2015. október 22–26., Arco

 

Még mielőtt leírnám élményeimet az első Arco mászótáboromról, a beszámoló teljessége kedvéért le kell írnom, hogy idén szeptemberben másztam először sziklán. Akkor ugyanis beiratkoztam az egyesület alapfokú sziklamászó tanfolyamára, és a sikeres vizsgát követő héten már izgatottan utaztunk is a Garda-tó felé.

Idén a szokásos Arco mászótábor október 22. és 26. között került megszervezésre, az egyesülettől összesen több mint harmincan lehettünk kint. Mi négyen végül egy nappal korábban mentünk és jöttünk.

 
Izgalmakkal és várakozásokkal tele indultunk el Pestről a szerda délelőtti órákban. Én ekkor találkoztam Misivel először, aki a mászópárom lett a következő napokban. Az utazás gyorsan telt, a gyönyörű időben nem volt unalmas a táj és szuper kis csapat jött össze. Este fél kilenc körül már a szállás melletti ristorante-ban vártuk a jól megérdemelt pizzáinkat.

 
Az első mászónap mindannyiunk számára tartogatott újdonságokat. Mivel egy kocsival közlekedtünk, célszerű volt mindannyiunknak ugyanazon a környéken utakat keresnünk. Mivel mi egy nappal korábban jöttünk ki, lényegében teljesen önállóan kellett megtalálnunk a sziklát, a beszállókat. Ezen felül nem volt nálunk tapasztaltabb mászó, sem oktató a környéken, így teljesen magunkra voltunk utalva – ami a szépségét és a nehézségét is adta a napnak. Kezdésnek egy és két kötélhosszas utakat másztunk Marciaga-ban, a Garda-tó déli részén. Ez egyrészt arra is nagyon jó volt, hogy Misivel összeszokjunk, mert itt másztunk együtt először, és kicsit ismerkedni is jó volt a sziklával, helyi viszonyokkal, mit is jelent valójában itt a számozás. Ugyan nem másztunk nehéz utakat (4c), mégis volt izgalom bőven, mert a fal elég függőleges volt, és kevés repedés, fogás volt rajta. Kezdőként nem ehhez szoktam.

A csodálatos Garda-tó panorámájáért megérte felmászni és elidőzni a fenti standokban. Már maga az autóút is csodás volt reggel, aztán az esti fényekben, ahogy végig kanyargott a tó partján. Ha több időnk lett volna, lehet, hogy fürdünk is egyet a tóban, hiszen fürdőruhával is készültünk.

 
Mire visszaértünk a szállásra, a csapat nagy része is megérkezett, és a pizzériában találkoztunk, hogy egyeztessük a következő napi terveket.

Csütörtökre a Zebrata falon néztünk ki egy nyolc kötélhosszas utat Misivel. Maga a fal lenyűgöző távolról, méltó a nevéhez. A néhány kötélhossztól a sokszáz méteres utakig hatalmas itt is a választék utakban. Mi a Via Man-Iliát választottuk, ami egy nem túl nehéz, de szép kilátással kecsegtető mászást sejtetett. Persze a magam részéről nem mondanám könnyűnek: meggyűlt a bajom egy reibungos szakasszal, ahol végül saját magam és a félelmeim legyőzése után gond nélkül továbbmentem.

 
Misi lentről próbált szóban motiválni, végül sikeresen. 🙂 Most másztam először igazi reibungot, ahol nem volt jó fogás, muszáj volt meglépni a falat. Mint később kiderült, ez a kulcs mozzanat nagyon kellett a következő nap sikeres teljesítéséhez. Ezután egy elég hosszú szakasz következett, ahol nem volt nitt, cserébe a szikla elég sima volt. Nagyon szerettem volna valahova egy köztest, mert az utolsót már 5–8 méterre elhagytam. Szerencsére találtam valami kis homokórát, azt gyorsan megkötöttem. Ha más nem, a tudat megnyugtatott, hogy van egy újabb pont (annak ellenére, hogy a homokóra nem volt valami erős). Ez szakasz már közös volt a szomszédos úttal, ahol Anita és Lilla másztak, és láttuk, hogy Lilla sem nagyon talált itt semmi köztes pontot.

 
A sikeres teljesítés jutalma egy újabb gyönyörű panoráma és a csúcsfotók voltak. A csapatból mi voltunk az utolsók, akik felértünk, Anita és Lilla már pihentek és napoztak fent. Nagyon feldobódtunk az első sikeres nagyfalas nap után, és hosszasan meséltünk egymásnak, kinek milyen volt az út.

 
Már ez az út is bebizonyította számomra, hogy kezdőként akár egy napon belül is nagy fejlődést lehet elérni: a végén már sokkal biztosabban vettem az akadályokat, mint reggel.

