Jégmászó tanfolyam 2024

2024. február 08–15., Rjukan, Norvégia

 

Pont a napokban álmodtam meg magamnak egy csodás évet. A hegymászás területére is kitűztem pár célt, amikről úgy gondoltam, jó lenne ezek felé haladni a 2024-es évben, nem pedig ész nélkül lavírozni arra, ahová éppen sodornak. Hosszas gondolkodás után azt is eldöntöttem, hogy a jégmászó tanfolyamon való részvétel nem idén fog megvalósulni. Egy évre „lejegeltem” az ehhez fűződő szándékaimat. Épphogy megszületett ez a döntés, aztán mint derült égből villámcsapás, kaptam egy levelet, mely tökéletesen megingatta a sziklaszilárdnak hitt elhatározásomat. Jenő volt az… és az invitálása.

 

Jól fel lett kavarva a nyugodt (vagy csak annak tűnő?) kis állóvizem. Ismét rákényszerítettek, hogy lezongorázzam a pro-kontra listát a fejemben, mely során most új befolyásoló tényezők kerültek felszínre.

A fizikai erőnléti gáton hamar sikerült átlépni. Alapvetően erősnek tartom magamat, viszont nem „jégmászó erősnek”. Tisztában voltam azzal, hogy eléggé kislányos, majdnemhogy siralmas erőnléttel rendelkezek a jégmászáshoz, és ha azon nyomban elkezdek is edzeni, egy hónap múlva erősebb én már nemigen leszek. Szóval hozott anyagból kell majd dolgozni, ami embert próbálóan kemény lesz. De! Ettől nagyobb gond ne legyen! A „figure four”-t és a jégcsákányon való véget nem érő húzódzkodásokat meghagyjuk a ninjáknak.

A pro oldalt tovább erősítette egy nagyon kedves bevillanó emlék. Nem is tudom, hogy hogyan sikerült ezt elfelejtenem! Két éve történt a dolog. Már akkor is valamelyest szimpatizáltam a jégmászással, de addig élőben még sosem láttam jegező mászókat. Napra, órára és szinte négyzetméterre pontosan meg tudom mondani, ahol és amikor először megpillantottam a jégmászókat a Magas-Tátrában. Hát ez irtó jó! Abban a magával ragadó, elvarázsolt pillanatban valamiféle ilyen mondatnak sikerült elhagynia a számat: Két év múlva én is fogok tudni jeget mászni.

Ami viszont feltette a pontot az i-re, hogy egy olyan személytől kaptam az invitációt, akire tisztelettel tekintettem, és akinek eddig is sokat köszönhettem.
„Ember tervez, Isten végez.” – mondtam, és az önmagamnak megálmodott csodás évemet hagytam, hogy átformálódjon valami még fantasztikusabbá.

 

Viszont a ledöbbenések sora csak ezután kezdődött. Amikor megláttam a részvevők neveinek listáját, értetlenül bámultam magam elé, majd az első ledöbbenésen túllépve ismét megnéztem azt a listát, hátha rosszul olvastam, de az továbbra sem változott. A nevek ismerősek voltak, innen-onnan már szinte mindenkit ismertem… ezek nem Fejes Krisztina kaliberű mászók, durva lesz velük lépést tartani. Nehezen értettem, hogy Jenő mégis hogyan képzelte, hogy én beillenék ebbe a csapatba. De ha ő úgy gondolja, akkor higgyünk abban, hogy nincs tévedésben.

Egy szempillantás alatt eltelt az az egy hónap, és máris a Liszt Ferencen álltunk. Csomagunk akadt bőven, melyek feladás előtt még egy kis logisztikára szorultak. Kellett picit játszani a kilókkal. A feladható poggyászok a halom súlyos jégmászó felszerelésnek köszönhetően így is a megengedhető kilók felső határát súrolták, de egyetlen grammot sem hagytunk kárba veszni. A rendelkezésre álló maradék helyet feltöltöttük ügyesen: kolbász, szószok, tészta, egyéb száraz kaja, nasi és tömény voltak a slágertermékek.

