Han Tengri

A Kán és a tenger

Égi palota

A Föld legészakibb hétezres csúcsa. Közel szabályos piramis alakja a Matterhornhoz és az Ama Dablamhoz teszi hasonlatossá. Türk, hun és mongol nyelveken a han vagy kán uralkodót jelent, a tengri vagy
tenger pedig ég, felsőbb szellemek vagy Isten. Han Tengri tehát az Egek Ura vagy Égi Szellemek Ura. A Mennyei Hegyek (Tian Shan vagy Tengri Tag) legnagyobbika volt egészen az 1930-as évekig, amikor kételyek ébredtek iránta.
1943-ban pedig minden kétséget kizáróan győzött felette az ormótlan Pobeda (Győzelem). Jelenleg Kazahsztán legmagasabb hegye. Egyike a volt Szovjetunió területén található öt hétezresnek, melyeknek megmászása a hópárduc cím elnyerésének feltétele. Magassága több forrás szerint is “csak” 6995m, de ez az érték a legmagasabb sziklás pontra vonatkozik. Csúcsát vastag hó- és jégréteg fedi, így legmagasabb elérhető pontja valójában 7010-7020m is lehet.
A Tian Shan legnagyobb gleccserei veszik körül, a Dél-Inilcsek (60km) és az Észak-Inilcsek (35km).

A Dél-Inilcsekről indul a klasszikus út (M. Pogrebeckij, 1931). Ezt választották az első magyar megmászók (Bazsantik János és Klotz Róbert, 1989), valamint az első magyar hópárduc is (Erőss Zsolt, 1991), ugyanis a déli alaptábor közelében van a Tian Shan másik “hópárduc-hétezrese”, a Pobeda (7439m). Az út a Csapajev és a Han Tengri közötti nyeregig (5850m) “séta” a hólejtőn, a nyereg fölött pedig sziklamászás a nyugati gerincen a csúcsig (orosz skálán 5A). A nyereg alatti lejtő veszélyes, 2004-ben itt 11, 1993-ban 4 mászót vitt el a lavina. Az északi oldalon van a másik normál út. Ez biztonságosabb, de jóval meredekebb (5B). Egy gerinc mentén vezet fel a Csapajev kisebbik csúcsára (6100m), majd le a nyeregbe, ahol egyesül a déli úttal. Északról korábban még nem jutott fel magyar, bár próbálkozások voltak
2002-ben és 2003-ban. A könnyebb utak közé tartozik még északon a Kuzmin út, ahol 2003-ban versenyt rendeztek, délen pedig a Márvány gerinc és a dél-keleti gerinc (5B). Az északi és a déli falon a nehézség 6A-nál kezdődik.

Hatfős csapatunk tagjai: Barna Dániel (Excelsior SE), Báthory Gábor, Csizmadia Péter (Excelsior SE), Gulyás Zoltán, Varga György és Végh Zoltán. Bár mindenkinek megvannak a maga elképzelései és az egyetértést nem visszük túlzásba, egyvalamiben hónapokkal az utazás előtt megegyezünk: fel akarunk jutni a Han Tengrire, mégpedig az északi oldalról. Nem mindegyikünknek van viszont ínyére, hogy a normál út végig fix kötéllel van biztosítva, az pedig senkinek, hogy az alaptáborba való helikopterezés egy gátlástalan árukapcsolás folytán együtt fizetendő az “alaptábori szolgáltatásokkal”, valamint a kötelek rögzítésének ránk eső költségével. Mindez meglehetősen kommersznek tunik, amit csak egy “igazi” hegymászás ellensúlyozhatna, így felmerülnek ötletek más, elhagyatottabb csúcsokkal és (új) utakkal kapcsolatban is. Viszünk hát rengeteg vasat, csak a check-in-es hölgyek könyörületének köszönhetjük, hogy a reptéren nem kell kifizetnünk a fejenként 10-15 kg túlsúlyt.

