Egy nyár, sok kötélhossz és két nehézségi szint.

Régi jó barátom fordult hozzám év elején, hogy járjak vele mászni. Így is tettünk – teremben igyekeztem felzárkózni a szintjére (akkor olyan 5-ös nehézség körül) és fejleszteni állóképességemet. Másfél év sport nélkül nem múlt el nyomtalanul…
Barátom – immár mászótársam és edzőm egyben – azzal az ötlettel hozakodott fel, hogy jól jönne egy tanfolyam is. Keresett és talált is itt, az Excelsiornál: az alapfokú sziklamászó tanfolyamot.

Feliratkoztunk, továbbra is jártunk terembe edzeni és epekedve vártuk a próbamászás napját, amit március elejére tűztek ki.
Oszolyra mentünk, hűvös, ám napos tavaszi reggel volt. Előzetes bevezetés után indultunk a (mint utóbb kiderült) jéghideg falon felfelé – borzalmasan fáztunk, ujjaink jégcsapokká dermedtek, mire felértünk. Közben beszélgettünk oktatóinkkal, segédeikkel, ismerkedtünk velük és egymással.

Elkezdődtek az elméleti oktatások is, minden héten más tantárgy, más előadó, mind érdekes, szórakoztató és tanulságos. Hétvégenként jártunk mászni Oszolyra, illetve elég hamar kiderült, hogy a csapatunk, élén István oktatónkkal, vállalkozó szellemű: ezért a tanfolyam alatt kétszer is sikerült kiutaznunk egy-egy hétvégére Ausztriába, itt belekóstolva hosszabb és (nekünk akkor még) kihívásokkal teli utakba. Az első hétvégénk Hohe Wand-ra vezetett, a második Rax-ra.
Ezek a gyakorlati napok és oktatóink adták a fontos tudást: István felébresztette és tudatosította bennünk a biztonság- és veszélyérzetet, Zozi mellett a kelleténél is bátrabbak lettünk, ami a saját közteseket (ékek és társaik) illette, Geyer Attila tartotta bennünk a lelket, amikor vizes volt a fal, Kiss Gábor volt csapatunk nagy „kovácsa”. Emellett gyakoroltuk a csomókat, az ereszkedést és nem utolsó sorban magát a mászást.
Szerdánként is igyekeztünk munka után minél gyakrabban kijutni Kecske-hegyre, hogy itt is sziklát simogassunk műfalak helyett. Kecske-hegyen volt egy emlékezetes délután: pruszikolás az Öreg útban szakadó esőben – ritka jó szórakozás volt!

Eljött az elméleti vizsga napja, valamint a házi és a gyakorlati vizsga: nekem személyesen kiderült, hogy az írásbeli miatt túl keveset, a gyakorlati vizsga miatt pedig túl sokat izgultam. Egy szó, mint száz: mind a kettő sikerült, csont nélkül átmentünk.

A tanfolyam alatt csapatunk nagy része szépen összenőtt, így ezután is gyakran jártunk (és azóta is járunk) együtt mászni: terem, Kecske-hegy, Tardos, Kis-Gerecse, Ausztria, német homokkövek …

Nyár végére visszatértünk az őszi tanfolyamosokkal az első „tetthelyeinkre”: meglátogattuk Hohe Wand-ot és Rax-ot, megkeresve néhány tavasszal még kihívást jelentő falat.
És lám, lám: két nehézségi szintet sikerült fejlődnöm egy nyár alatt…

Hogy mit tanultunk?
Nos, elsősorban azt, hogy, ahogyan István mondaná, „legyünk igényesek”: magunkkal, a biztosítással, a mászással és a természetvédelemmel kapcsolatban.
Hogy tanuljuk meg tisztelni a hegyet és az időjárást.
Hogy lehet esni is és néha ez hosszabb időre nyomot hagy a lelkünkben és az elménkben.
Hogy egy jó oktató igazi rajongást tud ébreszteni a mászás iránt.
Hogy fontos a bizalom, de ugyanilyen fontos az is, hogy figyeljük a társunkat.
És ami a legfontosabb – bár ez nem igazán tanulás, hanem inkább tanulság: hasonló gondolkodású emberek közt sokkal mélyebb és tartósabb csapatot tudunk alkotni, hisz életünket bízzuk egymásra.

Jó mászás volt!

