Indulás: Batthyány tér, reggel 7 óra. Az időjárás jelentés rossz időt ígér a hétre, bár ezt innen még nehéz komolyan venni, ahogy a derült ég alatt ébredezik a város. A tanfolyam előtti hetekben egyre többen fordulunk elő az Excelsior klubban a tanfolyam és a felszerelés egyeztetése céljából. Az itt kialakult oktatói-tanulói párosításnak közel megfelelő csoportokban indulunk útnak vasárnap hajnalban Szlovákia felé.

Ahogy hagyjuk el a várost, kicsit irigykedve veszem észre a visszapillantóban amint a többiek álmosságuknak engedve ismét álomba merülnek a hátsó ülésen. A határhoz érve szinte csak lassítani kellett, pontosabban a határőrök csak belenéztek az útleveleinkbe, és már mehettünk is tovább. További három óra utazás után már az út bal oldalán bontakozott ki előttünk a Magas-Tátra, melyhez közeledve egyre tekintélyesebbnek mutatkozott a síkságból hirtelen kiemelkedő hegyvonulat, csúcsaival a felhőkbe nyúlva.

Dél magasságában érkeztünk meg a Poprad-tól 10 km-re észak-nyugatra fekvő Ótátrafüredre, ahonnan az első 300 méter szintet siklóval tettük meg a Hrebienok-i sí-központig. Innen már gyalog folytattuk utunkat egészen a 2016 m magasan fekvő  Téry Ödön menedékházig, az előttünk álló hét szálláshelyéig. Az ide vezető út a lankás fenyőerdőből a jellegzetesen U-alakú Tarpataki-völgyben haladt felfelé. Az út utolsó negyedének erős emelkedője után érkeztünk a katlan tengerszemekkel borított fennsíkjára, melynek völgy-felöli peremén épült a menedékház, vízesések szomszédságában.

Az érkezést a fekvőhelyek kisajátítása követte, majd hatkor vacsora. Ekkora már mind a 30 tanfolyamos-oktató-egyesületi tag megérkezett, így vacsora után nagy csoportban összeülve mindenki mondott magáról néhány mondatot bemutatkozásként. Megtudtuk a házirendet, valamint az előttünk álló napok programját. Az előbbi lényege a reggeli hétkor, vacsora hatkor, utána esetleges elméleti óra, majd szabad foglalkozás tízig, amikor “takarodót fúj” Míro – a menedékház kedves, de keményen határozott vezetője. A szabadidők általában a petróleum-lámpák fényében töltött sörözéssel, élménybeszámolókkal teltek, vagy éppen a LED-fejlámpák kékes fényében zajló felszerelés-rendezéssel.

De még ne ugorjunk ennyire előre a történetben, hiszen itt van rögtön a hétfő reggel, amikor 3 party-s csapatunk – Bence és Rita, Attila és Adrienn, Balázs meg én – 2 oktatóval – Lázár Istvánnal és Mészáros Csabával – nekivág a Téry-ház közelében tornyosuló Fecske-toronynak! A rántottás reggelit és a gyors összepakolást követően Attila vezetésével kerestük meg a beszállási helyet. Ő a mai napra kijelölt tanuló, aki a csoportot vezeti a háztól a falig, majd a visszaúton. Ezzel is gyakoroljuk falrajzok, kalauzok és útleírások értelmezését. A beszállás helyszínén az a party kezdi a standépítést, amelyik hamarabb szerelkezik fel, de a következő party előmászója már indul is az első előmászó nyomában. Igazán csak a nap végén értjük meg a sürgetés okát: amíg nem szerzünk kellő gyakorlatot, elég lassan mozgunk a falon. Ezért célszerű hasznosítani az üres időket is. Igazából könnyű a terep, csupán III-IV-es nehézségű falakon mászunk, hiszen itt főként a több kötélhosszas utak biztosítási technikájának elsajátítása a cél.

Itt érdemes megjegyezni, hogy ezek a nehézségi fokozatok nem teljesen egyeznek a hazaiakkal, például aki otthon még ki bír mászni egy VII-es falat, az az itteni V-sel is megelégszik. Az időjárás is kedvező: a tűző naptó védő, szinte körülöttünk gomolygó felhőjáték csapadékmentes. Négy óra körül szállunk ki a falból, innen már csak vissza kell gyalogolnunk a házhoz; ismét Attila vezetésével, akinek meg kell találnia a levezető utat. A hat órai vacsorát követően rövid elméleti képzést kap az egész társaság, mely inkább az alapfokon tanultakat eleveníti fel, mégis megint tanulunk valami újat. Minden esti program fontos része az aznap mászott út lerajzolása falrajzi jelölésekkel, egyrészt mert a sikeres vizsga egyik feltétele, másrészt így majd magunk is könnyebben tájékozódunk a kalauzok rajzaiban. Ezt követően csoportonként megbeszéljük a következő napi utat, mely a mi esetünkben a Nap Útja névre hallgat. Mivel beszállása a háztól másfél órára van a főgerinc felé, korai indulással sok időt nyerhetünk.