Érkezés – a helikopter még egyben

2005. július 16-án Almatiból mikrobusszal hat óra alatt érünk Karkarába (2200m), a Kan Tengri társaság táborába. 17-én reggel tovább helikopterrel az Észak-Inilcsek gleccserre, a Han Tengri alaptáborba (4040m). A magasságkülönbség kissé fejbevág, de azért délután még teszünk egy kétórás sétát felfelé a gleccseren. Estére beborul. Ilyen a jellemző időjárás, általában inkább csak délelőtt süt a nap és ritka a csapadékmentes nap. A hegyen, a normál úton persze rossz idoben is lehet majd mászni, köszönhetően a fix köteleknek.

Másnap messzebb jutunk, az alaptábortól egészen 6.5km távolságra és 400m szinttel feljebb. Útközben Dani extrém fürdőt vesz egy gleccsertóban. Egyetlen beülőben, kötélvégre kötve pottyan a jégtáblák közé, a tervezettnél kicsit
gyorsabban. A “mentés” a korábban összerakott flaschenzug nélkül, gyorsan, zökkenőmentesen és megállíthatatlan folyik. Dani visszaemlékezése szerint “puszta kötéllel rántottak ki és húztak végig a rücskös jégen, hiába kiabáltam, hogy hagyják abba”. Továbbmegyünk, majdnem a gleccser felső végéig, hogy megnézzük közelebbről a Przsevalszkij csúcsot (6450m), amellyel kapcsolatban lennének bizonyos halvány tervek. Azonnal füstté is válnak. Visszafelé menet kinézek helyette egy ötezrest és egy szimpatikus sziklafalat, melyről később ráadásul kiderül, hogy teljesen szűz. Hiába, a többiek nem buknak rá. Dani is kinéz egy többnapos gerinctúrát, de ez az ötlet is tiszavirágéletű.

19-én felmegyünk az alsó 1. táborba (4550m). A legkönnyebb szakasz; csak gyalogolni kell a hóban, vigyázni a hasadékokkal és felkészülni az enyhe lavinaveszélyre. A fix kötélhez nem is nyúlok. Végh Zoli (VZ), Gyuri és én
fenn alszunk. A többieknek eltérő elképzelései vannak az akklimatizációról, lemennek. Az úton Dani alatt beszakad a hóhíd egy lefelé szélesedő hasadék fölött. Lába a semmi fölött kalimpál és csak a feje látszik ki, amikor sikerül
megkapaszkodnia. Gulyás Zoli (GZ) húzza ki egy hevederrel. Másnap reggel a felső egyesben (4660m) felszabadul egy sátorhely, amit VZ-vel kihasználunk, felvisszük a sátrat. Aztán le az alaptáborba, míg a többiek fel. Este Szerik,
a rádiós és fordító társaságában ingyen megvacsorázunk az étkezősátorban. A kaja kicsit gyanús, lóhúsra tippelünk, de valójában csak birka lehetett. Közben elindul a hegyre a nálunk két héttel korábban érkezett iráni csapat.
Libasorban haladnak el szellemi vezetőjük előtt, megcsókolják a Koránt és áldást kapnak. Mostantól kazah hegyivezetőjükre hagyatkoznak. Szereti őket az Egek Ura, tízből kilencen ha lassú tempóban is (13 óra), de feljutnak majd a csúcsra. A gyaur vegetáriánus Zoli viszont éjjel belázasodik és mindent kiokád, a tábori orvos diagnózisa: agyödéma.

