HUASCARÁN, HUAYNA POTOSI ÉS EGYÉB KALANDOK

2003. július 17-én Csizmadia Péter (Excelsior SE), Barna Dániel és Gábris Aurél feljutott a Huascarán (6768m), augusztus 3-án pedig a Huayna Potosi (6088m) csúcsára.

Egy Andokbeli hatezres már régóta szerepelt álmaimban és 2003. februárban talán el is juthattam volna az Aconcaguára, ha ez az időpont nem ütközik doktori védésemmel. Barna Dániel és Gábris Aurél hegyekkel való kapcsolatáról ekkor még semmit nem tudtam – annak ellenére, hogy mindhármunk fizikus és munkaidőben általában ugyanazon a százméteres sugarú körön belül tartózkodunk.

Február közepén futottunk össze az Alacsony Tátrában megrendezett Síalpin Rallyn, ahol Dani elmondta Alpamayo-val kapcsolatos tervét. Ez a hegy 5947m magas és sokan a “világ legszebb hegyének” nevezik [1, 2]. Csábító volt az ötlet és végül engedtem is a csábításnak. Utazásunk másik fő célja a Huascarán,  Peru és a trópusok legmagasabb, illetve Dél-Amerika harmadik legmagasabb hegye [1]. Felmerült a Huayna Potosi  is, mint utolsó célpont, ez a hegy ugyanis közel van La Pazhoz, szintén szép, a megmászásához pedig elég két nap [3, 4].
Lima

Én és Aurél a mínusz kettedik napon, június 28-án szombat hajnalban érkeztünk Limába. Ebben az enyhén nyomasztó klímájú, vizeletszagú városban eltöltött három nap bőven elég volt arra, hogy jól körülnézzünk és még izgalmas élményekkel is gazdagodjunk. Bár a városban erős rendőri jelenlét tapasztalható, ez nem akadályozhatja meg a kalandvágyó turistát egy kizsebelési kísérlet átélésében, ha keres egy kellően gyanús éjjeli mulatóhelyet, amely ideális esetben valamilyen sötét mellékutcában található.
Az eset már kijövetel után történt. A gonoszok hárman voltak, vagyis éppen elegendő létszámban egy rövidebb váltófutáshoz. Mindhárman a hátam mögött haladhattak, velem azonos tempóban, épp a látóteremen kívül. A legközelebbi a zsákmány megszerzésére a legnyilvánvalóbb heurisztikát alkalmazta, jó ráérzéssel a púposabb zsebem felé nyúlt. A matatást megéreztem, azonnal
odakaptam és megfordultam. Ő hátraugrott, én előre, közben pedig ráeszméltem, hogy bakancsban vagyok. A következő pillanatban azonban azt is észrevettem, hogy kár erőltetnem magam, ugyanis mindannyiunk szerencséjére még mindig a zsebemben van használt zsebkendőm, amely már csak tartalma miatt sem lehetett volna ideális stafétabot.
Akklimatizáció

Dani az első napon, július 1-én (kedd) érkezett. Még aznap otthagytuk Limát, nyolcórás buszozással jutottunk el a tengerszintről egy közel négyezres hágón keresztül a 3080 méteren fekvő Huarazba. A 2. napot lazára vettük, várost néztünk és első túránkra készültünk. 3. nap reggel buszoztunk Yanamába (3400m), túránk kiindulópontjára. Innen gyalogoltunk, fejenként 30-35 kg-os zsákokkal. Célunkat, a Nevado Contrahierbas-t (6036m) a Nevado Cajavilca (5675m) irányából a gerincen akartuk megközelíteni. Előzetes információval egyik hegyről sem rendelkeztünk, így nem csoda, hogy ez az ötlet rövidesen hibásnak bizonyult. Tévedésünkért azonban kárpótolt a táj szépsége és a kaland, két héttel később pedig talán az itt elszenvedett időveszteség mentette meg életünket…

Túránk szinte végig elhagyatott helyeken, csak indiánok és legelésző állatok által járt ösvényeken vezetett. Első táborunk 3800 méteren volt. Innen másnap felmentünk 4050-re, egy feltehetően inkáktól származó, vallásos célú építmény romjaihoz, majd továbbköltöztettük a tábort valamivel délebbre, 4200m magasságba. A 5. napon eljutottunk a Cajavilca alatti gleccserig, de nem
találtunk rá biztonságos felvezető utat. A 6. napon néhány völggyel délebbre, 4600m magasságba költöztünk.