Vonnák Eszter (Szti)

Kissé megkésve, de örömmel tudatom, hogy 2008. augusztus 25-én 6 társammal (Dzúró Zoltán, Goda Viktor, Győri Zsuzsa, Farkas Zsolt, Kovács Lajos, Varga Bettina) megmásztam az Elbrusz nyugati csúcsát.

dr. Horváth Árpád

Lion-Hörnli traverz

Matterhorn 4478m
Liongrat ZS (AD), Hörnligrat ZS- (AD-)
2008. szeptember 29.

Az Afrikai kőzetlemez félszigetszerűen kinyúló része, az Apuliai lemez a krétakorban tört le, majd egy kontinentális ütközés során 50 millió éve kerültek darabjai az alábukó Európai lemez fölé. Legnevezetesebb darabkája, a Matterhorn ilyenformán Afrika 13. legmagasabb hegye, megelőzve a szomszédos Dent Blanche-t és az ugandai Wagagai-t.

Cerviniából könnyen eljuthatunk az oroszlánok földjére — de legalábbis gerincére —, hiszen a csúcsra vezető klasszikus út, a Liongrat (J. A. Carrel és J. B. Bich, 1865) épp a kőzetlemezek határán kezdődik.

A nehézségek a Carrel ház (3835m) alatt — de már “Afrikában” — kezdődnek. Amióta a Whymper kémény leomlott, egy sima függőleges tábla maradt a helyén, jó fogás vagy bakancsnak való lépés itt nemigen található. Lóg viszont egy vastag “hajókötél”, de szezonban így is torlódás várható. Augusztus 21-én öten másztuk a Liongratot (társak: Tolnay Kata, Szintay Gergő, Hivessy Zoli, Turnai Péter), akkor ezen a szakaszon legalább fél órát vártunk a korábban oly magabiztosnak tűnő ibériai kollégákra, hogy remegve felpruszikoljanak. “Szabad kötélmászásban” viszont nem több fél percnél a függőleges rész, főleg biztosítatlanul, de úgy csak jól tapadó kesztyűvel ajánlott. Más jellegű nehézségek leginkább a Tyndall gerincén — a Matterhorn csúcstömbje előtt — várhatók. Vigyázni kell a technikailag könnyebb Hörnligrattal is (E. Whymper és társai, 1865), mert könnyű letévedni az útról.

Szeptember 28-án reggel fél 6-kor indulok Cerviniából — szokás szerint akklimatizálatlanul, de legalább kialudtan. Két óra az Abruzzi ház (2800m), mellette egy román autóban alszanak valakik, mások pedig sátorban ébredeznek.

További 5 óra a Carrel ház, közben találkozok egy lefelé jövő guide-dal és kliensével. A házban csak egy guide szobába zárt madarat találok, a románok csak este érnek fel.

Másnap reggel 4-kor indulok. Ember utoljára két napja mászott itt, a nyomok még látszanak a hóban. Az út kezdetben a gerinc jobb oldalán vezet. A kitettebb részeken fix kötél, a traverzen drótkötél, néhol nittek. A Pic Tyndall gerincére való kimászás kb. III-as nehézségben kezdődik szabadon, aztán egy függőlegesen lelógó lánc mentén folytatódik.

Tyndall

Enjambée

A gerincen jó darabig semmi, a nyomokat is elfújta a szél — bár ma már semmi légmozgás. Hajnalodik. Pengeéles, egyre csipkézettebb gerinc, szűz hó. Néhány izgalmas le-fölmászás, egy helyen túl izgalmas is lenne, szerencsére megtalálom az ereszkedőgyűrűt a hó alatt.

A Tyndallról a csúcstömbre való átmászás (Enjambée) is kitett, de a kritikus helyen találok egy kötélgyűrűt. Aztán könnyű jeges mix, majd szárazabb szikla. Egy akaratlan nehezítés — nem kellene itt jégcsákánnyal törős V-öst kunsztolni… Kezdek balra kerülni a gerinctől, pedig már jobbra kellene lennem. Vissza, új próba. Nyomok a hóban! Feljebb nittet is találok. Innen egyértelmű, csak hosszadalmas… Végre elérek a fix kötélhez. Kicsit feljebb függőlegessé válik a fal, a kötél mellett kötéllétra is lóg (Scala Jordan). Egy hónapja itt a korhadt fokokba akasztgattam a kantárom “önbiztosítás” gyanánt; most inkább a hajókötelet fogom bal kézzel — már bízok a kesztyűmben.

