveztük. A reggeli készülődés sem ment könnyen, hiszen alvó emberkupacok alól kellett előcibálni hátizsákjainkat, és az öltözködés is csak felváltva volt megoldható. Mondanom sem kell, elsőkén hagytuk el a bivak kényelmetlen hajlékát. Igaz később is csak az ambiciózus cseh csapat követte példánkat, és célozta meg a Palát. Öt óra lett, mire beszálltunk a Pallavichini-kuloár halványan derengő útjába. Ketten hátizsákot cipeltünk, mivel a többi felszerelésünket, két zsákkal egyetemben a bivakban hagytuk. Ezt csak azért jegyzem meg, mert lesz még jelentősege ennek a jelentéktelennek tűnő momentumnak… Az idő bizakodásra adott okot, hiszen szélcsend volt, és úgy tűnt az égbolt is kitisztulhat. A hóminőség változó volt, helyenként jól tartott, gyakrabban meg nem. A lehetőségekhez képest jól haladtunk, de sokat kivett a csapatból a nyomtaposás. Nem úgy a csehekből, akik kényelmesen jöttek a nyomainkban, majd az út legvégén, a sziklás zárószakasznál megelőzték kissé fáradó társaságunkat… Az utolsó két, sziklás kötélhossz előtt némi jégmászás fűszerezte az út hangulatát, ezen a részen azonban fix standok könnyítik a biztonságos előrejutást. Az összesen három stand, amiből mi egyet nem találtunk meg, kivétel nélkül a kuloár jobb oldalában található…
Hét órás nem túl nehéz, inkább csak fárasztó mászás után elértük a várva-várt Schartét. Sajnos épp ekkorra romlott el az addigi csodás idő, ezért eszünk ágában sem volt továbbmenni a csúcs felé. A Kis Glocknerről lefelé bandukolva még találkoztunk néhány felfelé igyekvő mászóval, de javarészt már inkább lefelé siettek az emberek, hiszen az idő rohamosan romlott. Valószínűleg ezen a verőfényes délelőttön, mászók tucatjai jutottak fel a Grossglockner csúcsára, igaz mi már csak az utóhaddal találkoztunk. Lassan, komótosan közeledtünk az Erzherzog felé, és mire odaértünk, már semmit sem lehetett látni a sűrű ködben, a szél, pedig egyre erőteljesebben süvített. Bevallom megörültünk, mikor nyilvánvalóvá vált, hogy csak egy másik magyar, no meg egy szlovák csapattal kell megosztani a szállást. Pedig ez esetben még hely is lett volna bőven… Egész délután felváltva tömtük a kályhát és a hasunkat, közben néha aludtunk, vagy beszélgettünk a másik magyar csapattal. (Remélem sikerrel jártak az első “igazi” magashegyi túrájukon, és feljutottak a csúcsra…) Kellemesen telt a nap, meg az azt követő éjszaka is…
Reggelre húsz centi friss hó esett, és a köd sem akaródzott feloszlani. Nem zavartattuk magunkat, folytattuk az eredményes semmittevést tíz óráig, aminél már nem húzhattuk tovább az indulást. Sietnünk kellett, mert úgy állapodtunk meg, hogy lefelé Tomi és Koppány viszi a hátizsákokat, viszont Áronnak és nekem még fel kell “ugranunk” a bivakhoz a fennhagyott két pakkér. A sietség azért volt indokolt, mert ez a “felugrás a bivakhoz” valójában 1200 méter újabb szintkülönbséget jelentett…
Már a lefelé vezető út eleje felvetett egy lényeges kérdést azzal, hogy merre is kéne elindulni. Körülbelül az orrunknál egy kicsivel messzebbre lehetett látni, ám ennek ellenére végig az “elméleti normál” úton tapostuk a nyomokat, ezúttal lefelé. Merthogy nyom természetesen most sem volt. Lejjebb kötélre vettük egymást, és próbáltuk elkerülni a spaltniba zuhanást. Kezdetben az út a gleccser jobb szélén vezetett, ám azt valahol keresztezni kellett ahhoz, hogy átjusson az emberfia a gleccser bal oldalán húzódó sziklagerincre. A jelzéssel ellátott normál út ezen a sziklagerincen kanyarog lefelé a Pastersee felé. Nos ezt a “keresztezést” egy életre megjegyeztük mind a négyen!