Estére bevetettük magunkat Arco sétáló- és bevásárló utcájába, hogy végigjárjuk az összes mászócuccot forgalmazó boltot. Itt több bolt van, mint otthon szinte egész Budapesten, egy egész napot el lehetett volna tölteni a mászócuccok nézegetésével. Mindenkinek volt némi rendelése otthon maradt barátoktól, például zöld karabiner, éksor, Mammut-os póló. Én végül többek között egy egészkötéllel lettem gazdagabb. Természetesen megvettük Anitával és Lillával az Arco-s „Climb now, work later” pólókat is.

Erre a napra a szálláson nagy közös vacsizást szerveztek, a helyhez illően a paradicsomos-padlizsános és a paradicsomos-tonhalas gnocchit készített nekünk Heni. Eközben megbeszéltük az aznapi élményeket, no meg a másnapi terveket. Misi kitartóan győzködött, hogy merjek belevágni a 14 kötélhosszas Via Rita útba, amitől én zöldfülűként tartottam; sosem másztam ilyen hosszút, ráadásul a friss topó több 5c szakaszt is jelzett. (Ja igen, a topók. Vicces volt, mikor a Man-Ilia közepén belepislantottunk a német bácsi topójába, aki épp kielőzött minket. Találtunk egy olyan szakaszt, ami nálunk 4b volt, nála 5c. Hát, az ott nem esett annyira jól.)

 
Következő nap nekivágtunk a Via Ritának. Úgy alakult, hogy a csapatból 4 kötélparti indult bele az útba, így egy nagy, vidám társaság mászta együtt a napot. Jó volt összefutni a standban a többiekkel, ez nekem segített áthidalni a nap nehezebb pillanatait. Az út bokros, tagolt szakasszal indult; itt is több időt töltöttünk el a nittek keresgélésével, mint magával a mászással, ahogy ezt előző nap is átéltük. A keresgélést leszámítva gond nélkül lenyomtuk az első jópár kötélhosszt, ebédidőig nagyon jó időket tudtunk tartani. Ott a szokásos kötéllel biztosított szendvicsevés közben magunk elé engedtük Zsoliékat, akik gyorsabbak voltak nálunk, így kényelmesebben elvoltunk a további standokban.

A legizgalmasabb szakaszt a hatalmas kémény közepén levő reibung tábla jelentette. Misivel úgy terveztük, hogy ő mássza ki a nehezebb szakaszokat, de én sikeresen egybe vettem még az elején két kötélhosszt, így többek között nekem jutott ez a reibung is. Miután beparáztam a táblán, egy kis lábremegés mellett hiába néztem jobbra vagy balra, egyik irányba sem tudtam kimászni a reibungból, visszaereszkedni pedig nagyon nem volt merszem. Így maradt az előre. Hatalmas boldogság volt, mikor sikerült kimásznom gond nélkül, és felértem a párkányra. Ezután az út hátralevő részében vidáman szökkentem fel a kis reibungos darabokon 🙂 Kéményben is most másztam először: minek kicsiben gyakorolni, lehet rögtön egy 4 kötélhosszassal kezdeni. Szuper élmény volt, ahogy a falakat lépve és támasztva araszolgattam feljebb és feljebb, míg végül elértem a következő jó fogást.

 
Több standban is összetalálkoztunk egy olasz-német vegyes párossal. Ők cseheknek néztek minket, mert szerintük a csehek szoktak CB rádiózni – most már tudják, hogy a magyarok is. Ezek után belátták, hogy kár volt otthon hagyniuk, legközelebb ők is hozzák, lehet kissé berekedtek estére.

 
Az út egyik nagy ajándéka az a hatalmas panoráma a völgyre és a szemközti gerincre, amit minden standban megcsodálhattunk. Az út tetején már vártak ránk a többiek némi marcipánnal (már ami maradt belőle a várakozás során…), mindenki hatalmas boldogságban úszott, szuper volt az út. A lebukó nap utolsó fényében csináltunk még egy csoportképet és utána elindultunk vissza az autóhoz. Örülök, hogy Misi olyan kitartóan győzködött: kell ez nekünk, jó lesz. Nagy kár lett volna megfutamodni és keresni valami rövidebbet.

 
Estére foglalásunk volt az egyik legjobb, Arco óvárosának szívében lévő pizzériába, a Ristorante Pizzeria Pacéba. Itt összegyűlt az egész csapat és egy hatalmas pizzázást csaptunk némi tiramisu-val és egyéb desszertekkel karöltve. Nekünk sajnos ez a búcsúesténk is volt: másnap indultunk haza.

Indulás előtt még meglátogattuk Corno di Bo reibung tábláját. Erről annyit hallottunk – és át is mentünk alatta első nap –, hogy muszáj volt meglátogatni. Ez a szikla a tóparton van, szinte a vízbe fut bele. és úgy néz ki, mint egy tükörsima autópálya ami beledőlt a tóba. A parton kanyargó főútat pedig a sziklába fúrták, a kocsik szó szerint alattunk jártak.

