Magas-Tátra, Téry-ház

2002. július 7-14-ig

Fel, le, fel, le. Na, ne tessék semmi rosszra gondolni. Csak a Stary Smokovechez legközelebbi benzinkút mellékhelységében valami megmagyarázhatatlan gyermeki örömmel kapcsolgattam fel és le a villanyt. Elbűvölt, hogy milyen egyszerű és hogy mennyire hozzászoktunk ezekhez a technikai elemekhez. Érdekes, hogy mennyire elfelejtettük értékelni azt, hogy egy egyszerű kis mozdulat és folyik a melegvíz, ég a villany, messzi tájak emberei bámulnak a dobozból és esetleg kis csengőhang kíséretével elkészül az ebéd.

Persze vannak kivételek és vannak helyzetek, mint a tátraihoz hasonló egy-két hetek, amelyek mindig segítenek egy kicsit más szemszögből láttatni amúgy megszokott világunkat.

A fenti kapcsolgatás 2002. július 14-én egy jól sikerült nyári magashegyi tanfolyamot követően történt, amely az Excelsior hegymászó klub szervezésében a Téry házban és környékén került megrendezésre. Jól sikerült, mert mindenkinek sikerült teljesíteni a követelményeket, jól sikerült, mert tátrai viszonylatban ritka jó időjárást fogtunk ki, és az esténként kialakult hangulatra sem lehetett panaszunk.

Tátrába való megérkezésünk egy időbe esett a menetrendszeri esővel, így hát kívülről ázva, belülről megizzadva bandukoltunk fel.

Felfelé volt időm elgondolkodni pár dolgon:

1. Vajon lélegzik-e a lélegző ruha, és ha igen, akkor lehet, hogy nem is én zihálok, hanem a kabátom?
2. Lehet, hogy nem muszáj azt a nyüves zsákot addig pakolni amíg egy fekete lyuk sűrűségű megmozdíthatatlan valamit
   kapunk?

Népes tanfolyamunk július 7-én vette birtokba a ház nagy részét. Első feladatunk a csapattársakkal való ismerkedés mellett a helyi konyha és sörcsap tesztelése volt. Már első nap számtalan “Bukty na pare” és sör esett áldozatul
érdeklődő természetünknek. Másnap hozzáláttunk az igazi “munkához” a mászáshoz, hiszen ezért (is) jöttünk.

A mi csapatunkban, melyet létszáma miatt csak expedíciónak neveztünk, nagyjából együtt mozgott a hegyen Mészáros Csaba vezényletével és két “aspiránsunk” Szabó Attila alias “Bubba” és Tóth Ervin segédletével. Minden napra minden parti egy vezetőt választott, aki megszervezte a másnapi mászást. Az ő feladatuk volt, persze erős oktatói segédlettel, az útvonalválasztás, kalauzok, falrajzok elemzése, információgyűjtés és a szükséges felszerelés kiválasztása.

A reggelit követően szétszéledt a társaság a menedékház gondnokának (Miro) időjárásra vonatkozó pontos prognózisával felvértezve, miszerint is :”afternoon big dum-dum” lesz. Mondanom se kell az ilyen előrejelzéseket követve mindig dudáló jó időben tikkadtunk. Egyetlen egyszer mondta a csütörtöki napon, hogy “weather, very good”. Könnyedén ki lehet találni mi lett a vége.

Én rutinosan és elhasználódott térdemet pihentetve a ház oltalmában, egy korsó sör mögé rejtőzve néztem végig a villámlással és jégesővel kísért “jó időt”. A többiek viszont menekülésre fogták az utak nagy részében. Ki felfelé futott (pl. Mászáros Csabi olyan sebességgel rongyolt felfelé a Vörös-torony Motyka útjának végén, hogy az őt biztosító srác csak külső “kötéladagolói” segédlettel tudta a lapkába tuszkolni és adagolni a kötelet), más pedig lefelé vette az irányt, bent hagyva némi felszerelést, melyeket másnap Miro ismételt “afternoon dum-dum” előrejelzése ellenére jó időben egy hármas partival segédkeztem kiszedni. A mászásokat követően a vacsora után a napi élmények, tapasztalatok megosztása következett. Sok érdekes dolgot lehetett hallani, tapasztalni. Az egyik a megfelelő felszerelés és ruházat kérdése volt. Egy társunk úgy gondolta, hogy a tanfolyamra elegendő lábbelinek két pár
szandál (és természetesen mászócipő). Hát nem lett igaza. (A szandál gyártóját mentve meg kell jegyeznem, nem
valószínű hogy szandáljaikat ilyen jellegű megpróbáltatásra tervezték.).

