Reggel hat óra volt, felültem a hálózsákban és örömmel tapasztaltam, hogy látok. Látok, nemcsak tíz méterrel előre, hanem egészen le a völgy aljáig. Látom a felvonóházat Srdiecko-n, ismerős az út kanyarulata Trangoskán és az odavezető völgy is. Most már tudom, jó helyen vagyok a Chopok déli oldalában. Érdemes volt az éjszakát egy szikla szélárnyékában eltöltenem, érdemes volt megannyi csúcsot átszelnem Donovaly-tól, mert idén biztosan elérem az Alacsony-Tátra másik végét.

Az én Alacsony-Tátra gerinctúra történetem 1997 februárjában kezdődött, talán akkor jutottam el a legtovább, első lendületre. Azóta próbáltam barátokkal, egyedül, gyalogszerrel és síléccel, sátorral, vagy pedig csak egy hálózsákkal felszerelve. Négyszer voltam sikertelen 1997-ben, 2002-ben, 2003-ban és 2004-ben. Néha még Donovaly-ból (~1050 m) se sikerült kiérnünk, akkora hó volt, illetve nem az adott viszonyoknak megfelelő felszerelést választottuk. De mi is az ami, a túrázóra vár, ha végig szeretne haladni az Alacsony-Tátra gerincének Donovaly – Certovica szakaszán. A táv 50 km, a szintkülönbség 5510 m, ebből 2980 métert felfelé, 2530 métert lefelé kell megtenni, technikailag igen könnyű terepen. Az időjárás elég szélsőséges tud lenni, és a gerinc miatt folyamatosan fúj a szél, elbújni előle nem igen lehet és általában ez az, ami miatt nem bírja az ember a tervét véghez vinni.

Öt és fél óra szendergés után ébredtem a kocsiban fél ötkor. Mivel kint igen hideg volt, ezért az autó öltözőszobának is szolgált egyben. Negyed hatkor már a település határában gyalogoltam, vállamon a lécekkel. Amikor az út elkezdett emelkedni felcsatoltam azokat. Gyorsan haladtam, hiszen az útkeresgéléssel nem igazán kellett törődnöm, mert már többször jártam az első szakaszon, mindent jól ismertem. Mivel tudtam, hogy sietnem kell, és ezért felesleges felszerelést nem vihetek, éppen annyi ruhát vittem magammal, amennyit ha felveszek nem fázok, vagy inkább nem fagyok meg. Volt nálam még tíz szelet csokoládé, négy energia zselé, meg egy hálózsák, ami jól jöhet, ha az éjszakát a nyitott ég alatt, vagy egy menedékházban kell töltenem. A reggelit nyolc órakor töltöttem a Hiadel’ské nyeregben (1099 m), ahova egy kis eltévedés után értem, mert elveszítettem a nyomot. Innen van az első igazi kaptató Mala Chochula-ra (1718 m), a maga több mint 600 méter szintkülönbségével. Nem is volt olyan vészes, most már a gerinc központi részén vagyok. Jó időben, és igen gyorsan. Az előttem álló hegyek fürödtek a napsütésben. Furcsa volt a látvány, ilyenbe még nem volt részem. 1997-ben a viharos idő, illetve a tájékozódás teljes hiánya miatt kellett feladnunk a túrát a Durkova (1749 m) magasságában és lemennünk Jasenie irányába. 2002-ben akkora friss hó volt, hogy Donovaly-t körbeölelő erdőt se tudtuk elhagyni a mellig érő hóban. 2003-ban szintén a vihar akadályozott meg célom elérésében, mikor a hajnali órákban sátram merevítő rúdjai feladták a küzdelmet az újra és újra ismétlődő széllökésekben, és összetörtek. Ez akkor még nem jelentette a túra befejezését, mert néhány órát aludtam még a ponyvák alatt. De a köd ismét meghiúsította a tájékozódásomat és le kellett mennem északra Magurka faluba. Tavaly társunk térdsérülése miatt kellett a túrát feladni Mala Chochula-nál.

Déltől az egyre jobban elhatalmasodó köd miatt a csúcsokról jobbra-balra lefutó gerincek vonalából saccoltam meg, hogy merre lehet a következő csúcs. Ha néha elő bújt a nap a jobb oldalamnak melege volt, de a szél miatt a bal kezem folyamatosan fázott. Teltek az órák és még csak nem voltam a Durkován, ami a táv felét jelenti, illetve azt hogy előre már kevesebb van, mintha visszafordulnék. Az esetleges jobbra, vagy balra lemenetet azért tartogattam csak a legvégsőkre, mert a gerinc menti településekről igen nehéz visszajutni a kezdőpontra, azok rossz közlekedése miatt. Kezdtem kétségbe esni, a táblák még mindig több órára írták Chabanecet (1955 m) és onnan még négy órára van a Chopok (2023 m). A visszafordulás gondolata kezdet szöget ütni a fejembe. Ha most visszafordulok, akkor még ma a kocsi biztonságában vagyok, ismerem az utat, nem tévedhetek el, nem kell az éjszakát valahol meghúzódva töltenem a szabad ég alatt. Mindennek a tetejébe az idő is kezdet elromlani. Végül is a tovább menet mellett döntöttem. Hogy keresztül haladtam a Chabanec-en (második nagy kaptató) csak utólag derült ki, mikor is a következő csúcs útjelző tábláján a Polana feliratot olvastam. Innen elmúltak kétségeim, és nagyon jó kedvben tettem meg az utat Chopok-ra. Még jó, hogy a túrázás egy lassabb sport, így volt időm kiélvezni a siker eufórikus állapotát. Ami hamar el is oszlott, mert Chopokon már óriási köd fogadott, ahol egy jót szerettem volna vacsorázni, esetleg megaludni az egyik szállóban. De sajnos terveimmel ellentétben minden zárva volt, ezért úgy döntöttem, hogy megyek ameddig csak birok, hiszen innen már csak 3 óra a Gyömbér ház, este kilencre ott is lehetek.

