2023. március 16. és  május 6. között, Excelsior SE

A 2023-as tavaszi alapfokú trad sziklamászó tanfolyamunkon „frissen” végzett tagunk, Polák Zsóka írt egy élménybeszámolót arról, hogyan is látta előtte, közben és utána az Excelsior SE tanfolyamát, miként élte meg azt, hogy kezdőként hogyan lehet véglegesen beleszeretni a mászásba…

Tanfolyambeszámoló – Először a Star Warsban érzed magad, aztán megtanítanak mászni

Ha az ember gyerekkorától kezdve leküzdhetetlen vágyat érez, hogy mindenre és bármire felmásszon, és mindezt nem is sikerül kinőnie, előbb-utóbb elfog jutni addig, hogy ez a sokak által felfoghatatlan vonzalom megmutatkozzon a sportágválasztásban is. Ha mindez kombinálódik a hegyek szeretetével, egészen elkerülhetetlennek tűnik, hogy az ember előbb-utóbb ott álljon nyakig felszerelkezve egy szikla tövében. Síelés, túrázás és csupa olyan sport, ahol az a lényeg, ne kelljen a földön maradni – voltak, akik megjósolták, hogy egy ilyen kaliberű ember nem fog megülni a fenekén addig, amíg nem akar majd felmászni mindenre.

A boulderezés tökéletes kapudrog volt, mézesmadzag ahhoz, hogy tudatosítsam: mehetsz magasabbra is. Az alapfokú sziklamászó tanfolyam gondolata alattomosan fészkelte be magát a fejembe azzal, hogy egyre gyakrabban szúrtam ki a hegymászókat a Magas-Tátra szikláin, de a valódi kezdőlöketet a téli magashegyi túrán hallott élménybeszámolók adták. Hegyek közt felnőtt, téli gyerekként sokak számára érthetetlen vágyálomnak tűnt, hogy majdnem egy hetet töltsek a Tátrában, ahol majd rendre elásnak a hóban. Míg a nem-mászó ismerősök – a Harry Potter-univerzumban csak mugliknak neveznénk őket – egyenesen bolondnak tartottak, én máris nyakig merültem abba, hogyan ásathatnám el magam én is a Tátrában, természetesen biztonságos és ellenőrzött körülmények közt, nem mellesleg megtanulva, miként működnek télen a hegyek és benne a mászók. Mint kiderült, előbb kevésbé extrém körülmények közt illik kipróbálni a hegymászást.

Bár a boulderedzőm máshol oktat, csalfa módon hagytam magam rábeszélni az ismerősök által egyöntetűen ajánlott Excelsior Hegymászó Sportegyesületre, az pedig tovább csigázta az érdeklődésemet, hogy itt az alapfok részét képezi a tradmászás is. Miután kellően elrettentettek, hogy az excelsioros tanfolyamok pillanatok alatt betelnek, én lettem az idegesítő e-mailező, aki amellett, hogy elkoptatta az ujját naponta az egyesület honlapját frissítgetéssel, időről időre kedvesen türelmetlen e-mailekkel bombázta a megjelölt e-mail címet azzal, mikor indul már a tanfolyam (bocsi, Jenő! – a szerk.). Így aztán a karácsonynál is jobban vártam, hogy ott ülhessek én is az Excelsior klubtermében a többi mászóaspiránssal, hogy nagyjából két hónapig minden szabad pillanatomban másszak, csomókat kössek, vagy épp azon dilemmázzak, hogyan tudnék még többet mászni és még precízebb csomókat kötni. Biztosítástechnikai szinten abszolút amatőrként már az teljesen lenyűgözött, amikor a szertárban elém pakoltak egy nagy kupac csupa olyan holmit, amiknek a neveit mintha a Star Warsból szalajtották volna. „Kevlár, pruszik, lapka...” – mondták, nekem meg fogalmam sem volt, milyen nyelven szólnak épp hozzám, de nagyon meg akartam tanulni mászóul beszélni és mászóul mászni.

Nem szégyen bevallani, hogy a mászótanfolyam a sportolói egóm helyrerántásában is óriási szerepet játszott. Néhány éves boulderező múlttal az ember elhiszi magáról, hogy nem teljesen a nulláról kezdi, aztán ott áll a fal tövében, és rájön, hogy mennyire máshogy működik egy szikla, mint egy többé-kevésbé „hülyebiztos” műfal, ahol az ember a legtöbb esetben tudja, mit fogjon, mit lépjen, legfeljebb az a kérdés, hogy hogyan. Mindez nagyon hamar helyrerakott: a kezdők kezdője vagyok, legfeljebb izomerő terén tarthatok kicsit előrébb annál, aki életében először emelkedik el a földtől. De elvégre egy alapfokú tanfolyamról beszélünk, ahol tényleg legalulról kezdi mindenki, mégis máris iszonyatos mennyiségű információval. Nemcsak magamon, a kis mászócsapatomon is tapasztaltam, hogy az első napokban ki se láttunk az ilyen-olyan csomókból, a mászás menetrendszerű lépéseinek memorizálásából, abból, hogy átlássuk az egész folyamatot, amely elsőre nem is olyan könnyű feladat. Furcsa belegondolni, hogy sokan mindezt gyorsított ütemben, hetek, sőt napok alatt tanulják, a tanfolyam végére tökéletesen indokoltnak tűnt a közel két hónapos hossz. Heteknek kellett ugyanis eltelnie, hogy működésében is átlássuk a folyamatot, beágyazódjon a tudás, a rengetegszer elismételt fázisok logikus egésszé álljanak össze, és ne csak a fejünkbe felvésett pontokat követve másszunk, hanem értsük is, mi történik körülöttünk. Egy idő után már azon kaptam magam, hogy munka közben a fülhallgatóm zsinórjából is szórakozottan kötöm a szorító nyolcasokat, tekintélyes összegeket készülök elverni mászófelszerelésre, és a Gellérthegy előtt végigsuhanva a villamoson azt vizslatom, milyen utakon lehetne feljutni a sziklás részen.

