2023. február 26. – március 01., Téry-menedékház

Mészáros Csaba vezetésével sikeresen lezajlott a téli alpesi tanfolyamunk – idén is duplázva. Mindkét turnusnak kijutott az igazi szeszélyes magas-tátrai télből. Kinek így, kinek úgy. Az első turnus az igazi tátrai téllel ismerkedhetett meg, míg a második turnus akár egy nyári tanfolyam is lehetett volna téli körülmények között, annyira szuper idő volt. De mindkét tanfolyami hét jó hangulatban, valamint sok tanulással és tapasztalással telt.
A nyáriasabb hétről Fejes Krisztina készített egy élménybeszámolót, melyből megtudhatjuk miként teltek a tanfolyami napok a napsütötte Tátrában.

Reggel felkelve úgy éreztem a világomról se tudok. Alig aludtam. Kellett pár perc mire magamhoz tértem. Előző éjszaka értem haza a LeFaGySz-ról, és még lefekvés előtt átpakoltam a táskámat. Jobban mondva kidobáltam még az utolsó felesleges grammokat is a tatyómból, aztán ismét mindent újra picire összehajtva, az utolsó zugot is kitömködve, egyesével gondosan visszapakoltam mindent. Nagyon szerettem volna a kesztyűk számát is csökkenteni. Mélységesen zavarta a lelkemet, hogy szinte több kesztyűt vittem a hegyre, mint fehérneműt, váltásruháról nem is beszélve (melyeknek száma 1-re korlátozódott). De nem! A kesztyűk maradnak! Egyből Kerekes Bence története jutott eszembe, és mivel az e-mailben is megírták: „Úgy kell készülni, hogy akár 2-3 óránként váltáskesztyű kellhet – hozzatok minél többet, ami otthon van!” megkönyörültem rajtuk. – Jól van, kis kesztyűim, mind jöhettek velem a hegyre.

Kikeltem az ágyból. Na, most ugrik a majom a vízbe! Kerestem az izomlázat. Nincs. Ilyen nem létezik! Miért nem érzek fájdalmat az izmaimban? Járkáltam még pár lépést a szobában és egész jól ment, egyedül a bal lábamban a szalag jelezte: nem érzi jól magát, neki elég volt az előző napi 10 órás teljesítménytúra/kocogás. De semmi komoly probléma nem adódott. Végtelenül hálás voltam.

Még egyszer utoljára odamentem a zsákomhoz és az összes müzlit kivettem belőle. Nem fog kelleni. Úgyis csak megfagyna. Fagyott müzlit ropogtatni amúgy sem kellemes.

És ezzel a mozdulattal készen is álltam a téli alpesi tanfolyamra.

A Zamkovszky-menedékházban gyülekezett a csapat. Itt vettük magunkhoz a jégcsákányt, a hágóvasat, a lapátot, a lavinajeladót és szondát. Hurrá, csakis ez volt a vágyam: plusz súly. A hátizsák irdatlan nehéz, pedig a kötelet nem is én cipelem. Majd mindenki saját tempóban igyekezett, hogy teljesítse a nulladik nap kihívását, a feljutást a Téry menedékházig. Őszintén örültem, hogy Zsuzsi ott volt mellettem, így a meredek Tófalon sokszor hallhatta a hangos sóhajtásaimat, mely néha jajgatásba fulladt. Az előző napi fáradtság itt csak kijött rajtam. Viszont elég volt felpillantanom Zsuzsira, és az ő túlméretes (az enyémtől szerintem minimum 5 kilóval nehezebb) zsákjára, ahogy zokszó nélkül emelgeti a lábát a Tófal néhol kemény, néhol hóban elsüppedős falán, ami a kialakuló önsajnálatom minden csíráját kiölte belőlem – úgy 30 lépés erejéig – aztán minden kezdődött elölről. Utólag visszatekintve jó buli volt, ráadásul első csajcsapatként értünk fel a Térybe. Nem is volt ez olyan rossz. Amikor végre levettem a hátizsákot, egy percig még imbolygott velem a világ, mintha súlytalan lennék és a víz hullámai jobbra-balra lökdösnének. De felértünk! És végre, ahogy korábban mondták nekem: az elkövetkező napok szinte „szanatóriumként” fognak hatni.