A 7. napon felmásztunk a gleccserre. Hatalmas jégtömbök és gomolygó felhők között, ember által talán korábban járatlan úton haladtunk 5030 méterig. A folytatáshoz azonban már durvább hasadékokon és függőleges falakkal határolt jégtömbökön kellett volna átküzdenünk magunkat, ráadásul a felhők közül néha kibukkanó Cajavilca meredekebbnek tűnt annál, hogy “könnyű akklimatizációs
túránkon” előzetes információk nélkül érdemes legyen megkockáztatni. Feladtuk eredeti tervünket és még aznap elindultunk lefelé, az Ichic Ulta völgy irányába, hogy megtaláljuk az azzal párhuzamosan haladó utat. Közben dzsungelbe keveredtünk, amelyen csak jóval sötétedés után sikerült átküzdenünk magunkat. 3860 méterig jutottunk le aznap, az éjszakát egy patak melletti réten töltöttük, néhány felettébb kíváncsi marha .

A 8. napon megtaláltuk az utat és 2-3 km gyaloglás után eljutottunk a völgyben folyó patak felső végén levő tóig, amelynek 7.5 °C-os vizében meg is fürödtünk. Itt láttunk túránk során harmadszor embert, egy indián szamárhajcsárt, akitől viszont sajnos nem kaptunk semmiféle hasznos információt a Contrahierbas-ra való feljutással kapcsolatban. A tó fölött letáboroztunk, 4440m magasságban. Este két lámpafényt láttunk közeledni lentről. Arra gondoltunk, hogy végre fehér emberek, sőt hegymászók lesznek, de amikor Auréllel lementünk a tóhoz, meglepetésünkre 8-10 ifjú kecsua indiánt és két szamarat találtunk. Mivel kikapcsolt fejlámpával közeledtünk, ők legalább annyira meglepődtek a két semmiböl előbukkanó gringón, de miután magukhoz tértek, megkínáltak minket lángossal és “eltársalogtunk”, már amennyire a nyelvi korlátok engedték. Hegyre vonatkozó információt azonban belőlük se tudtunk kiszedni.

A 9. napon elindultunk tovább felfelé a völgyben, utat keresni a Contrahierbas felé. Legígéretesebbnek a völgy felső végéről induló kuloár tűnt, úgyhogy ezt választottuk. Kb. 150-200 méterrel feljebb megálltunk pihenni, és pár perc elteltével megpillantottunk az első igazán fehér embereket, kilométeres távolságban, fenn a havon. Pontosabban három igazán pici és fekete hangyát cérnaszállal  egymáshoz kötve. Ezután számunkra egy izgalmas és fárasztó szakasz következett vizes sziklákon, az indulási súlynál alig könnyebb hátizsákokkal. Nekem egyéb problémáim is voltak a zsákommal, ráadásul reggel óta fáradtabb voltam a szokásosnál. Daninak még maradt energiája egy meredek szólózásra is a gleccser szélén levő hófalon, de én addigra már teljesen ki voltam ütve. 4940 méteren, a gleccseren táboroztunk le.

A 10. napon rossz idő volt, csak délután tisztult ki az ég. Ekkor rászántuk magunkat, hogy kimozduljunk a táborból, de a késői időpont miatt nem jutottunk messzire, csak egy kötélhosszt másztunk gradiensirányban. Az ég az eltelt nyolc nap alatt egyszer sem volt felhőmentes, többször is esett, de ez az utolsó táborhely még a szokásosnál is rosszabb volt. A felhők felettünk gyülekeztek, mintha a Contrahierbas vonzaná őket.

