Gondolatok a kereskedelmi expedíciózás kapcsán

Az utóbbi bő három évben viszonylag sok időt töltöttem nagyobb hegyek környékén, s azt hiszem, jócskán módomban állt megismerkedni a címben megjelölt jelenséggel. Hosszabb ideig tartózkódtam a Nanga Parbat diamír-völgyi, a Broad Peak baltoro-gleccseri, a Csomolungma rongbuki, valamint (a Sagarmatha) khumbui alaptáborában. Futólag megismerkedtem a Csogori (K2) baltoroi és az Aconcagua horcones-, valamint relinchos-völgyi alaptáborával. Természetesen őrzök emlékeket a Pamír “mézsdunáródníj álpinszkij láger”- eiről is…

A kereskedelmi expedíciózás fogalma elég széles területet fed le, az egyik véglet az, amikor egy képzett, tapasztaltalt hegymászó társak híján és/vagy időkímélés, esetleg kényelemszeretet okán befizet egy “útra”. Ilyenkor az adott cég a repülőtértől az alaptáborig vagy akár a csúcsig mindent megszervez, neki csupán “utaznia” kell, de ha akarja, csak logisztikai segítséget vesz igénybe, s a hegyen már önállóan is mozoghat. A másik véglet azonban sokkal szörnyűbb. A jelentkezők, azaz a terminológiában a “kliens” megtisztelő és szépreményű megnevezéssel jelölt egyének jobb esetben a hegymászásba már belekóstolt, azonban tapasztalatlan, nem kirobbanóan tehetséges, a hegyekben önállóan mozgásképtelen “műkedvelők” köréből kerülnek ki, rosszabb esetben viszont még ez sincs meg, van viszont ambíció és persze pénz, továbbá túltengő önbizalom, amit akár nemzeti sajátosságnak is tekinthetnénk. Annyit azért el kell mondanom a mentségükre, hogy többségük viszonylag komoly teljesítményeket tudhat a háta mögött az állóképességi sportok terén, mint maratoni futás, ironman, kerékpározás stb.

A kereskedelmi “hegymászás” – sajnálatos, de érthető módon – a Mount Everestnél éri el csúcspontját (kedvelt terepe még a Cho Oyu, a Shisapangma és a földrészek legmagasabb pontjait tartalmazó ún. csúcshetes, melyet egyértelmuen kereskedelmi érdekek hívtak életre). A főszezonnak tekinthető tavaszi időszakban manapság 30-40 expedíció veszi ostrom alá a Csomolungmát – ez a szám példátlanul magas, és jól tükrözi a világ legmagasabb hegyének emblematikus jelentőségét. A csúcsra igyekvő kliensek nagy része azért fizeti be a sokszor több tízmillió forintra rúgó summát, hogy majd elmondhassa: fönt állt a világ tetején. Nekünk, hegymászóknak maga az út a cél – természetesen a csúcs elérése “teszi föl a koronát”, de nem azért a néhány percért csináljuk. A kliensek nem is akarnak hegymászóvá válni (hiszen az Everest “begyujtése” után véget is ér rövid hegymászó karrierjük), nem törekszenek, hogy képezzék magukat, pl. hogy megtanulják a helyes lépőtechnikát, a biztosítást stb. Egyszerűen rábízzák magukat a vezetőkre és a serpákra, s mint a gyerekek, várják, hogy a szájukba rágjanak mindent. A Khumbu-jégesésen például nevetséges vagy inkább szánalmas volt azoknak az “ügyfeleknek” a látványa, akik elképesztően lassan és ügyetlenül araszoltak, mindenben követve vezetőjük utasítását (ezek az emberek aztán – legnagyobb ámulatomra – följutottak a csúcsra).

Az Everesten a másik központi kérdés az oxigénpalack használata. 1953-ban Hillary és Tenzing a világon elsőként – palackkal – elérte a csúcsot, 1978-ban Habeler és Messner megmutatta, hogy ez légzőkészülék nélkül is lehetséges – azóta közel százan követték példájukat (míg az oxigénes megmászások száma – köszönhetően az üzletiesedésnek – mára jóval túlhaladta az ezret). Én magam nem vagyok híve a palackozott oxigén használatának (mindenki addig nyújtózkodjék, ameddig a takarója ér), így különösen zavar az e területen mutatkozó mértéktelenség. Elgondolkodtató, hogy míg Norton már 1924-ben 8600 méter közelébe jutott oxigénpalack nélkül, addig manapság sok kereskedelmi expedíció 7200 méteres magasságtól oxigént használ még az alváshoz is. Ha ehhez hozzá vesszük, hogy a serpák építik ki a kötélpályákat, állítják föl a táborokat, szállítják föl az összes élelmet, felszerelést, oxigénpalackot, sőt olykor még “pányvával” vontatják is a klienseket, akkor aligha kérdőjelezzük meg Anatolíj Bukrejev szállóigévé vált kijelentését, hogy ezek az emberek elérhetik ugyan a 8850 méteres tengerszint feletti magasságot, az Everest csúcsát azonban sosem.

Tételesen áttekintve, az idealisztikus expedíció-modellhez viszonyítva a következő aggályok merülnek föl bennem a kereskedelmi expedíciózással kapcsolatban:

– egy igazi expedíciónál a tagok már a felkészülési, szervezési szakaszban megismerik egymást (sőt rendszerint már másztak együtt, ismerik egymás tulajdonságait), együtt terveznek, “álmodoznak”, illetve tevékenyen részt vesznek jövőjük (az expedíció) előkészületeiben

– az expedíció megkezdése után nem idegen, kizárólag egyéni ambíciókkal bíró, önös érdekből ott lévő, igazi közösséget, csapatot nem alkotó emberek halmazát mozgatja egy professzionális, üzleti alapon működő gépezet

– a hegyen (a mászás során) a tagok csapatként együttműködnek a cél érdekében, együtt akklimatizálódnak, kiépítik a táborokat stb. Mindenki maga is szeretne följutni a csúcsra, de erős a csapatszellem, a közös siker a fő cél

– nincsenek hegyivezetők és serpák, akik minden egyes lépésünket óvják, irányítják, és mindenben kiszolgálnak minket

– nincsen tömegnyomor, forgalmi dugó, nincsenek aránytalanul földuzzasztott, komfortossá tett alaptáborok, a hegyet keresztül-kasul behálózó (sokszor “gyógypedagógiai” jellegű) rögzített kötélpályák

– nem tapasztalunk úton-útfélen tomboló dilettanzizmust, nincsenek csetlő-botló “tájidegen” emberek, akik nemcsak “mozgáskultúrájukban”, hanem – ami talán még fontosabb – szellemiségükben is elütnek a hegyek alkotta fenséges környezetüktől.

Úgy gondolom – a hagyományos hegymászó értékek szellemében -, valamennyien arra vágyunk, hogy a természet meghitt közelségében, társainkkal baráti, bajtársias viszonyban, a nehézségeket fölvállalva, saját erőnkre, ügyességünkre, kitartásunkra, felkészültségünkre támaszkodva közelítsünk a hegyek, csúcsok felé, s ismerjük meg erős-törékeny valónkat. A kereskedelmi expedíciózás feltételei mellett azonban ezek aligha valósulhatnak meg.

Mécs László 

Ha azt halljuk: hegymászás, akkor nem szeretett edzőhelyünkre, a kecske-hegyi kőfejtőre, valamennyiünk mászóiskolájára, Oszolyra vagy éppen a “könyörtelen” Kisgerecsére gondolunk, mégcsak nem is a Raxi-Alpokra vagy a fenséges Finale Liguréra. Egy olyan hely elevenedik meg a szemünk előtt, ahol autónktól sok órányi gyaloglással juthatunk el a menedékházig vagy a beszállásig, mély, keskeny völgyek fölé hatalmas falak, pillérek emelkednek, a csúcsok merészen szöknek az ég felé, s megszeppenünk a hatalmas méretek láttán.

Talán éppen közeli “kedvesünk”, a Magas-Tátra jut eszünkbe elsőként, melyet a világ legkisebb magashegységeként is szoktak aposztrofálni. Kőzete, a gránit jellemző anyaga a fiatal lánchegységeknek, előnyös tulajdonságai révén közkedvelt a mászók körében. A Tátrában – kis mérete ellenére – a vertikális távolságok jelentősek: több száz méteres meredek sziklafalakkal (legnagyobb meredélye a Wéber-csúcs Német-létra által kettészelt északi fala, mely több mint 1000 m magas), keskeny, csipkézett gerincekkel, merészen felszökő tornyokkal találkozunk. Sajátos, külön világ ez: manók, trollok, ogrék lakják. Komarniczki Gyula találó címet adott kalauzának: A Magas-Tátra hegyvilága. Komoly méretű bevágások, horhosok is vannak itt, melyekben nyáron is megmarad a hó. Télen a Tátra hó- és jéglepelbe burkolódzik, ilyenkor válik igazi magashegységgé, a hőmérséklet gyakran -20 fok alá csökken, metsző szél fújja arcunkba a havat, a hegyoldalak eljegesednek, és gyilkos erejű lavinák zúdulnak alá. Igen jó iskola volt ez a cseh, a szlovák, sőt a magyar Himalája-mászók számára. Több helyütt látszik a jégfolyamok eróziójának a nyoma, de a “tettesek” már rég a világóceán habjai között ringatóznak.

Ha a sarkok e különös követeivel szeretnénk találkozni, az Alpokba kell utaznunk, ahol számos, tekintélyes méretű, hasadékokkal szabdalt gleccser vár ránk. A jégfolyam meghatározó tényezoje a magashegységek arculatának: fenséges, lenyűgöző – és sokszor veszélyes. A hasadékok gyakran rejtettek, a hóhidak időnként leszakadnak, a jégtornyok ledőlnek. A hegymászóknak megfontoltan, nagy körültekintéssel kell mozogniuk a gleccsereken, s ha hasadékos a terep, kötelet kell használniuk. Az Alpok a hegymászás bölcsője, innen származik az alpinizmus nemzetközi kifejezése. Érdekes, hogy Dél-Amerikában andinistának hívják a hegymászót. Az Alpesekben jelentősebbek a méretek és a távolságok, mint a Tátrában, magasságánál fogva pedig az örök hó és jég hazája (kb. 3000m fölött). A magasságnak más jelentos hatása is van a hőmérséklet csökkenésén kívül: a levegő exponenciális ritkulása. Az oxigénhiány rontja az ember teljesítőképességét, a vizsgálatok szerint 100 méterenként 1 %-kal. A szervezet az életfolyamatok fenntartásának érdekében alkalmazkodik az új körülményekhez, ennek a rendkívül bonyolult folyamatnak a legfontosabb eleme a vér oxigénszállító képességének a növekedése (a teljes akklimatizációhoz mintegy másfél hónap szükséges). A Mont Blanc (4807m) csúcsán nagyjából feleannyi, míg 8000 méteren harmadannyi levegőt találunk, mint a riviérán. A 2500 méteres magasságot tartják a magashegyi betegség megjelenési küszöbének. A magasság hatása több óra után, legjobban pedig éjszaka jelentkezik, ezért van az, hogy a felvonókkal hirtelen fölemelkedő turisták vagy síelők ezt csak kevéssé érzékelik. A hirtelen 2500-3000 méterre vagy még magasabbra emelkedo emberek jelentős részének légszomjjal, fejfájással, étvágytalansággal, alvászavarokkal kell számolnia. Ezek a magashegyi betegség enyhébb tünetei, azt jelzik, hogy szervezetünknek nem hagytunk elég időt az alkalmazkodáshoz.