Kezdetben csak a hó mélysége okozott problémát, ám ez még csak lassította a tempót. Már a kilométer széles gleccser közepén jártunk, és épp elhagytunk egy a gleccserből kiálló sziklaszigetet, mikor egy spaltnin kellett átevickélnünk. Egymás után vettük az akadályt, és amint Tamás is átért megtörtént a baj! Roppanást hallottunk, ami a hó elszakadását jelezte… Teljesen keresztülvágtuk a lejtőt, ami a lehető legveszélyesebb volt az adott körülmények között. A nyomunkból kiindulva egy hosszú repedés keletkezett a havon. Tudtuk, bármelyik pillanatban megcsúszhat az instabil hótömeg, és akkor már kevés múlik rajtunk. Villámgyorsan lekötöttük magunkat a kötélről, legalább ne mindegyikőnket sodorjon el a lavina, ha bekövetkezik a legrosszabb. Eközben egy újabb, még vésztjóslóbb helyen szakadt el a hólejtő, ezúttal a két középső ember Koppány és Én felettem néhány méterre. Ekkor tudatosult a csapatban, hogy két irányba kell menekülni. Tamás és Koppány, akik a nehéz zsákokat cipelték, már nem tudnak utánunk jönni, a még jókora távolságban lévő biztonságos sziklákhoz, ahol már látszott az utat jelző pózna. Áron és Én viszont már nem kockáztathattuk meg, hogy az életveszélyes nyomon visszamegyünk a közeli sziklaszigetre. Az egyetlen megoldás az volt, hogy szétválunk, és négykézláb, minél kevésbé terhelve a havat mászunk, míg el nem érjük a sziklákat. Így talán nem csúszik meg a bizonytalan hó, és talán a hóval fedett hasadékokon is átjutunk… Közben kiabáltam Koppánynak, hogy hagyják a zsákokat ott, ahol vannak, kössenek rájuk kötelet, és ha elérték a sziklákat, próbálják maguk után húzni azokat. A súlyos zsákokkal, minden egyes újabb lépés életveszélyessé vált. A gleccser hajlatai miatt, néhány perc múlva már nem láthattuk őket, az erősödő hóviharban meg már hallani sem hallottuk egymást. Áronnal csak másztunk, de a sziklagerinc nagyon lassan közeledett, közben csak bíztunk benne, hogy Tomiéknak sem történik bajuk. Néha, az ekkor már süvítő hóviharban Áront sem láttam, pedig alig volt tizenöt-húsz méterre tőlem. Végre elértük a sziklákat, s igazán csak ekkor nyugodhattunk volna meg, de még aggasztott társaink helyzete. Ám egyik pillanatban, mikor a vihar kissé alábbhagyott megláttuk őket a biztonságos sziklaszigeten. Gyorsan elindultunk lefelé, ha szükségessé válik, segítséget hívhassunk. A lefelé utat azonban nem volt könnyű meglelni a minimális látási viszonyok közepedte. Talán egy kicsit a szerencsének is köszönhetjük, de hamar elértük a Pastersee biztos jegét, és közben azon morfondíroztunk, vajon mit csinálhat csapatunk fent maradt fele. Két elképzelhető megoldás jött számításba. Vagy hívnak helikoptert, hiszen volt náluk telefon (és biztosítás), vagy a sziklasziget aljától egyenesen lecsúsznak a hómező aljáig, ami az egyetlen biztonságos menekülési útnak tűnt. A Ferenc József ház felé tartottunk, szinte futottunk a gleccser keményre fagyott felszínén. Időnként az innen már belátható, majd ezer méterrel felettünk levő magányos sziklaszigetet kémleltük. Egyik pillanatban egy csúszásnyomot fedeztünk fel a sziklasziget alatt, ami csak is tőlük származhatott.
A javuló időjárási viszonyoknak köszönhetően döntöttek úgy, hogy nem várakoznak tovább tétlenül, és lecsúsznak. Pár pillanat múlva a sziklákon, már a normál út közelében megleltük őket, mint két apró pont ereszkedtek lassan lefelé. Utóbb elmondták, ők már jóval korábban felfedeztek minket a gleccser jegén, amint sietős tempóban gyaloglunk a ház felé. Most már tudtuk, nyomainkat követve hamar leérnek hozzánk, és ismét együtt lesz a szerencsés kompánia.
