TÁTRAI KLASSZIKUSOK

A Stanslawski-kémény

Először három évvel ezelőtt télen pillantottam meg a Wéber csúcs hatalmas északi falát. Kora este láthattuk tiszta időben. Egy könnyebb túrával akartunk feljutni rajta, majd a Villa-gerincen keresztül
elérni a Lomnici csúcsot. Ám este elkezdett havazni és nem láthattam másnap a falat, sőt a túránk is
elmaradt a bizonytalan időjárás miatt. De tudtam, hogy vissza fogok még térni erre a lenyűgöző helyre.

Idén télen került rá sor. Szepessy Áronnal a Zöld-tavi katlanban, immár egy igazi klasszikus
megmászására készültünk az alsó falletörésen a Stanislawski-kéményre. Komarnicki szerint: “Az alsó
falrész legérdekesebb útja. Hosszúságában alig találjuk párját őskőzetű hegységben.”

Tudni kell, hogy ezt az északi falat – amely 900 méter magas – teljes szélességében kettészeli egy
hatalmas párkányrendszer a Német-Létra. Ez egy alsó falletörésre és egy felső csúcsfalra osztja a
falat. Hegymászó szempontból az alsó falletörés tartogatja az igazi kihívást, mert függőleges és
áthajló, kevéssé tagolt fala kiváló mászásokra ad lehetőséget.

December végén már a házban ültünk és nézegettük a falat. Az útról blokkvázlat nincs, hiszen egy
kémény, csak azt tudtuk, hogy V-VI-os nehézségre számíthatunk általában. Előző éjjel alig bírtam
aludni az izgalomtól, nem tudtam mire számítsak, mekkora feladat áll előttem.

Korán reggel keltünk négy óra felé, mindenki tette a dolgát így hamar elindultunk. Pirkadatra a
beszállásnál voltunk és mire kivilágosodott már az első hosszt másztam.

Az út eleje könnyű lett volna, ha nem tél van. Hamar bebizonyosodott a régi igazság: a legnagyobb
téli nehézség a hármas és négyes. Sziklafalak, jéglefolyások és hólejtők váltották egymást olykor 10
méteres köztestávolságokkal fűszerezve. A korai téli időpont miatt a hó nem segítette a mászást csak
növelte a bizonytalanságot. Meglepődve tapasztaltuk viszont, hogy a standok nittekkel vannak
biztosítva, bár ezeket a “sportszerűség kedvéért” gyakran elkerültük, vagy egyszerűen a hó eltakarta.

A középső hosszok nehézsége állandó volt, a falak függőlegesek, már-már élvezhettük volna a szép
kémények és bevágások mászását, ha nincs ilyen hideg, és nem bakancsban kell másznunk. Gyakori társam
volt az ékpiszkáló, a fogások megtisztításával hótól és jégtől sokat bajlódtam, de a végére egész jól
belejöttem. Az út kulcshossza a kiszélesedő kémény jobb falán egyensúlyos, technikás táblamászás,
szerencsére jól megszögelve nem okozott megoldhatatlan gondot.

Az utolsó áthajlásokat is leküzdve egy hosszú hófolyosó következett, amelyet már nem másztunk
teljesen végig, ugyanis ránksötétedett. A Német-Létrán történő bolyongás helyett megkezdtük a
visszaereszkedést a kiépített standok segítségével. A standok nagy részét megtaláltuk, de kevésbé
meggyőző szögekből is ereszkedtünk.

Este sikerült elcsípnünk a vacsorát a házban és kezdtük elfeledni mindazt a megpróbáltatást, amin
átestünk. Tervezgettük az újabb mászásokat, majd lassan aludni tértünk, hisz alaposan elfáradtunk!

A Direttissima

Tavaly ősszel pattant ki a fejemből a gondolat, hogy másszuk meg a Wéber direktet. Nem tudtam
milyen nehéz, milyen a vonalvezetése, csak azt, hogy nagy kihívás. Tulajdonképpen a Stanislawski-kémény
az előjáték volt. Azért mentem ki megmászni, hogy hasznos információkkal térjek vissza a
megközelítésről, mászásról, szállásról, lejövetelről stb.

Az alsó falletörés legmeredekebb tömbjét három út szeli keresztül a Direttissima (VI,A2), a
Szuperdirekt (VI,A3) és a Stredem “Y” (VI,A3), amely utak első 7 kötélhossza megegyezik, csupán az út
második fele különböző. A Direttissima a tömb első megmászása, két napot vett igénybe 1963 nyarán.
1966 szeptemberében a Stredem “Y”-t szintén két napig mászták. A Szuperdirektet 1967 telén mászták
meg első alkalommal expedíciós stílusban, 7 napon át. Az utat még a direkt megmászásnál is egyenesebb
vonalvezetés jellemzi.

Nem könnyű a választás, először a Stredem “Y” esett ki, ugyanis ez egy kevésbé mászott és ismert
út. A másik két út között vacilláltunk.

Február végén szikrázó napsütésben érkeztünk meg a Magas-Tátra lábához Gáti Gábor és Holvay Bence
barátommal. Mivel rengeteg felszerelésünk volt a nagy hátizsákot a Poprádon vásárolt bobra kötöztük –
ezt magunk után húztuk -, majd a kisebb zsákkal a hátunkon megindultunk felfelé. Két-három óra alatt
felértünk a Zöld-tavi házba, ahol a nagy tömeg ellenére a szomszéd matraclágerben sikerült szállást
kapnunk.

