2023. augusztus 8-13, Dolomitok

Szántó Levente és Gönczöl Zsolt nemrégiben élőben mesélték el egy vetítéssel egybekötött élménybeszámoló keretében, hogy milyen is volt a Dolomitokban eltöltött egy hetük, melynek során az  Excelsior – Az alpesi tradicionális mászásért pályázat támogatásával másztak. Az előadás szuper volt, de most Zsolti papírra/képernyőre is vetette, így már azok is átélhetik, milyen pizzafutinak lenni a Dolomitokban, akik nem tudtak személyesen ott lenni.

Most, hogy a nyár már véget ért, egy újabb beszámolóval érkezünk nektek (Levi és Zsolti) az idei nyár kalandos mászásairól. Figyelem! A néha sajátos nyelvezet, és hangulatunk megértéséhez a következő szakirodalom (videó) megnézése ajánlott: Kata Maya Nagy kalandja.

Tavalyi sikeres észak olaszországi mászásaink után a Dolomitokba idén is vezetett az utunk. Felbuzdulva a tavalyi sikereken megpályáztunk Levivel egy komolyabb utat, a Cima Grande északi falán felvezető Comici-Dimai vonalvezetést.

Az egyesület vezetősége elfogadta az alpesi tradmászásokért pályázatunkat. Tudtuk, hogy a cél, amit kitűztünk magunk elé, hatalmas fal(at). (Igen, ez szándékos szóvicc.) Így hát, a tavaszunk az útra hangolódással telt. A tripet a nyár közepére terveztük, azonban ez Levi műtéte miatt kitolódott augusztusra. „Sebaj, legalább jobban edződünk addig is!” – gondoltam. Tudtuk, hogy mindennek klappolnia kell, hogy a Dolomitokból sikerekkel térjünk haza.

Augusztus 8-án, kedd reggel nekivágtunk az útnak, és aznap délutánra megérkeztünk a Tre Cime alatti, Auronzo házhoz bekötő úthoz. Itt szembesültünk a ténnyel, amitől féltünk, hogy napi szinten számolnak fel 30 eurót a parkolásért, ha egyszer felautózunk a házhoz. Így, hogy ne kelljen több napot kifizetnünk, úgy döntöttünk hajnalban autózunk fel, így az éjszakát még lent, a szerpentinen töltöttük a kocsiban.

Első szálláshelyünk: egy szerpentin széle

Az esti órák pakolászással és időjárás jelentések bújásával telt, hogy százszázalékos legyen a felkészültségünk másnapra. (Itt még nem sejtettem, milyen szétszórtan indulok el én is, és Levi is a beszállón másnap.) Néhány dolgot még otthon kétellyel dobtunk be a táskánkba (pl.: vastag téli kesztyű), kételkedve abban, hogy a Cima Grande északi falában vajon tényleg ilyen hideg lesz-e. Szerdán hajnali 2:15-kor keltünk és a kék csodapeugeot-nak nevezett lakásunk járművé alakítása után felvezettünk az Auronzo házhoz. Betoltunk két péksütit és megindultunk a beszállón.

Sötét van és hideg

Induláskor Levi kérdezte ne zárja-e be a kocsit, de szóltam, hogy hagyja csak, csukom én. Nos, 20 perccel később a beszállón felmerült bennünk, hogy valóban bezártuk-e a kocsit, egymásra néztünk, majd realizáltam, hogy így reggel nem vagyok a toppon. Sejthetitek, hogy bezártam-e… Hagytuk, mentünk tovább, nem akartunk időt veszteni. Még 20 perc eltelt, mire eszembe ötlött, és meg is kérdeztem egyből Levit: „A szendvicseket elraktad?” A válasz újfent sejthető. Azonban rögtön megnyugtatott, hogy a csúcs csoki nálunk van, abban van energia, és valami olyasmi is elhangzott, hogy: „Amúgy hetekig is túl lehet élni kaja nélkül, szóval logikus, hogy 1 nap nem lehet gond…”. Természetesen végül a csokiról is kiderült, hogy az is a kocsiban maradt. Összegezve, minden kajánk az Alpok egyik legkomolyabb északi falában: 3 db müzliszelet per fő.