Kedd. Reggeli kivételesen 6-kor, indulás 07-kor. Ragyogó napsütés: a mai idő is jónak ígérkezik. Kellemes, bemelegítő túra után – a kalauzhoz hűen – fél kilenc körül érkezünk a falhoz, ahol viszonylag egyszerűen találjuk meg a beszállást. Bár kicsit szétszakadt a csoport a feljövetel során, ez nem akadályozza a hamarabb odaérkezőket a standépítésben. Mire el is készülünk, szinte versengés alakul ki, hogy melyik party előmászója tud elsőként felkapaszkodni az útra. A III-nak jelzett kezdő szakaszon már Rita elindult, megpróbálok mellette elmenni csak ott nehezebb a terep, IV-ért adják. Ráadásul a jó időre való tekintettel olvadoznak a gerinc hófoltjai, így néhol csurdogál a víz a falon, itt a csúszásveszély miatt az ember kétszer is meggondolja minden mozdulatát. Gyorsan alábbhagy a versenyszellem, inkább a biztonság kerül előtérbe. A standhelyekre érkezve fúrt nittek szolgálnak fix pontként, ami ennyivel is rövidíti a standépítést. Menetközben a lassan elromló idő havazással is meglepett minket, ami a falakat elázatva egyre izgalmasabbá – és lassabbá – tette a haladást. Az út kulcshelyének számító V. nehézségű tábla az útvonal utolsó előtti kötélhosszában található, de már az alatta lévő IV. nehézségű szakasz sem jelentett kis kihívást. Miután mindenki felküzdötte magát rajta, oktatóink javasolták a visszaereszkedést, mintsem a rossz időben a húr tovább feszítését. Így legalább ebben is részesülünk, valamint megspóroljuk a hosszabb visszautat a gerincről visszajövet. Szokatlanságából adódóan izgalmas esemény a ködben való ereszkedés, amikor az ember nem látja sem a fölötte, sem az alatta lévő standhelyet, így marad a verbális kapcsolat. Mire mindenki leért már vacsoraidő volt; éppen ideje, hogy visszagyalogoljunk a házhoz. Természetesen ekkor kezdett tisztulni az idő… A vacsora igen jól esett, a forró foghagymás tojásleves és a sertésszelet rizskörettel ínyencségnek számított.

Szerda reggel kitekintve az ablakon havas táj tárult elénk, amiből eleve következett, hogy pihenőnap elé nézünk. Ezt Bence is szorgalmazta, aki miután kidugta a fejét a házból arról panaszkodott, hogy a hó vízszintesen esett a fülébe… Ilyenkor értékeli igazán a menedékházat az ember! Jó alkalom a tegnapi átázott kötelek megszárítására, a felszerelés rendezésére, valamint a társaság tagjainak összébb melegedéshez. Ez utóbbit valamilyen kártyajáték, egy kis sör, valamint a jó hangulat segíti. Mivel térerő is van a hegyen, akár az otthoniakkal is lehet beszélni, SMS-ezni, híreket kapni a várható időjárásról.

Csütörtökre el is olvadt az előző napi vékony hóréteg, csapatunk pedig a hidegebb időre való tekintettel a ház szintjénél alacsonyabban fekvő fal megmászásában gondolkodott. Így került a választás a Tarpataky-toronyra, mely lába 1600 méter körül húzódik, csúcsa pedig 1888 m. Megközelítéséhez tehát vissza kellett ereszkednünk a házhoz vezető turistaúton, majd arról a megfelelő helyen letérnünk. Talán itt célszerű megemlíteni, hogy ez a lépés sokat könnyíthet a tájékozatlan túrázó pénztárcáján, ha szembe találja magát egy parkőrrel hegymászó igazolvány nélkül… Mi tehát itt legálisan folytattunk bozótharcot a törpe-fenyvesben, majd másztunk fel a moréna-lejtő hatalmas, majd egyre kisebbedő kőtömbjein, egészen a beszállásig. Körülöttünk az előző napokkal ellentétben zöldellő növényzet borította a lankásabb falfelületeket. Utunk kulcshelye rögtön az első kötélhosszban lelassította a csapatot, a 3 partyból csak 1-nek sikerült végigmászni a teljes utat, a másik kettő könnyebb úton kerülve érte utol az elsőt. Mire a visszaereszkedésre került sor, megérkezett a délután 3-órás menetrendszerinti rossz idő, egyelőre csak érdekes felhőjátékok és köd formájában. Az ereszkedő utolsó szakasza szinte teljesen függőleges falon, végül pedig áthajláson történt. A standhelyről a turista-útig tartó gyalogos ereszkedés során kezdett igazán megeredni az eső, és mire a törpe-fenyvesbe értünk mindegy volt, hogy a fenyőágakról ránk csapódó víz eláztatja-e a ruhánkat, vagy sem. A kiképzésnek tehát volt dzsungel-harcrésze is! Innen még 400 m szintet gyalogoltunk vissza a menedékházig, ahova 8 körül érkeztünk meg. Szemünkben tovább nőtt a ház értéke, hiszen műszálas ruháink reggelig így meg tudtak száradni. Akik a háznál magasabb szinteken másztak, szinte téli tanfolyami körülmények között mászták meg az előttük álló utat, küzdve a hóval a jeges falon. Ehhez képest a mi csoportunknak tényleg jó dolga volt.