Másnap (11. nap) hajnal 2-re terveztük a kelést a csúcstámadáshoz, de 2:15-kor elkezdett a sátrakon kopogni a hó és később sem állt el. Mivel fogytán volt az élelmünk, nem várhattunk tovább a jó időre, reggel elindultunk lefelé. A Yanayacu hágó felé mentünk, azon az úton, amelyet sejtésünk szerint a két nappal korábban látott hangyák használtak. És tényleg, fél kilométerrel arrébb egy vízszintes, köves részen találtunk két szalmával lefedett sátorhelyet. Miután elértük a “turistautat”, felmentünk a Punta Yanayacu-ra
körülnézni, majd elindultunk a Yanayacu tó felé. A Cancahua völgyben mentünk tovább a Shillába vezető földútig, amely a környéken legelésző marháktól eltekintve meglehetősen kihalt, még a kiszáradt csontok sem hiányoznak. Rövidesen azonban felbukkant egy idősödő amerikai trekker, egy szamárral és egy fiatal indián hajcsárral. Másfél óra elteltével pedig megjelent a busz is, amellyel aztán visszajutottunk Huarazba.

Huascarán Sur

A 13. napon ismét útra keltünk. Colectivoval Carhuazba utaztunk, onnan taxival Mushoba. A Huascarán nyugati oldalán minden hegyre menő túrának közös kiinduló- illetve végpontja Abraham kocsmája (3035m), a taxi idáig jön és szamarakat is itt lehet bérelni. Az előttünk érkező három amerikai pontosan ezt tette, ők innen már könnyített felszerelésben mentek tovább. Nagy sikerélmény volt 30 kilós zsákokkal a hátunkon lehagyni őket és tíz percre rá beérni a szamárhajcsárt is. Néhány óra gyaloglással eljutottunk az alaptáborba (4220m), ahonnan ebéd és rövid szunyókálás után továbbmentünk a morénatábor alatti házig (4670m). A ház belülről teljesen érdektelen, ugyanis az árak egy nagyságrenddel magasabbak a reálisnál. Mellette sátoroztunk, két baszk szomszédságában. A 14. napon továbbmentünk a gleccserre (4950m), a C1 táborig (5300m).

A következő célpont a Garganta, az északi és a déli csúcs közötti nyereg. Majdnem ezer méterrel magasabban van, mint első túránk legmagasabb pontja, így a 15. napon még csak egy lazább kirándulást tettünk ebben az irányban. 5800m magasságban fordultunk vissza. Az út nem nehéz, néhány rövidebb meredek szakasza van (max. 60°), amelyek egy jégcsákánnyal is kimászhatók. Mi
fejenként két jégszerszámmal másztunk, ez főleg másnap volt praktikus, amikor a nehéz hátizsákokat is vittük. Van továbbá néhány hasadék amelyek átugorhatók vagy kikerülhetők. Valamivel a visszafordulási pontunk után pedig egy viszonylag hosszú és gyanús jéglejtő, amely a szanaszét heverő, különböző méretű jégdarabokból ítélve csak kora reggel lehet biztonságos. A teljes Garganta út (C1 tábortól a csúcsig) nehézsége az Escaladas en los Andes c. kalauz [1] szerint AD Sup (kb. 50°, UIAA III), más források szerint PD/AD. A körülmények évről évre változnak. Erre jó példa, hogy az egyes útleírások által különösen veszélyes szakaszként említett 70°-os, tízméteres jégfallal mi már nem is találkoztunk.

A 16. napon lebontottuk a sátrakat és a már ismert úton felcipeltünk mindent a nyeregbe, ahol felállítottuk a C2 tábort (5930m). Itt többen is sátoroztak akkor, de másnapra rajtunk kívül csak hárman maradtak. Az amerikai Peter J. Murphy, a perui vezetője és az indián teherhordója.

Július 17-én hajnal 3-kor -18 °C hőmérséklet volt és közepes erejűszél fújt, amikor elindultunk felfelé, a déli csúcs (6768m) irányába. Az út yereg feletti részének nehézsége nem különbözik lényegesen a C1-C2 szakaszétól. Viszont lényegesen fárasztóbb, főleg ha valaki először jár hatezer fölött és még nincs tisztában tüdejének rejtett képességeivel. E képességek rejtve is maradtak volna számomra, ha Aurél egy pihenőnél nem szól be. Akkor felment bennem a pumpa, felpattantam – már amennyire abban a ritkás levegőben ez lehetséges volt – és megindultam addigi sebességünk minimum másfélszeresével, miközben a levegőt is jóval gyorsabban és ritmusosabban szedtem. Meglepő módon ez így működött is egészen a csúcsig, ahova reggel 8-ra értünk fel. A csúcson kb. -25 °C lehetett, a széllökések erejére pedig jellemző, hogy fel tudták dönteni a fényképezőgépet állványostul. 10 percet töltöttünk fenn, aztán siettünk lefelé.