Óriási nagy várakozás volt bennem, hogy részt vehessek ezen a tanfolyamon. Viszont hazudnék, ha azt mondanám nem izgultam miatta. Milyen lesz a csapat? Nem is ismerek senkit. Lehet, egy évet várni kellene még? Lehet, előbb a nyári alpesit kellene megcsinálni? Mi van, ha mindenki horkol, nekem pedig zombiként kell végigvegetálni a mindennapokat? Mi van, ha Boti „hazudott”, és ez nem is hasonlítható egy szanatóriumhoz?

Hosszasan tudnám sorolni, milyen alaptalan aggodalmak próbáltak elbizonytalanítani, viszont belül tudtam, hogy oly feleslegesen aggódok ezek miatt és oly nagy hiba lenne ezekre hallgatni.

És hogy mit csináltunk? A lehető legklasszabb dolgokat. Élve eltemettük egymást a hó alá, imitáltuk a gleccserhasadékba zuhanást, járkáltunk, mint egy gorilla…

Na de komolyra fordítva a szót, valóban rengeteget tanultunk: próbáltunk mindent elsajátítani, ami a biztonságos téli hegymászáshoz szükséges. A napjaink ugyanazzal az ívvel rendelkeztek, csak a tartalmuk különbözött. Reggel 6-kor felébredve a 12 ágyas lakosztályunkból lábujjhegyen kiosontam elkezdeni a reggeli készületeket (értsd: hajfonás), ami után a menedékház melegéből félkómásan bámulhattuk, ahogy a felhők alól vagy a hegyvonulat mögül a nap legelső sugarai utat törnek és elkezdik megmelengetni az Öt-tavi-katlant. Mire ez a szenzációs színdarab lejátszódott, az utolsó álomszuszék is felszállingózott az étkezőbe, ahol a 7 órás (számomra több mint elégséges) reggeli várta a csapatot. Megbeszéltük a napi programot és a hozzá szükséges felszerelést, majd egy nagyobb lélegzetvétel, után igyekeztünk az utasításnak megfelelően bepakolni és időre a bejárat előtt megjelenni.

Fel kellett volna venni, ahogy a 12 ember azon a pár négyzetméteres folyosón hogyan próbálja egymás hegyén-hátán magára vagy a hátizsákjára aggatni a napi hegymászócuccokat.

Az első nap a hó tulajdonságait és a lavinaismereti tudnivalókat kivesézve bele is kezdtünk a gyakorlati dolgokba. Sűrű volt a nap! Lavinateszteket csináltunk és elemeztünk, majd egymást eltemettük a hó alá, hogy megtapasztalhassuk, milyen az, amikor egy hótömeg maga alá temet. (A helyzet súlyosságát ott a hó alatt nem igazán tudtam átélni, mert – és ezt nem negatív kritikaként írom – érezhetően túlságosan is vigyáztak ránk.) Mindezek után a lapáttal, szondával és pieps-sel felfegyverkezve csoportosan és egyénileg is gyakoroltuk a lavinából mentést/keresést. Majd nekikezdtünk a kicsúszás gyakorláshoz szükséges csúszkapálya előkészítéséhez. Mekkora móka volt! Csak ne kellett volna minden egyes csúszás után visszamászni a hegyre… Aztán kicsúsztunk mi mindenhogy: hason, háton, fejjel előre, fejjel hátra. És amikor már ez ment: kezünkbe vettük a jégcsákányt is, miután ezt is begyakoroltuk felhúztuk a hágóvasakat is.

Építész hajlamainkat is kiélhettük a hóbarlang építés közepette: olyan pöpec hóbarlangokat ástunk, hogy bármely bajbajutott hegymászó megirigyelhetné. Komoly lakosztályok mélyültek a hegyoldalba. Bármennyire is fényezem a műveinket, a mi csapatunk közül senki se érzett indíttatást, hogy kint éjszakázzon a barlangjainkban, így bennem se volt egy jottányi ingerencia a hóbarlangban alváshoz. Az a négy darab háromemeletes ágy, valóságos luxusfekhellyé nőtte magát a szememben.