Zoli nélkül újra fel, a felső egyesben alszunk. Dani, Gábor és Gyuri terve az, hogy a továbbiakban csak felfelé költözgessünk, vagyis ha egyszer ott aludtunk egy táborban, akkor később már ne menjünk annál lejjebb. Kétségeim vannak az ilyen módon való akklimatizálódás hatékonyságát illetően — lehet, hogy az Aconcaguán bevált, de ez nehezebb terep. Mégis belenyugszom, nem akarok lemaradni. Innentől végig nagyjából együtt mozog a csapat minimum kétharmada, többször nem megyünk vissza az alaptáborba. 22-én mind az öten elindulunk a kettes felé (5500m). Ez a szakasz keményebb és itt már mászni is kell, sziklát és vízjeget is. Jumárral persze nincs igazi technikai nehézség. Én jóval a többiek előtt, reggel 6-kor indultam és közel 6 órát másztam. Eredetileg bivakzsákban akartam volna fenn aludni, merthogy a sátornak egyelőre Zoli miatt az egyesben kell maradnia. A hóesés és a fejfájás azonban terveim módosítására kényszerít, másfél óra délutáni “alvás” után letántorgok az egyesbe. A többiek csak feldepózzák a cuccot, ketten 5200m-en egy szikla tövébe, ketten az irániak egyik sátrába rakják. 23-án GZ lázasan ébred. Lemegy az alaptáborba, feljön helyette VZ, aki közben kiheverte az agyödémát”.

Kettes tábor. Háttérben a Han Tengri és a Csapajev, előtérben balra Dani és a három
sátrunk. 

 

Gábor és Dani

Gábor, Dani és Gyuri Jobbra fent a kettes tábor sátrai.

24-én ismét öten megyünk a kettesbe és ezúttal visszük a sátrakat is. Zoli hátrányban van, először jár ebben a magasságban, ráadásul súlyos hátizsákkal. A következő nap csak pihenünk, de ez se hozza rendbe, ő is belázasodik. 26-án ő le, négyen pedig felmegyünk a Csapajevre (6100m) feldepózni néhány cuccot. Ez szintben kevesebb, de legalább olyan kemény, mint a kettesbe vezető út és a sziklamászás is több. A végén idegölő hótaposás a csúcsig. Nekem összesen 6 óra a feljutás. Lassan ereszkedünk a fagyott, foszladozó, évtizedes köteleken, amíg el nem húz mellettünk egy kazah, szakadt “ereszkedőkesztyűvel” a kezén, a biztosítással nem sokat tökölve. Csak egy karabinert akasztgat. Ettől
felbátorodom, én is gyorsítok. Bebizonyosodik, hogy a reverso itt nem működik és a félszorító nyolcas sem az igazi. Szerencsére még felfelé menet találtam a hóban egy ereszkedő nyolcast. Egészen használhatónak bizonyul két csomó
között, ha azok elég messze vannak. Egyébként inkább a kesztyűfék, amíg nem függőleges. Másnap pihenünk. Közben megérkezik GZ az egyesből, ahol újonnan jött alaptábori szomszédaink, a románok egyik sátrában aludt.

28-án négyen felköltözünk a nyeregbe (5850m), Zoli pedig a Csapajevig mászik akklimatizálódni. A Csapajevről lefelé is fárasztó, puha hóban botladozunk. A nyeregben erős a szél, gödröt ásunk a két sátornak és hótéglákkal kerítjük
körül. Ez segít valamit, de reggelre így is minden behavazva. 6 körül érkezik fentről két amerikai, akik még tegnap indultak a csúcsra. Az Egek Ura engedékeny volt, feljutottak, de keményen megszenvedték.

Felhők balra…

…fent…

…jobbra

6500m

6600m

7-kor indulunk. Hosszú gyaloglás a hóban, Gyurival lehagyunk két kelet-európai kinézetű fickót, akik a déli oldalról jöttek. Nem volt jó ötlet, most én taposom a havat. Sebaj, a nyereg fölött jobb. Elérjük az első kötelet, innen szikla. 6390m, 4. táborhely. Tovább. A pihenéseket rövidre fogom, megpróbálok sietni. 6480m-en is egy lehetséges táborhely. A csúcs felé a felhők érdekes táncot járnak, ezt videózni kell. Előhalászom zsebemből a digitális gépet, de
hiába, másodpercek alatt kihül és kikapcsol: “BATTERY IS LOW”. Mögöttem több, mint egy kötélhossznyira halad valaki, a távolság nagyjából változatlan. Feljebb az út a gerinctől jobbra megy, egy kuloáron fel, aztán jobbra ki, 6800m. Még egy kis sziklamászás, aztán hótaposás hullafáradtan, hosszú pihenésekkel. A távolság csökken, feladom. Megállok, bevárom és előreengedem a kelet-európai kinézetű fickót. Boldogan vánszorog előre szívni. Alattunk senki nem látszik. Lassan követem, alig maradt erőm.