Az egész gerincen 50-100 méterenként leszórt póznák jelzik az utat, pont úgy elhelyezve, hogy nagy köd esetén éppen meglássa a túrázó a következőt, amikor néhány lépéssel maga mögött hagyta az utolsó utat jelző rudat. Ha kidől egy-egy pózna, az igen nagy galibát okozhat, főként ködben, sötétben vagy viharban. Én is úgy jártam, hogy egyszer csak nem volt következő facövek és a sötétben nem tudtam merre tovább menni. Az igazat megvallva azt se tudtam, hol vagyok. Már két órája gyalogoltam a sötétben a következő szisztémával. Időközönként ellenőriztem hány óra van, mert a sötétben, monoton testmozgás mellett az ember könnyen elveszíti időérzékét. A póznákat elhagyva számoltam lépéseimet, hogy meg tudjam állapítani, mennyire távolodtam el az előzőtől. Úgy tíz lépésenként a fejlámpámmal körbenéztem, hátha meglátom a következo utat jelző cöveket, illetve a földet is kémleltem a befújt nyomok után. Ha megláttam a soron következő oszlopot, akkor nem számoltam tovább és ez így ment egyiktől a másikig és így tovább bele a sötétségbe. Kicsit mélyebb lett a hó a nyomokat nem láttam, az utolsó oszlop úgy 100 lépésre volt mögöttem, félő volt, hogyha letérek vissza se találok. Visszanéztem a nyomain jól kivehetőek voltak, tehát még egy 50 lépést rápróbálhatok. Itt hírtelen felfelé kellett kerülnöm egy szikla kitörést, de nem tudtam merre tovább. Úgy döntöttem vissza megyek az utolsó póznáig, reggel legalább ha látni fogok tiszta lappal indulhatok, az utat nem kell majd keresgélnem, csak azt belőnöm hol vagyok. A pózna közelében találtam egy sziklát, ami védelmet is nyújtott a szél ellen. Itt kirugdostam egy kétszer egy méteres vízszintes helyet, majd leterítettem a hóra amim csak volt és bebújtam a hálózsákomba. Este nyolc óra volt, tehát még tíz órát kell eltöltenem, hogy kivilágosodjon. Volt még egy kis vizem, ezt valahogy fel kellett olvasztanom, mert kővé volt fagyva. A palackot betettem a kabátom alá, itt fel kell olvadnia. 0:38-kor ébredtem fel, leellenőriztem a vizet, megolvadt, de a kupakot sehol sem találtam. Megittam a megolvadt folyadékot, majd a maradékot visszatettem egy következő körre, most már vigyázva, hiszen az üveg nyitva volt. Négy óra felé ébredtem megint szendergésemből, ekkor elfogyasztottam a maradék vizet. Egész éjszaka esett a hó vagy a szél korbácsolta fel a havat, de mindig becsurgott egy kevés a hálózsák arcom előtti nyiltott részén, amit igaz annyira összehúztam, amennyire csak lehetet. Hogy ne zavarjon a hó, így csak oldalt tudtam aludni, az egész este ezzel a jobbra-balra forgással telt el. Csak annyiban zavart az egész, hogy a lábaim így kevésbé tudtak pihenni, és néha a lábfejem fázására, néha belső combizmom zsibbadása miatt, kellett feleslegesen mozognom. A következő szendergésből való ébredéskor már világos volt, gyorsan felöltöztem és összepakoltam, tudtam, hogy jó helyen vagyok így elindultam tovább a Gyömbér (2043 m) irányába. A csúcsot hamar elértem, idén már ötödször érintettem meg a csúcson álló kettős keresztet. A Stefanika házat reggel hét órára értem el, ahol Gábor az egyik gondnok, érdeklődéssel hallgatta történetem. Majd mikor megittam egy liter teát és megettem egy tál tejbegrízt tovább indultam Trangoskára (~ 1100 m). Két távolsági busszal és egy taxi átszállással 11 óra előtt érkeztem meg Donovaly-ba.

Magam mögött tudva, vagy inkább azonosulva a heggyel, mi is volt a tapasztalatom, mik is voltak a gondolataim. Megértem, hozzá edződtem a feladathoz a kilenc év alatt. De számomra nem volt hasztalan a sikertelen próbálkozások sem. Minden lépéssel, minden mozdulattal közelebb kerültem a célomhoz. Idén is az év első nyolc hétvégéjébol hatot a hegyek között töltöttem túrázással, vagy szikla- és jégmászással. Úgy gondolom a hozzá idomulás miatt történt az, hogy a hegy most befogadott kegyeibe. Ezúton szeretnék köszöntet mondani: Kádas Ildikónak, Nedeczky Júliának, Győri Balázsnak a 1997. évi, Kis Bencének és Vili Tamásnak a 2002. évi, Gyetvai Attilának és Lám Bencének a 2004. évi túráért.

Gozony Gergő