Nagyjából két éve hallottam először a híres Comici-Dimai útról a Cima Grande (Grosse Zinne) enyhén áthajló északi falán a “nagyfalvadász” Salamon Márk előadásán, és akkor határoztam el, hogy egyszer meg kell másznom. Az utat 1933. augusztus 12-14 között nyitotta Emilio Comici a Dimai testvérekkel, de sok kritikát kaptak a rengeteg bevert szög miatt, ezért Comici 1937 szeptemberében szólóban is megmászta, mindössze 3 óra 45 perc alatt.

A nehézsége (VII) elérhetőnek tűnt, a hossza mérsékelt (550 m), tetszett, hogy szabadon lehet mászni jégcsákány és hágóvas nélkül, ellentétben a legtöbb híres alpesi északi fallal valamint eléggé kitett és gyönyörű helyen van. Mászópartnert viszont nehezen találtam: volt aki szerint túl nehéz, mert áthajló, más szerint túl hosszú és a falban aludnánk, illetve már hajnalban is hosszú a sor a beszálló előtt…

Sok mászót kérdeztem, végül –mint ahogy a mesékben szokott történni– a hetedik legény állt rá a feladatra: Kozma Bálintnak kötelező szabit kellett kivennie augusztus közepére, így megbeszéltük, hogy ha az időjárás engedi, akkor a Dolomitokba fogunk menni a Tre Cime di Lavaredo-hoz. Bálintnak már volt itt egy korábbi, félbehagyott projektje, egy másik Comici út a rendkívül impozáns Spigolo Giallo a Cima Piccola tornyára.

Csütörtökökre terveztük a kiutazást. Mivel egyedül a pénteki napra (augusztus 9.) ígértek stabil jó időt, már előre úgy készültünk, hogy erre a napra időzítjük a Comici-Dimai megmászását. Egy apróság azonban majdnem keresztülhúzta a számításainkat: hogy ne legyen baj az állóképességünkkel, azért kedden még leugrottunk kicsit edzeni Tardosra. Bálint életében először megpróbálta elölmászni a Zergevadászt (VIII), ám az első felnyúlásnál, még mielőtt akasztott volna, hihetetlen módon lecsúszott a lába és földig esett. Szerencsére talpra érkezett, mint egy macska, és nem ütötte meg magát nagyon, valamint a pszichéje sem sérült, mert utána rögtön megpróbálta még egyszer, és – ezúttal a jó peremet lépve – végig mozogta az utat.

Csütörtök délután öt óra körül érkeztünk meg az Auronzo ház melletti hatalmas parkolóba*. Itt a lakóautós szektorba álltunk be, mert az vízszintesre van egyengetve, illetve a széltől is védettebbnek tűnt, mint a felsőbb részek.** Még aznap megnéztük a beszállást, illetve összepakoltunk, megfőztük a tojásokat a reggelinkhez, és betöltöttük a kávéfőzőket. Péntek reggel 3:45-kor keltünk, sötét volt és hideg, én a szokásosnál is lassabb voltam, alig bírtam legyűrni az ételt.

Fotó: Sz.P.

A beszállót kb. egy óra volt megközelíteni, keleti irányból kerültük meg a tornyokat, majd a hágó felől traverzáltunk be. Az első hosszt szólóban másztuk kettesért, nagyon könnyű terep, utána a párkányon kényelmesen be tudtunk szerelni, mivel már két parti is volt előttünk az útban. Utánunk szinte rögtön egy orosz pár érkezett, Ilja és Mása, akik nagyon kellemes társaságnak bizonyultak.

Az utat négy részre lehet bontani: az első két kötélhossz a bemelegítés (ahol nem teljesen sikerült bemelegedni), ezek nagyon könnyűek, utána topo függően hat-hét nehéz kötélhossz jön, majd könnyebb és szellősebben biztosított bevágások és vizes kémények következnek. Az utolsó rész egy gyönyörű traverz, illetve a könnyű kiszálló hosszak.

Bálint sorsolni szeretett volna, de sikerült kialkudnom tőle az utolsó nehéz hosszt, amit akkor még az út kulcshosszának véltünk. Az Erik Svab féle Tre Cime kalauz szerint hat legalább hatos, legfeljebb hetes kötélhossz lesz egymás után (7-, 6+, 6+, 6, 7-, 7), míg a bergsteigen.com szerint hét nehéz rész jön: 7, 6+, 7-, 6, 7-, 7-, 7.
Kicsit belebonyolódtunk a számításba, így az első (biztosított), könnyű hossz után kötelet cseréltünk, hogy nekem jusson a választott hossz.

Az első nehéz hossz egy balra traverzzal kezdődött, jól biztosított volt szögekkel, cserébe elég kicsi peremeket kellett fogni, enyhén áthajlott, valamint kevés és nehezen látható lépés járt hozzá. A legnagyobb nehézséget az jelentette, hogy nem látszott, hogyan lehetne tovább, fölfelé mászni, így teljesen ledurrantam és beleültem. Rövid pihenés után befejeztem a traverzt, a bal oldalán jobb fogásokban tudtam még pihenni, és innen már ki tudtam mászni egyben a hosszt. Bálint szintén beleült, elég nehéz volt a zsákja*** és nagyon fáztak a kezei.