ő már visszafelé jön, amikor 15:50 körül felérek a csúcsra, a zászlóhoz, ahol a nyomai véget érnek. A zászlót tépi a szél, a feliratot nem tudom kivenni. A hőmérő talán -10 °C-ig menne le, ha megvárnám, de a szél miatt sokkal hidegebbet érzek. A GPS 7001 métert mutat (a hiba +6m lehet), mégsem értem el a legmagasabb pontot. A hegy még enyhén emelkedik, megyek tovább. Egy lépés szokatlanul mélyre sikerül, talán hasadék. Száz méterrel arrébb végre megvan az igazi csúcs. Süt a nap, de alattam minden irányban felhők, csak a Pobeda emelkedik ki közülük. A GPS szerint a magasság 7025m. (Valójában talán 7019m, ha itt is +6m a hiba.) Sietek a fotókkal, nehogy a szél közben eltüntesse a nyomaimat. Vissza a zászlóhoz. Csúcsfotó itt is, állvány nélkül, mert azt ekkora szélben reménytelen felállítani. Lefelé menet találkozok 2-3
ismeretlennel, aztán Gyurival 6830m-en, aztán két amerikai, végül Dani és Gábor 6800m körl, az utolsó kunsztos részen. Náluk nincs jumár, “tisztán” másznak és tibloc-kal biztosítják magukat. Így sokkal nehezebb, ráadásul már
kezd későre járni. Gábor visszafordul, megyünk lefelé. Ereszkedés közben legalább húsz alkalommal leesik az új hágóvasam. Szürkületkor, fél 9 körül érek a sátorhoz. Gyuri 6-ra ért a csúcsra, Dani kicsit később. A sátrakhoz 11-re, valamint éjfélre érnek.

A “valódi” csúcson (7019m?)A távolban a Pobeda emelkedik a felhők fölé. 

Reggel fáj a fejem, ami jó indok, hogy azonnal lelépjek, amíg kemény a hó. A többiek még maradnak. A Csapajevig a legrosszabb, 2 és fél óra. Aztán már szerencsére csak lefelé. Mindkét Zolival összefutok, amint felfelé igyekeznek, GZ a hármasba, VZ a kettesbe. Összesen 8 óra alatt érek a nyeregből az alaptáborba. A többiek másnap, 31-én érkeznek, miközben fenn GZ egyedül próbálkozik a csúcstámadással. Sok a hó, visszafordul 6600m környékén. Többször nem próbálkozhat, neki kell leghamarabb hazautaznia. A társaságban nincs már motiváció további hegyi szívásokhoz, így egyedül kell kihasználnom az alkalmat, amíg lehet. Sajnos minden vonzóbb hegy minimum kétnapos program, amihez egyedül most se kedvem, se sátram — legalábbis amíg az utolsó Zoli le nem hozza a nyeregből. Csak addig mehetek, ameddig egy nap alatt is lehet. Augusztus 1-én felmászok az alaptábor mögötti hegy, a Bajankol 4650m magas mellékcsúcsára. Hosszú törméléklejtő, aztán max. II nehézségű törős szikla.

Szakadék a 4650m-es mellékcsúcs alatt. Jobbra a mélyben a Bajankol felső gleccsere. 

 

A torony

Meredekebb szakasz Balra fenn a csúcs (4480m).

Délután GZ leér az alaptáborba. Megérkezett Karkarából a másik magyar csapat: Leto, Andi és Dénes. VZ a hármasba jutott. 3-án csapatunk kétharmada helikopterrel távozik, Zoli a csúccsal próbálkozik, én pedig megmászom a Han Tengri oldalában álló kis tornyot (4480m). Szintben 280m 30-50°-os jég — egy rövid szakaszon talán max. 70° —, aztán 60m II-es szikla. Zoli hajnali fejfájása miatt későn indul a csúcs felé. Rajta kívül csak egy japán, de ő akklimatizálódni megy és a négyesnél visszafordul. Zoli 6700m-ig jut, onnan éjjel ér vissza a nyeregbe. Fogytán a kajája és úgy tudja, hogy 5-én jön a helikopter, így másnap elindul lefelé.