Ezután már könnyű, 10:38-kor az olasz csúcson egyensúlyozok. Élessé válik a gerinc, a csúcskereszt alatt pedig meredek lemászás. Aztán fel a svájci csúcsra, ismét egyensúlyozva és vigyázva a hópárkánnyal. Innentől “marhacsapás”, az út népszerűbbik felére értem. Meredek lemászás, jóval lejjebb egy kis fix kötél, lemászás, szikla, fix kötél, közben találkozok öt-hat mászóval, akik még felfelé igyekeznek. A lemászásokkal a vártnál lassabban haladok — legalábbis két évvel ezelőtthöz képest, de akkor augusztus volt és az akklimatizáció se hiányzott. A hólejtőkön most csak két csákánnyal érezném biztonságban magam, de azért próbálkozok.

A kötelet csak a Solvay ház (4003m) fölött veszem elő. A ház alatt is ereszkedek, egészen a hosszú traverzig. Sőt tovább, ugyanis nem találok nyomot a logikusnak tűnő irányban levő hófolton, eltekintve egy barnától, így alkalmi kitérőnek gondolom a helyet. Van viszont egy ereszkedőgyűrű, biztos nem traverzhez rakták ezt ide. Úgy tűnik, hogy a keleti falba kell ereszkedni, aztán valahol lejjebb lesz traverz. Második gyűrű már nincs, csak egy friend, de azért továbbereszkedek rajta. Továbbra sincs semmi, hosszadalmas keresgélés után se, úgyhogy visszamászok és elnézek kicsit távolabb a logikusabbnak tűnő irányban.

Szög a falban! A nyomok is megvannak végre, a második nagy barnán túl. Visszafojtott lélegzettel átkunsztolok fölötte, aztán kis gyaloglással elérek egy lefelé vezető fix kötélmaradványt. A bele is kilóg, de legalább az utat mutatja. A lemászás után balra át a tarajon, egy nagy “tisztásra” érek, ahol kettéágaznak a nyomok. Jobbra sűrűbb és amúgyis lefele kellemesebb… 3800m alatt kezdek erőre kapni, de már kicsit későn.

Lemászás

Néhány további lemászás, ereszkedés, traverz és már rám is sötétedett. Úgy tűnik, mintha egy kuloárban folytatódnának a nyomok, kicsit gyanús. Azért elindulok lefelé. Közben megfogok bal kézzel egy jókora kőtömböt, ami egyszercsak elindul felém. Félrehúzódok, lerobajló kövemet csak szép lassan követem, míg kicsit lejjebb rá nem jövök, milyen nyomokat is követtem. Visszamászok, a traverz folytatódik. Egyre több a gyaloglós rész, bár van még egy ereszkedés is, végül az utolsó lemászások. A Hörnlihüttét fél 10 előtt érem el.

Köszönet Tolnay Katának a geológiai szakértésért, valamint az alaptábor túloldalra hajtásáért.

Csizmadia Péter

Szombat reggel nem túl korán értünk a fal alá, de ahhoz még elég korán volt, hogy csak halványan derengjen felettünk a hatalmas északi-fal. A Triglav 1000 méteres északi-fala, egy igazi klasszikus alpesi nagyfal. Tengerszint feletti magassága, és a délebbi fekvése miatt mégsem lehet egy lapon emlegetni a híresebb északi-falakkal. Kevésbé zord, kevésbé téliesek itt a körülmények, és van még egy nagy előnye a hegynek. A kiszállástól másfél óra alatt elérhető a Triglavski dom (menedékház)…

Triglav 2864m
Északi-fal, Prusik-Szalay út

(Dr. Karl Prusik – Roman Szalay, 1929)
1000m, VI/A0 (VII), 27 óra (kalauz szerint V)
Schmidtka Edit (Dina), Csizmadia Péter (Szöcsi), Juhász Bálint
2008. szeptember 20-21.