A harmadik (első nehéz) hossz fentről Fotó: Sz.P.

A negyedik hosszt Bálint mászta, a stand felett pár méterrel akkurátusan megkötött egy túlságosan kilógó szöget, majd utána jött a kunszt, amiben ügyesen meg kellett találni a lépéseket meg a fogásokat, közben finoman egyensúlyozni hatplusszért, majd egy bevágásban felmászni a standhoz.

Az előttünk lévő mászó a negyedik hosszban Fotó: Sz.P.

Az ötödik hosszban szintén egy bevágásban kellett felmásznom (6+/7-), a végén meg pár métert traverzálnom jobbra. Sajnos beraktam egy rövid expresszt a traverz rész elejére, elég rossz helyre, aztán meg már nem voltam hajlandó visszamászni érte, hogy kivegyem, így kemény munka volt felhúzni a kötelet.

A hatodik hossz egy rövidebb, szép mozgású bevágás volt hatosért.

A hetedik hossz egy rövid, de technikás traverzzal indult, majd egy áthajló bevágásban kellett felmásznom 7-/7 nehézségben. Elég durrantós volt, de szögekkel jól biztosított.
Az oroszok közben végig a nyomunkban voltak, mindig Ilja mászott elől, ezúttal is alig két méterre követte Bálintot és türelmesen kivárta, amíg Bálint beleült és lerázta a kezeit.

A hetedik, áthajló hossz Fotó: Sz.P.

A nyolcadik hossz Bálintnak jutott,7-/7 nehézségben egy bevágást kellett leküzdenie, majd attól jobbra volt a függő stand. Hatalmas terpeszben mászott, ez a specialitása és amikor beleült, akkor sem a karja durrant le, hanem a vádlija. Egyébként a kétféle topo között a legnagyobb különbségek ennél a hossznál voltak, talán azért, mert olyan 6-8 méterrel jobbra volt egy másik stand is. Kissé nehezen tudtam elindulni, mert az oroszok elfoglalták a standot, így függő helyzetben fél kézzel eléggé nehézkes volt kibontanom a beszorult szorító nyolcasokat, ám Ilja volt olyan kedves, hogy segítségképpen megtámasztotta a hátam. Én nem szívesen mászok ekkora terpeszben, inkább csak a vízszintes felületeket léptem meg, de mire felértem a stand alá, már eléggé a határomon voltam és a meglepetés még csak ekkor jött: Bálint megint megfűzött egy szöget, amit nem lett volna esélyem kibogozni beleülés nélkül, viszont Ő szerencsére pont elérte a standból, és megtette helyettem, így ki tudtam mászni egyben.

A kilencedik hossz a kulcsrész a bergsteigen szerint hetesért, de csak hat mínusz az Erik Svab féle kalauzban, talán valahol a kettő között lehet a nehézsége. Elég hosszú, fárasztó, de több helyen meg lehet benne állni pihenni. Egy jobbra traverzzal indul, majd fel kell mászni egy bevágásban, ennek az aljában van a másik stand. Utána ismét jobbra a következő bevágásig, majd fel, aztán jobbra kimászni egy kis áthajlást, ahová be lehetett volna tenni egy friendet, de ezt már valaki megtette helyettem, így én csak akasztottam. A végén még van egy repedés, de nem nehéz, a stand pedig a megtermett párkányon van.

Fotó: Sz.P.

Innen két úton lehet tovább menni, jobbra a Constantini variánson, ami fel sem merült Héjja Bálint beszámolóját olvasva, vagy balra a hagyományos úton. Bálint mászott kb. 50-55 métert, balról kerülte a vizes kéményt. Kifejezetten szellősen biztosítható rész volt 4+ nehézségben, saját köztesekből épített standot. Iljával egyszerre indultunk el, Ő valamikor belemászott a kéménybe, én meg mentem a kötél után.

A tizenegyedik hossz megint könnyű volt, négyesért, egy rövidebb kémény tövében standoltam egy kényelmes párkányon. Itt értek utol a svájciak, akikkel aztán két nappal később újból összefutottunk a Spigolo Gialloban. Lényegesen gyorsabbak voltak mint mi, hipp-hopp megelőztek.

A tizenkettedik hossz egy kéménnyel kezdődött, majd jobbra kellett traverzálni, négy pluszért.

A tizenharmadik. hossz volt az első vizes bevágás, ettől kicsit tartottunk előzőleg, mert rosszabb időjárás esetén, amikor esetleg le van fagyva, gondot okozhat, de most szerencsénk volt. Még vizesen is jól mászható volt – a nyílása nagyjából derékszögű –, öt mínuszra adták.