Ha tovább emelkedünk a Monte Bianco szintjénél, lassan elérjük azt a magasságot, amelyet élettani határnak neveznek. Ez 5300 méter környékén húzódik, s az emberi szervezet akklimatizációjának felső határa, mely fölött állandó hipoxiával kell számolnunk. Tartós élet csak e magasság alatt lehetséges. Innentől folyamatosan szigorodnak a körülmények. Az ún. halálzóna kb. 7800 méter fölött kezdődik, itt az oxigénszint már annyira alacsony, hogy a hegymászó állapota néhány óra alatt válságosra fordulhat: tüdő- és agyödéma alakulhat ki, mely könnyen halált okozhat. Egyes mérések szerint az emberi teljesítőképesség felső határa 9300 m. Egy hegycsúcs magassága azonban igencsak viszonylagos – már ami az oxigénszintet illeti. Az egyenlítőn és nyáron nagyobb, míg a sarkok felé és télen csökken a légnyomás, így az oxigénmennyiség is. Még egy adott hegycsúcs esetében is nagy a szórás: lehet, hogy valaki az egyik nap “8600-ért” mássza az Everestet, míg valaki másnap “9000-ért”.

Az oxigénhiányon kívül más nehézségek is adódnak: a kiszáradásnak az a fő oka, hogy az ember légzésszáma sokszorosára emelkedik, s az igen száraz magashegyi levegő minden kilégzéssel “kicsal” némi nedvességet a tüdőbol. Ennek következtében rengeteget kell(ene) inni, 7000 m fölött már kb. napi 5 litert. A hóólvasztás pedig elég lassú és fárasztó művelet ilyen magasságokban, s a neheze még csak azután következik: meg is kellene inni az elkészült löttyöt, melynek rendszerint elképzelhetetlenül émelyíto íze van. A száraz levegőnek azért van egy előnye is: rosszabb hővezető, mint a nedves, így nem veszítünk annyi hőt.

Az alacsony hőmérséklet a metsző széllel társulva megnöveli a fagyásveszélyt, a szervezet e téren pedig “maga ellen” dolgozik. Az akklimatizáció során megnőtt vörösvértest szám miatt a vér besűrüsödik, ezáltal romlik a vérkeringés a hajszálerekben, így a végtagokban is. Általános kihülés esetén pedig a szervezet a létfontosságú szervekbe pumpálja a vért, mintegy feláldozva a végtagokat.

Az ibolyántúli sugárzás – köszönhetően a fölöttünk lévő légkör ritkaságának és a hó nagy fényvisszaverő képességének – rendkívül erős a magashegységekben. A napsugarak beesési szögének növekedése tovább fokozza az UV-veszélyt. Földünk nyolcezresei Észak-Afrikával vannak egy “magasságban”, azaz egy szélességi körön, a Kilimandzsáró, a Mt. Kenya, a Csimborasszó és a Cotopaxi pedig szinte az egyenlítő mentén emelkedik.

A szervezet működésének romlásáról már szóltunk. A táplálék hasznosulására 5-6000 méterig tarthatunk igényt, efölött már csak a rend kedvéért eszünk, de 7000 m után már ritka vendég az étvágy. Ennek köszönhető, hogy a mászók 10-15 kilót is fogyhatnak egy komolyabb expedíción. Fizikai képességeink csorbulásán túl elménk működése is tompul. Agyunk az oxigénhiány következtében nem képes a megszokott működésre: a gondolkodás lelassul, nehézkessé válik, olykor nem képes az ember józan döntéseket hozni. Egy-egy tragédia mögött gyakran ez az ok áll.

Földünk legmagasabb hegyei között nemcsak a vertikális, hanem a horizontális távolságok is hatalmasak: napokat, néha 1-2 hetet kell gyalogolni egy-egy nagy hegy lábáig, majd további heteket kell eltölteni az akklimatizációval és a táborlánc kiépítésével.

Ezekben az országokban általában nincs hegyi mentőszolgálat, így a helyszínen lévő expedíciók tagjaiból kell megoldani egy mentést. 6000 méter fölött azonban rendkívüli erőfeszítést és – a tereptől függoen – 5-10 embert igényel egy akció. Az ún. halálzónában a mentés lehetősége a 0 felé közelít. Egyes országokban vészhelyzetben lehetőség van a hadsereg helikoptereit igénybe venni. A helikopteres mentés azonban csak kb. 6000 méterig lehetséges (a ritka levegő miatt), és a pilóták nincsenek hegyi mentésre kiképezve, így csak egyszerű terepen vállalják a landolást. A légibázisok egyébként is sok órányira vannak a helyszíntől, és a kórházak többsége sem a leghívogatóbb…

És mégis, sok ezer kilométerre hazánktól, otthonunktól, családunktól, megszokott környezetünktől, a biztonságtól, sok ezer méterrel a tenger szintje és az élet virágzó színtere fölött, egy szélsőséges, élettelen, veszélyekkel teli világban is megtalálhatjuk a helyünket, s talán közelebb juthatunk ahhoz, amit keresünk…

Azt hiszem nem tévedek nagyot amikor azt állítom, hogy ha tíz hegy/sziklamászótól megkérdezzük, hogy mi ugrik be neki elsőre a november harmadik hétvégéjéről, akkor legalább nyolcan azonnal az “OHT” vágják rá. Igen, igen. Nézzünk csak bátran szembe a tényekkel, ez már hagyomány. Bár volt, amikor máshol került megrendezésre, de a bükkszentléleki turistaház dolgozói már ismerősen mosolyogtak a csapatra.

A péntek estét nem nagyon akarom ecsetelni, mert eléggé a szokásos forgatókönyv szerint zajlott, ami az alkoholfogyasztást és a hangulatot jellemzi. Ennek folyományként a szombati verseny sem kezdődött pontosan 09:00-kor. De talán ennél többet nem is tudnék ellene felsorolni. A keresztségben a Hegyi Kaland Verseny névre hallgató futásos/mászós/csúszkás programra 3 fős csapatok nevezését fogadta el – az egyébként az egész találkozót szervező – HSZJSE. Egyesületünk részéről az Oravecz Orsolya, Gáti Gábor, Juhász Gyula összeállítású csapat utasította maga mögé az összes többi indulót, de Schmidtka Edina, Eke Zsolt és Hivessy Zoltán is szépen teljesített. Pontosan hol is? A csapatok 20 perc különbséggel (ez kicsit sok volt) indultak a turistaházból, ahonnan elfutottak Köpüskőig egy kis trepnizésre és dry-toolingra (25m, Krízis út). Az első akadály után tovább futottak Örvénykőre, ahol klasszikus mászás közben lehetett több piros ponttal megjelölt célterület megérintésével további értékes pontokat gyűjteni a sziklán (kb IV-es út). Konditól függően egyesek már csak átkocogtak Szentlélekre, ahol egy drótkötélpályán kellet felhúzódzkodni (kb 80m, 10m szint). Ezután már csak a célszalag átszakítása maradt hátra. Sunnyogni nagyon nem lehetett, mert a versenyszámokat mindig más csapattagnak kellett teljesítenie ?

A verseny eredményhirdetése után, 17:00-tól oktatói nyílt fórum volt, ahol többek között megvitatásra kerültek a következő témák: mennyire/miért szükséges a TF-es OKJ képzés; vizsgakövetelmények egységesítése (stand, eszközök, ereszkedés, vizsgakorhatár).

A vacsorák nyomtalan eltüntetése után élménybeszámolók és diavetítések következtek, ahol Oravecz Orsolya – Hivessy Zoltán, Gozony Gergő és Klein Dávid képviselte az Excelsiort. Amikor már az érdeklődés az éjszakában lassan lankadni kezdett, akkor éppen az egy kis éjszakai túrának kocsival nekiinduló Butter erdőben történt elakadása “dobta fel” a hangulatot, amit csak az tudott felülmúlni, hogy a segítségére siető Gizi kocsija is egy időre az Erdő Szellemének foglya lett.

Vasárnap 09:00 és 10:00 között a kamarai gyűlés zártkörű előkészítése folyt, amit a nevezett szervezet nyílt ülése követett. Képviseltette magát az Adrenalin, Alpinsport, Balassagyarmat, Excelsior, HSZJSE, Kalász DSE Komarniczky, MAHOE Meteora és Székesfehérvár is. A régi időket idéző érdeklődés mellett megtartott II. Oktatói Kamara Konferencián a következő témákat vitatták meg az oktatók: a kamarai tagság feltételei; 2002/2003-as év összefoglalása; oktatói könyv kiadása; a műfalmászásra és hegymászásra vonatkozó állásfoglalás került rövidesen az mhssz.hu oldalra; elfogadásra került (12 igen, 7 nem, 1 tartózkodás mellett), hogy az OHT-tól függetleníteni kell a kamarai üléséket.

Az ülésen Borosnyai Balázs bejelentette, hogy Csúcs Kulturális és Sport Egyesület néven új szervezetet hoz létre.

Vasárnap 13:00 körül az OHT alkonyához érkezett és lassan mindenki hazaindult.

Mit mondanék, ha röviden össze kellene foglalnom? VÉGRE újra olyan sokan voltak, mint 3-5 éve, ami a hangulaton is meglátszott és a szervezés is jól sikerült.

Jövőre gyertek még többen!

Sipi

Indulás: Batthyány tér, reggel 7 óra. Az időjárás jelentés rossz időt ígér a hétre, bár ezt innen még nehéz komolyan venni, ahogy a derült ég alatt ébredezik a város. A tanfolyam előtti hetekben egyre többen fordulunk elő az Excelsior klubban a tanfolyam és a felszerelés egyeztetése céljából. Az itt kialakult oktatói-tanulói párosításnak közel megfelelő csoportokban indulunk útnak vasárnap hajnalban Szlovákia felé.

Ahogy hagyjuk el a várost, kicsit irigykedve veszem észre a visszapillantóban amint a többiek álmosságuknak engedve ismét álomba merülnek a hátsó ülésen. A határhoz érve szinte csak lassítani kellett, pontosabban a határőrök csak belenéztek az útleveleinkbe, és már mehettünk is tovább. További három óra utazás után már az út bal oldalán bontakozott ki előttünk a Magas-Tátra, melyhez közeledve egyre tekintélyesebbnek mutatkozott a síkságból hirtelen kiemelkedő hegyvonulat, csúcsaival a felhőkbe nyúlva.

Dél magasságában érkeztünk meg a Poprad-tól 10 km-re észak-nyugatra fekvő Ótátrafüredre, ahonnan az első 300 méter szintet siklóval tettük meg a Hrebienok-i sí-központig. Innen már gyalog folytattuk utunkat egészen a 2016 m magasan fekvő  Téry Ödön menedékházig, az előttünk álló hét szálláshelyéig. Az ide vezető út a lankás fenyőerdőből a jellegzetesen U-alakú Tarpataki-völgyben haladt felfelé. Az út utolsó negyedének erős emelkedője után érkeztünk a katlan tengerszemekkel borított fennsíkjára, melynek völgy-felöli peremén épült a menedékház, vízesések szomszédságában.

Az érkezést a fekvőhelyek kisajátítása követte, majd hatkor vacsora. Ekkora már mind a 30 tanfolyamos-oktató-egyesületi tag megérkezett, így vacsora után nagy csoportban összeülve mindenki mondott magáról néhány mondatot bemutatkozásként. Megtudtuk a házirendet, valamint az előttünk álló napok programját. Az előbbi lényege a reggeli hétkor, vacsora hatkor, utána esetleges elméleti óra, majd szabad foglalkozás tízig, amikor “takarodót fúj” Míro – a menedékház kedves, de keményen határozott vezetője. A szabadidők általában a petróleum-lámpák fényében töltött sörözéssel, élménybeszámolókkal teltek, vagy éppen a LED-fejlámpák kékes fényében zajló felszerelés-rendezéssel.