Három óra alvás után, amit az autó mellett töltöttünk el szabad ég alatt, nekivágtunk a hegynek. Jó idő volt, bár az évszakhoz képest kissé hideg (-1°C). Végül is erre számítottunk, vagy talán még rosszabbra… A falat függőlegesen kettészelő nagy kuloár bal széléhez mentünk, ahol elképzelésünk szerint az út kezdődik!  Hogy melyik út? Azt végül csak két nappal a mászás után, a fotók tanulmányozása után sikerült kiderítenem!

Eredeti szándékunk szerint a Bayor utat akartuk mászni, majd becsatlakozva a Német útba, azon folytatni tovább egészen a fal tetejéig. Csak az volt a baj, hogy reggel 6.40-kor teljesen rossz helyen szálltunk be… Még csak nem is egy másik útba, hanem valahol, valami nem túl könnyű, mindenesetre törős, nehezen biztosítható helyen. Itt másztunk nagyjából 4-5 kötélhosszt, mikor végre találtunk egy szöget. Ekkor értük el a Prusik-Szalay utat, ami a Bayor úttól elég messze, az északi-fal jobb oldalán vezet! A legviccesebb, hogy fogalmunk sem volt hol is vagyunk. Mindvégig a Bayor út, majd feljebb a Német út falrajzát tanulmányoztuk, és persze átkoztuk, mivel gyakorlatilag semmiféle hasznát nem vettük… A várt „gyaloglós”, „szinkronmászós” részekkel alig-alig találkoztunk, cserében viszont a falrajz szerinti II-III-as és IV-es hosszok helyett jóval nehezebb V-ösöket kaptunk. Sőt a kiszálló hossz III-asnak várt hossza nagyjából VI-os volt, egy korábbi hosszban pedig csak kb VI/A0-ért lehetett kimászni egy még nehezebb (VII-es körüli) kunsztot…

Lassan haladtunk, hiszen az egyetlen támpontunk a falrajz, inkább hátrány volt, mint segítség. A legtöbbet a megérzésünk, és tájékozódóképességünk segített, és az itt-ott található kevéske, régi szög. Végül, talán a szerencsének is köszönhetően egyszer sem futottunk vakvágányra, és mindvégig megtaláltuk az előrejutási lehetőséget.
Valahol a fal felső részén ránksötétedett, kiválóan tudtunk volna bivakolni azon a helyen, nem tettük. Az éjszaka hidegnek ígérkezett, hiszen a nappal is az volt. Mászás közben többször elfagyott a kezünk, sőt olykor a lábunk is… Nem bivakoltunk, nem volt kedvünk 10 órát fagyoskodni melegruha, hálózsák és egyebek nélkül, inkább a mozgás, azaz a mászás mellett döntöttünk. Ehhez sem túl sok kedvünk volt, de Szöcsi lelkesedése meggyőzött bennünket.

Továbbmásztunk az éjszakában, és lassan, de biztosan haladtunk egyre feljebb. Egy nagyobb torony megmászása után, könnyű II-III-as terep következett, már reménykedni kezdtünk hogy a ferdén, balra, felfelé vezető rámpa kivezet a falból… Nem így lett. A rámpa elkeskenyedett, a pillér véget ért, egy hatalmas, függőleges fal zárta le az utat előlünk. A Német út falrajzát kezdtük tanulmányozni, de érthetően nem lettünk okosabbak! Fáradtak voltunk, fogalmunk sem volt merre is kellene továbbmenni a sötétben, így hajnali fél négykor kényszerűn megálltunk bivakolni. Leültünk a kötélre, összekuporodtunk, és aludni próbáltunk. A hely kényelmes volt, de szeles, ami hamar megtette a hatását. Alig egy óra didergés után mindhárman tornászni kezdtünk, amivel sikerült újra „felmelegíteni” magunkat, aztán visszaültünk „aludni”. Újabb egy óra vacogás elteltével végre derengeni kezdett, kirajzolódott a fal, láthatóvá váltak a sziklaformák. A hideg éjszakában kissé átfagytunk, nem nagyon volt kedvünk újra elkezdeni a mászást. Időhúzás gyanánt megreggeliztünk, pakolásztunk, és barátkoztunk a gondolattal, itt kell tovább mászni. Továbbra is a Német út falrajza volt a „segítségünkre”, ami alapján Dinával megállapítottuk, hogy vagy teljesen rossz helyen vagyunk, vagy már csak két kötélhossz van hátra. Reméltük ez utóbbi a helyes, és akkor most egy IV-es traverz következik balra, majd egy III-as vájú fel… Készülődés közben Dina észrevett egy szöget, aminek mindannyian nagyon megörültünk, és most már teljesen biztosak voltunk, a tévedésünkben, azaz már csak két hossz van hátra a Német útból!