Reggel 10 körül értünk vissza a táborba. Eredetileg az volt a tervünk, hogy még aznap lemegyünk a morénáig, mert problémáink voltak a főzőkkel és már nem tudtunk volna több havat olvasztani. Ez a késői lemenetel eléggé veszélyes lett volna a már említett jégtörmelékes lejtő miatt, de szerencsére végül el tudtuk kerülni, ugyanis P.J. kisegített minket benzinnel.

A 18. napon hajnalban indultunk le a hegyről. Az egyetlen lényeges esemény egy hatalmas lavina volt, amelyet reggel 9 körül láttunk lezúdulni az északi csúcs alatt. A hótömeg gyakorlatilag azonnal megindult, amint rásütött a nap. Mi lassabban jártunk, de tovább értünk, háromezer métert ereszkedtünk Abraham kocsmájáig. A Crystal sör bejött (bár kedvencünk a Cusqueña), viszont a tengerimalac soványka volt és a fizetésnél Abraham felesége megpróbált átverni minket. Ráadásul a kislányuk (vagy inkább unokájuk) is csúfolódott velünk (“gringos, gringos!”). Estére visszaértünk Huarazba.
Alpamayo alaptábor

A 20. napon Carazba utaztunk, ahol a colectivoból való kiszállás után egyből letámadott minket néhány taxis. Választásunk a legolcsóbbra esett, aki el is vitt minket egészen a piacig. Itt másfél óra alatt sikerült neki fognia egy negyedik utast is, aztán végre folytathattuk utunkat Cashapampába (2950m).

A nemzeti park bejáratánál már nyüzsögtek a szamárhajcsárok, akik szerencsére meglepően gyorsan felfogták, hogy jól megvagyunk nélkülük. Elindultunk szokásosnál is nehezebb zsákjainkkal (ezúttal minden jégcsavart és expresszt vittünk) a festői szépségű Santa Cruz völgyben. Sötétedésig 12 kilométert gyalogoltunk, aztán lesátraztunk az Ichiccocha tó partján (3850m). A 21. napon még kb. 7 kilométert gyalogoltunk a folyóvölgyben, miközben megcsodálhattuk a Jatuncacocha tavat és a környékbeli mocsarak élővilágát. A
völgy 3960m magasságban elágazik, itt balra mentünk tovább 3 kilométert, az Alpamayo alsó alaptáboráig (4270m). Itt több sátor is állt, de üresen.

Csak egy német csapatnak dolgozó indián teherhordó volt a táborban, aki forró teával és rossz hírrel fogadott minket. Aznap reggel leszakadt egy jégtömb a “Perui úton” és 9 ember meghalt. Azt nem tudta, hogy kik az áldozatok, még azt sem, hogy az ő németjei egyáltalán azon az úton másztak-e vagy egy másikon. Az egyetlen jó híre az volt számunkra, hogy a Ferrari út biztonságos. Másnap
reggel érkeztek a “mentőcsapatok” szamarakkal, a hegyről pedig lejött néhány teherhordó és egy holland csapat, így újabb híreket kaptunk. A németek meghaltak, az Alpamayo pedig le van zárva, amíg a mentés tart. A hollandok
szerint csak a szomszédos Quitaraju (6040m) mászható, de ehhez a hegyhez is ugyanazt a felső tábort kell használni, ahonnan pedig látszanak a köteleken lógó véres hullák…

Úgy döntöttünk, hogy nincs értelme maradni, elindultunk vissza Cashapampa felé. Útközben találkoztunk az Alpamayo felé igyekvő rendőrökkel, akik gyalog illetve lóháton tették meg a 22 km-es utat.