Ha az emlékeim nem csalnak, talán negyedik nap vettük át a standépítés, gleccserjárás, társmentés és esések megfogásának elméletét. Mondanom sem kell, hogy ezt is alig vártam a gyakorlatba ültetni. Bent a menedékházban Csabi és Boti keze alatt minden olyan könnyűnek tűnt, aztán élesben, kint a havon hasra vetődve az időtényezőnk árulkodva hirdette: van még hova fejlődnünk. Nem voltunk gyorsak, ellenben legalább jó lassúak. Viszont Petivel tisztességesen kimentettük Zsuzsit a „gleccserhasadékból”, majd a következő fordulóban Petit is sikerült felhúzni, illetve utolsónak még engem is élve a felszínre húztak.

Tartalmas kis napjaink végeztével elégedetten tértünk vissza a menedékházba, ahol soha, szerintem egyetlen egy percet sem késtünk a 6 órás vacsiról. Idén először az a luxus is megadatott, hogy még zuhanyozhatott is az, aki akart! Igaz, hogy maximum 2 percig, és volt rá példa, hogy hideg vízzel… na de hát ehhez szavak nem foghatóak. (Amúgy meg a nedves törlőkendő és a szárazsampon is tökéletesen tette a dolgát.) Majd ment a mocsarazás lámpaoltásig.

És ha eddig nem gazdagodtunk volna rengeteg tudással és élménnyel, jött az utolsó nap, ami szintén nem telhetett izgalmak nélkül. A jég- és mixmászás alapjainak megismerése volt napirenden. Reggel kimentünk és az Abalakov készítő brigáddal lelkesen fúrtuk a jeget, miközben a standépítő brigád megépítette a standokat a mászásokhoz. Gyorsan búcsút mondtunk a jégcsavaroknak és becsoportosultunk a szikla alá, hogy jégcsákánnyal a kezünkben, hágóvassal a lábunkon belekóstoljunk picit a mixmászásba.

Majd az utolsó napunk megkoronázásaképpen a délelőtti gyakorlat után még felmásztunk a Téry-ház felett magasodó Pfinn-kilátóba.

A lábunk alatt terült el az Öt-tavi-katlan, melyet otthonunknak tekinthettünk egy hétig – ilyen kiváltság részesei lehettünk.

És mégis, hogyan lehetett volna teljes a csomag az étkezőben alvás nélkül? Így az utolsó éjszakán az étkezőpadlót is megnyerhettük nyugvóhelyünknek.

Az egész héten a telet meghazudtoló időjárásnak örvendhettünk. Egyetlen egy viharos napról se számolhatok be, amely véleményem szerint igazi kiváltság a tátrai téli napok tárházában. A napok többségében pólóra vetkőzős, naptejezős “nyárhoz” volt szerencsénk. Kinga az egyik kicsúszás gyakorlós naptejezős pillanatunk közepette meg is jegyezte: „Olyan ez a feeling, mint mikor strandol az ember.”.

Minden egyes nap zárásaként kifakadt belőlem, és azt mondtam Zsuzsinak: „De jó volt ez a nap!” – és úgy gondoltam, a holnap ezt nem tudja überelni. És mégis tudta.

A sok emlékezetes dolog, maradandó élmények és újonnan elsajátított ismeretek közül nehéz lenne egy valamit kiemelni top favoritként. Hisz ki felejthetné Csabi táncos bemutatóját a különböző mászómozdulatokról, a csodás napfelkeltéket, az esti közös römi partikat és activity-ket (a mocsarazásról nem is beszélve), a mindennapos heringpartit a 12 fős kis hálótermünkben, a literszámra elfogyasztott fekete teákat, Satu elveszett, majd megtalált szalámiját, Boró saját készítésű kicsúszás specifikus designer outfitjét, a lamantinos mufaszás kuflikat…?

Hogy a tanultak mind maradéktalanul megmaradnak-e? /Öömmmmm/ Bízom benne, igen. Rengeteget kell még fejlődni és gyakorolni, amelynek boldogan állok elébe. Remélve, hogy még sok szép magashegyi túrához és mászáshoz lesz szerencsém, továbbá biztosítva, hogy jómagam és a kedves cimbijeim biztonságosan mozoghassanak velem.

Köszönettel tartozom azoknak, akik lehetővé tették mindezt: nagy bennem a hála az oktatók felé, hála a csapat felé és hála Isten felé.

/Fejes Krisztina, 2023. április 14./

Képek: Fejes Krisztina és Gyalog Zsuzsanna