Az utunkat a keleti hágó felől közelítettük meg, egész gyorsan letudtuk a beszállót. Fél 5-kor a fölénk magasodó és tekintélyt parancsoló fal tövében két megállapítást tudtunk tenni. 1. Issszonyat hideg van. 2. Egyedül vagyunk. Elképzelhetőnek tartom, hogy a két állítás között erős korreláció volt. Fázva, kicsit éhesen, de legalább kaja nélkül nekivágtunk a sziklamonstrumnak.

Első hossza egy 80 méteres 3-as szólózás, Leviben már ébresztett kis izgalmakat, miközben engem lefoglalt a hideg ellen vívott harcom. A második hossz tövében meg lehet állni egy normális párkányokon, ahol be is kötöttük magunkat. Én nyertem a kő-papír-olló játékot, szóval meg is kezdtem az elölmászást. Kis négyes repedés/piaz.

Levi indul hátulban a második hosszban

Eddigre a kezeink közel beszámíthatatlanok lettek a hideg sziklától. Pár percet melegedtünk a standban, majd Levi folytatta a mászást az első valóban nehéz hosszban. Szabady Peti leírásából tudtuk, hogy az út talán kulcs hossza vár ránk. A traverz részét átcsalva, az utána jövő részt már szabadon abszolválta Levi.

Levi próbál barátkozni a nem túl barátságos traverzzel

Láttam mennyit szenvedett benne, így úgy éreztem magamat, mint Kata Maya Nagy, aki teljesen kétségbe volt esve a fejével. Ezen az se segített, hogy a kezem azóta sem melegedett vissza az érzéketlen hideg állapotból. Na ez van, felszívtam magam, nekiindultam. Nos, realizáltam pár dolgot. A Dolomitos UIAA VII- traverzet Rókahegyi grade-ben VIII környékére lőném be. De a másik és sokkal nyomósabb dolog, hogy ilyen fagyott állapotban képtelen vagyok ezt a nehézséget mászni. Roppant ijesztő volt teljes erőmből húzni a crimpeket, úgy, hogy nem éreztem, hogy ott van a kezem. Egy beleüléssel átmásztam hátulban a traverzt, majd az erőlködéstől, és az aznap bevitt „nagymennyiségű” energiától rosszul lettem. Nagyjából a tenyeremen volt még folt, ahol éreztem, hogy hozzáérek: esélytelennek éreztem felmászni a standig. Holott a traverz után már nagyon kellemes fogásokon lehet felfele kúszni.

Levi nem örült túlságosan, de visszaeresztett egy párkányra, ahol le tudtam feküdni. Tényleg elég sz@rul voltam, ez volt az első, hogy nem bírtam ilyen dolog miatt megmászni valamit. Az így elvesztegetett idő, a hideg, és a kajahiány miatt egyértelmű volt: ez ma nem fog menni. Kis pihi után kiereszkedtünk hát a falból. Ahogy megindultunk visszafele a beszállón, továbbra se láttunk mást megindulni a falakon. Lőttünk pár fotót kis szomorúsággal a szívünkben, és visszahúzódtunk a meleg kis barlangunkba: a Peugeotba. (Amiből szerencsére nem tűnt el semmi, amíg távol voltunk.)

Levi már a traverzes hossz standjában fagyoskodik

Kissé szomorkás fotónk a fallal

Leverten töltöttünk nagyon sok órát fekve a kocsiban, tűnődve rajta, hogy most mit csináljunk. Nem volt B tervünk arra mi van, ha ennyire felsülünk. Olyanok voltunk, mint valami depressziós tinik. Ebből az állapotunkból Boró és Feci húzott ki minket: pont aznap este érkeztek a Dolomitokba, és bár nem éreztem, hogy megérdemeljük, nagyon jóarcok voltak és meghívtak minket egy esti pizzára. Ezt innét is köszönöm, nagyot dobtatok a hangulatunkon!