Áronnal a gleccser morénasávjáról, egy házméretű szikla szélvédte árnyékából figyeltük, hogyan válik a két apró pont egyre emberszerűbbé, érnek egyre közelebb. Alig egy órával később boldogan összeölelkeztünk, és mosolyogva gratuláltunk egymásnak, megmenekülésünk alkalmából! Gyorsan haditanácsot ültünk, mi legyen a bivakban hagyott két hátizsákkal. Nyilvánvalóvá vált, hogy a jelenlegi hóviszonyokat figyelembe véve életveszélyes vállalkozás volna most elindulni. A bivakhoz vezető út legalább olyan lavinaveszélyes lehet, mint ahol korábban bajba kerültünk. Az tűnt az egyetlen jó ötletnek, hogy éjszaka, mikor kissé megfagy a hó, próbáljuk meg a feljutást. A délutánt és az éjszakát pedig, valahol a Ferencz Józsefnél töltjük. Útközben még visszafordulásra bíztattunk négy másik csapatot, és annak ellenére, hogy nem mindenkinek tetszettek az első kézből kapott lavinajelentés, végül mindenki belátta, nem érdemes feleslegesen kockáztatni…
Kedélyes hangulatban értük el a ház előtti teraszt, ahol feltűnt, hogy több autó is parkol. Tehát megnyitották az utat! Örömünket már csak tetézte a váratlan segítség, hiszen az egyik osztrák mászó felvilágosított bennünket, hogyan is lehet autóval “economical” módon ide feljutni. Sőt még azt is felajánlotta, levisz valakit a kocsinkhoz! Ezt nem lehetett visszautasítani. Negyed hétkor már Heiligenbluth utcáin kocsikáztam, de sajnos vasárnap lévén esélyem sem volt élelmiszert és sört beszerezni. Este, fél kilenckor csatlakoztam ismét a csapathoz, hiszen a Höhe Alpenstrasse fizetőkapuja 19.45-kor zárt csak be, amit nekem meg kellett várnom, az útdíjmentes feljutás érdekében. A megbeszélt helyen nem találtam a többieket, akik reményeim szerint találtak valami tuti szállást, ahol kibekkelhetjük reggelig. Találtak is! Némi várakozás után Tomi megjelent, és egy pazar női toaletthez vezetett. Közben elmondta, hogy van
fűtés, melegvíz, jobbat sem kívánhatnánk… Valóban örülnünk kellett ennek a lehetőségnek, hisz a ház még zárva volt, leszámítva pöpec szállásunkat és egy szuvenírárust. Belépve a női wc tiszta helységébe, a kedélyesen falatozgató Áron és Koppány néztek rám teljes elégedettséggel…
Az éjszaka azért kiderült, hogy az egy szem fűtőtest nem tudja igazán befűteni a jókora helységet. Vacogó fogakkal, alig vártuk már a fél kettőt, hogy induljunk végre a bivakban hagyott cuccainkért. Áront és engem illetett a megtisztelő feladat, ezért nem sokat vacakoltunk. Némi élelmiszer magunkba diktálása után már fejlámpáink fényénél róttuk a kilométereket. Először le a gleccserre, majd át a gleccseren, aztán fel a bivakhoz. Három és fél óra alatt tettük meg az utat, ami újabb 1200 méter szintet jelentett. A hóviszonyok nem sokat javulta, és az előző este lehullott hó miatt ismét nyomot kellett taposni. Ezt a hálátlan feladatot ezúttal Áron vállalta magára. Én egy könnyű zsákot cipeltem, és kevésbé dúlt bennem az energia…