 
Itt pár kötélhosszas utakban lehetett gyakorolni a reibung mászást. Mi egy két kötélhosszas útban avattuk fel az új kötelemet. Ezt a táblát mindenkinek ki kell próbálni, aki a környéken jár: a Garda-tóval az ember háta mögött több tíz méteren keresztül szinte sima falon lépegetni leírhatatlan érzés. Én próbáltam nem a repedésben mászni, hanem valódi reibung mászást véghezvinni. Mikor rám jutott az előlmászás, rendesen elkezdett remegni a lábam, ahogy elhagytam a repedést, és ha akartam sem tudtam volna belefogni. Nagyon vártam már az út tetején levő legfejlebb 20 centi széles párkányt. Lentről egy kis repedésnek tűnt, de ahogy közelebb értem hozzá, egyre csábítóbb lett, és végül a luxus legmagasabb fokának tűnt, hogy az ember meg tud állni rajta egyenes lábbal, és nekidőlhet a falnak. Elég sokat időztünk itt fent, megvártuk, míg Anita legyűri az 5a-s szakaszt elölben. Ott már tényleg semmi nem volt, csak pici horpadások a sziklában, még nézni is izzasztó volt. Ezen a táblán az ereszkedésnek egy új formáját is kipróbáltam, nevezetesen a hátrafele futást. Mivel a fal nem függőleges, hanem közel 45°-os, nagyon gyorsan eresztve magam lehetett lefelé szaladni. Ezt a mellettünk mászó osztrák srácok olyan jól tolták, hogy ahogy az egyik ledobta a kötelet, rögtön indult lefelé, meg sem várta míg leér a kötél vége. Persze utolérte a gombolyagot, és kénytelen volt megállni, hogy kibogozza, de addig villám tempóban jött lefelé.

Miközben elöl másztam, eszembe nem jutott volna újabbat mászni, de némi pihenés után annyira elkapott az érzés, hogy mentem volna még egyet. De sajnos gyorsan elment az idő és indulni kellett, hogy legyen esélyünk még éjfél előtt hazaérni Magyarországra.

 
A tábor megszervezéséért és a lehetőségért köszönet illeti az egyesületet és kiváltképp Istvánt, aki a főszervezője volt a túrának. Már kiutazás előtt is rengeteg segítséget kaptunk, javasolt utakat, és sok topó-gyűjteményt is mellékelt számunkra, és a kint létünk során is bármikor fordulhattunk hozzá és a többi oktatóhoz kérdéssel.

A mászásban engem az a kötelék fogott meg, amit a kötél „szimbolizál” a mászópárok között. Az a tény, hogy akár egy rövid ismeretség után is a másik kezébe adja az életét az ember azzal a tudattal, hogy a sziklán csak ketten vannak, egy olyan kapcsot, egy akkora lelki pluszt is ad a mászáshoz, amit szerintem nagyon kevés másik sport tud. Nem szimplán közösen sportolnak, hanem mindkét fél tudása és a másik iránti teljes bizalma kell ahhoz, hogy közösen legyőzzék a kiszemelt utat. Ettől az élménytől már a tanfolyam során is több lettem: az hogy a mászópárom a kezembe adta az életét, hihetetlen erőt és kitartást adott nekem. Örülök, hogy meggyőztem magam, hogy eljöjjek Arco-ba. Négyünk közül én voltam az abszolút kezdő, de rengeteget fejlődtem mind lelkiekben, mind technikailag. Több mindent tudtam megmászni mint amit eddig el mertem képzelni. Misi nagyon jól bírta a gyengébb pillanataimat, és bátorított elölmászás közben, mikor lelkileg megakadtam. És tényleg ki tudtam mászni az 5c reibungot, előtte még fényképen sem láttam ilyet – az élmény leírhatatlan volt! Ez a rész a hitről szólt, hogy elhiggyem, hogy beleállhatok a falba, fel tudok lépegetni rajta, és elég lesz fogásnak az a kis ujjbenyi horpadás a falon, amitől annyira elkezdett remegni a lábam, hogy szinte mozdulni sem tudtam, visszamászni pedig végképp nem.

Arco után nem kérdés, hogy mindannyian úgy éreztük, ide jövőre vissza kell térnünk. Ez az élmény, ez az adrenalinlöket olyan jó volt, hogy rabul ejtett engem is. Mindig fogunk itt új utakat és új kihívásokat találni, a táj és az olasz kisvároskák hangulata pedig megkoronázza a kint töltött időt. Addig is beiratkoztunk a Téli alpesi tanfolyamra…

/Tatai Zoltán 2015. december 14./