Eldöntöttük Levivel, hogy nem érdemes görcsölni, engedjük el a dolgokat, és átterveztük a tripet komfortosabb mászásokra, eltérve a pályázati konkrét utaktól, de azért megmaradva a tradicionális mászásnál. Még a pizzázás előtt kitaláltuk, mit másszunk másnap, így az esti kajálás után meg is indultunk alvóhelyet keresni a Cinque Torri utcai villamosmegálló irányába. (Igen, még mindig érdemes megnézni a szakirodalmat!) Választásunk egy szerpentin menti jól frekventált parkolóhelyre esett, ahonnét éjszakánként leláthattunk Cortina d’Ampezzo-ra, és a völgy mögött magasodó dolomit csúcsokra. Ez a hely annyira megtetszett, hogy végül az összes többi éjszakát is ebben a parkolóban töltöttük, és önnön ágyunkban szundikáltunk lényegre törően amott, általában egy-egy lakóautós szomszéd társaságában.

A szerdai felsülésünk napját követően kapásból meg is támadtunk a Cinque Torri-ra vezető Dimai direttissima déli falas vonalvezetést. Nem mondanám kizárólag tradnak, de sportnak se az utat: a szög-nitt-saját köztes arány nagyjából harmad-harmad-harmad volt.

Útban a Cinque Torri felé

Az egy órás beszálló után elég későn, 14-kor kezdtünk el mászni, de teljesen belefértünk még így is a napba. Az első hosszban egy trükkösebb mini áthajlás van csúszós lépésekkel, ott egy pillanatra el lehet gondolkodni. A technikai kulcsrész szerintem a harmadik kötélhosszban a kitett traverz utáni felszökésben leledzik, ezt Levi mászta elöl, ebbe bele is kellett ülnie. Engem is meglepett az az egy mozdulat nehézsége a stand alatt, nem hatosnak éreztem, de megszakértettem, és felgyűrtem. Egy aranyos harántmászás után élvezetes kőzeten kúsztunk felfelé a topo szerinti kulcshosszig. Ezt én másztam elöl, élmény volt. Amilyen ijesztőnek tűnhet a két métert áthajló rész, annyira könnyűek is cserébe a fogások, csupán kitartónak és gyorsnak kell lenni, hogy ne durranjon le az ember.

Kitett, de könnyű traverz a Dimai út élvezetes dolomitján

Nagyon szép 8 kötélhossznyi mászás után az egyébként környező falakhoz képest kicsiny torony tetejéből csodáltam meg újra a Dolomitok szépségét. Ezeket az alkotásokat szemlélve, egy szép mászás után hálás voltam, hogy ismét ilyen helyeken járhatok.

A Torre Grande tetején állva

A lefele útról annyi infónk volt, hogy van ereszkedőpálya a torony külsején, azonban ennek az elejéhez egy lemászás vezetett, illetve 1 pontból kellett volna ereszkedni. Így mikor Levi talált random egy másik, de normálisan kinéző láncos ereszkedőstandot, nem vacilláltunk sokat, és elindultunk a két torony közti hasadásban. Ha esetleg készül bárki későbbiekben itt mászni, ezt az ereszkedést ajánljuk mi is: a második fura homokóra-felfelé bevert szög standból 55 méteren keresztül kell egy hasadékban himbálózni, ami elég menő. Merem állítani, Levivel egyetemben, pozitívan csalódtunk a helyben: ez volt a Dolomitokban az eddig mászott egyik legszebb utunk.