A japán ekkor indul felfelé másodszor és ezúttal el is éri a csúcsot 11 óra alatt, míg két osztrák 9 és fél óra alatt. Ők nálunk jóval több időt szántak akklimatizációra, ahogy szinte mindenki más is. Román szomszédaink kétszer annyit — közülük a legerősebb nálunk másfél-kétszer gyorsabban tette meg a C1-C2 utat. Csúcstámadásra viszont pont neki nem marad ideje; az időközben elromló időjárás miatt csak ketten jutnak fel a négyből (8 illetve 10 óra alatt). A másik magyar csapat nem jár szerencsével, megfázás, torokgyulladás és hóesés tesz nekik keresztbe. Dénes eljut a hármasig 16-án, de a rossz idő miatt másnap elindul lefelé és a Csapajev alatt túlél egy lavinát, amit a felette ereszkedő kazahok indítottak.

Észak-Inilcsek a 4480m-es toronyból. Balra a Han Tengri és a Csapajev, középen a Bajankol. 

Utazás Türkisztánig

A helikopter érkezését elhalasztják egy nappal. 6-án másfél óra késéssel jelenik meg, tesz két kört imponáló magasságban, látszólag a hétezer méteres hegy felett, aztán elrepül. Nélkülünk. Szerik szerint az utas “very important client”, akit csak nézelődni vittek, korábban pedig azért nem jött a gép, mert baleset történt a déli oldalon és menteni kellett. Majd holnap reggel, ígéri. Reggel ismét lecuccolunk a leszállóhely mellett és várunk. Jó a hangulat, egy orosz gitározik és énekel.

A hazautazásról lassan lemondok, de ebéd után csoda történik, jön! Egy  terepszínű katonai MI-8-as. Meglepődni nincs idő, percek alatt kell beugrálni és már repülünk is. Egy déli gleccserről jövő utastól tudjuk meg azt, amit “hivatalosan” még Karkarában sem ismernek be. Valójában már tegnap is a katonai helikoptert láthattuk, ugyanis a régi gép lezuhant, összetört és teljesen kiégett. Az első hírek szerint 15-en voltak rajta, de az esetről jóval később tudomást szerző európai médiák már 22 főről számolnak be. (Sőt egy népszerű magyar tévécsatorna a helikopterrel lezuhant német “expedíció”
tagjait tudósokká lépteti elő.) Korábbi perui utunk jut eszembe, amikor Danival csak két nappal késtük le a nagy lavinát az Alpamayo-n. Ezúttal azonban nincsenek halottak, csak égési sérülések és egy lábtörés — az utasok élve jutottak ki az égő roncsból.

A Karkarából Almatiba vezető úton se megy minden simán. Kegennél, a kirgiz-kazah határon lekapcsolják a már említett osztrák párt, vízumprobléma. A sofőr visszaviszi őket Karkarába, közben mi két román mászó társaságában főzőcskézünk a határon. Két órán belül folytatjuk az utat és éjjel 11-re már Almatiban vagyunk, újra együtt a csapat.

Augusztus 8-án este ismét úton vagyunk, a cél Türkisztán. Az út kb. 13 óra, beleszámítva az egyórás kényszerszünetet az útközben kigyulladt kerék miatt. Hajnalban érkezünk és egyből meg is nézzük az egyetlen látványosságot. A muszlim szent ember, Hodzsa Ahmed Jaszaui hatalmas mauzóleumát, amelyet Timur épített a 14. században. A piacon Gábor felszed négy helyi csajt, akikkel délután belülről is megnézzük. Este aztán én húzok vissza Almatiba; a többiek még maradnak egy napig élvezni a 40 fokos hőséget. A buszom ezúttal is lerobban, a javítás két óráig tart. Másnap a többiek is hasonlóan járnak.

