Ágoston és Ricsi még alszanak a másik szobában, Viola csak háromnegyed ötre érkezik. Nélkülük neki sem vágnék a mai napnak, ők biztosítják a hátteremet.
Gyors ébresztő és reggeli a srácokkal, egy nagy adag tea, és már pakolunk is befelé a kocsiba. Viola is megérkezik, behuppanunk az öreg Citroënbe, és öt előtt nem sokkal magunk mögött hagyjuk az ébredező Szentendrét. Álmoskás, szürke időben, néhol szemetelő esőben kanyargunk hosszan Donovaly felé, ahol háromnegyed 8-kor érkezünk meg a parkolóba.
Az időjárás nem túl biztató, köd, eső, 12-13 fok. No nem baj, ha már idáig eljöttünk, vágjunk neki! Gyors készülődés, öltözködés, melegítés, és már indulok is lassú kocogással a piros turistajelzésen.
A többiek visszaülnek a kocsiba, és elautókáznak Certovicára, onnan kocognak majd fel a Chopokra, ahol reményeink szerint mihamarabb találkozunk, és együtt abszolváljuk az utolsó 12 km-t.
Gyorsan lenyújtok, 9 órakor újraindítom a stoppert, és nekiveselkedem még egyszer. A köd emelkedőben van, most könnyen megtalálom a helyes utat, és úgy érzem, szinte repülök felfelé a Hédeli-nyeregig. Az eső kitartóan esik, de ez most nem igazán zavar, végre megvan a helyes út, most már csak előre, minél jobb iramban!
A gerincen elég erős déli szél van, szinte vízszintesen zuhog az eső. Hiába tekintgetek Lúzsna vagy Magurka felé, semmit nem lehet látni a felhőktől, amik alattam, felettem, gyakorlatilag mindenhol kavarognak. Néha cikázik egy-egy villám messze a hátam mögött… Azt hiszem, nem sikerült az ideális időt megcsípni a mai napra. 🙂 De legalább nem izzadok!
A Gyurkova-nyeregnél állok meg először, eszem egy kis kesudiót és egy energiaszeletet. A nyereg előtti utolsó két kilométer tiszta szenvedés! Elkezd fájni a bal térdem, aminek következtében kicsit jobban terhelek a jobb lábamra, emiatt perceken belül húzódni kezd a csípő horpasz izmom, a talpaim pedig begörcsölnek. Muszáj megállni, kicsit nyújtok, s ha már megálltam, gondoltam, harapok is valamit.
5 perc pihenő elég, nagyjából túlvagyok a második holtponton, mehetünk tovább! Jó tempóban kanyargok a gerincen, a végeláthatatlan hullámvasúton. Néha szembejön pár turista tetőtől talpig esőkabátba burkolózva, és megrökönyödött pillantásokat vetnek felém, aki rövidnadrágban, pólóban szaladok a gerincen zuhogó esőben, egyedül!
Chopok már jó messziről látszik, és minden pillanatban azt várom, hogy megérkezzek, de mindig van még egy emelkedő, még egy kanyar. Most már érzem minden tagomat, a lábaim fájnak, a talpam ég, ólomból vannak a végtagjaim. Lassan, de biztosan kimerültem. Már majdnem 6 órája vagyok úton.
Mikor megpillantom a sífelvonó épületét, egy hatalmas üdvrivalgással szakad ki belőlem minden fájdalom és nehézség. Végre megérkeztem! Most hiszem el először igazán, hogy van realitása a 9 órán belüli időnek. Alig tudom elhinni! Minimális célként a 12 óra volt kitűzve, de sejtettem legbelül, hogy a 10 óra sem lehetetlen.
Lassan vonszolom fel magam a lépcsőn, és ülök be a többiekhez az étterembe. Végre nem fúj a szél, nem vág az arcomba az eső. Iszom pár kortyot, eszem egy zsemlét, és leveszem a cipőmet. A talpam egy vízihulláéhoz hasonlít, teljesen ki van ázva, a körmeim vagy bíborszínűek, vagy feketék. Alig bírom visszaerőltetni magamra a cipőt, de csak miután pihegek még egy fél órát.
Mikor kijövünk a többiekkel, örömmel vesszük észre, hogy az eső elállt, és mosolyogva, bízva a javuló időben indulunk tovább Certovica felé. Olyan jó érzés végre nem egyedül futni, van kihez szólni, hogy “ó, a fene, még egy emelkedő”, és ha lassulok, mindig odaszól valaki, hogy “közel a vége, kitartás, hajrá”, miegyéb…
Mire elérjük a Stefánika-házat, újra ránk szakad az ég, de most úgy rendesen! Az utolsó kilométereket felhőszakadásban tesszük meg.
Certovicára leérve állítom meg az órát: 8 óra 45 perc! Ebből 45 perc volt a pihenés Chopokon. Megvan, sikerült! Vizesen és hullafáradtan ülök be a kocsiba, és magamban fogadkozom, hogy soha többé hosszútáv! Minden lépés, minden mozdulat fáj. Nem hiányzik ez nekem! Majdnem 7 óra eső, 13 fok, 50 km, 3800 méter pozitív szintemelkedés. Jó volt, megvolt, elég volt.
Lassan kanyargunk hazafelé, besötétedik, 10 óra körül érkezünk újra haza.
Egy jól megérdemelt sör mellett átbeszéljük a nap eseményeit, a nehézségeket, mit, hogyan lehetne, kellett volna másképpen csinálni. Pár óra elteltével már én is másképpen látom a napot, bár a lábaim és a talpam borzasztóan fáj.
Mikor elnyúlok újra az ágyamban, azzal a gondolattal csukom be a szemem, hogy kicsit jobb időben, jobban felkészülve 8 órán belül is le lehet nyomni a gerincet. Most már biztos vagyok benne, hogy jövőre ismét megpróbálom!
/Selmeczi Tamás 2015. szeptember/