Másnap Carazban a napilapokból értesültünk a tragédia részleteiről. A halottak száma 8 és szó sincs semmiféle “Perui útról”. Ez mellesleg már korábban is gyanús volt, mert hiába kerestem ilyen nevű utat a kalauzban. A tragédia a Ferrari úton történt, amelyen mi is másztunk volna. Ha tehát első túránkon minden jól alakul és két nappal korábban fejezzük be, akkor a 4 német, 2 izraeli, 1 argentin és  perui áldozat mellett 3 magyar is az újságok címlapjára kerülhetett volna. Nem sokon múlott tehát, de ez sovány vigasz, hiszen mégiscsak az Alpamayo volt perui utazásunk fő célja. Létünk pillanatnyi céltalanságának ellensúlyozása végett – fittyet hányva minden veszélyre – bánatunkat fagyiba és jugo con leche-be fojtottuk.
A Szent Völgy és Machu Picchu

Este felszálltunk egy Huarazon keresztül Limába menő buszra. Huarazban fél óránk volt, hogy elrohanjunk a szállásunkon hagyott a cuccokért. Másnap kora hajnalban érkeztünk Limába és délután indultunk tovább Cuzco felé. A 24 órás buszút alatt jött először ki rajtam és Danin az a hasmenéssel és egyéb kellemetlenségekkel járó fertőzés – talán giardia -, amiben addig csak Aurél szenvedett.

A 25. napon délután érkeztünk Cuzcóba. Másnap Pisac-ba utaztunk és ezzel elkezdődött utunk az inkák Szent Völgyében. Végigjártuk az erődítmény romjait és felderítettük a szemben levő meredek, gyanúsan lyukacsos hegyoldalt. Az ott talált emberi csontok beigazolták sejtésünket a hely funkcióját illetően. Este Urubambában aludtunk.

A 27. napon megnéztük az inka sólepárlókat Tarabamba mellett (Salinas), aztán továbbutaztunk Ollantaytambo-ba. Ez a hely két szempontból emlékezetes. Egyrészt azért, mert 1536-ban az itt található erődítményt védte meg sikeresen Manco Capac a spanyolok ellen, másrészt itt lehet felszállni a vonatra, amely a menetrend szerint Machu Picchu-ba visz. Ezt mi el is hittük, de spórolni akartunk, vagyis colectivoval menni addig, ameddig csak lehet. Danival azonban előbb vacsoráztunk. Aurél nem ehetett bizonyos korábban már említett problémák miatt és nem is volt türelme megvárni, hogy befejezzük. Felszállt egyedül az első Chilcába menő colectivora. Valamivel később utánamentünk, de nem találtuk meg. Ennél is nagyobb baj volt azonban, hogy mint másnap reggel egyértelműen kiderült, Chilcában nem áll meg a turistavonat, a “lokális vonatra” pedig nem engednek fel turistákat. Visszamentünk Ollantaytambo-ba és megvettük a jegyet az első vonatra, amelyiken még volt hely.

A következő meglepetés Aguas Calientesben ért minket, amely – ellentétben a menetrendben írottakkal és a vonatban kiakasztott térképpel is, – nem csak egy közbülső állomás, hanem a végállomás. Onnan gyalog vagy busszal lehet továbbmenni Machu Picchu-ba, de délután 5 körül már mindkét lehetőség kizártnak tűnt. Ennek ellenére nem hiába várakoztunk egy órát a megállóban, egy visszaérkező buszban ugyanis megpillantottuk Aurélt.

A 29. napon hajnal 3 körül Dani és én elindultunk gyalog a hegyre Machu Picchu felé, hogy még nyitás előtt belóghassunk. Sajnos ez sötétben lehetetlennek bizonyult, a bejárat környéke mindenhol túl meredek. Majdnem függőleges és eléggé dzsuvás, de ez is csak később, a nappali fényben derült ki. Abból az irányból az egyetlen járható út a portán keresztül vezet, ahol egy kutya kezdett el ugatni közeledtünkre. De mint később kiderült, amúgyse lett volna könnyű továbbjutni két zárt ajtón keresztül. Az őr azonban korán
kelt, úgy tűnik, hogy érdemes volt megugattatni a kutyáját. Így valamivel reggel 5 után be tudtunk jutni, még ha drágábban is az eredetileg elképzeltnél. Körülnéztünk a romok között, majd felgyalogoltunk a Huayna Picchu csúcsára (2700m), amelyre meredeksége ellenére meglepően kényelmes út vezet. Eltúráztunk a Hold Templomáig, végül pedig megnéztük az inka hidat, amely egy szinte függőleges sziklafalon vezető út két pontját köti össze.