A bivakban egy újabb cseh csapat fogadott bennünket, akik meglepő módon ilyen késői órában szándékoztak elindulni a Pallavichinire, ahol mellesleg a hóviszonyok tovább romlottak. Minket ez nem zavart, inkább sebtében összepakoltuk felszereléseinket. Menetkészen hevertek a hátizsákok a bivak előtti havon, már csak a hágóvasakat kell felvennünk, és indulhatunk vissza. Ebben a pillanatban felkiált az egyik cseh, de mi már csak azt látjuk, hogy próbálja elkapni a guruló zsákomat. Nem sikerült Neki… Megdöbbenve követjük a zsák útját, és figyeljük, amint hatalmasakat pattan a sziklákon, majd lassan kihullnak a felül lévő dolgok, és végül háromszáz méterrel lejjebb eltűnik egy hatalmas gelccserhasadék pereménél… Szinte a szívem szakadt meg, fényképezőgépem miként bucskázik egyre lejjebb és lejjebb, követve a zsákot, aztán eltűnt valahol a hegyoldalban…
Mindenki döbbenten néz néhány pillanatig, majd mintha mi sem történt volna, egykedvűen folytatja tevékenységét…
Vigasztalásképpen a cseh srác még tanácsokat próbál adni, Áron meg még nem jut szóhoz a csodálkozástól. Én hangosan szitkozódom, és nyomban azon töröm a fejem, mit lehetne tenni. Néhány perc gondolkodás után, egyértelművé vált, hogy Áronnal ketten nem sok mindent tehetünk. Beülőt nem hoztunk magunkkal, no meg jó néhány más dologra is szükségünk lett volna, ha komoly szándékkal akartunk volna a zsák keresésére indulni. Az egyetlen lehetőség, felhívni lent maradt társainkat, akik vízzel, beülőkkel, és egyéb szükséges felszereléssel feljönnek utánunk. Hamar válaszoltak SMS-ünkre, és bevallom csalódottan vettem tudomásul döntésüket, nem fognak feljönni. Kicsit érthetetlen volt számomra az egyértelmű NEM, hiszen elég értékes csomag bucskázott le a sziklákon. Hozzá tartozik, hogy a saját dolgaimon kívül Tamásnak is igen tetemes kára származott a balesetből. Ekkor határozottan azt gondoltam, értelme lenne megpróbálni megkeresni a zsákot, hiszen a tartalom nagyobb része nem volt sérülékeny, és a zsákba maradt, valamint tisztán láttam hol tűnt el. Igaz, azt is biztosra vettem, értékes fényképezőgépemnek búcsút mondhatok. Áron megpróbált vigasztalni, de szilárdan azt gondolta, semmi értelme sincs a keresésnek…
Nem volt miért tovább maradni, ezért lassan lefelé indultunk egy másik útvonalon. A felfelé jövő nyom ekkor már kezdett az előző napihoz hasonlítani, így természetesen nem akartuk tetézni a bajt egy újabb lavinaveszélyes lemenetellel. Mély hóban, meredek hegyoldalon kellett leereszkedni ötszáz métert, ahonnan viszont már veszélytelen terepen vezetett kedvtelen menetelésünk. Én szomorúan baktattam Áron nyomában, aki a megmaradt zsákot cipelte. Gyakran visszanéztem, és próbáltam beazonosítani az eltűnési helyet, de innen lentről már egészen másképpen festett a gleccser. Nem voltam fáradt, mégis lassúnak éreztem magam, de nem is volt kedvem gyorsabban haladni. Gondolataimba mélyedve követtem Áront jókora távolságból. Csak a Pastersee gleccsert elérve értem utol, ahol egy befagyott tócsát meglékelve szomjunkat oltottuk. Kezdtem magamhoz térni, és ennek jeleként átvettem a hátizsákot Árontól. Tizenegy órára értünk vissza a Ferencz Jóska házhoz, ahol némi regenerálódás, étkezés, pakolás és feddő szó után kihajóztunk… Irány Magyarország, irány haza!