Bérelt autókkal utaztunk Osloból a szállásunkra. Külön mutatvány volt beszuszakolni a bőröndjeinket a csomagtartóba, valamint önmagunkat a kimaradt táskákkal együtt az utastérbe. Itt egyből meglett a böjtje a rengeteg cuccnak. Mindenki ölébe jutott egy vagy kettő plusz táska. Annak rendje és módja szerint mi a legelső benzinkúton észrevétlenül az út közepén hagytuk Ábel hátizsákját, melyet valamely norvég jótét lélek úgy hozott utánunk.
Közel három és fél óra csomagok alatti megpusztulás után elgémberedett lábakkal szállhattunk ki az autóból. Megérkeztünk! És holnap kezdetét veszi – hát, ekkor még szerintem senki nem tudta konkretizálni, hogy miben is lesz részünk ezalatt az egy hét alatt – a jégmászó tanfolyam.

 

De engedjétek meg, hogy még elidőzzek picit a nulladik napunk további történéseinél. Aztán ígérem, hogy rátérek az izgalmas mászós mindennapjainkra.
Kedves kis utcácskát tudhattunk magunkénak, a legvégén a völgyre néző házikóval. Jó kis kecó volt, a szállásadónk rengeteget dolgozott rajta, hogy érkezésünkre rendben legyenek a dolgok. Arról pedig nem ő tehetett, hogy a vízvezeték elfagyott, és ebből kifolyólag mindkét szinti konyhában körülményesebb állapotok uralkodtak.
Ami a hálótermeinket illeti, mindenki megtalálhatta a számítását, a bőség zavarában nem is lehetett választani: romantikázós, emeletes ágyas, franciaágyas, lámpa nélküli hangulatfényes, kanapés, nappaliban földre helyezett matracos alvóalkalmatosságok biztosították zavartalan pihenésünket. Nekem a hangulatfényes szobácska jutott.

 

Legelső közös vacsoránkkal meg is nyitottuk a tanfolyamot. Már az első esténken szívhattuk magunkba a tudást! Csabi okított bennünket és a lelkünkre kötötte, hogy egy szót mindenképp meg kell jegyeznünk a norvég földön való életben maradáshoz. Ez a szó pedig nem más, mint a „tyttebærsyltetøy”, azaz vörösáfonya lekvár. És milyen igaz! Mindennapi szóhasználatunkból (és étrendünkből) sosem maradt el ez a kifejezés.

Nem siettük el a másnap reggelt. Az egész itt-tartózkodásunk leghidegebb napjával találtuk magunkat szemben. Kényelmesen pakolásztunk, elhúzva a reggelt délelőtt tizenegy óráig, hogy addig is a léghőmérséklet picit emelkedjen. Az első célpontunk csak egy sétatávolságra volt a szállásunktól. Ahogy kifordultunk az utcánkból, egy majdnem száz méter mély szakadékon átívelő Vemork Bridge nevet viselő keskeny híd vezetett a fagyott vízesésünk felé.
Alapoztunk, alapoztunk és alapoztunk. Jégcsákányt nem is fogtunk nagyon a kezünkbe. A helyes lépéstechnikát gyakoroltuk. Kiépítettük a bizalmat a hágóvasaink felé is, hiszen a jól berúgott front fog és a gyönyörűen betámasztó első rész hátsó fogai tényleg tartanak. Top rope-ozással zártuk a napot, szigorúan jégcsákány nélkül, gyakorolva a helyes lépéseket. Mozgás közben már nem is fáztunk, pedig továbbra is hideg volt, annyira hideg (és elnézést kérek a példa miatt), hogy a pár perce még taknyos zsebkendőmet megfagyott, szilárd, amorf formájában vettem elő a zsebemből.