Szöcsi kimászta a nem annyira nehéz, de annál kitettebb, törősebb, biztosíthatatlanabb IV-es traverzet, és már csak egy III-as hossz maradt nekem. Bár cseppet sem tűnt III-asnak az előttem álló feladat. Harmadik nekifutásra sikerült átmászni a III-as részt…. Harminc méter után aztán elértem az északi-fal peremét! Felértünk! Miközben társaimat biztosítottam fel, rövid időre kitisztult az idő, és végre megpillantottam a Triglav csúcsát. Dina nevetve ért oda hozzám. Egyrészt örült a sikernek, másrészt Szöcsi mutatványán nevetett. Még az utolsó hosszban is sikerült Szöcsinek kiszakítani egy jókora fogást, ami a feje fölött repült hátra, s tűnt el a szürke ködbe. Dina ezen mulatott megkönnyebbülten…

A felszerelés összepakolása után az északi-fal peremén húzódó Kugy-ösvényen elindultunk a Triglavski dom felé. A házban gyorsan megebédeltünk, éppen dél volt… Ebéd után aztán felmentünk a Triglav csúcsára, hiszen Dina és Szöcsi még nem járt ott…

szöveg: Juhász Bálint

fotó: Csizmadia Péter

Jof Fuart – Campanile di Villaco -ra másztunk utakat. Saját köztessel biztosítható és nittelt utakat vegyesen.

Június 20-22-i hétvégén 10 fős társaságunk élvezte a háziak vendégszeretetét és a közeli beszállásokat.

Cristiano Martucci a ház gondnoka beszél magyarul, hisz felesége Eszter budapesti. ..

Cristiano, Eszter és gyermekük a teleket Budapesten töltik. Így találkoztunk az Excelsior klubban. -Zsanett (aki mindenes a házban) közvetítésével.

INFO:

2008 augusztus 5-én sikeresen megmásztuk (Alkér Csaba – Kürthy Tamás) a Marmolada déli falán lévő Punta Rocca-ra vezető Vinatzer-Castiglioni utat.
Információk:
Falmagasság: 900m
Mászóút hossza: ~1100m / 28kh
Nehézség: 6a+ / R2 / IV   TD
Idő: 15.5 óra

Az út falrajza:

Időpont:  2008. 08. 03. – 2008. 08. 08.

Útvonal: 1. nap: Zermatt – Trockener Steg – Teódulo hágó – Rifugio Cervino (3455m)

2. nap: Rifugio Cervino – Breithorn (4165m) – Schwarzthor(Porta Nera) (3734m)

3. nap: Schwarzthor – Pollux (4091m) – Castor (4228m) – Lyskamm kelet (4448m)

Lyskamm nyugat (4527m) – Ludwigshöhe környéke (kb 4200m)

4. nap: Ludwigshöhe – Zumsteinspitze (4567m) – Grenz gletscher –

Monte Rosa Hütte (2795m)

5. nap: Monte Rosa Hütte – Riffelberg – Zermatt

Nehézség: Nagyrészt F vagy PD, PD+, a Lyskamm K-Ny AD, II-III, a Lyskammról lefelé van egy AD+ nehézségű nagyon kitett él.

Szállás: Mi sátorban aludtunk, de lehet minden nap házban, vagy bivakházban is aludni.

Az útvonalat elég sokan másszák, ezért jól kitaposott, viszont a bivakházak mindig dugig vannak.

Mászták: Vizsolyi Pál, Gerstner Balázs

Zöld-tavi-csúcs, Vörös-torony, Markazit-torony, Sárga-fal – a legnépszerűbb falak/csúcsok a Kis-Tarpataki-völgyben, ahol Miro -a ház gondnoka- mindig szívesen lát minket. Az Excelsior táborban 39-en másztunk a néha zord időjárásban.

Július 6-13. a nyári alpesi szakképzés hete (minden évben).  Az utakat saját köztesekkel biztosíthatjuk, hisz nittek csak elvétve találhatók.

Info: Kürthy Tamás, Mészáros Csaba, Szegvári Zsolt, Szűcs Jenő, Lázár István