2. felvonás – Menteni a menthetőt…
Három nappal később, az Excelsior Hegymászó Klubban találkoztam Tomival, hogy értékeljük az elmúlt hétvége történéseit, és megpróbáljunk kitalálni valamit. Ekkor már kezdtünk beletörődni a megmásíthatatlanba, azaz szegényebbek lettünk jónéhány fontos, de pótolható dologgal. Igaz, ahhoz képest, hogy megúsztunk egy lavinát, még szerencsésnek is mondhatjuk magunkat. Ám a kisördög nem alszik! Már korábban telefonon jeleztem Tamásnak, hogy szerintem, lenne esély megtalálni az elveszett hátizsákot. Ehhez csak egy autó (amivel kimegyünk), egy harmadik személy (segítségnek), jó idő (ne essen hó) és egy kis szerencse szükségeltetik…
Nos abban, hogy szerencsénk lesz-e, természetesen csak reménykedhettünk, de a többi feltétel teljesülni látszott. Tomi rám bízta a döntést a kimenetellel kapcsolatban, Én pedig nem sokat gondolkoztam. Menjünk! Csütörtökön még beszerveztük Gergőt harmadiknak, akire valószínűleg szükségünk lehet a keresésnél. Péntek délután indult bizakodással telt csapatunk újra a Glocknerhez. Hosszú évek alatt ez volt az első alkalom, hogy nem hegyet mászni mentünk a hegyek közé…
Éjszaka három óra tájban érkeztünk meg a Ferencz József ház jólismert parkolójába. Késlekedésre nem volt idő, ezért villámgyors pakolást követően hamar búcsút intettünk a kocsinak. Négy órakor már a gleccseren voltunk, és szerencsénkre lassan pirkadni kezdett. Hármónknak csak egy fejlámpája volt, igaz, ha szerencsével járunk visszafelé már kettő lesz…
Az idő vacak volt, 2200 méter felett sűrű felhő borította a tájat. Én, mint az örök optimista, azzal bíztattam társaimat, hogy legkésőbb délre biztosan kitisztul… ám, ha mégsem akkor ilyen körülmények között fogjuk megtalálni elhullajtott hátizsákunkat! Jó ütemben közeledtünk a bivak felé, és ezúttal korábbi nyomainkat használva a nyomtaposással sem kellett bíbelődni. Nyolc órakor már a bivakból fürkésztük a tájat. Épp mikor felérkeztünk, indult lefelé egy kötélpáros, és ezzel kiürült a fémbódé. Ez a jelenlegi, és a várható időjárást figyelembe véve teljesen érthető volt. Megjegyzem, és ezzel nem árulok el titkot, később sem találkoztunk egy teremtett lélekkel sem. Nekünk azonban dolgunk volt, és ez a dolog nem tűrt halasztást. Még pont időben értük el a bivakot, ugyanis pár perccel később már végleg ködbe burkolódzott minden. Hátizsákjainkat, amiből reményteljesen csak kettőt hoztunk, beraktuk a házikóba, majd nyomban nekiláttunk a hely vizsgálatához. Először megmutattam Tominak és Gergőnek hol csúszott le a csomag, és hol tűnt el emlékeim szerint.
A meredek hegyoldal felső részén még tisztán látszott a csúszás nyoma. A gleccserhasadék, ahol a zsák eltűnt jól behatárolható volt, és innen fentről két út tűnt elképzelhetőnek. Vagy kerülünk egy jókorát, és hátulról közelítjük meg a helyet, vagy a meredeken letörő gleccserren küzdjük fel magunkat. Sajnos még be sem fejeztük az elmélkedést, a látótávolság végleg minimálisra csökkent. A hely, ahol a hátizsák lapulhat, hozzávetőlegesen háromszáz méterrel volt alacsonyabban nálunk. Behúzódtunk a bivakba, és annak rendje és módja szerint hozzáláttunk a reggelihez. Közben felvetődött a kérdés: Induljunk, vagy pihenjünk valamicskét? Ezt akaratlanul, de Tamás döntötte el, aki ekkor már az igazak álmát aludta. Gergővel nevettünk egyet, majd mi is a pihenésnek szavaztunk bizalmat. Erre már igazán szükségünk volt, hiszen munka után indultunk otthonról, amit éjszakai autózás, majd 1200 méter szintemelkedés követett, és még előttünk volt az egész nap, valamint a hazautazás… “Aludjunk másfél órát, közben lehet, hogy az idő is kitisztul!” Ezt Én mondtam Gergőnek, de valójában semmi esély nem volt arra, hogy az idő tényleg megjavuljon. Orvosságként hatott ez a másfél órás szieszta, igaz lehetett volna több is. Erre most nem volt módunk, mert a hóminőség folyamatosam romlott. Mielőtt elhagytuk a bivakot, még szétnéztünk, hátha találunk valami használhatót. Találtunk! Legnagyobb megrökönyödésünkre előkerült Tamás elveszettnek hitt éksora, néhány kötélgyűrűvel egyetemben… Ennek szerintünk a szerencsétlenül járt hátizsákban kellett volna lennie. Ez jó jel, gondoltuk egyöntetűen…
Egyenesen lefelé indultunk, épp arra, amerre Áronnal küzdöttük le magunkat egy héttel korábban. Nyomainkból már csak itt-ott látszott valami, de a mély hóba amúgy sem sok hasznát vehettük volna. Ötszáz métert kellett lemenni, hogy alulról meg tudjuk kerülni a sziklagerincet, amelyen a bivak is található. Ennek a sziklagerincnek a túloldalán kell most ismét felmenni úgy kétszáz métert. A teljesen széttöredezett gleccser hasadékait kerülgetve, azokon átmászva, végül a gleccser szélét határoló sziklák mellett felkapaszkodva értünk fel a kiszemelt helyhez. Ekkor egy piros valamit pillantottam meg havon! Gergő óvatosam megközelítette, és vidáman tette fel a kérdést: “Piros arany volt a hátizsákban?”