 

A következő reggel hideg ide vagy oda, mi nem loptuk a napot: jóval korábban indultunk. Krokan jegei felé vitt az utunk. A parkolóból folytatódó ösvényről letérve percek alatt ereszkedtünk völgyecskénkbe, amikor egyszer csak a fák takarásából előbukkant egy szemkápráztató mesevilág. Csabi meg is kérdezte tőlem: „Mit szólsz a mi kis mesevilágunkhoz?” Hát, szavakkal nehéz leírni. Nincsen más, csak az a potenciál, amit a Teremtő a természetbe és a képzeletbe helyezett, ami képes ilyet létrehozni.

 

Mintha valakinek egy csodaszép édes álmának kellős közepén élőszereplős karakterekként tipegnénk végig. (Tipegnénk? Inkább hágóvasban, jégmászó felszerelésekkel csörtetnénk.) Az álomból konkrétan hideg zuhany rántott vissza minket a valóságba. Krissz süllyedt a hófelszín alá, mélyen bele a jeges patakba. Mégis ki hitte volna, hogy beszakad alattunk a „hótalaj”?

Csak pár nappal később a kallert lapozgatva leltem rá egy mondatra, amin hangosan felnevettem, mert eszembe juttatta a történteket. A Rjukan jégmászós kalauz pontosabban meg se tudná fogalmazni: „Beware of walking on the river in this area as this can give you a sudden wet surprise, so choose your path carefully – walking in somebody else’s footsteps is no guarantee that the ice is safe!”. De jó lett volna ezt az eset előtt tudni!

 

Mi, mint Krissz mögött érkezők szerencsésen új útvonalat kereshettünk a tanulójegünkhöz. Hétvége lévén meglepő volt, hogy ezen a részen senki más nem volt rajtunk kívül, magunkénak tudhattuk ezt a jégfalszakaszt. Viszont cseppet sem meglepő, hogy a gyakorlatot további alaptudnivalók elsajátításával kezdtük. A lépéstechnika után az ütéstechnika volt soron. Képességeink bővülése, érzelmi skálánk gazdagodását is előidézte. Eddigi megtapasztalásaim során nem találtam hozzá hasonlíthatót, ezért külön kategóriába helyeztem azt az érzést, amikor a jégcsákányt úgy sikerül beütni, ahogy az a nagy könyvben meg van írva. Az a hang! Az az érzés! Ilyen csak egy van. Őszintén örülök, hogy ennyi időt fektettünk a helyes alapok elsajátítására. Hisz aztán mindent erre építhettünk.

 

Mire Krissz visszaért a szárítkozásból, mi már top rope-oztunk. A nap legnehezebb útjának számító oszlop jócskán megkérte az erőnket. Számomra az oszlop melletti bevágás kiterpesztgetése is kihívás volt. Ritka rossz érzés, amikor az ember karjában annyi erő sem marad, hogy egy valamire való értelmes ütést sikerüljön a jégcsákánnyal eszközölnie.

 

Az esti vacsinál Jenő értékelte az aznapi mászásainkat: „Mindenki küzdött, mint malac a jégen.” És ezzel nem nagyon lehetett vitatkozni, mert igaza volt. Jegesmedvékként indultunk, majd lettünk mosómedvék, de aznap este mindössze jégen küzdő malacok maradtunk. Nem csak a saját evolúciós (vissza)fejlődésünket láthattuk aznap, hanem szállásadónk, Pisti jóvoltából a jégcsákányok fejlődését is. Jégszerszámgyűjteményének garmadáját hozta az esti bemutatóra. Érdekes és önbizalomnövelő élményt nyújtott. Elgondolkoztatott: Ha régen ilyen „őskövületekkel” is tudtak jeget mászni, akkor nehogy már mi a modern technikai jégeszközeinkkel malacokként végezzük a jégen. Természetesen nem az eszköz teszi a jó mászót, viszont mi akkor is óriási lépéselőnyből indulhatunk.

 

Harmadnap ismét Krokan jégfátylaihoz mentünk elsajátítani a jégcsavarfúrás, standépítés, abalakov készítés rejtelmeit, melyek után felső biztosításban gyakoroltuk a jégcsavarelhelyezést. Idestova egyre meredekebb és egyre hosszabb jégfelszökéseken mászhattunk, melyek közül a mai mindent vitt. Életünk első WI4-es nehézségű jegét szemeltük ki, hogy mi máson, hanem ezen gyakoroljuk a jégcsavarfúrást… potyogtak is a jégcsavarok előszeretettel. Hölgyeim és Uraim, emeljék poharaikat, mert a magyar srácok megérkeztek a jégre! Rich kids of Hungary* is in da house everybody! (*by Balázs).

 

A napokkal ezelőtti vérfagyasztó mínuszok már rég a hátunk mögött voltak, fokozatosan melegedett a hőmérséklet, viszont ezen a napon a hideggel való ismeretségemet sikerült új szintre emelni. Hasonlót már számtalanszor átéltem, de sosem ekkora erővel. Nem is értem, miért csak a tanfolyam közepén következett be az a fájdalmas megtapasztalás, amit minden jégmászó átél a szinte már majdnem lefagyott ujjainak ismételt felmelegedésekor, amikor is elementáris szúró fájdalommal érkezik vissza az élet a kis végtagocskákba. Röviden: ez tényleg fájt.

 

Motiváltan és tettre készen vártuk a következő napot. Személy szerint én nem éreztem magam véglegesen kimerülve. Az tény, hogy az ágyba dőlésekkor már a testem minden porcikájában fellelhető volt egy lappangó enerváltság, de reggelre ezt mindig sikerült kialudni és újult erővel kezdeni a napot. Kívülről nézve lehet mégis valami egészen más képet festhettünk, mert Jenő este ezzel fordult felénk: „Már látszódnak rajtatok a fáradtság nyomai.” Felvetette, hogy másnap tarthatnánk egy pihenőnapot. Jégcsákányainkat reszelgetnénk, csavarjainkat élesítgetnénk, elméleteznénk, ezáltal tartanánk egy lazulósabb napot. Pihenőnap? Nekünk? A tanfolyam ezen pontján ennek a csapatnak a szótárában ez a szó nem létezett. Senki nem volt vevő az ötletre.

 

Előfordulhat, hogy valóban valami meggyötört társaság benyomását keltettük, mert Jenő még másnap reggel is megemlítette, hogy továbbra is választhatjuk a pihenőnap lehetőségét. Viszont én ekkor már fullon össze voltam pakolva, ahogyan a többiek is. Nem volt kérdés, hogy szeretnénk-e mászni. És ha mászunk, akkor nincs más hátra: megyünk többkötélhosszas útba, ahol immáron mi fogunk elölmászni. Sétálva indultunk Upper Gorge szurdokvölgyébe, leereszkedve annak aljára, ahol a szurdok sziklái közt tekergőző ösvényen haladtunk a völgy belseje felé.

 

A Lettvann kövér jegei előtt álltunk meg, amely számos útvariáció kimászására nyújtott lehetőséget, és elég széles is volt ahhoz, hogy egyszerre az összes parti párhuzamosan haladjon egymás mellett. Jenő jóvoltából Demjén Ferenc Jégszív című szerzeményének eléneklésével ünnepélyes keretek között megnyitottuk legelső jeges többkötélhosszas elölmászásunkat. A mi partinkból Tibi kezdett. Suhant fel a jégen, mint a villám, majd én folytattam utána. Megállás nélkül esett a hó, és maga a jég is sok helyen tetemes hómennyiséggel volt borítva, de ez különösebben nem zavart semmiben; kellemes és nem megerőltető élménymászásként éltem meg a napot, ráadásul olyan gyorsan végeztünk, mint még soha.

 

Lett egy szabad délutánunk, amelyet tényleg pihenéssel tölthettünk el. És mi, ha nem egy igazán meleg program volt az erre legalkalmasabb választás. A város uszodáját vettük célba, azon belül is a szaunának volt nagy vonzásértéke. Végre meleg! Többfordulós szaunakörök között a kinti jacuzziban csukott szemmel ázni, miközben az ég felé emelt arcomon elolvadnak a szállingózó hópihék teljes feltöltődést jelentett. Úgy éreztem, másnap bármit kimászok.

Teljesen újult erővel kezdtük az ötödik mászónapunkat. Kellett is az erő, mivel a leghosszabb napjának nézett elébe a csapat. Reggelente eddig általában csak a ház előtt toporogtunk és söpörtük az autóinkról a havat, de ezen a reggel ugyanebben az időtájban már kint álltunk a Fabrikkfossen beszállójánál. Tudtuk, hogy ennek kimászása igazán idő- és energiaigényes lesz. Borítékolva volt, hogy az ereszkedés már sötétben, fejlámpa mellett fog megtörténni.

Tulajdonképpen már előző este kialakult két csapat, azokból akik mindaddig mennek, amíg azt a leszálló nap engedi, és azokból, akik az élménymászás keretein belül elindulnak és a naplementét meg nem várva valahol az út közepén visszaereszkednek. Én ez utóbbi Csabi csapatot erősítettem.

 

Érzésre nagyon hamar eljött az a pillanat, amikor Csabi azt mondta: „Ideje nekünk visszaereszkedni.” Keserédes volt a visszafordulás. Mindamellett is, hogy tudtuk ez egy tökéletesen döntés: a szív továbbra is húzott volna előre. A srácokkal meg is beszéltük, hogy ők is hasonlómód vélekedtek.

Itt pedig megragadnám az alkalmat és kedves családtagjaim figyelmét hívnám fel: Nem szegtem meg az ígéretem! Eszembe jutott ott a falon/jégen, hogy mit is kértek tőlem. Történetesen nem az „érezd jól magad”, „vigyázz magadra”, „ügyes legyél”, „légy óvatos”… sablonszövegekkel (melyekkel egyébként semmi probléma nincsen, ha őszintén kívánják) engedtek az ő szemükben extrém veszélyes utamra, hanem egy dolgot kértek: „Ha a többiek megerőltető útba mennek, és nekem van választásom, akkor kíméljem magam.” Ez mi? Ez hülyeség! Ha az ember kímélni akarja magát, akkor konkrétan bármi mást választ, csak nem jégmászást. És amúgy is, ilyen helyzet úgysem lesz! Nem láttam értelmét ennek a kérésnek, de mintha sikerült volna előre beleérezniük a jövő történéseibe, pontosan tudták, hogy ők mit akarnak tőlem kérni. Számomra ebben a pillanatban nyert értelmet a dolog.

 

A lemenet is tartogatott izgalmakat. Klasszul megtaláltuk az ereszkedőpályát, különösképpen tetszett a legutolsó kötélhossz, amelynek a végén kis meglepetés is várt. A kötélvégről leszerelkezve az utolsó métereket már szabadon, néhol derékig érő hóban tettük meg lefelé. Már majdnem elértem a reggeli beszállóhelyünket, amikor megakadtam. Úgy belesüllyedtem a hóba, hogy mozdulni is alig bírtam. Próbáltam párat lépni, kiemelni a lábamat a mély hóból, kézzel feljebb tolni magamat, mindhiába. Óvatosan még megpróbáltam volna pár lépéssel tömöríteni a lábam alatt a havat, hogy legalább az legyen stabil alattam, de ez is sikertelennek bizonyult, mintha a porhó elfolyt volna alattam egy láthatatlan lefolyón keresztül, melynek az lett az eredménye, hogy immáron hónaljig merültem a hóba. Több ötletem nem volt saját magam kiszabadítására, attól tartottam, ha véletlenül többet lépek, alulról is megcsodálhatom a magamnak készített hóvermet. Indokolatlan és kívülről valószínűleg mókás vergődésnek tűnhetett az egész, de szerencsére Ábel ereszkedett utánam, aki felettem stabil helyen megállt. Pont annyira ki tudta felém nyújtani a jégcsákányát, hogy abba a saját jégcsákányommal belekapaszkodva kihúzott a hógödörből.