De még ne ugorjunk ennyire előre a történetben, hiszen itt van rögtön a hétfő reggel, amikor 3 party-s csapatunk – Bence és Rita, Attila és Adrienn, Balázs meg én – 2 oktatóval – Lázár Istvánnal és Mészáros Csabával – nekivág a Téry-ház közelében tornyosuló Fecske-toronynak! A rántottás reggelit és a gyors összepakolást követően Attila vezetésével kerestük meg a beszállási helyet. Ő a mai napra kijelölt tanuló, aki a csoportot vezeti a háztól a falig, majd a visszaúton. Ezzel is gyakoroljuk falrajzok, kalauzok és útleírások értelmezését. A beszállás helyszínén az a party kezdi a standépítést, amelyik hamarabb szerelkezik fel, de a következő party előmászója már indul is az első előmászó nyomában. Igazán csak a nap végén értjük meg a sürgetés okát: amíg nem szerzünk kellő gyakorlatot, elég lassan mozgunk a falon. Ezért célszerű hasznosítani az üres időket is. Igazából könnyű a terep, csupán III-IV-es nehézségű falakon mászunk, hiszen itt főként a több kötélhosszas utak biztosítási technikájának elsajátítása a cél.

Itt érdemes megjegyezni, hogy ezek a nehézségi fokozatok nem teljesen egyeznek a hazaiakkal, például aki otthon még ki bír mászni egy VII-es falat, az az itteni V-sel is megelégszik. Az időjárás is kedvező: a tűző naptó védő, szinte körülöttünk gomolygó felhőjáték csapadékmentes. Négy óra körül szállunk ki a falból, innen már csak vissza kell gyalogolnunk a házhoz; ismét Attila vezetésével, akinek meg kell találnia a levezető utat. A hat órai vacsorát követően rövid elméleti képzést kap az egész társaság, mely inkább az alapfokon tanultakat eleveníti fel, mégis megint tanulunk valami újat. Minden esti program fontos része az aznap mászott út lerajzolása falrajzi jelölésekkel, egyrészt mert a sikeres vizsga egyik feltétele, másrészt így majd magunk is könnyebben tájékozódunk a kalauzok rajzaiban. Ezt követően csoportonként megbeszéljük a következő napi utat, mely a mi esetünkben a Nap Útja névre hallgat. Mivel beszállása a háztól másfél órára van a főgerinc felé, korai indulással sok időt nyerhetünk.

Kedd. Reggeli kivételesen 6-kor, indulás 07-kor. Ragyogó napsütés: a mai idő is jónak ígérkezik. Kellemes, bemelegítő túra után – a kalauzhoz hűen – fél kilenc körül érkezünk a falhoz, ahol viszonylag egyszerűen találjuk meg a beszállást. Bár kicsit szétszakadt a csoport a feljövetel során, ez nem akadályozza a hamarabb odaérkezőket a standépítésben. Mire el is készülünk, szinte versengés alakul ki, hogy melyik party előmászója tud elsőként felkapaszkodni az útra. A III-nak jelzett kezdő szakaszon már Rita elindult, megpróbálok mellette elmenni csak ott nehezebb a terep, IV-ért adják. Ráadásul a jó időre való tekintettel olvadoznak a gerinc hófoltjai, így néhol csurdogál a víz a falon, itt a csúszásveszély miatt az ember kétszer is meggondolja minden mozdulatát. Gyorsan alábbhagy a versenyszellem, inkább a biztonság kerül előtérbe. A standhelyekre érkezve fúrt nittek szolgálnak fix pontként, ami ennyivel is rövidíti a standépítést. Menetközben a lassan elromló idő havazással is meglepett minket, ami a falakat elázatva egyre izgalmasabbá – és lassabbá – tette a haladást. Az út kulcshelyének számító V. nehézségű tábla az útvonal utolsó előtti kötélhosszában található, de már az alatta lévő IV. nehézségű szakasz sem jelentett kis kihívást. Miután mindenki felküzdötte magát rajta, oktatóink javasolták a visszaereszkedést, mintsem a rossz időben a húr tovább feszítését. Így legalább ebben is részesülünk, valamint megspóroljuk a hosszabb visszautat a gerincről visszajövet. Szokatlanságából adódóan izgalmas esemény a ködben való ereszkedés, amikor az ember nem látja sem a fölötte, sem az alatta lévő standhelyet, így marad a verbális kapcsolat. Mire mindenki leért már vacsoraidő volt; éppen ideje, hogy visszagyalogoljunk a házhoz. Természetesen ekkor kezdett tisztulni az idő… A vacsora igen jól esett, a forró foghagymás tojásleves és a sertésszelet rizskörettel ínyencségnek számított.

Szerda reggel kitekintve az ablakon havas táj tárult elénk, amiből eleve következett, hogy pihenőnap elé nézünk. Ezt Bence is szorgalmazta, aki miután kidugta a fejét a házból arról panaszkodott, hogy a hó vízszintesen esett a fülébe… Ilyenkor értékeli igazán a menedékházat az ember! Jó alkalom a tegnapi átázott kötelek megszárítására, a felszerelés rendezésére, valamint a társaság tagjainak összébb melegedéshez. Ez utóbbit valamilyen kártyajáték, egy kis sör, valamint a jó hangulat segíti. Mivel térerő is van a hegyen, akár az otthoniakkal is lehet beszélni, SMS-ezni, híreket kapni a várható időjárásról.

Csütörtökre el is olvadt az előző napi vékony hóréteg, csapatunk pedig a hidegebb időre való tekintettel a ház szintjénél alacsonyabban fekvő fal megmászásában gondolkodott. Így került a választás a Tarpataky-toronyra, mely lába 1600 méter körül húzódik, csúcsa pedig 1888 m. Megközelítéséhez tehát vissza kellett ereszkednünk a házhoz vezető turistaúton, majd arról a megfelelő helyen letérnünk. Talán itt célszerű megemlíteni, hogy ez a lépés sokat könnyíthet a tájékozatlan túrázó pénztárcáján, ha szembe találja magát egy parkőrrel hegymászó igazolvány nélkül… Mi tehát itt legálisan folytattunk bozótharcot a törpe-fenyvesben, majd másztunk fel a moréna-lejtő hatalmas, majd egyre kisebbedő kőtömbjein, egészen a beszállásig. Körülöttünk az előző napokkal ellentétben zöldellő növényzet borította a lankásabb falfelületeket. Utunk kulcshelye rögtön az első kötélhosszban lelassította a csapatot, a 3 partyból csak 1-nek sikerült végigmászni a teljes utat, a másik kettő könnyebb úton kerülve érte utol az elsőt. Mire a visszaereszkedésre került sor, megérkezett a délután 3-órás menetrendszerinti rossz idő, egyelőre csak érdekes felhőjátékok és köd formájában. Az ereszkedő utolsó szakasza szinte teljesen függőleges falon, végül pedig áthajláson történt. A standhelyről a turista-útig tartó gyalogos ereszkedés során kezdett igazán megeredni az eső, és mire a törpe-fenyvesbe értünk mindegy volt, hogy a fenyőágakról ránk csapódó víz eláztatja-e a ruhánkat, vagy sem. A kiképzésnek tehát volt dzsungel-harcrésze is! Innen még 400 m szintet gyalogoltunk vissza a menedékházig, ahova 8 körül érkeztünk meg. Szemünkben tovább nőtt a ház értéke, hiszen műszálas ruháink reggelig így meg tudtak száradni. Akik a háznál magasabb szinteken másztak, szinte téli tanfolyami körülmények között mászták meg az előttük álló utat, küzdve a hóval a jeges falon. Ehhez képest a mi csoportunknak tényleg jó dolga volt.

Péntekre könnyebb utat néztünk ki magunknak: a ház szomszédságában emelkedő Sárga-fal déli, lankásabb oldalát. A II-III fokozatú terep nehézségét a gyér köztes-helyezési lehetőség jelentette. Az út kulcs helye is csak néhány méteres IV-es szakasz volt, amin hamar átjutottunk. A csúcs alatti lankásabb területen néhányan éltünk a szögelési technika gyakorlásának lehetőségével, majd visszaindultunk a házhoz. A visszavezető út tűnt inkább veszélyesnek, mivel az akkor megeredt, szokásos délutáni esőben a zuzmókkal borított moréna-lejtő kövei csúszóssá váltak. Visszafelé ismét hófoltokat kereszteztünk, a leolvadt területeken pedig virágok bújtak elő a tavaly elszáradt, hótól lefésült fűszálak közül. Itt most van tavasz – de lenn a völgyben már dúl a nyár. Este a házban a mai mászott út rajzának leadásával eleget is tettünk a sikeres tanfolyam minimum feltételének.

A szombati nap hivatalosan egyesületi mászónap, gyakorlatilag fakultatív mászási lehetőség. Van tehát lehetőségünk élesben, oktatói felügyelet nélkül is kipróbálni magunkat; a tanulási folyamat e lépcsője segít elmélyíteni, jobban elsajátítani az eddig tanultakat. Csoportunkból hárman éltünk is a lehetőséggel, és oktatóinkkal még péntek este konzultálva a Zöldtavi-csúcs megmászása mellett döntöttünk, mely 1 órányira van a háztól, nehézségi fokozata pedig III és IV között változik. Kényelmes fél-tízes indulással, ragyogó napsütésben indultunk útnak kijelölt célunk felé. Odafelé viszonylag közelről, 50 méternél közelebbről láttunk kisebb zergecsordát is, majd miután megtaláltuk a beszállást, felöltöttük a felszerelést és nekivágtunk a falnak. A biztosítási technika abban különbözött az eddigiektől, hogy 2 kötelet használtunk oly módon, hogy mindkettő a másodmászóba volt bekötve. Így a másodmászó felső biztosításban mászva kivette a közteseket és húzta maga után a második kötelet, amivel szintén felülről biztosította a “harmadmászót” miután felért a standba. Utána cseréltünk, így mindenkinek jutott az előmászásból. Az időjárás talán ezen a napon volt a legszebb, az elénk táruló, fényképen nehezen visszaadható panoráma pedig kárpótolt az előző napokért, és szép emlékekkel színezte a távozást. A visszajövetel során egy hosszabb hólejtős szakaszon bakancs-síztünk, és vacsoraidőre értünk vissza az ismét ködbe merülő házhoz.

Vasárnap: a hazautazás napja. Mire belejöttünk a mászásba már el is megyünk, pedig jó lenne még egy hetet maradni, ráadásul az időjárás ma ígérkezik a legszebbnek! Sehol egy felhő az égen, az eddigi 2-5 fok helyett 8°C! Az első nap nyomvonalán gyalogoltunk vissza a siklóig, majd azzal érkeztünk a parkolóba, Ótátrafüredre, ahol már 18 fok volt. Innen mindenki a maga szervezésében jutott haza, ahol pedig 33 fokos kánikula várt.

Visszatekintve a hétre elmondhatjuk, hogy értékes volt a tanfolyam a hegymászással kapcsolatos ismereteink kiegészítése és rendszerezése szempontjából, hiszen oktatóinktól alapos képzést kaptunk, valamint meghatározó tapasztalatokat szereztünk a magashegyi körülmények közti hegymászásról. Valahol nem bánjuk az elmúlt hét zord időjárását, hiszen a nehezebb körülmények kipróbáltabbá tettek; megismertük és megtanultuk kezelni a helyzetet. Mindemellett a jó társaság és a hegyi környezet a Téry-ház hangulatával felemelő élménnyel frissített fel minket a városi hétköznapokból.

Dr. Faluhelyi Péter

Két hónapja már, hogy a Hegyen lehettünk. Húztam-halasztottam a beszámolót, inkább visszacsöppentem az itthoni életbe. Egy álmos októberi délutánon épp semmi dolgom nem volt, nem mentem mászni, senki nem hívott moziba. Nekikezdtem.