Receptre írnám fel mindenkinek, hogy a hétköznapi munkaőrületet és pörgést kint, a gyakran térerőmentes természetben vezesse le: bár tökéletesen ki lehet merülni attól, ha két hónapon keresztül az embernek nincsen egy szabad, nyugis fél napja sem, nagyon hamar rá lehet kapni arra, hogy minden hétvégéjét beülőben, távol a város zajától töltse. Ehhez nagyban hozzájárult az is, hogy szinte hihetetlen módon végig tökéletes időnk volt, csupán egyetlen hétvégén parancsolt megálljt az időjárás. Minket persze ez sem állított meg, igaz, erős minőségbeli váltás volt a Rax helyett egy budapesti mászóteremben mászni, de standot végül is bárhol lehet építeni. A napfényes erdei közeg elkényeztetett, ez a vizsga utáni hétvégén ütött be a legjobban, amikor az addig a tanfolyam miatt elhanyagolt család és barátok körében meséltem az élményekről, de egyre csak arra tudtam gondolni, hogy oké, de hol vannak a sziklák?

És miközben megtanultuk, hogyan jussunk fel egy szikla tetejére anélkül, hogy magunkat vagy másokat megölnénk, talán még fontosabb, hogy közösséggé kovácsolódtunk: addig ismeretlen emberekkel csiszolódtunk össze olyan szinten, hogy nyugodt szívvel bíztuk rá egymásra életünket, segítettük át egymást a kiborulós pillanatokon. Többek közt ezért is érveltek az excelsioros ismerőseim amellett, hogy ezt az egyesületet válasszam: nemcsak tudást, de közösséget is ad, ezzel a kijelentéssel pedig így hónapokkal a tanfolyam után sem tudnék jobban egyetérteni. Ehhez persze az is kellett, hogy szuper csapatba kerüljek, szuper oktatókkal, akikkel minden olajozottan ment, egy jól működő gépezetté csiszolódva sajátíthassunk el mindent, ami megalapozza majd mászójövőnket. Erre nem is kell jobb bizonyíték annál, hogy a csapatunkból hárman, dacolva a rémséges időjárást ígérő előrejelzésekkel azon kevesen közt voltunk, akik a sikeres vizsga után ott voltak a Grazer Bergland mászótáborban – rögtön másztunk is egy tizenegy kötélhosszas utat.

Szintén a sportolás nem várt és addig ilyen mélységében nem ismert aspektusát mutatta meg a sziklamászás: a dolog mentális vonzatát. Ha az ember ott lóg tíz méter magasan, esetleg egy saját maga által beküzdött köztestől függ, mekkorát esik majd, még egy tériszony és necces helyzetekben jól reagáló illetőben is felmerülnek olyan félelmek, amelyeket ott helyben kell leküzdeni. Számomra talán nem is a fizikai, hanem a mentális oldala adta a nagyobb kihívást, ami nagy szó egy olyan embertől, aki korábban teljesen vakmerően, sokszor agyatlanul mászott bele veszélyesebbnél veszélyes helyzetekbe. Megdöbbentő volt tapasztalni, hogy egy nem különösebben nehéz útban is hogyan tudja lebénítani az embert az, ha csak fél pillanatra belegondol, hány méterrel van alatta az utolsó köztes, de még ennél is izgalmasabb volt arra rádöbbenni, hogyan kerekedjünk felül ezeken. Emiatt számomra sokszor nem is az jelentette a diadalt, ha az ember felér egy fal tetejére, hanem azok az apró küzdelmek, amikor saját magát ki tudja zökkenteni a bénultságból. De ahogy azt is megtanultuk, hogy mit hogyan akasszunk és csomózzunk, saját belső csomóinkat is egyre hatékonyabban oldottuk.

Míg a vizsgától sokan egyenesen rettegtek, én alig vártam, hogy a falon legyek – és lehetőleg ne a Kisátlépő legyen a vizsgautunk, amely indokolatlanul sok nehéz pillanat és hiszti árán vált a mumus-utammá. Élménymászás – ezt a kifejezést hamar elinflálták a pozitívabb szemléletű társaim olyan utakra is használva, amelyektől engem leginkább a hányinger kerülgetett, ám a vizsgamászásra még azzal együtt is tökéletesen illik ez a jelző, hogy a mentális küzdelemnek új színt adva, kígyós rémtörténetek ütötték meg a fülemet mászás közben. Arra egyelőre szerencsére nem kényszerített a sors, hogy a csúszómászók iránti félelmemet anélkül orvosoljam, hogy pánikomban levágom majd magam a kötélről, a vizsga egy rosszul felvett beülőt leszámítva tökéletesen sikerült, járt is érte a dicséret, a vizsgabizonyítvány és a fényvisszaverős excelsioros matrica a sisakra.

Egyúttal egy olyan útra terelt, amely már túlmutat azon a vágyon, hogy télen elássanak a társaim a hóban: minél többet és jobban mászni, és elmerülni abban a közösségben, akiket ugyancsak ez mozgat. A tanfolyam nemcsak bizonyítványt és tudást adott, hanem új szenvedélyt, ebben közösen osztozó embereket és egy egészen új világot, ahol a sziklák már nem zord kövek többé, hanem kihívások.

De persze ezzel együtt azért mindennél jobban várom, hogy havat lapátoljanak rám!

/Polák Zsóka, 2023. augusztus 08./

Képek: Polák Zsóka