A trepnizéssel (is) István ismertetett meg. Az elején nem értettem: mi a jó ebben? Aztán a téli Köpüs Kő nyugalmában ismerkedtünk az izgalommal, mit jelent néha egy óra hosszan mászni addig teljesen ismeretlen eszközökkel. Egy Lassú tánc vagy Szomorú Szombat érdekes, eddig nem tapasztalt élményt jelentett. 2006 tavaszán sikeresen másztuk Paklenicán a Spomin nevű utat. (egy évvel korábban el sem tudtam volna képzelni, hogy én egyszer olyan elvetemült legyek, hogy Paklenicán trepnizzek…) Nagyszerű kaland volt annak ellenére, hogy az utat kinittelték. Érdekes érzés volt kb. 200 méteres áthajló falszakaszt mászni. Tudni, hogy az első trepnis standból sem lehet már leereszkedni, csak visszamászni. A nem túl kifinomult technikánkkal minden erőnkre szükség volt, hogy kijussunk a falból, az utolsó három hosszt ráadásul sötétben másztuk. Nagyot hibáztunk a magunkkal vitt folyadék mennyiségét illetően, elképesztően kiszáradtunk. Még mindig emlékszem, hogy ülök a deszkán a standban, alattam 300m, szédülök és homályosan látok a szomjúságtól. Ez volt akkor a legkomolyabb mászásunk. Az élmények leülepednek, az ember tervezni kezd ismét…

A cikket pdf formátumban itt olvashatjátok

Via Vertigine (474.43 kB 2007-12-31 16:54:05)

A cikkhez tartozó videó