Mindketten szeretjük a hegyeket, járjuk is őket pár éve. Hol sziklát mászunk, hol három-négyezreseket az Alpokban. Egy “nagy hegy”-ről álmodoztunk külön-külön, titokban, azután februárban úgy döntöttünk, legyen nagy hegy, most nyáron! Zolinak azonnal volt javaslata: a Lenin csúcs. Hogy miért? Mert egy olyan hétezres a Pamírban, amelynek normál útja technikailag nem nehéz, így a Lenin csúcs egyike a legkönnyebb 7000 m feletti csúcsoknak.

A célt kitaláltuk, a megvalósítás következett. Eddigi legnagyobb csúcsaink a Mont Blanc és a Monte Rosa voltak, a Lenin csúcs lényegesen komolyabbnak ígérkezett. Tapasztalt ismerőseinket, barátainkat kérdeztük ki a szükséges felszerelésről, fizikai felkészülésről. Keresgéltünk a világhálón, próbáltunk többet megtudni Kirgíziáról, ahol a Lenin csúcs található. Közben megismerkedtünk Czibók Ágival és Balog Gézával, akik 2003-ban próbálták mászni a Lenin csúcsot. Sajnos, ők nem jutottak fel a rossz idő miatt, de sokat segítettek abban, hogy képet alkossunk arról, mi vár majd ránk. Az információgyűjtés közben figyeltünk a fizikai felkészülésre is. Erőnlétünk javítása lényegében terepfutással, hosszútávfutással történt.

Egyszer csak eljött július 27-e, amikor elindultunk Kirgíziába. A Budapest-Bishkek-Osh útvonalon repültünk. Oshból egy helyi utazásszervező iroda vitt minket és másokat Ural teherautójával az alaptáborig. Július 31-én már az alaptáborban, a Hagyma-réten voltunk! Ez a tábor 3800 m-en található. A hegyen számtalan, főleg vezetővel közlekedő hegymászó volt, sosem voltunk egyedül. Az alaptáborból rögtön a 2. napon fel kellett mennünk az 1. táborba (4200 m), mivel gázpalackot kellett vásárolnunk és csak ott lehetett beszerezni. Mivel az 1. táborig sokat kellett gyalogolni a gleccseren és előtte egy hágón is át kellett kelni, célszerűnek látszott az amúgy sem túl magasan levő 1. tábort kinevezni alaptábornak. Így is tettünk, a következő felmenetelkor felszerelésünk egy részét lovas hordárokra bíztuk, többi részét mi vittük fel.

Az 1. tábor felett számunkra ismeretlen magasságok következtek. Az akklimatizáció során lényegében a 2. tábor magasságában (5300 m) időztünk, itt több éjszakát eltöltöttünk és igyekeztünk feljebb menni. Zoli sikeresen feljutott a Razdelnaja nevű csúcsra (6200 m), míg én 5800 m-en visszafordultam. Akklimatizálódás után visszatértünk az 1. táborba pihenni, majd indultunk újra felfelé.

A csúcstámadás során először a 2. táborból a Razdelnaja alatt fekvő 3. tábort (6100 m) értük el. Innen többféle lehetőség kínálkozott. Szokás kiépíteni egy 4. tábort, 6400 vagy 6800 m-en és innen indulni a csúcsra. Mi nem ezt választottuk, mert ez a nagy magasság miatt fárasztóbbnak és időben hosszabbnak tűnt. Mivel a 3. táborból közvetlenül is el lehet érni a csúcsot, ezt a megoldást részesítettük előnyben. Ez azonban oda-vissza 14 km gyaloglást és 1500 m szintet jelentett, mivel a 3. táborból egy nyeregbe kell lemenni, mielőtt megkezdjük a felkapaszkodást. Becslésünk szerint ez legalább 12-13 órai gyaloglást jelentett.

Augusztus 13-án, a csúcstámadás reggelén korán keltünk. Rendkívül hideg és metsző szél fújt, ezért csak fél 8 körül indultunk el. Ugyanígy tett a csúcsot elérni szándékozó többi mászó is. A szél rövidesen lecsendesedett, mi pedig a csúcsgerincről megpillanthattuk a Pamír kisebb-nagyobb csúcsait – ezek már a “túloldalon”, Tadzsikisztánban találhatók. Az idő – mint korábban is, szinte végig utunk során – tökéletesnek ígérkezett, egyetlen felhő sem volt az égen. Megható volt a látvány, ekkor már éreztem, hogy sikerülhet, amire vágytunk. A felmenet azonban rendkívül hosszú volt, és, noha úgy gondoltuk, 4 órakor mindenképpen visszafordulunk, végül továbbmentünk és elértük a csúcsot – Zoli fél 6-kor, én pedig 6-kor. Nem volt sok időnk fotózni, sietni kellett visszafelé. Útközben ránk sötétedett, innentől jóval óvatosabban, lassabban haladtunk. Végül éjfél körül értünk sátrunkhoz…

Az élmény felejthetetlen, szinte el sem hiszem, hogy ott lehettem. Életem legnehezebb túrája volt, nem pusztán a fizikai igénybevétel miatt, hanem azért is, mert egy ekkora hegyen már azt is el kell viselni, hogy folyamatosan egyre piszkosabbak vagyunk, és hetekig zacskós ételt eszünk. Nehezítette a dolgot, hogy az időjárással ellentétben, a gyomrunkkal nem volt szerencsénk. Valószínűleg az alaptáborban nem volt megfelelő a víz. Minden óvintézkedés ellenére a túra elején és végén is napokig gyomorpanaszokkal küzdöttünk. A magassággal viszont – miután hozzászoktunk – különösebb gondjaink nem voltak.

A Lenin csúcs ideális, mint első magashegyi tapasztalat. A normál úton – néhány gleccserhasadék átugrásától eltekintve, ami bármilyen gleccseren előfordulhat – valóban nincsenek technikailag nehéz szakaszok. Nekünk 16 nap kellett a megmászásához, de rosszabb időjárás esetén inkább 3 hetet vesz igénybe. Júliusban, augusztusban szokás mászni.

Nem tudom, lesz-e lehetőségem még egyszer eljutni ilyen helyre, de jó, hogy egyszer járhattam arra, hogy átélhettem a Pamír nagyságát. Bár a fényképek nem képesek teljesen visszaadni az élményeket, azért lesz vetítés is: először november 4-én este 21:00-kor az Excelsiorban, valamint egy korlátozottabb változat az Országos Hegymászó Találkozón, november 20-án, erről még nem tudunk részleteket.

Oravecz Orsolya

A hegy megmászását kora tavasszal döntöttük el. Azért választottuk a Lenin csúcsot, mert technikailag az egyik legkönnyebb hétezres, előzetes információink alapján tudtuk, jégmászó tudás nem szükséges. Mivel nem ismertük, hogyan reagálunk a nagy magasságra, ez éppen elégnek tűnt. Tavasszal kezdtük el összegyűjteni az utazáshoz és a mászáshoz szükséges információkat és felszereléseket. A 2004. február/március óta végzett szervező- és edzésmunka gyümölcse a hegyen elért siker és az, hogy mindezt teljesen önerőből sikerült megvalósítanunk.

A Lenin Peak Kirgizisztán és Tadzsikisztán határán található a Pamír Trans Alay Range hegycsoportjában. A Pamír egyik legnépszerűbb csúcsa, melyet már tucatnyi útvonalon értek el hegymászók. A csúcs első megmászását a német Allvein vitte véghez, 1928-ban, a keleti főgerinc irányából. Bár a hegyet délről, Tadzsikisztánból is mászták már több alkalommal, a szokásos útvonal északról, Kirgízia területéről indul.

Tulajdonképpen ezt a sémát sikerült is követni, mindössze két előre nem tervezett pihenőnapot kellett tartanunk az akklimatizáció során a 2. táborban, illetve a végső mászás során a 3. táborban.

A hegyen való mozgásunk a következőképpen alakult:

A hegy technikailag nem támaszt követelményeket, mindössze az 1. és 2. tábor közt található 45? vagy annál meredekebb lejtő, de az sem hosszabb 100 m-nél, és fix kötél segít a mászásban, vagy inkább az ereszkedésben. Néhány hasadék keresztezése csak kötél használatával biztonságos. A havon biztosítás ismeretei fontosak. Magányos túrázók nem egyszer kérték magukat a kötelünkre. A hegy mérete, az útvonal hossza, valamint a valóban komoly emelkedők jelentős fizikai megterhelést jelentenek bárki számára. Ezek közt is kiemelt a 3. tábor és a csúcs közti szakasz, ami oda-vissza több mint 14 km, és összesen 1550 m szintet rejt magában. Éppen ezért több vállalkozás 6400 m-en, vagy 6800 m-en 4. tábort is közbeiktat az útba. Véleményünk szerint – bár a 3. táborból rendkívül fárasztó elérni a csúcsot – nem szerencsés 4. tábort építeni, mivel a felmenetel és az ott töltött idő csak tovább fárasztja az embert.

Az időjárást tekintve óriási szerencsénk volt. Említésre méltó csapadék egyáltalán nem esett. A kezdeti napok kora délutánjain volt némi felhősödés. A 3. tábor híresen szeles hely, de ott tartózkodásunkkor, mindössze éjszakánként fújt erősen, bár akkor nagyon. A csúcsmászás reggelén az elviselhetőséggel határos erősségű szél fújt, ami hamar csillapodott, majd egész nap tökéletesen tiszta égbolt alatt túráztunk. Szinte a Pamír valamennyi hegycsúcsát láttuk száz kilométeres távolságban is.

A csúcsot 2004. augusztus 13-án értük el 17:30 és 18:00 között. Korábban úgy terveztük, hogy legkésőbb 16 órakor visszafordulunk, de végül engedtünk a csúcs közelségének, és tovább gyalogoltunk. Néhány fotó elkészítése után azonnal visszaindultunk a 3. táborba. Összességében kb. 17 óra gyaloglást követően értünk vissza sátrunkhoz.

Az alaptáborban, és a felette eltöltött idő alatt végig enyhe – néha pedig nem is olyan enyhe – gyomorproblémákkal küzdöttünk, ez egyes esetekben szörnyen legyengítette a szervezetünket. Valószínűleg az alaptáborban szerezhető víz okozta a komolyabb problémákat, mert azon a helyen, minden óvatosságunk ellenére sem sikerült elkerülni bizonyos fertőzéseket. Azt gondoljuk, hogy minden higéniás óvintézkedést maximálisan be kell tartani! Egyéb egészségügyi problémáink nem voltak.

Hivessy Zoltán és Oravecz Orsolya

Sziasztok! Eddig oly sok cikket, beszámolót írtam a honlapokra és az újságokba, most kizárólag veletek szeretném megosztani élményeimet a Chamonix-ban (Franciaország) töltött tíz napról, ahol egy nemzetközi hegymászó kurzuson (International Mounteneering Course / Mountain Leader Course) vettem részt 2004. július 25 – augusztus 1. másod magammal Kovács Tamással.
A tanfolyam a Fédération Francaise de la Montagne et de l’escalade, a Magyar Hegy- és Sportmászó Szövettség és a két ország sport minisztériumainak szervezésében és együttműködése által jött létre.

Július 24-én szombat este értem Chamonix-ba, és az előzetes szervezésnek köszönhetően már aznap este beköltözhettem a Nemzeti Sí és Hegymászó Iskola (Ecole Nationale de Ski et d’Alpinisme = ENSA) “kollégiumába”. Pont harminc évvel ezelőtt adott otthont a város a téli olimpiának, a szállásunk az olimpiai falu része volt. Meg kell hogy valljam, elég puritán körülményeket teremtettek a sportolóknak,
mert az épület együttes végül is egy beton rengeteg, amely egyáltalán nem illik bele Chamonix látképébe. Igen érdekes, hogy a WC csészéken nem volt deszka, a fertőtlenítést mindenkinek magának kellett megoldania a helységben található eszközökkel (papír, fertőtlenítő folyadék, stb). De ettől eltekintve, a közeg melyet magába foglalnak a falak, igazi hegymászós és megérdemli, hogy az alpinizmus fellegvárának tekintsük. Természetesen az ablakból a kilátás páratlan volt, az egyikből a Mont Blanc masszívum főgerincét és a Chamonix tűket lehetet látni, a másikból a siklórepülősük kedvenc helyét az Aiguilles Rouge-t.