Menő ereszkedés a torony belsejében

Nem akartuk lopni a napot, így péntekre is találtunk magunknak egy alpesi trad utat. A közelben lévő Grosser Falzaregoturm Dibona útjában próbálkoztunk. Igazából, röviden, elég jelentéktelen mászás nem túl szép sziklán, nem ajánljuk. A választásunk is csak azért esett erre, mivel előző nap este fél óra alatt nem találtunk hirtelen nagyon szép utakat.

A Falzaregoturm

A topó azt írja, ahogy haladunk felfelé úgy szépülnek a hosszok (???). Ezt nem tapasztaltuk. Viszont azt igen, hogy a Bergsteigenes topo egy baromság, és semennyire sem bízhatunk benne. Így a vége az lett, hogy a 10 kötélhossz helyett a hetediknél Levi mikor elmászott a topó szerint egy traverzben, (ahol már szerintem nem az útban voltunk,) csupán egy kb. IV/IV+ -os omladékos dolomitfalat hódított meg hősiesen és valószínűleg elsőként. Nagyjából itt engedtük el az eredeti Dibona vonalvezetést teljesen, így a mini hágóból, ahova Levivel kiértünk 7 kötélhossz után, lefelé vettük az utunkat. Azonban egy dolog miatt mégis megérte másznunk ezt az utat: az ötödik hosszban találtam egy hibátlan 5-ös Black Diamond cimborát.

Kissé zöldséges, nem túl egyértelmű vonalvezetés

A nap legizgalmasabb része: igazából a leút…

A pár nappal ezelőtti pizzázáskor elhatároztuk, hogy mászunk egyet együtt Feciékkel is. Erre szombaton tudtunk sort keríteni. Sajnos csak Boró tudott jönni, mert valakinek a kutyára is vigyázni kellett. Így hármas partizni tudtunk, amihez azonban Levivel volt egy feltételünk: ha Boró hoz egy doboz pizzát.

Cinque Torri. Szerintem elég menő, de ezt mindenki döntse el maga (hihi)

Az előző napi nem túl kellemes mászás után visszavágytunk az élvezhetőbb dolomitra, így ismét a Cinque Torri-nak vettük az irányt, ahol immáron Boróval egyetemben indultunk neki a Via Miriam V-ös trad hosszainak. Itt egyértelműen nem volt grade okozta nehézségünk, így ezt Levivel megpróbáltuk kompenzálni WOLT-os felszerelés formájában. Mindketten futárkodunk otthon, így volt felszerelésünk, és régi gondolatunk volt már, egyszer sziklafalon „kiszállítani” valamit. A tűző napon, dögmelegben, kizárólag a képek kedvéért fekete nylon hosszúnadrágban és kabátban gyűrtük fel magunkat a hosszokban, hátunkon egy 60 literes kék kockával. Ezzel helyenként (pl. kéményes szakaszok) elég mókás szituációkba kerültünk. Az irónia, hogy habár beöltöztünk a jó képek kedvéért, nekem az első standnál nyitva maradt a kabátzsebem, és egy óvatlan pillanatban kiugrott belőle a kép készítő alkalmatosságom. Egy darabig figyeltem azt a tárgyat, ami sebesen távolodott tőlem a mélybe, mire felfogtam, hogy a telefonom az. Kb. 35 méterre voltunk még csak a földtől, így még láttam, ahogy hatalmasat durran a padlón, majd néhány pattanás után beveti magát egy bokorba. „Hát, ennek már mindegy…” – gondoltam, így hagytuk, mondván, mászás után úgyis arra megyünk vissza, akkor megkeressük a maradványokat.