Ez a felfedezés bizonyosságot adott a felől, hogy jó helyen járunk. Már a köd sem zavarta egyre bizakodóbb csapatunkat, hozzáfogtunk az előkészületekhez. Tomiék standot építettek, én öltözködtem, és készültem a leereszkedéshez. Rám, a probléma okozójára róttuk a nem éppen vonzó feladatot, leereszkedni a hasadékba. Nem volt vonzó eme feladat több okból sem. Az idő “trágya” volt, a hatalmas gleccserhasadék meg félelmetes… Igaz, ha végül sikerrel járok, akkor igazán jó érzés lesz felhozni az elkóborolt zsákot. Mikor elkészült a stand, száz(!) méter kötelet kötöttünk rá, de reméltük nem lesz mindre szükségem. Lassan leereszkedtem az első letörésen, ahonnan jobban szemügyre vehettem a hasadékot. Alattam mintegy 10-12 méterre hóhíd torlaszolta el a fenekét, jobbra egy jókora tömb zárta el a kilátást, balra pedig egyre mélyült, és egy félelmetes tölcsérszerűen összeszűkülő járat látszódott. Először az alattam lévő részt kezdtem kutatni, és pár perc elteltével megakadt a szemem egy gyanús dolgon. Jobban megvizsgálva egyértelművé vált, HÁTIZSÁK! Izgatottan ereszkedtem lefelé a függőleges falon, és ahogy közelebb és közelebb értem, meglepettséggel, csalódottsággal vegyes öröm lett úrrá rajtam. Ez egy másik hátizsák! Miközben óvatosan rögzítettem a nem várt holmit, egy kisebb darab leszakadt a hóhídból. Visszamásztam a hasadék peremére, ahonnan már hallottam társaim türelmetlen kérdéseit. A standon ültek, tőlem húszméternyire, de alig látszottak a sűrű ködben. “Van egy jó, és egy rossz hírem! Találtam egy hátizsákot, de egy másikat!” Mondanom sem kell, miként fogadták a hírt… Gergő leereszkedett mellém, és együttes erővel kihúztuk a zsákot. Visszamászott vele a standhoz, ahol Tomi mosolyogva várta. Én tovább folytattam a keresést, Ők meg “leltárba vették” a frissen szerzett ötven literes hátizsák tartalmát… Tomi még utánam kiabált: “Keress egy hatvanlitereset is!” Először megkerültem a jobbra tornyosuló tömböt, és mellette ereszkedtem le, de ott nem találtam semmit. Ezután még mélyebbre kellett hatolni, a kevésbé vonzó baloldalon. Úgy húsz méterre lehettem a hasadék peremétől, és újabb fél óra elteltével már csak egy lehetőség maradt. Az eltömődött hasadék aljából már csak az említett lyukon csúszhatott lejjebb a keresett zsák. Ekkor azon gondolkoztam, feladjam-e. Nem sok kedvem volt beleereszkedni az egy méter átmérőjűvé összeszűkülő csatornába. De ez volt az utolsó esély. Az egyértelműen látszott, hogy mintegy csúszdaszerűen itt nyeli el a gleccser gyomra a leguruló jégdarabokat, sziklákat, meg talán a zsákunkat is. Lassan közelítettem a lyuk felé, aminek a közelében elég stabilnak tűnt a jég. Méterről-méterre eresztettem magam bele a sötét csatornába. Átérve a szűkebb bejáraton, lenéztem, és hangosan nevetni kezdtem, kiabáltam örömömben, amit persze senki sem hallhatott! MEGTALÁLTAM A HÁTIZSÁKOT! A “pokoli” lyuk bejáratától alig hat-nyolc méternyire elakadt egy kanyarban. Ez