A tanfolyam kissé akadozva kezdődött, mert az oktató fél napot késett, és csak vasárnap délután találkoztunk először. Finanszírozási okok miatt, csak négyen alkottuk a csoportot a vezetővel együtt.
Itt szeretném bemutatni a társaságot, amely igen jól összekovácsolódott a hét folyamán.

Frédéric Salle guide (Franciaország),

Pierre-Armand Bruss (Franciaország),

Kovács Tamás,

Gozony Gergő.

A partikat nációk szerint alkottuk, a jobb kommunikáció és a nagyobb hatékonyság érdekében. Kezdetben angolul adtuk ki a vezényszavakat, de aztán átvettük a francia módit, sőt már társaink néha minket is megértették az indulhatsz, kivehetsz vezényszavakkal.

Első nap Argentiere felett az Aiguilles Rouge csoportban másztunk a Les Chéserys több kötélhosszas, kiépített mászóiskolában. Ez olyan szintfelmérés volt, illetve az alapok átismétlése (mászás, standolás, ereszkedés, stb), hogy megbizonyosodjon Fred, biztonságosan tudunk mozogni a sziklán. Itt volt néhány kérdésünk a standolással kapcsolatban, mert tisztába szerettük volna tenni
fejünkben a német, a francia és az amerikai stílusok közötti kavalkádot. Sikerült, meg lettünk győzve a francia technikák megfelelőségéről (például egyszer Fred másodmagával 21 kötélhosszt 1 óra alatt ereszkedett). Néhány példa, hogy ők mit használnak. Ereszkedés során az ereszkedő eszköz felül van, alatta egy francia pruszik (gyors megkötni, oldani és a kötélgyűrű mindig kapcsolatban van a karabinerrel, azaz nem ejthetjük le). Az ereszkedés standban való biztosításához egy 120 centis hevedert használnak, melyet bekötnek a beülőbe egy arasznyi távolságra kötnek egy csomót (ide kerül az ereszkedő eszköz), majd a szabad végén kötik ki magukat a standba (ha hosszú a heveder a kikötéshez, még mindig tudnak kötni egy csomót rá a rövidítésnek). Ezt és az ilyen módszereket alkalmazzák, igen jól begyakorolva. Ez is a gyorsaságuk egyik titka. A nap végén a voie Blanch-t másztuk, majd a harmadik kötélhossz végén áttértünk a voie Y-ba, ami egy tiszta kézrepedés hossz volt (6a, 150 m, 4kh).

Hétfőn jégtanfolyam volt a Mare de Glace-on, ide fogaskerekűvel mentünk fel, majd gyalogtúráztunk a jégáron. Igen érdekes volt számomra, hogy 1999. évi túrám óta a gleccser kb 100 méterrel volt lentebb. A sziklán még két szakasz létrát építettek lefelé, illetve a várakozások elkerülésére az egészet megduplázták. A gleccseren főként a francia telitalpas technikát gyakoroltuk le-fel, szembe-háttal, jobbra-balra, ugrások, csákánnyal, csákány nélkül, irányváltások, stb. A nap végén beereszkedtünk egy spaltniba és jeget másztunk.

Július 27. érdekesebb napnak ígérkezett a tegnapinál. Előző este ugyanis vacsoránál beszélgettünk Freddel és kértük, hagy másszunk több kötél hosszas utakat. Óhajunknak eleget is tett és a hét hátralevő részén kizárólag a felső régiókban mozogtunk. Aznap a Chamonix tűk Pilier Rouge de l’aiguille de Blaitiere szakaszán a Deux Goals utat másztuk (6b, 250 m, 7 kh). Szép repedés és táblamászás igen tapadós szép grániton. Az út a standokon kívül tiszta volt, összesen két nittet helyeztek még el az útban, a nehezebb részeknél. A pillér csúcsáról ereszkedtünk, de sajnos a kötelünk beszorult, így ott kellett hagynunk, nehogy lekéssük a felvonót (igen ilyen kényelmesek
lettünk).

Szerdán ismét felvonózás, egy óra séta, majd egy újabb gyönyörű útba szálltunk be a Vörös-pilléren (Les Diamants du Président 6a, 250 m, 7 kh). Az út kulcsrésze egy sarokrepedés volt, amely a következő kötélhosszban kéménnyé szélesedett ki. Ereszkedés során megmentettük a tegnap otthagyott kötelet, majd kényelmesen legyalogoltunk a felvonóhoz.

Csütörtök a vegyes mászás napja volt, így a Mont Blanc du Tacul Triangle látogattuk meg, ott is a Contamine – Mazeaud nevű utat (II, AD+, 65°, 350 m, 6 kh). Az első kötélhossz 50 m és 50°, a második 45 m és 50/55° a végén egy 5 méter 65° résszel. A harmadik rész ismét 50°. A további kötélhosszak kevésbé meredekek, de 70-80 métert kellett egybe mászni a standokik, melyek főként sziklán voltak.
Az utolsó szakasz volt a mix terep. Az út végén még egy 100 métert kellett másznunk a gerincen II terepen, majd a Mont Blanc du Tacul 4248 méteres csúcsán uzsonnáztunk. Visszafelé a normál úton jöttünk, egy nagyobb hasadékot kellett csak átugranunk. A Midi platón 5 percet keresgéltük, még a reggel elejtett jégcsavarunkat, de sajnos nem találtuk meg. A felvonó állomáshoz kb. 200 méter
szintet kellett gyalogolni, itt egy kicsit elfáradtam és a végén csak vánszorogva értem fel.

Péntek pihenőnap volt, így délelőtt csak vásárolgattunk a boltokba. Délután azonban Pierre barátommal nem tudtuk magunkat türtőztetni és elmentünk mászni La Brevent-be, a Mont Blanc-val szemközti hegyre, a siklóernyősök bázisára. A felvonótól kb öt percet kell lefelé gyalogolni, a két tagból álló (bal és jobb oldal) mászóiskolához. Mivel nyár van, trikóba és szandálba mentem,
de 2400 méteren a beszállásoknál hó fogadott, így egy kicsit dideregtem mikor én biztosítottam.

Mászott utak:

Azt hiszem szót kell még ejtenem az étkezésről is, amely igen lényeges része volt életünknek, főként azért mert itt voltak a találkozók, illetve a sztorizások esténként. Az étterembe bemenet le kellett húzni a “kajakártyát” a “tálcagépen”. Tálca nélkül nem lehetett enni a menzán. Miután kikértük a tálcát, megnyíltak előttünk Salamon király kincseskamrájával vetekedő pultok. Egy kis saláta, Pármai sonkával, egy kis gyümölcs, főételnek hús, zöldséggel, tésztával, rizzsel. Ezek után egy-két jégkrém, bor, és üdítő. Ha nem az ENSÁ-ban töltöttük az ebédet, akkor reggel, indulás előtt meglátogattuk a magasin-t, ahol azt dobálhattunk be magunknak a szatyorba elemózsia gyanánt, amit csak akartunk. A csúcs ellátás ellenére három kilót fogytam a túrák alatt. A sztorikból néhányat kiemelnék. A vacsorák hangulatát a francia síelő lányok jelenléte emelte, hogy ne csak a gyomrunk, hanem a szemünk is jól lakjon. Volt egy aspiráns vezető, akit csak “birdy”-nek becéztek, mert dobott egy negyven méterest (szerencsére csak a bokája sérült meg). A másik srác egyik este
nyakig bekötve jelent meg. Ő kicsúszott a firnen és kézzel állította meg magát.

Július 31 szombat, a “vizsga nap”

Az elsők között voltunk a felvonónál, de így is csak hétre értünk fel a Midi-re, már reggel mutatkozott kisebb gyomor bántalmam, ezért folyton rám kellett várni. A Grand Capucin beszállásig gyorsan eljutottunk Fred helyismeretének köszönhetően. Azt hittem, hogy körbe kell kerülni a Geant gleccsert, de helyette az egész spaltni labirintuson átvágtunk. Még be se szálltunk, de már három
kötélhosszt másztunk. Az első nehézség egy letörésen való 5 méteres felmászás volt, a második és a harmadik hosszban alpesi jégen (~ 30-40°) vagy poros törmelékes sziklán kellett másznunk. Az átöltözködés kicsit macerás volt, egy félig meddig függő standban, a törmelékes köveken. A zsákokat lent hagytuk és csak a felszereléssel és némi vízzel és csokival vágtunk neki a kötélhosszoknak.
Az első rész III-V terep, majd a harmadik kötélhossz egy 6a repedésmászás egy táblán, innen több kötélhossz repedés mászás következik V nehézségért. Mivel az úton, mászás közben kétszer is hagytam csomagot, ezért igen lelassultunk, amit az útban lévő másik 10 parti kevésbé tolerált. Kicsit le is pukkantam a gyomrom miatt, ezért Fred úgy döntött, hogy nem másszuk meg a 6b áthajlást, hanem az utolsó három kötélhosszt az O sole mio (6b, 11kh, 300m) út végén (V) folytatjuk. Így végül is a svájci light utat másztuk 6a-ért, de ez mit sem változtatott az egész szépségén. A csúcson sokat nem időztünk, mert a többiek már beszereltek ereszkedéshez. Egy kis gratuláció, azt már csúsztunk is. Az ereszkedés a keleti falon volt, 7 kötélhossz. Mivel elment az idő, ezért a Torino Hotel
felé vettük az irányt, ahol az éjszakát töltöttük.

Vasárnap reggel kényelmesen keltünk fel, majd reggeli közben megtanultuk a Peuterey-gerinc csúcsait (Aiguille Blanche de Peuterey, Les dammes de l’anglaise, Aiguille Noir de Peuterey, Mont Blanc de Courmayeur). Aztán egy kicsit beöltöztünk, mert Helbronner állomásig egy száz métert kellett gyalogolnunk. Itt a felvonóra ingyen engedtek fel minket, mert Fred vezető volt. Az út igen lassú volt a Midi-re, de annál lenyűgözőbb. Megcsodálhattuk előző napi utunkat, a Point Adolphe Rey-t, a Pyramide du Tacul-t, a Rébufatt utat a Midin míg felértünk az állomásra.

A tanfolyam zárásaként Fred délben meghívott minket az ENSA bárjába, ahol értékelte teljesítményünket. Mi egy kis Grivel hátizsákkal leptük meg, az egy heti segítségéért. Vasárnap még ott aludhattunk a szálláson, majd hétfő reggel kiköltöztünk.

Hétfőn pihenősre vettük a napot és meglátogattuk a létesítmény uszodáját (belépő 4,40 Euró és csak fecskében lehet fürödni). A nagymedence elég pazar, a Mont Blanc masszívum főgerince teljes egészében látható úszás közben. Este Tomi elment Svájcba az Eigei-re, Sántha Gergőéknek segíteni az új út építésén, ezért én egyedül vártam Lám Bencére és Solymári Danira, akik a Jorasses-on
mászták a Walker pillért.

Kedden délelőtt, kicsit bouldereztem Orthaz-ban. Ez egy 10 m x 10 m x 6 m terjedelmű gránit tömb a mező közepén.

Mászott kunsztok:

Délután összefutottam a két napja megismert, a Mont Blanc-t másfél nap alatt megmászó salgótarjáni csapattal, akikkel Les Gailland-on másztam.

