Az Excelsior Alpesi Trad Pályázatának keretében az Eiger-Mönch-Jungfrau klasszikus hármas gerincvonalának átmászását terveztük Andrással. Az átmászást három napra osztottuk szét, és egy-egy napot a megközelítésre és lejövetelre szántunk. Ez a felkészültség mellett jó kondíciókat és stabil időjárást kívánt legalább a mászónapokra.
Augusztus 1-én (hétfőn) érkeztünk Grindelwaldba, ahonnan egy kellemes kemping után másnap vonattal felmentünk az 1616 méteren levő Alpiglenbe. Mivel jó pár napra terveztünk, és változatos terepeken kellett mászni, így minden igyekezetünk ellenére a pakkunk elég nagy lett. Az időjárás előrejelzés szerint a három nap jó idő nem adatik meg, emiatt arra készültünk, hogy az első két napnyi mászást egy napra próbáljuk bezsúfolni, de ehhez tempót is rögzítettünk. Ezáltal a kaja egy kicsit kevesebb lett. Az első állomásunk az Ostegghütte (2317 m), melyhez panorámás út és egy kis klettersteig vezet. Mivel azt az információt kaptuk, hogy nincs fenn víz, így három liter folyadékot vittünk fel fejenként. A személyzet nélküli házat három órán belül elértük kellemes tempóban.
A ház rendkívül jól felszerelt, idilli helyen fekszik, és a mászás közvetlenül mögötte már kezdődik is. A házban több, leginkább vezetett mászó gyűlt össze. Az egyik mászó viszont a profi sportoló Nikolas Hojac, aki két héttel azelőtt nyomta le az utunkat 13 óra 8 perc alatt – településtől településig. A hegyivezetők is csak suttogva mertek róla beszélni, és nem tudják felfogni ezt a teljesítményt. Beszélgetésbe elegyedtünk vele, és ellátott pár hasznos tanáccsal minket. Reggel egyszerre keltünk 3:30-kor és 4:00 kor indultunk a házból. Ők tíz perccel korábban rajtoltak, ami nem is ártott, mert a gerinc oldalfalán a feljutás nem túl rózsás. Omladozó falrészeken és kéményrendszerekben kell feljutni, így óhatatlanul le-leküldtünk pár követ. Itt még kötél nélkül, fejlámpával másztunk III-as fokozatban.
A gerincre 5 órakor értünk fel. Itt vettük elő a mászófelszerelést. Szerencsére elég jó topót kaptunk, és Nicolas tanácsai is segítettek. A gerincen van egy odús átkúszás, amit nem szabad kihagyni, oda fel kell mászni és átbújni. Onnan könnyebb szakaszok jöttek egészen a Hörnli déli ormáig, ahonnan a hatvanméteres kötéllel kettő ereszkedéssel értünk le a nevezetes Hick csorbába. Itt van az egész főgerinc legnehezebb, két kötélhossznyi szakasza. Az első hossz egy repedés, majd kellemetlen traverz, aminek hivatalos fokozata V+, A0, de manapság 5c-6a fokozatokat írnak rá. Nem akartuk a véletlenre bízni a sima mészköves mászást, emiatt mászócipőt húztunk. Merészebb távolságokra nitt fülek is vannak, de a lelki nyugalom megőrzése miatt azért friendet is behelyeztem. A lépésszegény traverz részében kötélgyűrű is van az átnyúlás kivitelezéséhez, de az akasztott slinget stabilabbnak éreztem, és abból értem el a túloldalt levő fogást. Ezt követően egy-egy fém karó is be van ütve, mert a fogások is elfogynak. Szuszogva értem be a bevágás alsó standjába. Andris is átküzdötte a traverzt, majd ismét vállaltam a következő hosszt, ami V-re van értékelve.
Személy szerint nekem nehezebb tűnt, mint az előző betét. Függőleges bevágás, amiben minden le-letörik, és van, hogy a fogás a kézben marad. Hosszas küzdelem után a kimászás alatt a slingjeim és az erőm is elfogyott, emiatt egy kisebb standban megálltam, és átadtam Andrisnak a végét. Andris ügyesen abszolválta a kissé kiugró átmászást, majd felhúzódzkodtam én is. Fél kilencre másztuk ki ezt a részt. Onnan a Mittellegihütte már látható távolságra van, de délelőtt tíz órára a tipikus soha nem érünk oda érzés ébredt fel bennünk. Alattomos gerincen sziklatornyok nyúltak el hosszan, ami után mindig volt még egy. Végül tizenegy órára értük el a ház 3355 méteres magasságát. Ez volt az első napi tervezett etap vége, melynek kimászását öt órás tempóhoz kötöttük, ahhoz, hogy a következő napi szakaszba aznap belevághassunk. Sajnos 7 óra alatt értük el a házat, ami amúgy a kaller idő szerinti gyorsabb teljesítés, de 1000 méter szint mászása után a házban maradásnál döntöttünk.