Péntekre könnyebb utat néztünk ki magunknak: a ház szomszédságában emelkedő Sárga-fal déli, lankásabb oldalát. A II-III fokozatú terep nehézségét a gyér köztes-helyezési lehetőség jelentette. Az út kulcs helye is csak néhány méteres IV-es szakasz volt, amin hamar átjutottunk. A csúcs alatti lankásabb területen néhányan éltünk a szögelési technika gyakorlásának lehetőségével, majd visszaindultunk a házhoz. A visszavezető út tűnt inkább veszélyesnek, mivel az akkor megeredt, szokásos délutáni esőben a zuzmókkal borított moréna-lejtő kövei csúszóssá váltak. Visszafelé ismét hófoltokat kereszteztünk, a leolvadt területeken pedig virágok bújtak elő a tavaly elszáradt, hótól lefésült fűszálak közül. Itt most van tavasz – de lenn a völgyben már dúl a nyár. Este a házban a mai mászott út rajzának leadásával eleget is tettünk a sikeres tanfolyam minimum feltételének.

A szombati nap hivatalosan egyesületi mászónap, gyakorlatilag fakultatív mászási lehetőség. Van tehát lehetőségünk élesben, oktatói felügyelet nélkül is kipróbálni magunkat; a tanulási folyamat e lépcsője segít elmélyíteni, jobban elsajátítani az eddig tanultakat. Csoportunkból hárman éltünk is a lehetőséggel, és oktatóinkkal még péntek este konzultálva a Zöldtavi-csúcs megmászása mellett döntöttünk, mely 1 órányira van a háztól, nehézségi fokozata pedig III és IV között változik. Kényelmes fél-tízes indulással, ragyogó napsütésben indultunk útnak kijelölt célunk felé. Odafelé viszonylag közelről, 50 méternél közelebbről láttunk kisebb zergecsordát is, majd miután megtaláltuk a beszállást, felöltöttük a felszerelést és nekivágtunk a falnak. A biztosítási technika abban különbözött az eddigiektől, hogy 2 kötelet használtunk oly módon, hogy mindkettő a másodmászóba volt bekötve. Így a másodmászó felső biztosításban mászva kivette a közteseket és húzta maga után a második kötelet, amivel szintén felülről biztosította a “harmadmászót” miután felért a standba. Utána cseréltünk, így mindenkinek jutott az előmászásból. Az időjárás talán ezen a napon volt a legszebb, az elénk táruló, fényképen nehezen visszaadható panoráma pedig kárpótolt az előző napokért, és szép emlékekkel színezte a távozást. A visszajövetel során egy hosszabb hólejtős szakaszon bakancs-síztünk, és vacsoraidőre értünk vissza az ismét ködbe merülő házhoz.

Vasárnap: a hazautazás napja. Mire belejöttünk a mászásba már el is megyünk, pedig jó lenne még egy hetet maradni, ráadásul az időjárás ma ígérkezik a legszebbnek! Sehol egy felhő az égen, az eddigi 2-5 fok helyett 8°C! Az első nap nyomvonalán gyalogoltunk vissza a siklóig, majd azzal érkeztünk a parkolóba, Ótátrafüredre, ahol már 18 fok volt. Innen mindenki a maga szervezésében jutott haza, ahol pedig 33 fokos kánikula várt.

Visszatekintve a hétre elmondhatjuk, hogy értékes volt a tanfolyam a hegymászással kapcsolatos ismereteink kiegészítése és rendszerezése szempontjából, hiszen oktatóinktól alapos képzést kaptunk, valamint meghatározó tapasztalatokat szereztünk a magashegyi körülmények közti hegymászásról. Valahol nem bánjuk az elmúlt hét zord időjárását, hiszen a nehezebb körülmények kipróbáltabbá tettek; megismertük és megtanultuk kezelni a helyzetet. Mindemellett a jó társaság és a hegyi környezet a Téry-ház hangulatával felemelő élménnyel frissített fel minket a városi hétköznapokból.

Dr. Faluhelyi Péter