Mászott utak: (Vígh Krisztiánnal)

Este összefutottam Bencével és Danival, akik megmászták az utat és épségben le is jöttek a hegyről. Miközben mesélték élményeiket, egy üveg Tokajit adtunk körbe altató gyanánt.

Szerdán úgy döntöttünk Bencével (Daninak haza kellett jönnie), hogy vakációnk maradék részét nyaralással töltjük, így délben a Garda-tó felé vettük az irányt.

Mászott utak:

Gozony Gergő – Excelsior

Rövid túraleírás a fantasztikus szépségű de ritkán látogatott németországi mászóhelyről. Hova is menjünk ezen a három napon?- teszik fel magukban a kérdést a mászók Pünkösdkor. Ráadásul az idei tavasz sem volt valami fényes. Na végül is Szász-Svájc mellett döntött a csapat, Lám Benya ultimatikus kijelentése miatt (nem szerettük volna, ha felhagy a mászással, fogadalma szerint abbahagyja, ha nem jut el idén homokkövekre).

Szerencsére Vili Tomi “nehéz” lába nyomta a pedált, így szombat hajnalban még szundíthattunk egyet az Elba partján. Reggel azután irány a tornyok felé. Nem sokat teketóriázva beszálltunk a Falkenstein klasszikus öreg útjába a Schuster weg-be III., szemléletem szerint ha homokkövekre megy az ember mindig az alapokkal kell kezdeni. Ebben az útban azután minden megtalálható, kémény, repedés, fal és reibung. Folytatásként Bence kinézett egy gyönyörű kéményt és hogy tartsuk a fokozatosságot mindezt VI.-osért, befejezésképp a második hosszt a Reginawand reibungtábláján hasaltuk át VIII.a-ért.
Mondanom sem kell, hogy izzadt a kezünk és kapaszkodtunk a félkörömnyi lyukban, amiről Tomi még ugrott is a párkányra. Záróakkordként a Südriss-t VII.a osztottuk három hosszra, hogy mindenkinek jusson a jóból. Nekem maradt a vége, ami egy  biztosíthatatlan 25-30 m-es kémény volt tele gatyával, így legalább könnyebben szorultam.

Beszámoló az EXCELSIOR hegymászóklub 2004. február 12.-i közgyűléséről.

Lázár István megnyitója, bevezetője. Napirendi pontok:

1. Az egyesület és a szövetség.
2. Az egyesület 2003. évi közhasznúsági jelentésének ismertetése és elfogadása.
3. Az egyesület tagjainak munkája.
4. Mit várunk az egyesülettől és mit tegyünk érte?
5. Miből gazdálkodhatunk 2004-ben?
6. Tanfolyamok, oktatók, oktatóképzés.

1. Az egyesület és a szövetség

1.1 Lázár István ismertetője az év teljesítménye díjról.

Határidő: március 8.

1.2 Kádas Sándor beszámolója a XXI. Síalpin Rally-ról.

Második forduló: 2004 márc. 6-7. Zirbitzkogel, Ausztria.

1.3 Sipos Sándor beszámolója a 2003. Nov. 27-28-I Országos Hegymászó Találkozóról.

Kiemelte, hogy az Excelsior Hegymászóklubból alacsony volt a résztvevők száma.

2. Az egyesület 2003. évi közhasznúsági jelentésének ismertetése és elfogadása

2.1 Lastofka János ismerteti az egyesület 2003. évi közhasznúsági jelentését, valamint az éves eredménykimutatást

Miszerint:

A 2003. évi közhasznúsági jelentés, valamint az éves eredménykimutatás szavazásra bocsátva, a tagság egyhangúlag megszavazta.

2.2 Beszámoló az SZJA 1%-ából befolyt összegekről.

Eszerint:

2.3 Farkas Gábor beszámolója a 2004 évi ÖEAV tagság helyzetéről.

Utolsó befizetési határidő: 2004. Február 19.

2.4 Alapszabály 27. cikkelyének módosítási javaslata:

A közgyűlés első ízben a szavazati joggal rendelkező tagok egyszerű többségének (50 % + 1 fő) megjelenése esetén határozatképes, amennyiben az összehívás szabályszerűen történt. Ha a közgyűlés a megjelentek alacsony száma miatt nem határozatképes, akkor a közgyűlés eredeti – meghívóban megjelölt – időpontját követően 1 órával az eredeti napirenddel megismételt közgyűlést kell tartani. A megismételt közgyűlés a megjelentek számától függetlenül határozatképes.

A megismételt közgyűlést az eredetitől eltérő napirenddel nem lehet megtartani, új vagy módosított napirend esetén legalább két héttel későbbre újabb közgyűlést kell írásban összehívni a 26. pontban leírtak szerint.

Az Alapszabály 27. cikkelyének módosítási javaslata szavazásra bocsátva, a tagság egyhangúlag megszavazta.

3. Az egyesület tagjainak munkája

3.1 Lastofka János köszönetet mond a klub legaktív tagjainak sokszor áldozatos munkájáért, ezután ismerteti a leendő új törzstagok névsorát, valamint munkásságukat.

Új törzstagnak javasolva: Farkas Gábor2, Kment Ferenc, Kürthy Tamás, Lám Bence, Maró Balázs, Sipos Sándor, Szabó Tibor, Szegvári Zsolt, Tóth Attila, Vass Péter

Az új törzstagok javaslata szavazásra bocsátva, a tagság két tartózkodással megszavazta.

3.2 Vass Péter beszámolója az éves teljesítményekről a különböző kategóriákban, a mászott utakról, a mászónapló státuszáról.

A legnépszerűbb helyek 2003-ban: Magas Tátra, Rax, Paklenyica.

Érdekességek: Jordánia, Bolívia, Pakisztán, Peru, Chile.

3.3 Kalácska Mihály beszámolója a Magyar Sportmászó Bajnokságról, eredményekről.

Excelsor versenyzői: Klich Zsuzsa, Kalácska Mihály, Bubb Ferenc

3.4 Szabó Tibor beszámolója az Excelsior WEB oldalról.

Kiemelt oldalak az események-hírek, mászónapló, tanfolyamok.

3.5 Lázár István beszámolója az edzésekről:

Műfal, tornaterem, Kecske hegy.

Tóth Attila szervezi a tornatermi edzéseket.

3.6 Gozony Gergő beszámolója az Excelsior mászófal felújítási munkálatairól (padlófelújítás, szellőzés felújítás), valamint az Excelsior Boulder versenyről.

3.7 Gozony Gergő beszámolója a “Tisztán mászom” programról.

Ismertette a program célját, az eddigi eredményeket (~3m3 szemét gyűjtése néhány mászóiskolában és környékén). Beszámolt a Mount Everest magazinban megjelent publikációkról, külföldi példákról.

3.8 MHSSz elnökség:

Nagy Sándor dr., Horváth Ernő, Strommer László, Lázár István, Mezey László, Farkas Péter, Kádas Sándor dr., Bognár Mihály, Gaál Szabolcs Barna dr.

4. Mit várunk az egyesülettől és mit tegyünk érte

4.1 Lastofka János ismertetője a tagokkal szembeni elvárásokról, az egyesület céljairól, a tagság alakulásáról.

• Add le útjaidat az egyesületi mászónaplóba Vass Petinek!
• Ha cikket írsz, ha versenyzel, ha expedición veszel részt, írd neved mellé az Excelsior SE-t vagy Excelsior sportolót!
• Ha írsz, ha fotózol akkor gondolj egyesületedre és 1-2 hónappal a megjelenés után küld el Szabó Tibinek!
• Támogasd egyesületedet segítő munkával, juttatással, adód 1%-al!

A sportegyesület célja olyan hegymászó klub működtetése, ahol megtalálod céljaid a hegymászás összes ágában, ahol képzett társakat találsz, információkat kapsz, járhatsz edzésekre, kölcsönözhetsz felszerelést, szervezett programokon vehetsz részt. Az egyesületben minden a tagok munkájától függ.

Te is tegyél hozzá!

A tagság évek óta növekszik, a 2003-as záró létszámunk: 229 fő hegymászó.

A csütörtöki klubnapok mostantól dohányzás mentesek.

4.2 Szertár beszámolója. Juhász Bálint.

Szertárosok: Kovács Gergely2, Szabó Károly, Hajtman András, Németh Tamás2

4.3 Titkárok beszámolója (könyvtár, ügyintézés).

Kment Ferenc, Kádas Ildi, Maró Balázs, Awad A. Halim Doris, Majoros Tamás, Hajós Balázs, Oravecz Orsolya.

4.4 Vezetőség:

Lázár István, Nógrádi Mihály dr., Kádas Sándor dr., Lastofka János, Szűcs Jenő, Mészáros Csaba, Mécs László, Csányi Károly, Juhász Bálint, Gozony Gergő

Meghívottak: Habóczky Sándor Dr., Szabó Tibor, Vass Péter

Új vezetőségi tagnak javasolva: Gozony Gergő

Új meghívott vezetőségi tagnak javasolva: Szabó Tibor; Vass Péter

Az új vezetőségi és meghívott vezetőségi tagok javaslata szavazásra bocsátva, a tagság egyhangúlag megszavazta.

5. Miből gazdálkodhatunk 2004-ben

tagdíj – SzJA 1% – támogatások – pályázatok

6. Tanfolyamok, oktatók, oktatóképzés

6.1 Tanfolyami beszámolók:

Jégmászó tanfolyam – Tóth Ervin

Az első jégmászó tanfolyam 2004. február első hetében 17 fő Excelsior és 6 fő HSzJSE tag részvételével sikeres volt. Van 7 jégmászó oktatónk: Szűcs Jenő, Mészáros Csaba, Mécs László, Tóth Ervin, Solymári Dániel, Holvay Benedek és Lázár István.

Sziklamászó tanfolyam – Szűcs Jenő

Alpesi téli-nyári tanfolyam – Mészáros Csaba

2003-ban vizsgáztak:

62 fő alapf. sziklamászó

12 fő nyári alpesi

28 fő téli alpesi

6.2 Oktatók az egyesületben:

Alpesi oktatók:

Lázár István, Szűcs Jenő, Mészáros Csaba, Mécs László, Csányi Károly, Borosnyay Balázs, Tóth Ervin, Solymári Dániel

Alapfokon oktatnak:

Holvay Benedek, Idei Csaba

Segédoktatók:

Gozony Gergő, Lám Bence, Szegvári Zsolt, Kürthy Tamás

6.3 Oktatók teljesítményének értékelése, és a kreditrendszer bevezetése

6.4 A TFTI hegymászó sportoktató tanfolyam ismertetése, résztvevői

Beindult a TFTI hegymászó sportoktató (és folytatásaként 2004 őszén a sportedző) képzés a Semmelweis Egyetem, Testnevelési és Sporttudományi Kar (TF), Továbbképző Intézet tanfolyama keretében. Terveink szerint 4-20 fő jelentkezése esetén indul évente a tanfolyam, melynek OKJ száma: 33 8962 01.

2003. ősztől járnak a képzésre: Lázár István, Szűcs Jenő, Mészáros Csaba, Borosnyay Balázs, Solymári Dániel, Gozony Gergő, Lám Bence, László Bence és Urbanics Áron.

6.5 Chamonix oktatói továbbképzésre javasolt személy: Gozony Gergely.

Budapest, 2004. február 12.

HUASCARÁN, HUAYNA POTOSI ÉS EGYÉB KALANDOK

2003. július 17-én Csizmadia Péter (Excelsior SE), Barna Dániel és Gábris Aurél feljutott a Huascarán (6768m), augusztus 3-án pedig a Huayna Potosi (6088m) csúcsára.