Bálint kapta meg a következő felvonását a vizes bevágásnak, ügyesen felment rajta.

Bálint kepeszt a vizes kéményben (14. hossz) Fotó: Sz.P.

A tizenötödik hosszban egy vízszintes párkányon kellett balra traverzálnom, a hossz közepén pár métert fel kellett másznom, majd egy akasztás után ugyanannyit le, az izgalmas volt. Itt belógattak egy csomózott kötelet, aki igényli, az belekapaszkodhat, nekünk szerencsére nem volt rá szükségünk.

A 15. hossz traverza Fotó: Sz.P.

A 15. hossz traverzának trükkös lemászása, nyomunkban az oroszok Fotó: Sz.P.

Az utolsó két kötélhosszban csak mentünk felfelé, néha beraktunk egy-egy köztest, de kifejezetten könnyűek voltak, fél ötre értünk fel.

Az út a “ringband”-ig tart, ez egy törmelékes párkány, ami körbeöleli a hegyet, egy-három méter szélességben számtalan bivakhellyel tűzdelve a déli oldalon. Mivel a kiszállónktól balra a párkány megszakad, nekünk jobbra, a Cima Ovest felé kellett végig sétálni rajta, néhol egészen kitett, de nem vészes. A Cima Grande déli oldala ezzel szemben kifejezetten lankásnak tűnt, itt majdnem egészen a keleti oldalig el kellett sétálni, onnan indul a normál út ereszkedő pályája egy hatalmas kémény bal (keleti) oldalán. Elsőnek kb. 15 métert kellett ereszkedni egy párkányig, majd innen lehetett egyben hatvanat, de van közbülső megálló is (alternatív útvonal a kéményben 2 csúszás). Innen egy rövid séta lefelé és enyhén balra, majd megint pár méter ereszkedés, innen jobbra kellett kicsit sétálni, majd kb. 10 métert ereszkedni, vagy lemászni, ahogy Bálint tette. Ez egy keletre tartó völgyecskébe visz, ahol egy áttörésben, jobbra van a következő stand. Innen trükkösen megint keleti irányban kell ereszkedni, nyíl is mutatja, merre. (Ereszkedés közben, szemben a fallal jobbra kell menni, át egy mini szurdokon.) Innen megint csak lehet ereszkedni, vagy lemászni pár métert a standokig.

A ringband, háttérben a Cime Ovest Fotó: Sz.P.

Volt előttünk két nyugdíjas korú olasz, ő előttük meg három német, akik nem tudom mit műveltek, de minden standban fél órát kellett várni rájuk. Addig általában az olaszok cigizgettek, de itt már elég idegesek voltak, nem vették jó néven, amikor megpróbáltunk orosz barátainkkal**** eléjük kerülni egy másik stand használatával (az utolsó két ereszkedésnél vannak még régi standok is, itt is lehet párhuzamosan ereszkedni). Az ereszkedés után még egy rövid lesétálós szakasszal kiértünk a törmeléklejtőre, így pont alkonyatra, négy óra alatt értünk vissza az Auronzo házig.

Összességében nagyon jó élmény volt, és hatalmas szerencsénk volt a végig tiszta idővel! Vasárnapra pl. napos-felhős időt ígértek, de valójában estétől egészen délutánig erős köd volt, és mint megtudtuk két lengyeltől – akikkel Arcoban a Via Archangeloban találkoztunk – az északi fal vizes volt, ezért vissza is ereszkedtek a Comici harmadik hosszából. Persze az igazán kemény arcok télen másszák.

Az előzetes félelmeimből szinte semmi sem igazolódott be, nem kellett órákat várnunk a beszállóra (Comici expressz), nem fagytak le az ujjaink (legalábbis az enyémek), nem volt félelmetes kimászni a vizes kéményeket és még világosban leértünk.

Bálint lemászott, innen balra kellett menni, majd jobbra volt az ereszkedő stand Fotó: Sz.P.

A kulcshossz szerintünk egyértelműen a harmadik hossz volt, ebbe mindketten beleültünk, illetve az előttünk és mögöttünk haladó partik is A0-val mászták át.

A trippünk hátra lévő részében még próbálkoztunk egy úttal (Valmarecchia) szombaton a Croda del Rifugio déli falán, de annyira törős, biztosíthatatlan dzsuva volt, hogy egy kötélhossz után inkább elmentünk túrázni. Vasárnap megmásztuk a Spigolo Giallot (VI+, 380 m) a Piccola sárga élén. Hétfőn a Piccolissima-n próbálkoztunk a Morandi-val, de egy kötélhossz után visszaereszkedtünk, és inkább elmentünk a háborús bunkikat megnézni, ami közben jól megáztunk, majd a rossz idő elől Arcoba menekültünk.

Bálint és Peti Fotó: Sz.P.

Mászókalauz:
Eric Svab, Giovanni Renzi: Tre Cime, Classic and modern routes, 2009