tényleg nagy szerencse, hiszen lejjebb már nem tudtam volna menni az összeszűkülő járatban. Óvatosan a pakk mellé ereszkedtem, és figyelmes mozdulatokkal a kötélhez rögzítettem azt. Miután ez megtörtént, tüzetesebben körülnéztem a szűk barlangban. Közvetlen a zsák mellett, találtam egy darabokra tört sárga sisakot, ami Martiné volt egykor… A sisakra volt festve a név, a vércsoportjával egyetemben. Feltehetőleg ez a sisak is, mint valószínűleg a másik hátizsák is a bivakból eshetett le. És még valamit találtam! A zsák mellől, a hó alól előkerült az örökre elveszettnek hitt Nikon fényképezőgépem! Elég megviseltnek tűnt a ráfagyott jégtől, de nem látszottak rajta egyéb külsérelmi nyomok. Az optikája belülről volt befagyva… Nyakamba akasztottam a fagyos gépet, és betettem a kabátom alá. Mielőtt kimásztam a lyukból, előkerestem Tamás visszavárt telefonját, ami úgy tűnt átvészelte az elmúlt hét viszontagságait. Amint előbukkantam a lyukból, Gergő halvány körvonalai derengtek fel a hasadék pereménél. Aggódni kezdtek fentmaradt társaim, hisz már jóideje “lent” voltam. Alig hallhatóan kiabált valamit, mire én nem akartam tovább fokozni türelmetlenségét, felfelé fordított hüvelykujjammal a győzelem jelét mutattam neki. Kitörő örömmel adta tovább a hírt Tamásnak, aki rendületlenül ücsörgött a standon, ekkor kissé már átfagyva. Gergő segítségével ez a zsák is feljutott a standhoz, ahol vidáman gratuláltunk egymásnak a rendkívül sikeres akció után. Előkerült az elvesztett, hatvan literes hátizsák, és holmijaink nagy része (csak a felül lévő élelmiszernek, és egy pár ósdi trekkingbotnak veszett nyoma), valamint gazdagabbak lettünk Martin(?) ötven literes hátizsákjával, és annak teljes tartalmával. Megtaláltunk: két hálózsákot, egy nagy és egy kis hátizsákot, egy hegymászó nadrágot és kabátot, telefont, fejlámpát, fényképezőgépet, kulacsot, kesztyűket, sapkát… és ez még csak az, amit mi hagytunk el…
Most majdnem az okozott gondot, miként visszük le ezt a sok holmit. De ez legyen a legkisebb gondunk. Lefelé jókora kerülőt kellett tennünk a kritikus látási viszonyok, és az olvadt hó miatt. Szerencsejátékhoz hasonlított, ahogy megpróbáltunk a legveszélytelenebb és leggyorsabb útvonalon lekeveredni biztonságosabb lejtőkre. A szerencse mindvégig kitartott mellettünk, így gond nélkül nyomultunk előre a széttöredezett gleccser útvesztőjében. Valamikor az eső is elkezdett esni, de már mindegy volt, most már csak idő kérdése mikor érünk vissza az autóhoz. Este kilenckor, már sötétben raktuk le az esőtől még nehezebbé vált rakományainkat a parkolóban. Nyomban száraz ruhákba bújtunk, és táplálkozni kezdtünk. Mohón nyeltük a rég várt elemózsiát, amire szükségünk is volt, mivel a hazaút még előttünk állt. Indulás előtt boldogan vettem kézbe megkerült fényképezőgépemet. Bekapcsoltam, és működött…
Vége
Résztvevők:
- Juhász Bálint
- Németh Tamás
- Keresztesi Koppány
- Szepessy Áron
- Kovács Gergely