A vasárnap délelőtt a slósz összeállításával telt, majd megkezdtük a felszerelés felszállítását a
beszálláshoz. A beszállást megelőző tereplépcsőre segédkötelet helyeztem el a könnyebb megközelítés
érdekében. A nap folyamán terv szerint az első három hosszt fixáltuk be köteleinkkel. Ezek a
hosszak annak ellenére, hogy könnyűnek számítanak, téli körülmények között nagy nehézséget jelentenek.
A hó miatt hágóvasban kell mászni, kesztyű a kézen és néha még egy jégszerszám sem árt. Mindezeknek
köszönhetően itt csak lassabban és megfontoltan lehet haladni. A harmadik hossz után már a fönti
áthajlásoknak köszönhetően, viszonylag hómentesek a hosszok.

Este már a házban vacsoráztunk, a menü gulás és knédli, eredeti szlovák ételek, már csak egy kis
sztrapacska hiányzott. Folytattuk a felszerelés összeállítását, pakoltunk. Egy szobában aludtunk az
idén nyáron két nyolcezrest is megcélzó expedíció néhány tagjával, és Cinótól (Vörös László) hasznos
információkat próbáltunk kinyerni utunkra vonatkozóan. Sajnos bárkit kérdeztünk, olyan régen mászta
meg, hogy már nem nagyon emlékezett semmire.

Ismét alig bírtam aludni. Későn feküdtünk le, majd hétfőn hajnalban keltünk. Reggel hétre már a
harmadik standig feljumároztunk, majd megkezdtük a mászást. Az elől mászó felment, majd a második
ember az egyik félkötélen mászógép segítségével utána, cipelve a kishátizsákot és húzózsákot.
Igyekeztünk erős standokat építeni a jumározó második ember miatt.

Ennek nagy hasznát vettük, mikor Gábor a második köztesétől kiesett az útból, kiszakított mindent
és szabadeséssel zuhanva, mellettem a stand alá repült. Szerencsére utunk során több esés nem
következett be, amit nem bánunk így utólag.

Gyorsan felértünk a hetedik standba, amelyből a kilátás már lenyűgöző volt. Itt egy kis traverz,
majd egy kémény és egy pillér után ért fel Gábor a Direttissima jellegzetes áthajlásrendszere alá.
Rájöttünk, hogy itt bizony félremásztunk az útból, de sem kedvünk, sem erőnk nem volt visszereszkedni,
és kutatni a Superdirekt után.

Sajnos mire az áthajlásokon átértünk ránksötétedett, egy hosszal az út vége előtt kényszerültünk
biwakolni. Egy ferde párkányra, amin csak ülni lehetett és a fölötte lévő kifelé nyíló kéménybe
húzódtunk be. Gyors vacsoránk bacon szalonnából, kolbászból és egy kis sajtból állt. Mindezt
leöblítettük két pohár teával – mert ennyi volt-, majd megpróbáltunk kényelembe helyezkedni
éjszakára. Félig felhúzott hálózsák – didergés – és állandó csúszás jellemezte az éjszakánkat.
Minden óra végén arra lettünk figyelmesek, hogy immáron megint a beülőben lógunk, és zsibbad a lábunk.
Állandó fészkelődés és mozgolódás közepette elérkezett el öt óra. Nem bírtuk tovább, elkezdtünk
készülődni fejlámpával. A pakolás hosszú időt vett igénybe, fájós kezeinkkel minden csak nagyon
lassan ment. A sok ékelés és friedelés miatt körömágyaink bevéreztek, kézfejünk tele volt sebbel.

Reggel hétkor viszont már az utolsó hosszt mászhattam. Sikeresen kiértünk az útból, de nem
gratuláltunk még egymásnak, hiszen a ház még messze volt. A gerincen három kötélhossz után értük el
a Stanislawski-kémény kiszállását. Itt lehet biztonságosan lemenni a Német-Létrára, de mi inkább a
jól ismert kéményen kezdtük meg az ereszkedést. Gyorsan leértünk a kéményen és már csak a házig tartó
hólejtő volt hátra.

Mikor leértünk a házhoz teljesen frissnek éreztük magunkat, magam is csodálkoztam rajta. De mire
megebédeltünk olyan fáradtság fogott el, hogy azon nyomban megkezdtük bepótolni az alváshiányunkat.
Este még mindig nagyon fáradtak voltunk de nagy hévvel kezdtük el Bencének élményeinket mesélni.
Viszont már nem vágytunk újabb utakra, inkább az otthoniak jártak fejünkben.

Szerdán azért kisebb túrát tettünk a szomszédos Zerge-csúcsra, déli fekvésű falain jókat
sütkéreztünk. Csütörtökön pedig elindultunk hazafelé. Lefelé hatalmas élményben volt részünk. A
bobra kötözött hátizsákjainkra ülve száguldoztunk lefelé, olykor csúnya esések közepette. Rendkívül
élveztük a lesiklást és még a bobjaink sem törtek el. Így megmaradt az “alapvető” felszerelés a jövő
évi túránkhoz is, ami reméljük a Szuperdirekt sikeres megmászása lesz!

Hasznos holmik:

– Budapest – Tátralomnic kb. 350 km

– parkolás a völgy aljában 160 korona/nap (általában indulás- és érkezésnapon)

– Zöld-tavi ház: szállás 250 korona, kaja 160 korona

– szállásfoglalás: Juraj Gantner (chatár) Fax: 00421 52 4524 023

Vass Péter

Excelsior SE