Gondolatok a kereskedelmi expedíciózás kapcsán

Az utóbbi bő három évben viszonylag sok időt töltöttem nagyobb hegyek környékén, s azt hiszem, jócskán módomban állt megismerkedni a címben megjelölt jelenséggel. Hosszabb ideig tartózkódtam a Nanga Parbat diamír-völgyi, a Broad Peak baltoro-gleccseri, a Csomolungma rongbuki, valamint (a Sagarmatha) khumbui alaptáborában. Futólag megismerkedtem a Csogori (K2) baltoroi és az Aconcagua horcones-, valamint relinchos-völgyi alaptáborával. Természetesen őrzök emlékeket a Pamír “mézsdunáródníj álpinszkij láger”- eiről is…

A kereskedelmi expedíciózás fogalma elég széles területet fed le, az egyik véglet az, amikor egy képzett, tapasztaltalt hegymászó társak híján és/vagy időkímélés, esetleg kényelemszeretet okán befizet egy “útra”. Ilyenkor az adott cég a repülőtértől az alaptáborig vagy akár a csúcsig mindent megszervez, neki csupán “utaznia” kell, de ha akarja, csak logisztikai segítséget vesz igénybe, s a hegyen már önállóan is mozoghat. A másik véglet azonban sokkal szörnyűbb. A jelentkezők, azaz a terminológiában a “kliens” megtisztelő és szépreményű megnevezéssel jelölt egyének jobb esetben a hegymászásba már belekóstolt, azonban tapasztalatlan, nem kirobbanóan tehetséges, a hegyekben önállóan mozgásképtelen “műkedvelők” köréből kerülnek ki, rosszabb esetben viszont még ez sincs meg, van viszont ambíció és persze pénz, továbbá túltengő önbizalom, amit akár nemzeti sajátosságnak is tekinthetnénk. Annyit azért el kell mondanom a mentségükre, hogy többségük viszonylag komoly teljesítményeket tudhat a háta mögött az állóképességi sportok terén, mint maratoni futás, ironman, kerékpározás stb.

A kereskedelmi “hegymászás” – sajnálatos, de érthető módon – a Mount Everestnél éri el csúcspontját (kedvelt terepe még a Cho Oyu, a Shisapangma és a földrészek legmagasabb pontjait tartalmazó ún. csúcshetes, melyet egyértelmuen kereskedelmi érdekek hívtak életre). A főszezonnak tekinthető tavaszi időszakban manapság 30-40 expedíció veszi ostrom alá a Csomolungmát – ez a szám példátlanul magas, és jól tükrözi a világ legmagasabb hegyének emblematikus jelentőségét. A csúcsra igyekvő kliensek nagy része azért fizeti be a sokszor több tízmillió forintra rúgó summát, hogy majd elmondhassa: fönt állt a világ tetején. Nekünk, hegymászóknak maga az út a cél – természetesen a csúcs elérése “teszi föl a koronát”, de nem azért a néhány percért csináljuk. A kliensek nem is akarnak hegymászóvá válni (hiszen az Everest “begyujtése” után véget is ér rövid hegymászó karrierjük), nem törekszenek, hogy képezzék magukat, pl. hogy megtanulják a helyes lépőtechnikát, a biztosítást stb. Egyszerűen rábízzák magukat a vezetőkre és a serpákra, s mint a gyerekek, várják, hogy a szájukba rágjanak mindent. A Khumbu-jégesésen például nevetséges vagy inkább szánalmas volt azoknak az “ügyfeleknek” a látványa, akik elképesztően lassan és ügyetlenül araszoltak, mindenben követve vezetőjük utasítását (ezek az emberek aztán – legnagyobb ámulatomra – följutottak a csúcsra).

Az Everesten a másik központi kérdés az oxigénpalack használata. 1953-ban Hillary és Tenzing a világon elsőként – palackkal – elérte a csúcsot, 1978-ban Habeler és Messner megmutatta, hogy ez légzőkészülék nélkül is lehetséges – azóta közel százan követték példájukat (míg az oxigénes megmászások száma – köszönhetően az üzletiesedésnek – mára jóval túlhaladta az ezret). Én magam nem vagyok híve a palackozott oxigén használatának (mindenki addig nyújtózkodjék, ameddig a takarója ér), így különösen zavar az e területen mutatkozó mértéktelenség. Elgondolkodtató, hogy míg Norton már 1924-ben 8600 méter közelébe jutott oxigénpalack nélkül, addig manapság sok kereskedelmi expedíció 7200 méteres magasságtól oxigént használ még az alváshoz is. Ha ehhez hozzá vesszük, hogy a serpák építik ki a kötélpályákat, állítják föl a táborokat, szállítják föl az összes élelmet, felszerelést, oxigénpalackot, sőt olykor még “pányvával” vontatják is a klienseket, akkor aligha kérdőjelezzük meg Anatolíj Bukrejev szállóigévé vált kijelentését, hogy ezek az emberek elérhetik ugyan a 8850 méteres tengerszint feletti magasságot, az Everest csúcsát azonban sosem.

Tételesen áttekintve, az idealisztikus expedíció-modellhez viszonyítva a következő aggályok merülnek föl bennem a kereskedelmi expedíciózással kapcsolatban:

– egy igazi expedíciónál a tagok már a felkészülési, szervezési szakaszban megismerik egymást (sőt rendszerint már másztak együtt, ismerik egymás tulajdonságait), együtt terveznek, “álmodoznak”, illetve tevékenyen részt vesznek jövőjük (az expedíció) előkészületeiben

– az expedíció megkezdése után nem idegen, kizárólag egyéni ambíciókkal bíró, önös érdekből ott lévő, igazi közösséget, csapatot nem alkotó emberek halmazát mozgatja egy professzionális, üzleti alapon működő gépezet

– a hegyen (a mászás során) a tagok csapatként együttműködnek a cél érdekében, együtt akklimatizálódnak, kiépítik a táborokat stb. Mindenki maga is szeretne följutni a csúcsra, de erős a csapatszellem, a közös siker a fő cél

– nincsenek hegyivezetők és serpák, akik minden egyes lépésünket óvják, irányítják, és mindenben kiszolgálnak minket

– nincsen tömegnyomor, forgalmi dugó, nincsenek aránytalanul földuzzasztott, komfortossá tett alaptáborok, a hegyet keresztül-kasul behálózó (sokszor “gyógypedagógiai” jellegű) rögzített kötélpályák

– nem tapasztalunk úton-útfélen tomboló dilettanzizmust, nincsenek csetlő-botló “tájidegen” emberek, akik nemcsak “mozgáskultúrájukban”, hanem – ami talán még fontosabb – szellemiségükben is elütnek a hegyek alkotta fenséges környezetüktől.

Úgy gondolom – a hagyományos hegymászó értékek szellemében -, valamennyien arra vágyunk, hogy a természet meghitt közelségében, társainkkal baráti, bajtársias viszonyban, a nehézségeket fölvállalva, saját erőnkre, ügyességünkre, kitartásunkra, felkészültségünkre támaszkodva közelítsünk a hegyek, csúcsok felé, s ismerjük meg erős-törékeny valónkat. A kereskedelmi expedíciózás feltételei mellett azonban ezek aligha valósulhatnak meg.

Mécs László