Este Aguas Calientesben meglátogattuk a hely nevezetességét, a meleg vizű fürdőt, másnap pedig távoztunk a hajnali vonattal. Ollantaytambo-ból busszal mentünk Cuzcóba, ahol felszedtük otthagyott cuccainkat és újra buszra szálltunk, amellyel a Titicaca tó partján fekvő Puno-ba jutottunk. A 31. napon tettünk egy hajókirándulást Uros-ra, az Úszó Szigetekre, bevásároltunk a punói piacon, és ezzel ki is merítettük a város lehetőségeit.
Huayna Potosi

A 32. napon kora hajnalban újra buszra szálltunk, amellyel délután érkeztünk meg La Pazba. Leendő szálláshelyünkön, az El Carretero hostelben (3670m) csak fél órát töltöttünk pakolással és már indultunk is tovább, azzal a szándékkal, hogy még aznap eljutunk a hegy lábáig. Nem jutottunk azonban tovább a Plaza Ballivian-nál (4120m), aznap ugyanis már nem indult több colectivo a Huayna Potosi felé. Kerestünk a tér közelében egy ideiglenes szállást és csak másnap kora hajnalban buszoztunk ki a 4750m magasságban levő házig. A ház még zárva volt, a nyitásra pedig nem vártunk, rögtön elindultunk felfelé a hegyre. A zsúfolt alsó tábornál (Campo Roca, 5200m) csak hágóvasaink felcsatolása végett álltunk meg.

Reggel 9-10 óra tájban érkeztünk a felső táborba (Campo Argentino, 5500m), ahol felvertük sátrainkat. Itt rajtunk kívül csak egy légzési problémákkal küzdő angol tartózkodott, aki barátnőjétől már az alsó tábor szintjén megvált, teherhordójától pedig a sátorverés után. A hegyre való előzetes felkészülése egyébként valamiféle “sziklamászó expedíció” volt. Másnap őt már nem is láttuk. Érkezett azonban egy komolyabb csapat is, egy német házaspár, akik a cuccukat a saját hátukon cipelték. Az idő közben elromlott, köd szállt le és elkezdett esni a hó. Egész éjjel havazott és fújt a szél, de ez a kis kellemetlenség nem állhatott utunkba.

A 34. napon, augusztus 3-án vasárnap reggel 3:45-kor elindultunk felfelé a normál úton, melynek nehézsége PD/AD (45°). Az első érdekesebb rész egy széles hasadék, amely fölött idén létrán lehetett átmászni. Aztán egy meredekebb szakasz következik, majd hosszú gyaloglás, végül viszonylag hosszú mászás, egészen a csúcsig. Reggel 7-re, a napfelkeltére értük el a csúcsot (6088m). A németek valamivel korábban indultak és később értek fel. A felhők pont fordítva, homogén szürkeség fogadott minket. 10 perc elteltével azonban szerencsére felszakadozott a felhőzet.

Miután visszaértünk a táborba, azonnal szedtük a sátorfánkat és siettünk lefelé. A házat ismét zárva találtuk, így a sörözés elmaradt. Colectivora hiába vártunk, viszont dél körül elkaptunk egy taxit. Kora délután már La Pazban voltunk. Másfél napunk maradt, hogy megnézzük a várost. A 36. napon, augusztus 5-én repültünk haza.

Csizmadia Péter

Irodalom:

[1] Juan José Tomé, Escaladas en los Andes (Ediciones Desnivel, Madrid, 1999)

[2] Vida Szabolcs, Alpamayo, Hegymászó 2001 (Magyar Hegy- és Sportmászó Szövetség, 2002) 35-41

[3] Kádas Sándor, Huayna Potosi: egy barátságos bolíviai hatezres, Hegymászó ’98 (Magyar Hegymászó Klub, 1999) 27-29

[4] Solymári Dániel, Magyarok az Illimanin, Mount Everest hegyisport- és túramagazin II.évf. 11.sz. (2002) 18-20