Kicsit átértékeltem a falban talált szögek használatát. Míg itthon szinte minden esetben kerülöm a más által bent hagyott eszközöket, itt meglepő bizalommal használtam őket. (Persze mindez nem azt jelenti, hogy csak azokat használtam, a nyugalmi pulzus visszanyerése érdekében azért jól jöttek a friendek, ékek, amelyeket el is helyeztem, ahol tudtam.). Az is érdekes tapasztalat, hogy egy mozgó, billegő, kihúzható kb. 80-120 kg-s vagy ezt meghaladó kőlapon, tömbön is lehet mászni. Igaz megnyugtatóbb érzés volt mindezt több méternyi távolságból fentről szemlélni. A könnyebb részeknél a kőzet eléggé omlik. Fontos volt, tekintve, hogy több parti mozgott egy útban, hogy elővigyázatosan mozogjunk a falon. Egyszer szemeztem egy közelgő több ökölnyi kővel, ami végül megpattant és több részre tört egy kiugró sziklán tőlem jobbra és balra tartó pályára térve. Így fellélegezhettem.

Másik érdekes tanulság az utakról egymásnak átadott információk pontossága volt.

Tulajdonképpen nem mindegy, hogy “A mohó bogárpattintó fenevad kedvenc eledele a turistának” avagy “A mohó bogárpattintó fenevad kedvenc eledele a turista.”. A két mondat nagyon hasonlít, még is van “egy kis különbség”.

[Itt egy nagy kedvencem, Douglas Adams egyik remekművéből a Vendéglő a világ végén című tudományos-fantasztikus paródiájából idéztem.]

Az általunk átadott információ néha a fenti részhez hasonlatosan volt pontos. Vagyis inkább meglehetősen pontatlan. Szóval nem mindegy, hogy a lejöveteli út az a fal felé (mászó ember szerinti) bal oldal, vagy a standba ülő, hátát a falnak vető ember bal oldala felé van. Ha ezeket az apró kis részleteket tisztázzuk, akkor szóba se jöhet olyan, hogy egy partinak III-IV-es utat kell zsákkal lefelé másznia egyre erősödő kétkedéssel elgondolkodva azon, hogyan lehet az, hogy itt tegnap a másik csapat gond nélkül lesétált I-es legfeljebb II-ért. Most már tudjuk a lényeg a kis apró részletekben lakozik.

Az általam a tanfolyam alatt mászott utak:
• Sárga-fal – Korosadovic út (V,4kh.)
• Fecske-torony – Pillér (IV-,6kh.)
• Markazit-torony – Út a naphoz (V-,7kh.)
• Vörös-torony – Klasszikus út (IV, 5kh.)

Oktatók:
• Mészáros Csaba,
• Szűcs Jenő,
• Mécs László,
• Szabó Attila “alias” Bubba (aspiráns-segítő),
• Tóth Ervin (aspiráns-segítő)

A számozások tekintetében meglehetős zavar maradt bennem. Lehet, hogy a fenti utak nehézségei nem valósak, és az is valószínű, hogy mindenki mászó tudásához mérten alul vagy fölül értékel egy-egy utat.

Igazság szerint, a kőzet minősége, tagoltsága meglehetősen befolyásolja a mászást. A gránit rendkívül jól tapadt,élvezetes volt rajta mozogni. A hazai néhol erősen elzsírosodott gömbölyű oszolyi mészkőhöz képest minden lépés (leszámítva azt, ami éppen kitört alattunk) rendkívül jól tartott. Persze az apró zuzmók miatt nedvesen rendkívül csúszott. Érdekes volt, hogy egy V-ös nehézségű útban gyakran csak egy-egy kunszt volt valójában V-ös a többi rész, vagy hossz alatta maradt.

A kötélhosszok tekintetében megerősödött bennem, hogy a következő, amit veszek az a 60 méteres dupla kötél lesz. Eléggé érdekes volt egy 50 méteres kötéllel egy 55 méteres hosszt mászni. De hát az ember találékony ilyenkor toldoz-foldoz vagy éppen, ha rövid, megtoldja egy-két lépéssel.

Továbbá érdekes volt, hogy egy 40 liter körüli zsákkal másztam. Eddig nem nagyon tettem ilyet. Meg lehet szokni. Kevésbé lehet viszont a lejöveteli utakat, amelyek hosszúak, idegőrlőek tudtak lenni. Fáradtan, bakancsban néha II-III-as nehézségben “szólózni” lefelé, úgy hogy minden negyedik fogás a kezembe maradt, érdekes élmény volt.

A hétvégi oktatói mászó napok még jobban felpezsdítették életünket.

Majd ahogy elkezdődött véget ért a tábor. Ismét degeszre tömött zsákok alatt görnyedve bandukoltunk bele a menetrendszerű tátrai esőbe, amit most bonusz jégesővel is megtoldott a természet. Legtöbbünk zsákján impozáns kis szemeteszsák fityegése figyelmeztette a felfelé küszködő turistákat, hogy a menedékházban (házakban) ne is keressenek szemetest. Amit felhoz az ember azt le is viszi. Így kerek az egész.

Lefelé bandukolva volt idő az újabb kérdéseken gondolkodni a kondíciót, felszerelést, következő úti célokat illetően.