Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem érdekel. Nem lenne igaz, ha azt állítanám, hogy nem tartom számon. És az sem lenne igaz, hogy nem akarom túlszárnyalni!

Tudom, pontosan tudom, hogy melyik út volt a legnehezebb, melyikre vagyok a legbüszkébb, mikor szállt inamba a bátorságom, és azt is, hogy melyik a kedvencem, melyik a legszebb… És igen, azt is pontosan tudom, hogy melyik a leghosszabb.

Eddig a Hochkönig déli fala volt a legnagyobb fal, amit a maga majd 1000 méterével és harmincpár kötélhosszával még 2015-ben, Buzás Balázs cimborámmal sikerült volt megmásznunk, alig több mint három és fél óra alatt. Akkor azt gondoltam, hogy pár évre biztosan ez marad a non plus ultra. Aztán idén nyár végén kezdte befészkelni a fejembe magát egy gondolat.. Egy gondolat, hogy nincs még késő, még neki lehet szaladni valami nagyobbacska falnak idén.

Szerettem volna, ha 1000 méternél hosszabb a mászás, lehetőleg VI-nál ne legyen nagyon nehezebb, ne kelljen a falban aludni (inkább a minimalista, de gyorsabb mászást kedvelem), és ha netán északi, akkor teljes a boldogság!
Rövid keresgélés után a Totes Gebirge hegyei között találtam rá a Schermberg északi falára. 1400 méter, 43 kötélhossz, mindez VI- -ért. Az út neve Schlossgespenst und Dir. Nordgrat – Schermberg Nordwand, még 1999-ben nyitották. A kalauz 9 órát adott meg a mászásra, a beszállás és lejövet még 5 és fél, tehát nekem pont tökéletes!

Mivel csapatban mászni és utazni jóval kellemesebb, mászótársat is kerestem magamnak: nem kellett Jenőt sem sokáig biztatni, gyors naptár- és felszerelésegyeztetés után, szeptember első péntekén már úton is voltunk az Almtalerhaus parkolója felé. Már jócskán ránk sötétedett, mikor végre kiszállhattunk a kocsiból, és egy rögtönzött vacsora mellett összekészítettünk mindent, ami másnapra kellhet, és éjfél előtt nem sokkal, nagy reményekkel telve hajtottuk álomra a fejünket.

Négy órakor ciripel a telefonom, még teljesen sötét van, csak úgy ragyognak a csillagok, de Jenő gázfőzőjén már duruzsol a reggeli kávé! Gyorsan és csendben készülünk, pár falat, egy korty kávé, hátizsák fel, fejlámpa kattan és kezdődik is a reggeli három órás séta a beszálláshoz. Az északi fal ott tornyosul a völgy végében, lehetetlen elrontani a beszállást. Nem sietünk, nem kapkodunk. Hosszú még a mai nap, kell még erő s velő a későbbiekben is. A beszállásnál a nagy fal tövében állva parányinak érzem magam, de annál magabiztosabbnak!
 

Jenő kezdi a mászást. Egy kis pocakon kell átjutni V-ért, aztán könnyebb szakasz következik. Megbeszéljük, hogy biztosítom, amíg ki nem kifeszül a 60 méteres kötél, aztán indulok utána szinkronba. Jól haladunk, minden második standban megállunk és váltunk. A nyolcadik kötélhossza VI-os, bár szerencsére a könnyebbik fajtából, így azon kapjuk magunkat, hogy az első 11 kötélhosszat hipp-hopp ledaráltuk.

Egy rövid szusszanás, megbeszéljük, hogy mostantól addig megyünk szinkronban, amíg van felszerelés az elöl mászónál, vagy olyan részhez nem érünk, ahol szükség lenne a biztosításra.
A 12 expressz és 3-4 friend elég is 7-8 kötélhosszra, nem kell túl sűrűn rakni vagy akasztani, könnyű a fal, csak az irdatlan mennyiségű törmelék zavaró, és az, hogy egy előttünk mászó parti mázsaszám löki ránk a köveket. 🙂 Gyorsan haladunk, a 18. kötélhosszban három percre még a nap is ránk mosolyog, de mi meg sem állunk, csak szép komótosan, de rendíthetetlenül haladunk tovább.
A 27. kötélhossz után megállunk ebédelni egy szép teraszon, és jókedvűen himbáljuk a lábainkat a feneketlen mélység felett, tudva, hogy az út felén már túl vagyunk, az idő és a hangulat remek, igazi örömmászás a mai napunk.

Mikor tovább indulunk (természetesen szinkronban, a fentebb említett technikánkat immáron tökélyre fejlesztve), pár kötélhossz után találkozunk egy háromfős partival. Osztrák hegyimentők, és nem győznek szabadkozni amiatt, hogy törős és törmelékes a fal, és ne haragudjunk rájuk a kőzivatar miatt. Gyorsan csattintunk egy békepacsit, és robogunk is tovább! Az út utolsó harmadában egy szép bordán kell mászni, ami nagyon kompakt, jól mászható, nem is nagyon lassítunk, már látszik a vége, ott van fölöttünk a csúcs. Egy utolsó felszökés, pár méter séta, és ott állunk a csúcskereszt alatt!

1400 méter, 7 óra 15 perc, 43 kötélhossz, de a mosoly fülig ér! 🙂

Majd egy órát pakolászunk, eszünk, szöttyögünk a csúcson, nem igazán akaródzik nekivágni a háromórás lemenetnek. Azért mostanra lassan, de biztosan elfáradtunk, a kezünkről lekopott az összes bőr, kell egy kis pihenő, egy szusszanás az utolsó, immáron befejező etap előtt.
Nem sokkal 4 előtt indulunk el lefelé, sokat beszélgetve a végeláthatatlan hosszúságú lemeneti úton. Átbeszélve a nap eseményeit, teljesen egyetértünk benne, hogy ez az első lépéstől az utolsó fogásig egy nagybetűs élménymászás volt. Felejthetetlen!
Éppen sötétedésre érünk vissza a kocsihoz. Még kiülünk a hütte teraszára némi malátát magunkhoz venni, aztán olyan gyorsan zuhanok álomba, hogy bár a kocsi hátsó üléseit lehajtva egy légtérben alszom Jenővel, a legendás horkolása sem tud megzavarni.
És hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem volt tökéletes nap! De az sem lenne igaz, ha azt állítanám, hogy nem motoszkál egy gondolat a fejemben arról, hogy mi legyen a folytatás…

Info az útról:
Hossz, nehézség:
1400m, 43kh, 6-
Felszerelés:
Sisak, 60m egészkötél, 12 expressz, friendek, ékek
Mászók: Szűcs Jenő, Selmeczi Tamás
Időpont: 2016. szeptember 3.
http://www.bergsteigen.com/klettern/oberoesterreich/totes-gebirge/schlossgespenst-und-dir-nordgrat-schermberg-nordwand

/Selmeczi Tamás 2016. október/