Hodzsa Ahmed Jaszaui mauzóleuma

Ima

Árnyaikkal kézenfogva járók

Saslikárusok a piacon

Dani és a bennszülöttek

Mologyozsnij

A Tian Shan északi részén, Almati és az Isszik-Kul tó között magaslanak az “Ili folyón túli színes hegyek”, a Zailijszkij Alatau. Valójában fehér hegyek is találhatók itt; több 4000m feletti csúcs és az 5020m magas Talgar. Én egy négyezrest keresek, amit (tudtommal) még nem mászott magyar.

Elhagyott kutatóállomás

Meteorológiai állomás totemoszloppal

Türkisztánból reggel érkezek Almatiba. Veszek kétnapi élelmet, felszedem a mászócuccot a vasútállomás csomagmegőrzőjéből és délután 3 körül elindulok kifelé a városból. Busszal utazok Medeu-ig (1700m), aztán taxival tovább. Meglepően jó út vezet Csimbulakig (2300m), a helyi síparadicsomig, de feljebb már csak meredek földút, amelyen a terepjárónak (Lada Niva) is nehézségei vannak. 5-kor érünk egy 2470m magasságban levő házhoz, ahol a taxis szerint alhatok és holnap innen kiindulva megmászhatom a Mologyozsnijt (4147m). Mivel még nem látok semmit a hegyből, inkább továbbmegyek az úton. Hosszú gyaloglás után este fél 8 körül 3300m körül vagyok és egyáltalán nem biztos, hogy jó úton. Motorberregést hallok, két kazah jön lentről egy terepmotor-kvadrociklivel. A hegyről nem tudnak semmit, ők is csak turisták. Viszont mivel úgysincs jobb dolguk, felderítik nekem az út folytatását, sőt az utolsó pár száz méteren el is visznek, egészen egy elhagyott épület-, lakódoboz- és roncshalmazig (3440m). Ideális helynek tűnik éjszakára, ugyanis közben eleredt az eső. De minden ajtón lakatot találok. Épp az ablakon való bemászást fontolgatom, amikor ismét jó hírrel robognak felém a kazahok: embert láttak. Tényleg, az egyik épületből fény szűrődik, hamarosan kutya is ugat. Ez a meteorológiai állomás. Szergej és Szása dolgozik itt, vendégük a geológus Dmitrij és két hölgy. Kapok teát, meleg ételt és felvilágosítást a Mologyozsnij észak-keleti faláról. Szergej szerint 2B nehézségu jégmászás, nagyjából bármerre is megyek pontosan. A leírás egybevág azzal, amit korábban a Kan Tengris Szerik mondott — ezt az utat kerestem. Vodkázás éjfélig, a magnóról Led Zeppelin és peresztrojka-korabeli orosz underground szól. Aztán végre alvás, három napja először vízszintesen!

Mologyozsnij széles látószögben A piros szaggatott vonallal jelzett út jobbra az észak-keleti falon vezet fel a csúcsig (2B), majd balra a gerincen le (1B).

Észak-keleti fal a keleti gerincről

Kelés hajnal 4-kor. 5:20-kor indulok, egy óra alatt érem el a hegy lábát  3650m), ahonnan két jégszerszámmal mászok. Szintben az első 200 méteren kb. 50° az átlagos meredekség, aztán már csak 30-40°. Csúnya idő jön. Esik, feljebb havazik. A látótávolság lecsökken, de a gradiensirány jó lesz, eltévedni nehéz lenne. A csúcs alatti lankásabb részen hasadékok, itt már csak azért mászom négykézláb, hogy be ne szakadjak. 8:20-kor érem el a csúcsot (4147m). Közben megjavul az idő. Lefelé a keleti gerincen (1B) két óra alatt érek vissza a meteorológiai állomásig.

A csúcs

Kilátás a túloldalra

Innen gyalog négy óra Medeu, közben bőrig ázom. Másnap láz és fejfájás, de megérte. 13-án este repülünk haza.

Csizmadia Péter

(Excelsior SE)

Koordináták