/beszámoló az őszi alapfokú sziklamászó tanfolyamról/

 

Mielőtt rátérnék a két hónapos kaland bővebb bemutatására, egy vallomással tartozom. A képzés előtt azon mászók csoportját bővítettem, akik nem tartották fontosnak a tanfolyam elvégzését ahhoz, hogy tudják mi fán terem a mászás, húzták-halasztották az azon történő részvételt, és az egész procedúrára mumusként tekintettek. Néhány kedves excelsioros ismerősöm időről időre felhívta a figyelmem újabb tanfolyamok indulására, de én mindig csak legyintettem. Majd máskor, majd következőre, most nem érek rá. Ha megkérdeznétek, hogy mi miatt gondoltam azt, hogy nem is annyira fontos a tanfolyam elvégzése, valószínűleg nem tudnék válaszolni. A már említett ismerősökkel való közös mászáskor mindig azt láttam, hogy míg én általában minden útban elindulok 6-8 expresszel, pár karabinerrel, egy (jó esetben két) hevederrel, ők magukra aggatnak mindenféle érdekes vasat, kötélgyűrűket, ékeket, okos szerszámokat, mintha Várgesztes/Tardos egyik útja helyett minimum az Eiger északi falának meghódítására készülnének. Mindig jót nevettem magamban, és közben összefonódott a képzeletemben az excelsioros mászók képe a teljes harci díszben viharban fagyban mászó kalandorokéval. (Nem túlzás azt állítani, hogy a filmes élményeim erre a képre igen nagy hatással voltak). Mikor rákérdeztem, hogy ugyan minek annyi cucc, csak sejtelmesen mosolyogtak, és azzal érveltek, hogy “edzésnek”.

Ehhez képest egy hete magam is teljes harci díszben pompáztam Oszoly egyik könnyebb útja alatt. A rengeteg expressz mellett ékek, friendek, kötélgyűrűk lógtak a beülőmön, számtalan heveder keresztben a vállamon. Még a “Xéna-felszerelésnek” elnevezett hatalmas hex-friend párosból is kettőt magamra akasztottam, biztos, ami biztos alapon. Az “ufó sisakom” felvétele már nem is volt kérdéses többé. Az Eiger-re ugyan a többiekhez hasonlóan én sem készültem, de a pakk nehézségére már én is csak legyintettem egyet és azzal biztattam magam, hogy jó lesz “edzésnek.” Hogyan történhetett meg ez velem? A válasz az, hogy a két említett időszak között én is részt vettem az excelsior alapfokú sziklamászó tanfolyamán (ami a lehető legjobb döntés volt) és éppen annak zárónapján vizsgázni készültem.

Azt mondják, hogy ez az a tanfolyam, ahol a sziklamászás kezdődik. Valóban? Valóban! Nyilván rettenetesen sok tapasztalat, gyakorlás és elhivatottság szükséges ahhoz, hogy valaki jó mászó lehessen, de a tanfolyamon megszerzett tudás adja ehhez a legjobb kezdést. A csütörtök esti elméletek mindig jó alapot nyújtottak a hétvégi gyakorlatokhoz, ahol élőben kamatoztattuk a korábban tanultakat, vagy bölcsen bólogatva elraktároztuk a tudást, amely vészhelyzet esetén akár életmentő is lehet.

Mindamellett, hogy a kiváló oktatóink segítségével megtanultuk az eszközök rendeltetésszerű használatát, a standépítést, ereszkedést, önmentést és a legfontosabb csomókat a képzés személyiségfejlesztő-nevelő hatásáról sem szabad megfeledkeznünk.

Biztosan merem állítani, hogy kivétel nélkül elkezdtük komolyan venni azokat a kockázatokat, amelyek akkor adódhatnak, ha nem vagyunk kellően felkészültek, nem vagyunk birtokában a sikeres mászáshoz szükséges ismereteknek. A magunkért és a mászótársakért érzett felelősség érzete megnőtt, a kezdeti összekovácsolódási nehézségeken a csapatszellem könnyedén átlendített mindenkit. A hétvégi hajnali kelések (amiken azon nyomban elfelejtettünk, mihelyt elénk tárultak a csodálatos tájak, sziklák) megtanítottak arra, hogy sziklát mászni igenis korán kell elindulni.Az egyik előadáson elhangzott állítás, miszerint “lakva és mászva ismerszik meg az ember” kimondottan igaz, hiszen, ha valaki fázva, éhesen ücsörög egy kényelmetlen standban pontosan olyan zsörtölődőssé válhat, mint egy rossz lakótárs. Nagyon fontos, hogy türelmesek legyünk a társunkkal, és kölcsönösen odafigyelve egymásra hódítsuk meg az újabb sziklákat.

A tanfolyam végét jelentő vizsgát mindenki sikeresen teljesítette, azonban mégsem volt felhőtlen a boldogságunk. Ültünk a kocsiban hazafelé, és arra gondoltunk, hogy milyen kár, hogy nem vár minket jövő hét szombaton is kora reggel a mászótársunk fehér autója. Bár véget ért ez az időszak, de vígaszként szolgált, hogy ezzel egyidőben megnyílt egy újabb, felelősségteljesebb mászást jelentő lehetőség egy nem akármilyen egyesület újdonsült tagjaiként, ahol biztosan nem lesz nehéz újabb kalandokra – hasonlóan elszánt – társakat találni.

Zárásként mindenkit arra buzdítanék, hogy bátran vágjon bele a tavaszi tanfolyam elvégzésébe, hiszen mindamellett, hogy a képzés során felejthetetlen élményekkel és hasznos tudással gazdagodhat, a magunkért és társainkért érzett felelősség jegyében mindannyiunk kiemelt érdeke a biztonságos mászás elsajátítása.

/Gyuris Klaudia 2016. november 9./