Egy Andokbeli hatezres már régóta szerepelt álmaimban és 2003. februárban talán el is juthattam volna az Aconcaguára, ha ez az időpont nem ütközik doktori védésemmel. Barna Dániel és Gábris Aurél hegyekkel való kapcsolatáról ekkor még semmit nem tudtam – annak ellenére, hogy mindhármunk fizikus és munkaidőben általában ugyanazon a százméteres sugarú körön belül tartózkodunk.

Február közepén futottunk össze az Alacsony Tátrában megrendezett Síalpin Rallyn, ahol Dani elmondta Alpamayo-val kapcsolatos tervét. Ez a hegy 5947m magas és sokan a “világ legszebb hegyének” nevezik [1, 2]. Csábító volt az ötlet és végül engedtem is a csábításnak. Utazásunk másik fő célja a Huascarán,  Peru és a trópusok legmagasabb, illetve Dél-Amerika harmadik legmagasabb hegye [1]. Felmerült a Huayna Potosi  is, mint utolsó célpont, ez a hegy ugyanis közel van La Pazhoz, szintén szép, a megmászásához pedig elég két nap [3, 4].
Lima

Én és Aurél a mínusz kettedik napon, június 28-án szombat hajnalban érkeztünk Limába. Ebben az enyhén nyomasztó klímájú, vizeletszagú városban eltöltött három nap bőven elég volt arra, hogy jól körülnézzünk és még izgalmas élményekkel is gazdagodjunk. Bár a városban erős rendőri jelenlét tapasztalható, ez nem akadályozhatja meg a kalandvágyó turistát egy kizsebelési kísérlet átélésében, ha keres egy kellően gyanús éjjeli mulatóhelyet, amely ideális esetben valamilyen sötét mellékutcában található.
Az eset már kijövetel után történt. A gonoszok hárman voltak, vagyis éppen elegendő létszámban egy rövidebb váltófutáshoz. Mindhárman a hátam mögött haladhattak, velem azonos tempóban, épp a látóteremen kívül. A legközelebbi a zsákmány megszerzésére a legnyilvánvalóbb heurisztikát alkalmazta, jó ráérzéssel a púposabb zsebem felé nyúlt. A matatást megéreztem, azonnal
odakaptam és megfordultam. Ő hátraugrott, én előre, közben pedig ráeszméltem, hogy bakancsban vagyok. A következő pillanatban azonban azt is észrevettem, hogy kár erőltetnem magam, ugyanis mindannyiunk szerencséjére még mindig a zsebemben van használt zsebkendőm, amely már csak tartalma miatt sem lehetett volna ideális stafétabot.
Akklimatizáció

Dani az első napon, július 1-én (kedd) érkezett. Még aznap otthagytuk Limát, nyolcórás buszozással jutottunk el a tengerszintről egy közel négyezres hágón keresztül a 3080 méteren fekvő Huarazba. A 2. napot lazára vettük, várost néztünk és első túránkra készültünk. 3. nap reggel buszoztunk Yanamába (3400m), túránk kiindulópontjára. Innen gyalogoltunk, fejenként 30-35 kg-os zsákokkal. Célunkat, a Nevado Contrahierbas-t (6036m) a Nevado Cajavilca (5675m) irányából a gerincen akartuk megközelíteni. Előzetes információval egyik hegyről sem rendelkeztünk, így nem csoda, hogy ez az ötlet rövidesen hibásnak bizonyult. Tévedésünkért azonban kárpótolt a táj szépsége és a kaland, két héttel később pedig talán az itt elszenvedett időveszteség mentette meg életünket…

Túránk szinte végig elhagyatott helyeken, csak indiánok és legelésző állatok által járt ösvényeken vezetett. Első táborunk 3800 méteren volt. Innen másnap felmentünk 4050-re, egy feltehetően inkáktól származó, vallásos célú építmény romjaihoz, majd továbbköltöztettük a tábort valamivel délebbre, 4200m magasságba. A 5. napon eljutottunk a Cajavilca alatti gleccserig, de nem
találtunk rá biztonságos felvezető utat. A 6. napon néhány völggyel délebbre, 4600m magasságba költöztünk.

A 7. napon felmásztunk a gleccserre. Hatalmas jégtömbök és gomolygó felhők között, ember által talán korábban járatlan úton haladtunk 5030 méterig. A folytatáshoz azonban már durvább hasadékokon és függőleges falakkal határolt jégtömbökön kellett volna átküzdenünk magunkat, ráadásul a felhők közül néha kibukkanó Cajavilca meredekebbnek tűnt annál, hogy “könnyű akklimatizációs
túránkon” előzetes információk nélkül érdemes legyen megkockáztatni. Feladtuk eredeti tervünket és még aznap elindultunk lefelé, az Ichic Ulta völgy irányába, hogy megtaláljuk az azzal párhuzamosan haladó utat. Közben dzsungelbe keveredtünk, amelyen csak jóval sötétedés után sikerült átküzdenünk magunkat. 3860 méterig jutottunk le aznap, az éjszakát egy patak melletti réten töltöttük, néhány felettébb kíváncsi marha .

A 8. napon megtaláltuk az utat és 2-3 km gyaloglás után eljutottunk a völgyben folyó patak felső végén levő tóig, amelynek 7.5 °C-os vizében meg is fürödtünk. Itt láttunk túránk során harmadszor embert, egy indián szamárhajcsárt, akitől viszont sajnos nem kaptunk semmiféle hasznos információt a Contrahierbas-ra való feljutással kapcsolatban. A tó fölött letáboroztunk, 4440m magasságban. Este két lámpafényt láttunk közeledni lentről. Arra gondoltunk, hogy végre fehér emberek, sőt hegymászók lesznek, de amikor Auréllel lementünk a tóhoz, meglepetésünkre 8-10 ifjú kecsua indiánt és két szamarat találtunk. Mivel kikapcsolt fejlámpával közeledtünk, ők legalább annyira meglepődtek a két semmiböl előbukkanó gringón, de miután magukhoz tértek, megkínáltak minket lángossal és “eltársalogtunk”, már amennyire a nyelvi korlátok engedték. Hegyre vonatkozó információt azonban belőlük se tudtunk kiszedni.

A 9. napon elindultunk tovább felfelé a völgyben, utat keresni a Contrahierbas felé. Legígéretesebbnek a völgy felső végéről induló kuloár tűnt, úgyhogy ezt választottuk. Kb. 150-200 méterrel feljebb megálltunk pihenni, és pár perc elteltével megpillantottunk az első igazán fehér embereket, kilométeres távolságban, fenn a havon. Pontosabban három igazán pici és fekete hangyát cérnaszállal  egymáshoz kötve. Ezután számunkra egy izgalmas és fárasztó szakasz következett vizes sziklákon, az indulási súlynál alig könnyebb hátizsákokkal. Nekem egyéb problémáim is voltak a zsákommal, ráadásul reggel óta fáradtabb voltam a szokásosnál. Daninak még maradt energiája egy meredek szólózásra is a gleccser szélén levő hófalon, de én addigra már teljesen ki voltam ütve. 4940 méteren, a gleccseren táboroztunk le.

A 10. napon rossz idő volt, csak délután tisztult ki az ég. Ekkor rászántuk magunkat, hogy kimozduljunk a táborból, de a késői időpont miatt nem jutottunk messzire, csak egy kötélhosszt másztunk gradiensirányban. Az ég az eltelt nyolc nap alatt egyszer sem volt felhőmentes, többször is esett, de ez az utolsó táborhely még a szokásosnál is rosszabb volt. A felhők felettünk gyülekeztek, mintha a Contrahierbas vonzaná őket.

Másnap (11. nap) hajnal 2-re terveztük a kelést a csúcstámadáshoz, de 2:15-kor elkezdett a sátrakon kopogni a hó és később sem állt el. Mivel fogytán volt az élelmünk, nem várhattunk tovább a jó időre, reggel elindultunk lefelé. A Yanayacu hágó felé mentünk, azon az úton, amelyet sejtésünk szerint a két nappal korábban látott hangyák használtak. És tényleg, fél kilométerrel arrébb egy vízszintes, köves részen találtunk két szalmával lefedett sátorhelyet. Miután elértük a “turistautat”, felmentünk a Punta Yanayacu-ra
körülnézni, majd elindultunk a Yanayacu tó felé. A Cancahua völgyben mentünk tovább a Shillába vezető földútig, amely a környéken legelésző marháktól eltekintve meglehetősen kihalt, még a kiszáradt csontok sem hiányoznak. Rövidesen azonban felbukkant egy idősödő amerikai trekker, egy szamárral és egy fiatal indián hajcsárral. Másfél óra elteltével pedig megjelent a busz is, amellyel aztán visszajutottunk Huarazba.

Huascarán Sur

A 13. napon ismét útra keltünk. Colectivoval Carhuazba utaztunk, onnan taxival Mushoba. A Huascarán nyugati oldalán minden hegyre menő túrának közös kiinduló- illetve végpontja Abraham kocsmája (3035m), a taxi idáig jön és szamarakat is itt lehet bérelni. Az előttünk érkező három amerikai pontosan ezt tette, ők innen már könnyített felszerelésben mentek tovább. Nagy sikerélmény volt 30 kilós zsákokkal a hátunkon lehagyni őket és tíz percre rá beérni a szamárhajcsárt is. Néhány óra gyaloglással eljutottunk az alaptáborba (4220m), ahonnan ebéd és rövid szunyókálás után továbbmentünk a morénatábor alatti házig (4670m). A ház belülről teljesen érdektelen, ugyanis az árak egy nagyságrenddel magasabbak a reálisnál. Mellette sátoroztunk, két baszk szomszédságában. A 14. napon továbbmentünk a gleccserre (4950m), a C1 táborig (5300m).

A következő célpont a Garganta, az északi és a déli csúcs közötti nyereg. Majdnem ezer méterrel magasabban van, mint első túránk legmagasabb pontja, így a 15. napon még csak egy lazább kirándulást tettünk ebben az irányban. 5800m magasságban fordultunk vissza. Az út nem nehéz, néhány rövidebb meredek szakasza van (max. 60°), amelyek egy jégcsákánnyal is kimászhatók. Mi
fejenként két jégszerszámmal másztunk, ez főleg másnap volt praktikus, amikor a nehéz hátizsákokat is vittük. Van továbbá néhány hasadék amelyek átugorhatók vagy kikerülhetők. Valamivel a visszafordulási pontunk után pedig egy viszonylag hosszú és gyanús jéglejtő, amely a szanaszét heverő, különböző méretű jégdarabokból ítélve csak kora reggel lehet biztonságos. A teljes Garganta út (C1 tábortól a csúcsig) nehézsége az Escaladas en los Andes c. kalauz [1] szerint AD Sup (kb. 50°, UIAA III), más források szerint PD/AD. A körülmények évről évre változnak. Erre jó példa, hogy az egyes útleírások által különösen veszélyes szakaszként említett 70°-os, tízméteres jégfallal mi már nem is találkoztunk.

A 16. napon lebontottuk a sátrakat és a már ismert úton felcipeltünk mindent a nyeregbe, ahol felállítottuk a C2 tábort (5930m). Itt többen is sátoroztak akkor, de másnapra rajtunk kívül csak hárman maradtak. Az amerikai Peter J. Murphy, a perui vezetője és az indián teherhordója.

Július 17-én hajnal 3-kor -18 °C hőmérséklet volt és közepes erejűszél fújt, amikor elindultunk felfelé, a déli csúcs (6768m) irányába. Az út yereg feletti részének nehézsége nem különbözik lényegesen a C1-C2 szakaszétól. Viszont lényegesen fárasztóbb, főleg ha valaki először jár hatezer fölött és még nincs tisztában tüdejének rejtett képességeivel. E képességek rejtve is maradtak volna számomra, ha Aurél egy pihenőnél nem szól be. Akkor felment bennem a pumpa, felpattantam – már amennyire abban a ritkás levegőben ez lehetséges volt – és megindultam addigi sebességünk minimum másfélszeresével, miközben a levegőt is jóval gyorsabban és ritmusosabban szedtem. Meglepő módon ez így működött is egészen a csúcsig, ahova reggel 8-ra értünk fel. A csúcson kb. -25 °C lehetett, a széllökések erejére pedig jellemző, hogy fel tudták dönteni a fényképezőgépet állványostul. 10 percet töltöttünk fenn, aztán siettünk lefelé.