Sietünk! Csak ki ne hűljön a rendelés…

Levi kukucskál a tető alatt

Az út maga nagyon szép volt, kedvenc részem az elképesztően kitett, hatalmas tető alatti 10 méteres szakasz volt IV-esért! Nem gyakran lehet ilyen nehézségben ilyen menő helyen mászni. A biztosíthatóság meg nagyon bomba volt, fullos dolgokat lehetett pakolni, meglepően jó repedések voltak…

Miután felértünk a 8 kötélhosszból, elképedt tekintettel fogadott minket néhány, a torony tetején tébláboló nem rég felért mászópár. Nem igazán értették a szerelésünket. Ugrattuk kicsit a társaságot: hamar elmagyaráztuk nekik, hogy ételfutárok vagyunk, és rendelést szállítottunk ki. Mivel nem hitték el, pizzával is megkínáltuk a mászókat, akiket ezzel teljesen sokkoltunk. Ja igen, ezért kellett a pizza Borótól. Hát nehogy már üres táskával másszunk fel…

Megmásztuk. Vagy valami ilyesmi…

Sikeres kiszállítás!

Miután betoltuk közösen a pizzát a torony tetején, a már 2 napja felfedezett ereszkedő pályán indultunk le ismét. Itt fontos, hogy az első láncos standból ereszkedve kb. 20 méter után jobbra kell tartani, felmászni picit egy nagy beszorult sziklára, majd innét még 4 métert tovább ereszkedni jobbra, egy párkányra a hatalmas szakadék mellett. Innentől pedig egyértelmű: lefelé…

A jól sikerült nap koronája számomra az volt, mikor leértünk, és konstatáltuk, hogy a telefonom megvan, és alig kivehetően sérült csupán csak az egyik sarka! Teljesen működőképes volt. Hát, ez ilyen minicsoda, mondhatni örültem neki.

Utolsó esténket ismét ugyanott töltöttük: a Cortina feletti szerpentin jó hangulatú parkolójában. Eddigre már vagy elfogyott, vagy megromlott a nagyapámtól kapott szokásos nagymennyiségű kaja, így maradtunk a bevált dolgoknál: zacskós leves vagy tészta. Utólag visszagondolva nem tudom, hogy nem untuk meg úgy, mint tavaly a konzerveket.

Kedvenc alvóhelyünkön főzőcskézve…

Vasárnap: vezetés haza. Legalábbis eredetileg ennyi lett volna csak, de hát mi nem bírunk megülni a seggünkön mászás nélkül. Így a hazaúton tettünk még egy apróbb kitérőt az osztrák Maltatalba. Nézegettük a helyeket, míg végül a Kreuzwand crag-re esett a választásunk, ahol kis levezető mászást tűztünk ki magunknak. Először picit szomorúan konstatáltuk, hogy minden gránit repedés ki van nittelve, és másznak benne, vagy pedig nincs elég egyméretű friendünk cleanként mászni azokat. Mindez ellenére végül a sportutazást sem bántuk meg: nagyon fura, de élvezetes volt a dolomitok fogásai után a fogásszegény táblákat, vagy éppen az izgalmas mozgású áthajlásokat mászni. Nem toltunk ki sok utat, de jó gránit cragként könyveltük el a helyet, ahova későbbi tripjeink során be akarunk még ugrani.

Érdekes a mozgás és fogásvilág ezen a kőzeten a dolomitok után

Végül pedig pár gondolat, ami az utazásunk után kavargott bennem:

Hálásak vagyunk Levivel Sanyának, és a vezetőségnek, hogy hittek bennünk, és egészen biztos vagyok, hogy visszatérünk még a nagy falakra! Az északi falas mászás most így alakult, azonban határozottan sok dolgot tanultunk, tapasztaltunk, és sok dologban tudtunk fejlődni, semmiképp sem volt értelmetlen a próbálkozásunk. Hálásak vagyunk Fecinek és Borónak a supportért, és a nagyszerű együtt töltött időért! Hálás vagyok nagyapámnak a sok (habár kicsit talán túl sok) kajáért, a kocsiért és támogatásért. Hálás vagyok Istenem, hogy járhatunk ezeken a helyeken, szerintem elég menő lett helyenként ez a világ! És Korzika még hátravan…