A házinéni kissé zabos volt, hogy amúgy az előre foglalt szállásunkat nem tudtuk törölni nála (a svájci rendszer nem engedte, emailezni meg nem hajlandóak, de olvassák az emailt 😊 ), és a Mönchsjochhüttébe is tettünk egy biztonsági foglalást aznapra, ha folytatjuk az utunkat. Miután a Mönchsjoch-kal telefon beszéltünk, és töröltük ott a foglalást kissé megnyugodott. Ám a híres svájci vendégszeretet itt még nem ért végett. Mi félpanzió nélkül foglaltunk, de a néni azt mondta, hogy csak annak igénybevételével, mindössze 80 CHF/fő tudjuk élvezni az ellátást. Emellett 6 CHF fél liternyi víz, és 6,5 CHF egy 0,5-ös doboz sör. Egyértelmű, melyiket választottuk. Mindezért az árért nem keveredhettünk a házban, hanem a szokványos kivitelű kinti téli szálláson kaptunk helyett. Érdekes, hogy itt csak a vezető nélküli, nem német nyelvi (főleg nem svájci) területről származó nemzetek mászói kaptak még helyet, és a bodega könyve is erről a tendenciáról tanúskodik. Később a vízvételt furmányos módon tudtuk pótolni, ami a bodega kiírása szerint egyébként legális, mi mégis óvatosan nyúltunk az esővízhez. Vacsorára maggi leveskockás, minden sallangot mellőző ízlevet kaptunk, majd currys csirkét lencsével, szűken szabott adagban. Ennek hatását fél óra múlva már élveztem is, amikor a pottyantós wc képzeletbeli kilincsét a többi mászóval egyetemben sűrű váltásokkal adtuk át egymásnak.
Az este folyamán még átbeszéltük Andrissal a lehetőségeinket, de az időjárás egyre kedvezőtlenebb fordulatot mutatott péntekre, amikorra is a Jungfrau északi gerincének mászását terveztük. A csütörtöki Eiger csúcsmászás után a Mönch felé tartó folytatásnak ennek függvényében már nagy jelentősége nem volt, mert a projektet egyértelmű, hogy nem tudjuk befejezni. A Jungfrau vasút – ami egyedüli lejöveteli lehetőség onnan – pedig közismerten az egyik legdrágább vasútvonal. Emiatt úgy döntöttünk, hogy másnap az Eigerre való felmászás után az Eiger Westflank nevű útján ereszkedünk vissza a hegy lábához, ami mintegy 1650 méter szintnyi lejövetel, viszont így az Eiger teljes keresztezését végrehajtjuk.
A reggeli teríték kellemes volt, de a még alig megnyugodott gyomromat nem mertem stresszelni, így csak két lekváros kenyér csúszott le. Andris mindezekből az élményekből kimaradt. Edzettebb a gyomra. A csúcsra indulni reggel és reggelizni is csak beosztás szerint lehetett, 4:00–4:45 között csak a hegyivezetők és fizetős vendégeik, utána a bodegalakók és német ajkú önálló mászók.
Valamivel 5 után indultunk a házból, majdnem utolsó csapatként. Az első komolyabb felszökésnél már sorbaállás ment, és a későbbi részeken is többször kellett várakozni. A gerinc látványosan lekeskenyedik, és az északi fal mélysége felett III-IV-es mászással lehet egyre feljebb jutni. Itt is mindig egy-egy újabb sziklatorony jelent meg, de a várt havas csúcsgerinc nem akart előbukkani. Egyes részeken fix kötél gyorsította a felmászást. Egyszercsak csendesedett a terep, és egy keskeny hósáv mellett vitt a mászóösvény. Omlós, leolvadt terep volt ez, amin haladva hirtelen a kőomladékkal borított csúcson álltunk. Sehol sem volt nyoma a híres csúcsfirnnek. Egy gramm hó nem sok, de annyi nem volt a 3967 méter magas csúcson. A híres északi fal is szárazra olvadva. Szomorú megtapasztalás volt, hogy ez már nem az az alpesi táj, ami még egy évtizede is hóval telítve lehetett. A csúcsot a várakozások ellenére is három és fél óra alatt értük el. Ettünk-ittunk, gratuláltunk a többi mászónak, és elkészítettük a kötelező csúcsfotókat. A nyugati falba lenézve is a száraz meredély nézett vissza. Egyértelmű volt, hogy csákányainkat, hágóvasainkat és jó pár ruhaneműt feleslegesen cipeltünk magunkkal.
A Westflankon való lejövetelt trükkösnek írják, ha valaki először jár rajta. Felülről nehéz megállapítani, merre is legjobb lemászni. Az északi fal letörésének éle mellett haladtunk lefelé egészen egy nagyobb sziklakiszögellésig, ahonnan az ereszkedés sorozata kezdődött. A hatvanméteres kötéllel kényelmesen haladtunk, nem úgy, mint a német hegyivezető kollégák, akik a harmincegy méteres kötelükkel alul lőtték magukat. Az elején felajánlottuk számukra a kötelünkön való ereszkedést, de ereszkedő eszközük híján és a felettébb aggályos kötélkezelésük miatt jobban láttuk elszakadni tőlük. Lefelé egyes részeken még együtt kerestük az utat, de egy kötélen nem kívántunk mozogni. Voltak komolyabb lélegzetvételű lemászások III-as nehézségért, ahol az északi fal pereme is szédítette a kunsztokon lemászókat. Végül öt óra alatt leértünk az Eigergletscher állomásra (2320 m).
Igaz, a tervezett útvonalat nem tudtuk bejárni, de a lefelé látott állapotok és előzetes információk alapján nem is tudtunk volna a tervezett nyomvonalon mászni. Sajnos olyan mértékben felgyorsult a változás az Alpokban, hogy nyáron veszélyesebb lesz mászni, és egyes klasszikus megközelítések, vagy útvonalak járhatatlanná válnak. Mindemellett elégedettek vagyunk teljesítményünkkel, hiszen a lehetőségeket az első ízben tervezett tempóval ki tudtuk használni, és az Eiger teljes keresztezése sem éppen hétköznapi mászógyakorlat. 1650 méter mászószint fel és le.
Kocsis Dávid
Ruskó András