Reggel 10 körül értünk vissza a táborba. Eredetileg az volt a tervünk, hogy még aznap lemegyünk a morénáig, mert problémáink voltak a főzőkkel és már nem tudtunk volna több havat olvasztani. Ez a késői lemenetel eléggé veszélyes lett volna a már említett jégtörmelékes lejtő miatt, de szerencsére végül el tudtuk kerülni, ugyanis P.J. kisegített minket benzinnel.

A 18. napon hajnalban indultunk le a hegyről. Az egyetlen lényeges esemény egy hatalmas lavina volt, amelyet reggel 9 körül láttunk lezúdulni az északi csúcs alatt. A hótömeg gyakorlatilag azonnal megindult, amint rásütött a nap. Mi lassabban jártunk, de tovább értünk, háromezer métert ereszkedtünk Abraham kocsmájáig. A Crystal sör bejött (bár kedvencünk a Cusqueña), viszont a tengerimalac soványka volt és a fizetésnél Abraham felesége megpróbált átverni minket. Ráadásul a kislányuk (vagy inkább unokájuk) is csúfolódott velünk (“gringos, gringos!”). Estére visszaértünk Huarazba.
Alpamayo alaptábor

A 20. napon Carazba utaztunk, ahol a colectivoból való kiszállás után egyből letámadott minket néhány taxis. Választásunk a legolcsóbbra esett, aki el is vitt minket egészen a piacig. Itt másfél óra alatt sikerült neki fognia egy negyedik utast is, aztán végre folytathattuk utunkat Cashapampába (2950m).

A nemzeti park bejáratánál már nyüzsögtek a szamárhajcsárok, akik szerencsére meglepően gyorsan felfogták, hogy jól megvagyunk nélkülük. Elindultunk szokásosnál is nehezebb zsákjainkkal (ezúttal minden jégcsavart és expresszt vittünk) a festői szépségű Santa Cruz völgyben. Sötétedésig 12 kilométert gyalogoltunk, aztán lesátraztunk az Ichiccocha tó partján (3850m). A 21. napon még kb. 7 kilométert gyalogoltunk a folyóvölgyben, miközben megcsodálhattuk a Jatuncacocha tavat és a környékbeli mocsarak élővilágát. A
völgy 3960m magasságban elágazik, itt balra mentünk tovább 3 kilométert, az Alpamayo alsó alaptáboráig (4270m). Itt több sátor is állt, de üresen.

Csak egy német csapatnak dolgozó indián teherhordó volt a táborban, aki forró teával és rossz hírrel fogadott minket. Aznap reggel leszakadt egy jégtömb a “Perui úton” és 9 ember meghalt. Azt nem tudta, hogy kik az áldozatok, még azt sem, hogy az ő németjei egyáltalán azon az úton másztak-e vagy egy másikon. Az egyetlen jó híre az volt számunkra, hogy a Ferrari út biztonságos. Másnap
reggel érkeztek a “mentőcsapatok” szamarakkal, a hegyről pedig lejött néhány teherhordó és egy holland csapat, így újabb híreket kaptunk. A németek meghaltak, az Alpamayo pedig le van zárva, amíg a mentés tart. A hollandok
szerint csak a szomszédos Quitaraju (6040m) mászható, de ehhez a hegyhez is ugyanazt a felső tábort kell használni, ahonnan pedig látszanak a köteleken lógó véres hullák…

Úgy döntöttünk, hogy nincs értelme maradni, elindultunk vissza Cashapampa felé. Útközben találkoztunk az Alpamayo felé igyekvő rendőrökkel, akik gyalog illetve lóháton tették meg a 22 km-es utat.

Másnap Carazban a napilapokból értesültünk a tragédia részleteiről. A halottak száma 8 és szó sincs semmiféle “Perui útról”. Ez mellesleg már korábban is gyanús volt, mert hiába kerestem ilyen nevű utat a kalauzban. A tragédia a Ferrari úton történt, amelyen mi is másztunk volna. Ha tehát első túránkon minden jól alakul és két nappal korábban fejezzük be, akkor a 4 német, 2 izraeli, 1 argentin és  perui áldozat mellett 3 magyar is az újságok címlapjára kerülhetett volna. Nem sokon múlott tehát, de ez sovány vigasz, hiszen mégiscsak az Alpamayo volt perui utazásunk fő célja. Létünk pillanatnyi céltalanságának ellensúlyozása végett – fittyet hányva minden veszélyre – bánatunkat fagyiba és jugo con leche-be fojtottuk.
A Szent Völgy és Machu Picchu

Este felszálltunk egy Huarazon keresztül Limába menő buszra. Huarazban fél óránk volt, hogy elrohanjunk a szállásunkon hagyott a cuccokért. Másnap kora hajnalban érkeztünk Limába és délután indultunk tovább Cuzco felé. A 24 órás buszút alatt jött először ki rajtam és Danin az a hasmenéssel és egyéb kellemetlenségekkel járó fertőzés – talán giardia -, amiben addig csak Aurél szenvedett.

A 25. napon délután érkeztünk Cuzcóba. Másnap Pisac-ba utaztunk és ezzel elkezdődött utunk az inkák Szent Völgyében. Végigjártuk az erődítmény romjait és felderítettük a szemben levő meredek, gyanúsan lyukacsos hegyoldalt. Az ott talált emberi csontok beigazolták sejtésünket a hely funkcióját illetően. Este Urubambában aludtunk.

A 27. napon megnéztük az inka sólepárlókat Tarabamba mellett (Salinas), aztán továbbutaztunk Ollantaytambo-ba. Ez a hely két szempontból emlékezetes. Egyrészt azért, mert 1536-ban az itt található erődítményt védte meg sikeresen Manco Capac a spanyolok ellen, másrészt itt lehet felszállni a vonatra, amely a menetrend szerint Machu Picchu-ba visz. Ezt mi el is hittük, de spórolni akartunk, vagyis colectivoval menni addig, ameddig csak lehet. Danival azonban előbb vacsoráztunk. Aurél nem ehetett bizonyos korábban már említett problémák miatt és nem is volt türelme megvárni, hogy befejezzük. Felszállt egyedül az első Chilcába menő colectivora. Valamivel később utánamentünk, de nem találtuk meg. Ennél is nagyobb baj volt azonban, hogy mint másnap reggel egyértelműen kiderült, Chilcában nem áll meg a turistavonat, a “lokális vonatra” pedig nem engednek fel turistákat. Visszamentünk Ollantaytambo-ba és megvettük a jegyet az első vonatra, amelyiken még volt hely.

A következő meglepetés Aguas Calientesben ért minket, amely – ellentétben a menetrendben írottakkal és a vonatban kiakasztott térképpel is, – nem csak egy közbülső állomás, hanem a végállomás. Onnan gyalog vagy busszal lehet továbbmenni Machu Picchu-ba, de délután 5 körül már mindkét lehetőség kizártnak tűnt. Ennek ellenére nem hiába várakoztunk egy órát a megállóban, egy visszaérkező buszban ugyanis megpillantottuk Aurélt.

A 29. napon hajnal 3 körül Dani és én elindultunk gyalog a hegyre Machu Picchu felé, hogy még nyitás előtt belóghassunk. Sajnos ez sötétben lehetetlennek bizonyult, a bejárat környéke mindenhol túl meredek. Majdnem függőleges és eléggé dzsuvás, de ez is csak később, a nappali fényben derült ki. Abból az irányból az egyetlen járható út a portán keresztül vezet, ahol egy kutya kezdett el ugatni közeledtünkre. De mint később kiderült, amúgyse lett volna könnyű továbbjutni két zárt ajtón keresztül. Az őr azonban korán
kelt, úgy tűnik, hogy érdemes volt megugattatni a kutyáját. Így valamivel reggel 5 után be tudtunk jutni, még ha drágábban is az eredetileg elképzeltnél. Körülnéztünk a romok között, majd felgyalogoltunk a Huayna Picchu csúcsára (2700m), amelyre meredeksége ellenére meglepően kényelmes út vezet. Eltúráztunk a Hold Templomáig, végül pedig megnéztük az inka hidat, amely egy szinte függőleges sziklafalon vezető út két pontját köti össze.

Este Aguas Calientesben meglátogattuk a hely nevezetességét, a meleg vizű fürdőt, másnap pedig távoztunk a hajnali vonattal. Ollantaytambo-ból busszal mentünk Cuzcóba, ahol felszedtük otthagyott cuccainkat és újra buszra szálltunk, amellyel a Titicaca tó partján fekvő Puno-ba jutottunk. A 31. napon tettünk egy hajókirándulást Uros-ra, az Úszó Szigetekre, bevásároltunk a punói piacon, és ezzel ki is merítettük a város lehetőségeit.
Huayna Potosi

A 32. napon kora hajnalban újra buszra szálltunk, amellyel délután érkeztünk meg La Pazba. Leendő szálláshelyünkön, az El Carretero hostelben (3670m) csak fél órát töltöttünk pakolással és már indultunk is tovább, azzal a szándékkal, hogy még aznap eljutunk a hegy lábáig. Nem jutottunk azonban tovább a Plaza Ballivian-nál (4120m), aznap ugyanis már nem indult több colectivo a Huayna Potosi felé. Kerestünk a tér közelében egy ideiglenes szállást és csak másnap kora hajnalban buszoztunk ki a 4750m magasságban levő házig. A ház még zárva volt, a nyitásra pedig nem vártunk, rögtön elindultunk felfelé a hegyre. A zsúfolt alsó tábornál (Campo Roca, 5200m) csak hágóvasaink felcsatolása végett álltunk meg.

Reggel 9-10 óra tájban érkeztünk a felső táborba (Campo Argentino, 5500m), ahol felvertük sátrainkat. Itt rajtunk kívül csak egy légzési problémákkal küzdő angol tartózkodott, aki barátnőjétől már az alsó tábor szintjén megvált, teherhordójától pedig a sátorverés után. A hegyre való előzetes felkészülése egyébként valamiféle “sziklamászó expedíció” volt. Másnap őt már nem is láttuk. Érkezett azonban egy komolyabb csapat is, egy német házaspár, akik a cuccukat a saját hátukon cipelték. Az idő közben elromlott, köd szállt le és elkezdett esni a hó. Egész éjjel havazott és fújt a szél, de ez a kis kellemetlenség nem állhatott utunkba.

A 34. napon, augusztus 3-án vasárnap reggel 3:45-kor elindultunk felfelé a normál úton, melynek nehézsége PD/AD (45°). Az első érdekesebb rész egy széles hasadék, amely fölött idén létrán lehetett átmászni. Aztán egy meredekebb szakasz következik, majd hosszú gyaloglás, végül viszonylag hosszú mászás, egészen a csúcsig. Reggel 7-re, a napfelkeltére értük el a csúcsot (6088m). A németek valamivel korábban indultak és később értek fel. A felhők pont fordítva, homogén szürkeség fogadott minket. 10 perc elteltével azonban szerencsére felszakadozott a felhőzet.

Miután visszaértünk a táborba, azonnal szedtük a sátorfánkat és siettünk lefelé. A házat ismét zárva találtuk, így a sörözés elmaradt. Colectivora hiába vártunk, viszont dél körül elkaptunk egy taxit. Kora délután már La Pazban voltunk. Másfél napunk maradt, hogy megnézzük a várost. A 36. napon, augusztus 5-én repültünk haza.

Csizmadia Péter

Irodalom: