Mint minden alpesi régióban, az időjárás változékony, a biztosítás szellős, a tájékozódás nem egyértelmű, a kőomlás gyakori és a lemenet fárasztó. Egyszóval, minden, amire valaha vágynál.”
(Canadian Alpine Journal, 1993.)

Alpesi régió alatt az 1500 és 5000 méter közötti magasságot értjük; az alpesi régióban a mászás minden fajtája űzhető (kivéve természetesen a magashegyi mászást).

Az alpesi stílus azt jelenti, hogy a parti az út megmászásához mindent magával visz, nem használ kiépített táborokat, nem alkalmaz teherhordókat. Ily módon alpesi stílusban lehet magashegyen is mászni (valamint az alpesi régióban is lehetséges nem-alpesi stílusú mászás). Mindenek fölött álló alapelv a sebesség, ezért vertikális tevékenységünk általában erősen “kommandós” jelleget ölt, azaz a lehető legrövidebb idő alatt bemegyünk-megcsináljuk-elfutunk (megkeressük a beszállást, mászunk, lejövünk). Az időtényező és a mászótudás a biztosítás része – így nem szabad meglepődnünk azon, hogy gyakran az objektív biztonság rovására történik a spórolás az idővel, illetve a felszereléssel.

Az alpesi mászás végletekig összetett dolog. Megtalálható benne a klasszikus, esetenként a mesterséges mászás, a hó-, jég- és mix mászás, gleccserjárás, sítúrázás, tájékozódás, főzés, táborozás, öltözködés, pakolás, teljesítménytúrázás, időjárás-jóslás, ad extremum a canyonig, elsősegély-nyújtás, hegyi mentés tudománya.

“Mindössze három igazi sport létezik: a bikaviadal, az autóversenyzés és a hegymászás. A többi csupán játék.” (Ernest Hemingway: A Kilimandzsáró hava)

A természettel való harmónikus kapcsolat maximálisan jelen van az alpesi mászásban. Kevés helyen érezzük ennyire azt, hogy csak magunkra számíthatunk. Az állandóan változó környezet, a nagyfokú kreativitást igenylő problémák, a gyors döntéshozatal szükségessége – páratlan szépségű tájakon – adják az alpesi mászás varázsát és teszik egyedülállóvá a sport világában.

A felszerelést mindig a mászóút-viszonyoknak megfelelően kell összeállítanunk. Nem lehet mindig mindent magunkkal vinnünk – állandóan kompromisszumokat kell kötnünk az idővel, a biztonsággal, saját képességeinkkel. Ennek megfelelően nehéz, ha ugyan nem lehetetlen “tuti” tippeket adni a felszerelés összeválogatását illetően – azon kívül, hogy ne legyen se sok, se kevés… Lehetséges, hogy téli körülmények között jégcsákánnyal-hágóvassal fel-le lehet sétálni egy kuloárban, míg nyáron ugyanez az út ötös nehézségű szakaszokat tartalmaz, amelyeket ajánlatos ékekkel, friendekkel (és legfőképpen kötéllel) biztosítani. Ugyanez más szemszögből: télen a lavinaveszély miatt esetleg meg sem tudjuk közelíteni a beszállást – ekkor a hegy szellemeivel a kapcsolattartás (amely, mintegy
mellékesen, az életben maradást is jelenti), kimerül a menedékház enni- és innivaló-készletének pusztításában.

“Ezen a büszke és gyönyörű hegyen a magasztos, nemes testvériség óráit éltük meg. Itt néhány napig megszűntünk szolgák lenni és igazán emberek lehettünk. A szolgálatba – nehéz visszatérni .”
(Lionel Terray: A haszontalanság konkvisztádorai – az Alpoktól az Annapurnáig)

Azt az élményt lehetetlen visszaadni, amikor nyílik a menedékház ajtaja, és beesik egy fáradt, éhes, kiszáradt parti. “Megmásztuk!” – mondják. Ha ugyan van még energiájuk beszélni. És ekkor mindenki ugrik, forró tea kerül az asztalra, a felszerelést segítő kezek hámozzák le a mászókról, és pár perc múlva jöna kérdés: “Milyen volt…?”

Megmásztuk – és nem legyőztük. Nem a hegyet győztük le, hanem saját magunkat. Amikor a hatplusszos résznél nem hallgattunk az interaktív szögre, hiába kérdezgette: “Na? Belém fogsz…?”
Amikor azon a horror traverzen viszamásztunk az útba.
Amikor eldöntöttük, hogy a negyedik hosszból inkább leereszkedünk.
Amikor hajnali kettőkor keltünk, hogy tízkor már a csúcson legyünk.
Amikor… hegymászásra adtuk a fejünket.

Tóth Ervin

Excelsior SE