 

Nagyon jó kedvvel zártam a napot. Mi már hazafelé tartottunk, amíg a kint maradtak továbbra is felfelé másztak. Nyugisan, pihenéssel telt a késő délután. Kinek hogy: nekem a kanapén elnyújtózkodva egy bögre tejeskávéval és egy jó könyvvel. A pihi után pedig megmaradt élelmiszereinkből vacsorát készítve vártuk, hogy megérkezzenek a többiek.

Későn estek be. Kíváncsiak voltunk, hogyan és miket fognak beszámolni napjukból. Nem vitás: ezek a srácok bitang erősek. Élvezettel hallgattuk, ahogy fáradt, de csillogó szemekkel mesélik élményeiket. A Fabrikkfossen mászásának (vagy magának a jégmászásnak?) az esszenciáját Satu ragadta meg igazán, aki „$@#%&*$ fantasztikus gyötrelem”-ként értékelte a napot. De hát Jenő már a tanfolyam legelején megmondta: „Azt hittétek, mi szórakozni járunk a jégre?”.

 

Felejthetetlen nyomot hagyott ez az út mindenkiben. Valakiben a kelleténél lehet mélyebbet is. Az érintettek valószínűleg sokkal színesebben tudnák elmondani a sztorit, de Levi orra megérdemli, hogy meséljünk róla. Ugye semmi meglepő nincs abban, hogy sziklamászás közben esetlegesen kövek, úgy jégmászás közben jegek potyoghatnak felülről. Így történt ez most is: Örs közreműködésével egy felülről lezúgó jégdarabot sikerült Levinek telibe orral levenni. A helyzetet átélni és testközelből megtapasztalni minden bizonnyal rémisztő lehetett. Közel sokkoló látványt nyújthatott, ahogy elsőre törésgyanús orrából belülről és kívülről is ömlik a vér. Fáradtan, átfagyva, lassan mozgó ujjakkal a jégfal kellős közepén elsősegélyt nyújtani/leukoplasztolni pedig külön produkciónak tudható be.

Távol legyen tőlem, hogy lekicsinyítsem az eset súlyosságát, de még így is szerencsésnek mondhatjuk magunkat, hisz az egész tanfolyam ideje alatt ennél nagyobb baleset nem történt velünk. Épségben, egyben hazaérve maximum néhány lila folt és pár szakadt (de szigszalaggal vagy pillanatragasztóval jól megragasztott) ruhadarab hirdette csak, mintha jeget másztunk volna.

 

És el is érkeztünk a hatodik, egyben utolsó napunkhoz. Itt már nem volt fix elfoglaltságunk, szabadságunk volt azt csinálni, amit csak akarunk (értsétek jól). Ez az elfoglaltság pedig mi, ha nem a jégmászás lett. Krokan jegei továbbra is számos, meg nem mászott fagyott vízfátylakkal vártak minket, így harmadjára is ide látogattunk. És milyen jól tettük! Az összes krokani mászás során ezek voltak a legélvezetesebbek. De mintha a szemüvegemet is kicserélték volna. Teljesen más módon szemléltem ugyanazokat a jegeket. És a rajtuk való mászás is egészen más élményt nyújtott, mint négy nappal ezelőtt.

Mindenki kedvére mászott a teljes megelégedésig. Visszafogott „heeey-yaa-naa”-zások közepette eljártuk utolsó végtagmelegítő koreográfiánkat, megejtettük utolsó mászásainkat, hogy méltó módon búcsút mondjunk a helynek. És mintha felülről is ránk mosolyogtak volna: a Nap is beköszönt a völgy belsejébe, hogy búcsút intsen nekünk. Már egy hete nem éreztük a napsugarak melegítő erejét az arcunkon. Kisgyermekként futottunk fel az éppen napfényes dombtetőre, hogy üdvözöljük a szinte feledésbe merült napsugarakat. Tökéletes lezárása volt ez az egy héten keresztül tartó mászásainknak.

 

Rengeteg olyan kellemes vagy kevésbé kellemes, viszont minden esetben megmosolyogtató, vidám emlék íródott be az emlékezetembe, amiknek elmesélésével további oldalakat lehetne teleírni. Olyan történetekről, mint például a sz@rul indult reggel, a jégcsavarjaimból potyogó rizsszemek, a rjukani patikárius lány mindenre kiterjedő állapotfelmérése, a bontó és a kopács és az ékszerész meséje, vagy arról, hogy a ‘zene mindenkié’, hogy hogyan kell kacsázó wc-ülőkén pisilni, hogy a maradék maradékából készült vacsi is ?ehető?, hogy kimeríthetetlen formái és vastagságai lehetnek egy palacsintának…
És ahogy mi tanfolyamosok mondanánk: ezek az emlékek mind gyönyörű ecsetvonások jégmászó tanfolyamunk színes palettáján.

 

Végezetül pedig, hogy a fent elhangzott ominózus kérdést újra elővegyük: Azt hittétek, mi szórakozni járunk a jégre? Ezt döntsétek el Ti. Viszont szívből ajánlom, hogy ennek megítéléséről senki ne hozzon elhamarkodott döntést mindaddig, amíg nem próbálta.
De annyit megsúgok, hogy tanfolyam végének másnapján otthon felébredve: jégcsavarjaim beülőmön való csilingelése nélkül süket volt a zene, jégcsákányom kopácsdallama nélkül furcsák voltak a neszek, és a jégnek válaszhangja nélkül ordított a csend.

És ha nosztalgiázni akarunk, csak vegyünk egy nagy vízálló kesztyűt, öntsünk bele jeget, húzzuk fel, miközben lábujjhegyen (bár lehetőség adtán inkább sarokejtésben) állunk vádlidurranásig és azután még jó sok-sok hosszú ideig.

 

Eddigi életem során csak vízszintes kiterjedésében barátkoztam a jéggel, most pedig megismerkedhettem annak függőleges változatával. Lehetőségek tárháza előtt nyitotta meg az ajtót a jégmászás és egy új világba engedett betekintést, egy olyan világba, amibe való belépés megtiszteltetés, felelősség és kiváltság. Csak megköszönni tudom, hogy ízelítőt kaphattam ebből a nagyon különleges világból. Ez az ízelítő elég volt arra, hogy ráeszméljek, a jégmászás is mennyire közel áll a személyiségemhez, mennyire hálás lehetek ezekért a megtapasztalásokért és azért is, hogy mindezt egy szuper csapat részeként élhettem át. És ha szezonálisan megadatik, hogy ismét betegyem a lábam hasonló mesevilágba, az óriási öröm lesz. Egy olyan ajándékkal bővült a hegymászó készségeim tarsolya, ami boldogsággal és lelkesedéssel tölt el, amiből már most profitálni tudtam, amitől merem remélni egy nüansznyit talán jobb hegymászó is lettem. Nem szaporítanám tovább a szót. Sokan járultak hozzá, hogy ezt a mondatot most itt leírhassam: Szívből, őszintén, hálával, örömmel, lelkesen KÖSZÖNÖM!

 

A 2024-es jégmászó tanfolyam résztvevői és sikeres teljesítői:
Mészáros Csaba (oktató), Szűcs Jenő (oktató), Novák Norbert, Sárfy Tibor, Grósz Krisztián, Tiszai Balázs, Boros Ábel, Ilyés Levente, Borlay Örs, Fejes Krisztina.

Fejes Krisztina, 2024. március 12.